HETEDIK FEJEZET
A szerencsétlen pásztorember halála felnyitotta a szememet. Csak most láttam, milyen beteg életet hordoz ez a föld. Valami egyházfölötti nagy kereszténységet élt a nép, melyben a nyomor ölelkezik a jósággal és igazsággal. Napokig elnéztem emberkínzó munkájukat, zabos árpakenyerüket megízleltem, eldült szekereiket segítettem felállítani. A vállukkal tartották kis tehenüket munkaközben, hogy a meredek hegyoldalról le ne zuhanjon. Megtörtént, hogy földbarna asszonyaik félnapi járóföldről a kötényükben hozták haza dúrva munka közben megszült gyermekeiket. A szájuktól elvont falat árán kuporgatott pár forintjukat reménytelenül hordták interesül a legyőzhetetlen bankba. Fejük fölött részvénytