HATODIK FEJEZET
Reggelre híre-pora sem látszott a falun a nevezetes primiciának. A nép már hajnalban szénacsinálni takarodott, s csak nehány inges gyermek verekedett a napfényen, mikor a templomba siettem.
– Elvette a bálvánkámot – ordított torkaszakadtából egy kislány.
– Miért sírsz, kicsikém? – símogattam meg.
Az apró had körülvett.
– A kicsi szógabiró vót – árulkodtak és elémtolták a fiúcskát. A gyermek remegve adta át tegnapi misém összerücskölt, piszkos, tépett emlék-képét. Belesápadtam. Hát csak ennyire becsülik meg? Az a kép én vagyok. Hát ilyen hamar sárba dobtak. Hiába tudtam, hogy nem szabad így megítélnem a gyermeket.
– Nézd, mi történt… – panaszkodtam a papnak, aki csak csóválta a fejét.
– Nem a gyermek a hibás…
– Hanem a szülők…
– Azok sem, hanem a nagy szolgabiró, aki egyik vadászaton itthagyta azt a fiút.
Másnap új tapasztalat döbbentett meg. Valaki kifutott a házból és füstös öklét vadul az égbe rázva, olyan káromkodást tajtékzott a Teremtő felé, hogy szakadt le tőle a mennybolt.
– Jövő vasárnap prédikálj ellene – tanácsolta az öreg pap.
Az se tetszett, hogy esténként a lányok az apró, szőrös lovak hátán kétfelé vetették lábukat és meztelen combokkal lovagoltak hátra a havasba „hálni“.
– Most még nem veszedelmes – vélte az öreg, – csak ősszel, mikor dőlni kezd bé a falúba a fenyőillat, az erdők bujasága, s átforrósodik tőle férfi, asszony teste. Nehéz vágyak ülik meg a falút, s még a félholt is szeretni akar. Akkor, – nem mondom, – úgy hull az ember erkölcsileg, mint a falevél. Résen kell lenni. Most? Nem nagy a baj.
Azt hiszem, magában mulatott felháborodásaimon. Ha találkoztunk, már messziről kérdezte:
– Hát ma mi történt?
Újságom bőven akadt. Ma ellopták a Csedő Gábor négy juhát, tegnap megbicskáztak egy legényt, a harmadik a kocsmában elitta az ökre árát, Botár Dénes megkényszerített egy nőt az erdőn négygyermekes apa létére… Kell-e több?
– Helyrehozzuk őket, – vígasztalt a pap. – Kicsi dolgok.
– Kicsi dolgok? – hökkentem meg. – Ezek neked kicsiségek? Nem ártana, ha szorosabbra fognád a hiveidet. Van itt bőven mit gyomlálni egy buzgó papnak.
– Gyomlálgassad, édes fiam. Te fiatal vagy, tudós teológus, a „fervor Dei“ lobog benned. Én afféle egyszerű, vén falusi pap vagyok. Jól is tennéd, ha rendbehoznád a hiveimet.
– Bizd csak reám! – fogadkoztam öntelten és magamban lenéztem a vén embert, aki hibásan misézett, pipából és kepéből volt összetéve, minden évben egyszer megjósolta saját halálát, megírta sírversét, de szerencsésen mindig túl is élte, derűs tréfákat csinált a püspökkel, központtal, nehogy piros cingulumot kapjon. Nem is léptették elő harminc esztendő alatt, de a nép annál jobban szerette.
– Igazi jó ember a mi öreg papunk, akár templomi gúnyában, akár anélkül – dícsérték.
A pap meg engem bámult, a tehetségemet és biztatott, hogy ne legyek tekintettel reá, pásztoráljam a népét, ahogy jónak látom. Nem vettem észre a szemeiben a ravaszságot, mikor biztatott.
– Kezdjük mindjárt Botár Dénesen, fiam. Most itthon kapjuk. Jere, menjünk hozzá. Kiváncsi vagyok, hogy mire végzed vele.
– Menjünk – mondottam elszántan, – bár szerintem az ilyen dolgot a gyontatószékben kellene elintézni.
– Botár Dénes csak tova húsvét táján szokott gyónni, s addig az egészet elfeledi.
– Szép állapotok – gondoltam, de nem szóltam.
– Hazaszabadultál, János – szólított meg az öreg egy legényt, ki egy köteg villa-gereblyével a hátán, a mezőre tartott.
– Eleresztettek, – dünnyögte a legény.
– Van-e már szeretőd?
– Anna biza férjhez ment, míg odavótam, de már kinéztem magamnak Bokor Ágnist.
– Igyekezzél vele, fiam…
A szemem villámlott.
– Hogy lehet, kérlek, egy börtönviselt legényt így biztatni – méltatlankodtam.
– Ártatlan jó fiú ez, – vígasztalt álnokul a vén pap.
– De a börtön!…
– Az is megtörténik, sajnos, de ő nem a tömlöcből, hanem a katonaságtól jött haza.
Lenyeltem és mentünk tovább. Az öregnek mindenkihez volt egy jó szava.
– Itt volnánk – taszított be egy furfangos, fazáros kapút. – Hol vagy Dénes?
Botár Dénes az „odor“-ból szökött le. Éppen szekeret ürítettek. Ingéről, fejéről lepallotta a szénaszálakat, füveket. Illatos volt az egész férfi tőle.
– Gyere, gyere! – A káplánomnak panasza van ellened.
Jó negyvenes, érett, pompás férfi volt Botár Dénes. Arca a munkától még tüzes, izmainak még nem volt ideje a testén megpihenni. Felszentelt kezeim elvesztek villanyéltől meleg, nagy markában. A harisnyából kicsúszott kendering alatt egészséges, kemény test feszült.
– Hol vagy, Rózsáli? – kiáltott a kertben gyomláló feleségének. – Itt vannak a tisztelendúrék. A kicsi, s a nagy…
– Vezesse be őköt az első házba – állott fel az ágyások közül a szép menyecske és nem tudta, hová legyen a megtiszteltetéstől.
– A nyilénki széna biza kárba ment – újságolta Botár Dénes az öreg papnak, – de amit az erdőhátról hoztam, az olyan, hogy az embör es megehetné.
Engemet számba se vettek. Gyermeknek tartottak az élet nagy gondjaihoz, aki egyebet se tud, csak „a misekönyvet nyálazni“. Csak a komoly ügyek után ereszkedik le hozzám is.
– Osztán mit vétettem? – mosolyog.
– A felesége előtt nem mondhatom meg – próbálok kitérni a felelet elől.
– Lépjél ki, Rózsáli.
– Maradj csak – inti az öreg pap. – Rád is tartozik az ügy.
Várakozón merednek rám.
– Igen, igen – hebegek. – Szégyelje magát, mikor itt a felesége, négy ártatlan gyermeke, s maga idegen fehérnépeket kényszerget a havason!
Kissé meghökken, de mindjárt fel is kacag teljes szájjal, hogy hófehér fogaitól fénylik a bajsza.
– Hiszen az nem úgy volt, lelkem kicsi papom!
Kiváncsian várjuk, hogyan vágja ki magát. Fészkelődik, fejet csóvál, kibúvót keres, de hirtelen felvillan a szeme. Jó ötlete támadt.
– Hogy es mondjam – tétovázik. – Nem volt több fertáj háromnál, mikor az asszony megdöf, s asszongya, hogy „kied keljen fel s azt a szikra fődet a havas alatt szántsa fel, mert az magától nem fakad fel“… Igazad van asszon, de te es kerekítsd a pendejt a nyakadba, s tarisznyálj fel, mert nem ide megyek… Az asszon felteszi a szalonnát, kinyeret, – már ami a mü szegén házunktól kitelik, – s még jól bényomogassa a hüvelykujjával a túrót a borítóba. Én kikeáltok a szógának, hogy: „János! János! Fogj bé, s az ekét készítsd elé, mert menyünk szántani.
– Jó, jó!
Vadászembör vagyok, hát bélépem az első házba, s nezem a puskát: – Vigyelek-e? Ne-e? Ejisze nem viszlek, mert ha te es jössz, ma szántás nem lesz! Nem a. A nem, Istenúgysegélj!
Alig pirkadt, már künn voltam. A havas széjjibe van egy másfélvékás pityókafődem. Egyebet nem lehet belétenni, mint kendert, vagy pityókát, mert a gabonát elverik a madarak, a zabot esment a medve szopja el…
A pap, s az asszony kedveskedve hallgatják, csak én gyanakszom, hogy falnak akar állítani a székely, ki tempósan hunyorgat a cinkosaira, kik néma jelekkel biztatják, hogy ne hagyja magát. Fennhangon csak ennyit mond az öreg pap:
– S hát aztán?
– Szántottam délig – veti a fejét a perzselnivaló székely. – Vót es dél, mert a nap es erőst fenn vót s – engedelemmel legyen mondva – a hasam es erőst korgott…
Megkacagják lelkükből.
… Elcsapom a lovakat, hogy harapjanak. Én es falatozom. Bolond fejjel osztán esszekeccintem a bicskit, belé a tarisnyába, s rea a tarisnyát az ekeszarvára. Nem vót több hátra egy pászmánál. Ezt a pántlikát egy fertályóra alatt kiviszem – gondolom, – ma egyebüvé úgysem mehetek, a lovak es horpacok még; én biza széjjelnezek az erdőben, hogy valami nyom nincs-e, mert bizon jó vóna vasárnap templomozás helyett kijönni vadászni.
– Nonó! – fenyegeti az öreg igaz gyönyörűséggel, de Botár Dénest ezt még inkább tüzeli.
… Ahogy az ösvényen menyek, eccer csak valami megmozdul. Megállok. Az es meg. Esment megyek, esment megmozdul. Jé, Úristen, e mi lehet? No akármi, nagy bátron neki, de elig lépem hármat; – ahol az ösveny srégen sirül, – hát egy nagy áldott medve két lábra fel, s neköm… Megakar harapni… A szömibe kacagtam: – No ezt te es jól megválasztottad, – mondom, – mert fogam van nekem es, de olyan, hogy még az éveget es esszerágom… Én-e? Én essze, amennyi eszöm van. Avval békapom a medvének az ajakát… A medve bőgött… Én es igen… Küjjebb valami favágó emberek vótak, azok futnak bé, s faragják le a medvét a szájamról, hogy essze ne rágjam…
Hahotázva kacag pap, asszony, ember, s én is fanyarul mosolygok a tréfán. Botár Dénes azonban felint az ujjával, hogy most jön a java. Keserves képet vág, farizeusoson elszomorodik, s nagy felháborodással felém fordul. A háttérben a pap, s a menyecske ragyognak a jókedvtől.
– S hallgassa meg, kicsi papom, nem es képzelné, hogy milyen rossz az embör!…
Önkéntelenül kérdezem meg:
– Miért?
– Hát ezek a disznyó favágó-embörök béjönnek a faluba – méltatlankodik Botár Dénes, – s asszongyák, hogy: – Ne higgyék kietek, met a nem medve vót…
– Hát mi?…
– Há csángó leány…
– Talpraesett ember vagy, Dénes! – rikkant fel a vén pap hahoztázva, a menyecske büszkén átöleli ura nyakát, s engem is magával ragad a nevetésük.
– Itt megbuktál, Jóska – tekereg a kacagástól a pap. – Ezt úgy-e nem tanultad a pásztorálisban?… Tisztellek, Dénes! Ügyes volt. Több eszed van, mint az egész vármegyének… Ezzel elmehetünk…
Botár Dénes büszkén búcsuzik, minden mozdulata azt mondja, hogy kicsiség, álmában is kitelik ennyi tőle.
– Nem baj, Jóska – vígasztal az öreg pap, – majd kipótolod a vasárnapi prédikációdban. Úgy tudom, a káromkodás ellen akarsz beszélni. Szép téma. Csak ne kiméld! Eleget küzdök én is ellene, de sikertelenül. Talán neked fog sikerülni. Szedd össze magad.
– Bizd rám, kérlek – öntudatoskodom.
Eljön a nevezetes vasárnap is.
Amit a Szentírás, szentatyák, elrettentő példák nyújtani tudtak, mindent a fejükhöz vertem a hiveknek. Kidörögtem magam a káromkodás ellen. A szószékről láttam, hogy borzadnak és a bűntudat alatt összezsugorodnak. Lihegve, de diadallal szálltam le a szószékről. A cinteremben a falu tekintélyes férfiai vártak. A kurátor lelkesen veti elém a paroláját.
– No, kicsi tisztelendúr! Azt a hét csillagból esszerakott göncölszekerit az apjának, e’mmá prédikáció vót! Vót mit hallgatni… Jaj, azt a boldogságos…
Megdermedtem.
– Ne káromkodjék – ugrom neki.
– Én káromkodok? – rökönyödik meg.
Örültem, hogy az öreg pap nem hallja. Sápadt voltam a szent haragtól és tehetetlenségtől. Az ebéd alatt elpanaszoltam az öregnek, hogy jártam. Részvéttel hallgatta.
– Nem úgy kell azt, fiam, csinálni! Majd megmutatom. Az ellopott juhok dolgát én vállalom. Jó nép ez fiam, csak ismerni kell és el kell találni a szája ízét.
– Kiváncsi vagyok – vallottam be.
Az öreg többet nem beszélt róla. Egész héten együtt voltam vele, de nem láttam, hogy készült volna a prédikációra.
Olyan is volt a beszéde. Lagymatagon hangsúlyozta, hogy ne lopjatok, mert úgy is kiderül a tolvajság. Egyik, másik emberen tisztán látszott, hogy ezt gondolja: Beszélhetsz nekem! Amit én eltüntetek, annak míg a világ áll, szagolhatják a nyomát.
– Ott vannak a Csedő Gábor atyánkfia ellopott juhai – példázott az öreg. – Két hete, hogy ellopták a havason és még ma sem akadt a hatóság a tettesek nyomára… Talán a nyomozást is beszüntetik, de én mégis azt mondom itt az Isten színe előtt, hogy kiderül, ki volt a tolvaj… Kiderül… Ne felejtsétek el, mit mondtam.
Némelyek édesdeden szundikáltak a prédikáció alatt. Magam is vártam, hogy vége legyen. Egyébből sem állott, mint „kiderül“-ből. Tiszteletből gratuláltam a sekrestyében.
– Szép, tapasztalt beszéd volt.
– Várd meg a végét! – rejtélyeskedett az öreg, ki nem vágyott szónoki babérokra és sietve cipelt a templom elé.
A kapun kívül, nagy meglepetés várt. Három fegyveres csendőr éppen javában kötözte az ellopott juhok bőrét két legény hátára és szuronyok között megindították maguk előtt. A templomi nép elhülve nézte, aztán kitört belőlük.
– Lássátok-e, hogy megmondta a papunk!… Nem jó tréfálni az Istennel…
Meggyőzve, megilletődve, félve mentek haza az emberek. Száz esztendő mulva sem fogják ezt a prédikációt elfeledni.
– Hogyan történhetett? – bámultam magam is. Az öreg pap látszólag nem nagy jelentőséget tulajdonított neki.
– Egyszerű eset. A napokban a csendőrörs felé sétáltam és csak úgy véletlenül kérdeztem az őrmestert, hogy megvannak-e a juhtolvajok.
– Kinyomoztuk – mondja az őrmester, – de még nem tartóztattuk le. A havason kaszálnak. Végezzék csak nyugodtan, mert sürgős a munka. Hazajönnek maguktól vasárnapra…
… A többit aztán megbeszéltem az őrmesterrel.
– De ilyen eszközöket nem ismer a modern lelkipásztorkodás – fedettem az öreget.
– Az nem is fontos, fiam…
– Ne vedd rossz néven, de most már magam sem csodálkozom, hogy nem kaptál vörös övet.
– Az még kevésbbé fontos – felelt szeliden a jóságos, öreg székely pap. – A nép a fontos és a lelkiismeret. Majd, ha te is úgy megismered a fajtánkat, mint én, te is másképpen fogsz gondolkodni. Ma még csak kivülről látod őket, a szertelenségeiket, a nyomorukat, vad, szenvedélyes testüket, a felvillanó bicskát, a hátuk mögött ólálkodó börtönt, de nem tudod, hogy talán, amikor káromkodnak, imádkozni akarnak vele. Külön theológia kell nekik. Majd meg fogod ismerni. Nagy, nemes, igaz nép ez.
Hitetlenül csóváltam a fejemet. Alig egy hét múlva azonban kiderült, hogy az öreg papnak igaza van.
Egyik nap azzal fogadott, hogy megjött a joghatóságom. Mától kezdve gyóntathatok, eskethetek. Már vártam. Ez lesz a kulcs az emberek szívéhez.
– Szombaton ki is próbálhatod – mondotta a vén pap.
Szokatlan izgalommal készültem rá, hiszen gondolatnak is hatalmas, hogy egy ilyen sárgaszájú gyermek, mint én, biró lehessen az Isten és az emberek között.
*
Hullafoltos, vénhedt, homályos imádság-ház ez a mi kis templomunk, melyben első bírói ítéletemet ki kell mondanom. Szürke, kietlen kőcsontváz, nedves falain kiütött a zöld nyirok. Repedezett, vedlett, szúette, homályos, amelyben minden porba szakadt. A vörösre mázolt faszentek idétlenül előrenyújtják kezeiket, melyekről letöredeztek az ujjak, s a primitiv képek szemeit megette a salétrom. Az oltár feletti ismeretlen szentbarát-szobor kámzsájában félvak verébfiókák tátogatnak sárga csőrükkel. Egyik tövében a harangozó, másik tövében a halál alszik a hivesben. A gyámfalak erőtlenül dülnek a százados épület oldalának, s a piszkos ablakokon soha nem hull be a napfény. Ódon, terhes látvány. Egész élethosszra kimerül, aki csak látja.
A hideg végigborzongat, amikor belépek, hogy az első gyóntatást elvégezzem. Szombat délután van, az emberek már hazajöttek a mezőről. Nehány vénasszony térdel a padokban és az esteledés homályában olyanok, mintha a kriptából korán feljött szellemek volnának. A gyóntatószék homlokán sárga bendő-lámpa ég ernyedt, gyér fénnyel. Ez is micsoda ijesztő bűnkoporsó, recsegő, ódon, vak trónus. Úgy látszik, még a szevillai zsinat idejéből való. A szakadozott láncú üveg luszteren egyetlen gyertya veti rá szomorú fényét a vén padokban ülők bűnbánati csendjére. Némán jönnek, mintha nem emberek, csak árnyak volnának.
– Ki lesz az első? – izgat a gondolat és különös érzések között ülök, stólával árnyalt szemeimet nem merem a közeledőre emelni.
Egyik árny felemelkedik, lassan közeledik, mélyet sóhajtva térdre ereszkedik. Fülemet a gyóntatószék rácsához hajtom, de szívem izgatottan dobog. Félek is és azt hiszem, sápadt vagyok. Csodálkozom saját vakmerőségemen, hiszen Isten helyett ültem le bocsátani, büntetni; ismeretlen életek és sorsok felett ítélni. Szeretnék elfutni, de a belső izgalom leigáz, két térdem egymáshoz verődik és feszülten várok…
Forró lehelet éri fülemet és egy tompa emberi hang belesuttog:
„Gyónom a mindenható Istennek… és neked lelki atyám, ki Isten helyett vagy…“
Ismeretlen, meglett, komoly férfi beszél, kinek fia lehetnék. Alázatos, megtört, nyugtalan és bűnös. Bajsza fülemet csiklandja. Röpke büszkeség fut át öntudatomon, de olyan elevenen, hogy még a testem is egyenesre szilárdul tőle és azt gondolom, hogy milyen nagy emberré lettem… Az egész világon milliók fognak lábaimhoz hullani, kik vígasztalást és bocsánatot várnak. Üdvöt és kárhozatot oszthatok fehér kezem mozdulatával, örömöt gyújthatok a szemekben, vagy fényeket olthatok ki. Egyetlen ökölcsapással bezúzhatom a vigyorgó ördög fogait, pár latin szóval letörhetem a tragédiák világsötétítő szárnyát, porba dönthetek és porból teremthetek éppen, mint Ő, az – Isten… Belső elégtételt érzek és titkon örülök, mikor az erős, de megalázott férfiember tompán, fakón a bűnvallásra szánja magát.
– Loptam…
Kissé megtorpan és keserűt nyel utána. Ez a kedvező pillanat, hogy rácsapjak a bűnre:
– Mit lopott?…
– Pénzt.
– Szegénytől, vagy gazdagtól?
– Elég szegénytől.
– Sokat… lopott?
– Öt forintot.
Szaggatottan felel, arcaink egymás mellett vannak és érzem, hogy az övé minden kérdésemre forróbb, szinte átsüt a köztünk levő farácson.
– Miért lopott? Nem félt az Istentől?
Az utolsó kérdés rossz volt. Az ember elhallgat, elzárkózik. Mikor lopott, nem jutott eszébe, de most fél az Istentől, mert nem a Jóságost, a Bűntetőt látja.
– Ki kell tárni őszintén a lelket – biztatom, – hiszen Ő úgyis tud mindent.
A vallomás önkéntelen, mindent sodró elszántsága már eltünt. Akadozik és kendőzi, szépíti, titkolja önmagát. Szavai hidegebbek lesznek és végül vagy elromlik a bűnbánat mély, megnyugtató hangulata, a gyónás újjáteremtő, erőtadó megnyugvása, vagy – hazudni fog. Megrettenek, hogy az első lélek, ki hozzám fordúlt, csalódni fog. Meleg, együttérző hangon, kis lelki kelepcét állítok neki. Tudom, hogy észre sem veszi, hiszen tanulatlan, egyszerű, falusi ember…
–… De úgy-e az a szándéka, hogy az okozott kárt megtéríti és a pénzt visszajuttatja, mert csak úgy bocsájtja meg a Jóisten a bűnét…
A férfi homloka lemondóan megkoppan a gyónórácson:
– Nem tudom visszaadni.
Nehezen szakad fel a szó melléből.
– Akarnám, de nem tudom. Esett, szegény ember vagyok én lelkiatyám. A Csedő úr marháit őrzöm a havason. A múlt hétön valami erdőlő emberek mentek szekérrel a vágottba, s egyik azt kiátsa neköm, hogy: – „János, hé, eridj haza, mert meghót a feleségöd!“ – Nagy szaporán hazamegyek, s hát látom, hogy igazat mondtak. Két árvám maradt, s mind kicsidek. Egy falat kenyér a háznál nem vót… Két napig neztem, hogy éheznek az ártatlanok, s akkor éccaka… elmentem hazólról… Loptam, mert heába kértem, nem adtak… Nem adtak… S ha má fel nem ódoz, én menyek es tisztelendúr, met én ez ántivilágban azt a pénzt visszaadni nem tudom… Nem én…
Mozdult is nehezen, leverten, hogy távozzék. Ijedten szóltam rá.
– Maradjon…
Visszaereszkedik térdeire és vár. A valóság előtt tudományom cserben hagyott. Törtem a fejemet, hogy megoldást találjak. – Egyszerü – vídultam fel a mentő ötletre és a zord életű bűnöshöz fordultam.
– A kárt meg kell tériteni és ha nem tudná, én lehetővé teszem, hogy lelki vigasz nélkül e szent helyről ne távozzék.
Az ember minden idegszálát megfeszítve várakozik. Mosolyogva, drága, meleg lelkiingertől hajtva nyúlok a zsebembe és előveszem majdnem minden pénzemet, egy papir ötforintost. Ujjaim közt összesodrom és áttolom a sárga, töredezett rácson.
– Itt van az öt forint és – adja vissza a károsultnak…
A gyónó ember mohó örömmel kap utána, kisímítja, megnézi, szemei a sötétben felvillannak. A pénz látása megzavarja, szólani se tud. Titokban figyelem és – belül büszke vagyok magamra.
– Sorolja csak fel tovább a bűneit.
Katonásan kihúzza magát, mint akit álmából költöttek fel és hirtelen összeszedi gondolatait. Már csak mímeli a magavádló gyónót, szórakozott és tisztán tudom, hogy más helyt jár az esze. A pénz tette. Majd elmúlik – gondolom – és figyelőn visszaereszkedem a gyónószék könyöklőjére.
– Kárinkottam – dörmögi az ember.
– Hányszor?
– Nem es tudom, istállom.
– Sokszor?
– Abbiza, elég sokszor…
Újabb sóhajtással jelzi a bánatot, s utána hidegen darálja.
– A hatodik parancsolat ellen es vétköztem…
– Gondolatban?
– Búmot se mondanám, ha csak gondolatban…
Magam is elpirulok, mikor felteszem a kérdést, de elő van írva, hogy a bűn minőségét tisztázzuk:
– Más feleségével?
A rongyos, baromőrző ember alázatos hangja megércesedik, s keményen visszavágja:
– Magamot vádolom, de mást nem…
És összeszorított szájjal megátalkodik. Csak a következő bűnöknél mutatja, hogy újra megtört, még bensőségesebb, de csak színleg és alig várja, hogy a konfessziót befejezze. Nem láthatok a veséjébe és szinte megkönnyebbülten hallgatom, hogyan igyekszik a bűnbocsánat partjaira kapaszkodni.
„Teljes szívemből szánom és bánom minden bűnömet… Fogadom életem jobbulását, kérek azért idvességes penitenciát és feloldozást…“
Most rajtam van a sor, de – Istenem – mit mondjak? Nehány hideg, iskolás intelmet elrebegek. Érzem, hogy szavaim erőtlenek, nem világítják be e mély árkú élet titkait, s e havasi pásztor vas idegei meg sem rezdülnek tőlük. A dúrva testből képtelen vagyok a lélek erőtlen szárnyait kitépni, s az erdei tüzektől szőrös, fekete mellkasban megátalkodott szivet új, tiszta életritmusokra indítani. Robusztus, darabos ember ez, ki, ha a legteljesebb megigazulás percében meg is halna és üdvözülne, csak arra lehetne használni, hogy izmos testével húzza Isten szekerét, de angyalként felette lebegni képtelen volna.
Az első gyóntatásom az én vereségem és kissé tehetetlenül recitálom a feloldozás formuláját:
„A mi Urunk Jézus Krisztus oldozzon fel téged és én az Ő tekintélyével feloldozlak a bűnök minden bilincséből…“
Az ember megcsókolja a kicsüngő stólát, lassan eltünik és új árny ereszkedik lábaimhoz.
„Gyónom a mindenható Istennek…“
A bűvös faköpeny recseg a bűnök terhétől, melyek dúrvák, darabosak, együgyűek és meztelenek. Mindenik egy-egy ökölütés az Isten mellén. Szürke sziklák, melyek komoran fekszenek az emberi életen. Egyszerűek. Hiányzanak a démoni szándékok finom kultúrájú, szédítő távlatai, a lélek labirintusainak titka. Nem az intellektussal megtámadott Isten elleni harc raffináltságainak kábító lehetőségeivel kell birkóznom, hanem csak primitiv harapás mindenik bűn a sziven. Nyomukban mégis az életrejtelmekbe látok, az emberek sötét munkája mögé. A gyóntatószék lassan átforrósodik a szűzesség-síratásoktól, a boldogság, nyugalom utáni kemény törtetéstől. Aljasságok, gazságok, házasságtörések, kenyéréhség, ismeretlen veszedelmek szállanak felém a forró szavak gőzéből. Mindenik egy-egy viperaszúrás a lelkemen. Beleborzongok és önkéntelen elítélem. Nem tudom megérteni, hogyan lehet a végtelenül jó Istent ennyire bántani és haragomban szeretném kárhozatba taszítani őket. Korholom és kínzom szegényeket túlhajtott buzgalomból, a csak betükből ismert élet tudatlanságával, könyv-bölcsességgel.
– Csaltam, raboltam, paráználkodtam, hamisan esküdtem, rágalmaztam, más becsületébe gázoltam, gyűlölködtem, haragot tartottam, gyújtogattam, kárt tettem, ahol csak lehetett, mindenütt ártottam, Istent számba se vettem, mértéktelen voltam, soha nem imádkoztam, embert, állatot kínoztam, gyilkoltam… – és ki tudná, hogyan folyt tovább a szájakról a fekete patak.
Ezeket a vétkeket is jórészt csak könyvből ismerem. Csak nevüket hallom és valójában azt sem tudom, hogy miket bocsátok meg Isten nevében. Amíg el nem követtem őket, nem tudom mi az. Honnan sejtsem, hogy mit jelent késsel lesni hónapokon keresztül azt, akit gyűlölök és a siket, vörös vérzúgásban reszketni a bosszúvágytól, eladni testet, lelket, nem törődni sem földi, sem égi bűntetéssel, csak szomjazni a vére, élete, megkínzása, meggyötrése, összezúzása után; érezni öklünkben a túlhabzó, kielégítetlen erő édes fájdalmát és a szenvedély romboló eksztázisában rávetni magunkat embertársunkra és a vérétől lecsillapodni?… Honnan tudom, mi az: futni a kijózanodás félelmében, erdőkön bujkálni ólmos arccal, káini lelkiismerettel, bitanggá vetett sorsban és végül elsorvadt testtel, borzasztó belső ronccsal odazuhanni egy fekete reverendácskával takart gyermek-pap lábaihoz és egyszerűen azt mondani: – Öltem… Mit is sejtem, hogy mi van a házasságtörés szégyene mögött? Mi az a szünni nem akaró kín, a meggyalázott test lemoshatatlan szennye, a folytonos titkolás nehéz félelme és mindig rágondolni, mert mindig látom, akit megcsaltam, a hitvesi hűség összeomlása, magam megvetése, egy eljátszott élet sívársága, pusztulás, amikor még az imádságot is hazugságnak érzem, melyre ártatlan kicsinyeimet tanítom?… Hogyan mérhetném meg a szakadékokat, ahol az emberek belső útjai vezetnek, amelybe öngyilkosok beleugranak, a végtelen nyomor és szenvedés viskói között járók kínját, kiknek minden lépésre egy-egy hajszála megőszül?… Egyetlen mentségem, hogy Istenre bizhatom őket. Én csak felemelt kezű, feloldozási formulát mondó gyenge gyermeke vagyok.
Istenem, milyen borzasztó ez a gyóntatószék!…
„Gyónom a mindenható Istennek“ – hallom újra.
Bűne sincsen annak, aki mondja. Az élet ismeretlen áldozata, eltiprott névtelen, az emberi jóság összetört drága edénye, akin tragédiák viharzottak végig, szegénységében elégette már a betlehemi jászol fáját és Krisztus keresztjét is. Minden este szemfedővel takarózik és övéinek pár sírhalma minden vagyona. Elfogyott erejű, tehetelen drága jó lélek, kinek testileg is csak az a kicsire szabott, kerek ostyadarab a tápláléka, melyet reggelenkint buzgón megáldozik. A hit csodája, hogy még él. Nem bűnbocsánatért, új erőért gyónik. Már életében öreg imádságos könyvvé vált. Elhagyatott, társtalan, szomorú és olyan finom, hogy a legkisebb szellőre is vérzik a lelke… Egy összeomlott világ alatt vergődik, s a némasága a legszörnyübb jaj, mit valaha hallottam… Mit mondjak neki? Kifogy a szó számból, lelkem didereg és semmi súlya, melege, kegyelme nincsen igémnek:
– Bizzék Istenben! Ő nem hagyja el!…
– De hiszen csak ez tart életben – suttogja elhalón.
Szent ő, a szegénység szentje, kit soha szentté nem avatnak… De talán a poraiból nőtt virágocska mégis ékesebb lesz, mint a többi. Bizony elhagyta őt az Isten, úgy érzem és elsáppadok a gondolattól, hogy mikor másoknak bűnöket bocsátok, magam vétkezem.
És minden egyes gyónó-gyermekem újabb vereségem…
Érzem, hogy nem tudok belekapcsolódni rejtett világukba. Minden sóhajtáshoz testvért kellene sóhajtanom, szivük terhét velük viselni, erős karjaimba emelni őket, hitet hittel, kínt kínnal, testet testtel, lelket lélekkel, sorsot sorssal támogatni. Át kellene ömlenem mindannyiokba és saját varázslatomba vonni… Hiszen a halott is csak úgy tudna pihenni, ha mellé fekhetném. Már nem én élek, hanem ők élnek énbennem és én élek őbennük… De ingatag, kicsi fiú vagyok, ki tehetetlenül tátom a számat a vezérletemre bizott nyájacska élén.
Milyen szerencse, hogy nem én, hanem Isten gyóntat!…
Ernyedt, fáradt vagyok. Valaha izgatott a kiváncsiság, hogy miket gyónhatnak meg az emberek. Vágytam belenézni a rejtett titkokba, a leleplezett emberbe, férfibe, nőbe, – különösen a nőbe – mikor leteszi az álorcát és fölibük akartam kerekedni ezzel az egyetlen szóval: – Ismerlek. Előttem nem hazudhatod magad kiválónak, önmagadnál többnek, a test külső varázsa mögött kultúrád, tudásod, művészeted, csaló modormázad mögött látlak. Elszakíthatatlan viszony szövődik köztünk és érezni fogod a lelki függőséget… És most látom, hogy minden megvallott bűn, halott bűn, alig hogy kimondták, már el is feledem és alig várom, hogy vége legyen az egész torturának. Bár sohase kellene többé gyóntatnom. Csak a magam tehetetlenségét érzem és a belém írt panaszok, bűnök, kínok, küzdelmek fájnak. Kiábrándultam az emberből és ha személyesen beszélhetnék a Teremtővel, azt mondanám róla: – Na, nem nagy dicsőségedre válik, hogy megteremtetted…
A végén azonban mégis meg vagyok elégedve magammal. Szentül meg vagyok győződve, hogy sok jót tettem, embereket vígasztaltam, megnyugtattam, lelkeket támasztottam és új erőkkel megajándékozva útnak indítottam. Kevés pap tudná ezt megtenni rajtam kívül ilyen jól. Szorongásaim elmúlnak és érzem, hogy a gyónási titok komoly szigilluma mögött ritkán állott olyan nagy ember őrt, mint én. Szinte sajnálom is már, hogy az utolsó gyónó jön. Csak jöjjön. Hamar megölöm kis fekete bolháit, melyek az ördög irhájáról lelkére szökdöstek. Már mormogom is az előkészítő áldásformulát, de az ember hallgat, nem siet mondani: „Gyónom a mindenható Istennek…“ Vár, küzködik. Segítségére sietek barátságosan, megejtő kedvességgel:
– Mikor gyónt utoljára?
– És valamit elfeledett meggyónni?
– Nem én, kérem.
– Akkor miért jött?
Az ember még mélyebbre süti le szemeit.
– Visszahoztam a pénzt.
– Miféle pénzt?
– Az öt pengőt, amit a tisztelendúrtól kaptam, hogy a lopást adjam meg. Tessék! – és már erőlteti is át a gyóntatószék rácsán.
Tájékozatlanul kérdezem.
– De miért hozta vissza?
– Én csak azért – sírja a havasi ember, – hogy amíg a penitenciát imádkoztam a padban, eszömbe jutott, hogy Ferenckének kiszakadt a bocskorkája, Márikámnak kicsi rékli kéne, s én abbahejbe tudtam, hogy a lopást soha meg nem adom. Tessék a pénze tisztelendúr, mert én újból nem akarok vétközni, s ha már így van, vegye vissza a felódozást, s az én Istenem segijje meg, vezérelje, hogy haladhasson a pályáján, s fizesse meg irántam való jóságát, mert mü többet nem találkozunk. Még az éjjel megyek a havasba. No, engedjen meg az alkalmatlankodásért…
Nagy, nehéz léptekkel elment.
Úgy éreztem, mintha villám ütött volna a szívembe. A vén templomban már senki sem volt. A gyónók elfogytak. Szégyenkezve letettem a violaszín stólát, kiemeltem nyakamból a karinget és egyedül, elhagyottan állottam.
A luszteren még párat pislogott a leégett gyertyavég és azután elaludt az is.
Ráborultam az utolsó padra, s lázasan mondani kezdtem a Vespere himnuszát:
Absterge sordes mentium.
Űzd el a szívek éjjelét, törüld el hát fejünk szennyét…
A templomra csend borult, s fölöttem álmában sejtelmesen sóhajtott a nagy harang…
Úgy mentem haza, hogy senki se lásson.
Az ég fölöttem csillagot virágzott, a csendes parasztházak fehéren aludtak. A hegyek felől távoli dörgés morajlik, a munkától fáradt nép már pihen, a havasok fölé komor, fekete fantáziák szállanak.
Sokáig elnézem a szobámban, hogyan muzsikál a lámpám üvegje és lassan megnyugszom, izgalmam lecsendesedik. Lefekszem és ágyamból hallgatom, hogy az ajtó küszöbén fekvő kutyám úgy horkol, mint egy breváriumát végző vén kanonok.
Jóval éjfél után megverik ablakomat. Felriadok.
– Ki az?
– Az egyházfi. Tessék jönni, mert beteghez kell menni! A kicsi tisztelendurat kivánta…
– Menjen csak előre, Mihály bácsi, a templomba és készítsen elő mindent. Pár perc múlva én is ott leszek. – kiáltom vissza.
Gyorsan öltözködöm. Halálveszély van, hogy ilyen későn hívnak és esetleg csak pillanatok választanak el egy lelket a pokoltól – vagy menyországtól… Rohanva igyekszem a templomba. Az oltáron, a szentségház tövében már két szál gyertya ég. Izgatottan veszem magamra a szent ruhát, nyakamba akasztom a szentséghordozó selyemzacskót és a vattával bélelt ezüst szelencében elhelyezem az oltári szentséget. Mihály bácsi viszi a szent olajokat és tartja a kézilámpát.
Födetlen fővel haladunk a néptelen úton s csak a kis csengettyű szól, hogy az Úrjézus haldoklóhoz siet. Az egyházfi megpróbálja beszélgetni:
– Az este még semmibaja nem volt. Hátrament a havasba, s a setétben valahogy félrelépett és lezuhant a mélységbe. Úgy hozták haza lepedőben…
Rászólok, hogy hallgasson, s csendben megyünk tovább.
Lent a falu végén egy kicsiny házban ég a lámpa, fénye küzd a sötétséggel, mint a kihunyó élet. Itt várnak ránk. Öles léptekkel sietek, szinte rohanok, mellemen Krisztussal és végre elfult lélegzettel megérkezünk.
– Békesség e háznak!
– És a benne lakóknak – felelik a könyörületes szomszédok.
A festetlen szalmaágyon véres férfi fekszik. Hörög és küzd, bírkózik a kínokkal. Nem ismerem, sohasem láttam, de a pap és halál ne nézze a nevet. Egy ember, egy haldokló. Az oltári-szentséget elhelyezem a szegényes fenyőfaasztalon és mindenkit kiküldök a szobából. Egy asszony megfogja a kanapén kuporgó, szepegő két kis gyermek kezét:
– Jertek, Ferencke, Márika!
A nevekre megrendülök. Nem ismerem, de tudom, hogy az én első gyónóm. Fejéhez telepszem és ő már mondja is magától utolsó erejének halálos megfeszítésével:
„Gyónom… a… mindenható… Istennek…“
Halvány vérbuborék zárja el ajkait.
– Ne, ne beszéljen! – intem – csak bánja meg életének összes bűneit és sietek feloldozni.
Arra sincs időm, hogy a virrasztó embereket beszólítsam, mert meg kell előznöm a halált, mig az öntudat el nem alszik.
– Magához tudná-e venni az Úrjézust?
Alig észrevehetően igent int és a véres szájnak átnyújtom a viatikumot.
„Accipe frater… Vedd testvérem az útravalót…“
A száj hatalmas rándulásán látom, hogy lenyelte. Melle a kínoktól megdudorodik, bajszán sós verejtékgyöngyök csillognak és alig hallható szó hagyja el ajkát:
– Azt az öt forintot… tessék…
Ereje elhagyta. Melléje roskadok és átölelem.
– Azzal az öt forinttal Ferenckének új bocskorkát, Márikának kicsi réklit veszek… Értette-e?
A haldokló elmosolyodik és megnyugszik.
A csengettyüvel jelt adok, az emberek újra bejönnek. Figyelmeztetem, hogy a haldoklónak az utolsó kenet szentségét adom most fel, mire zajosan letérdelnek.
„Lépjen be e házba Krisztus – csendül fel a hangom – … Töltse be víg öröm, termékeny szeretet… Fussanak a démonok… Jöjjenek a béke angyalai…“
De nincs idő az imádkozásra. Ujjamat a szent olajba mártva, keresztalakkal jelölöm a haldokló szemhéjjait:
„Ezen szent kenet és saját legkegyelmesebb könyörülete által bocsássa meg neked az Úr, amit látás által vétkeztél.“
A szemek zárva maradnak.
A füleket kenem meg és – többé nem hallanak.
Az orr két szárnya többé nem repes, mihelyt megérintem.
A száj a ráhintett kereszt után, örök némaságba dermed.
A kezek is meghalnak érintésemre…
A lábak kihülnek…
Az ágyék csendes…
Az ember meghalt…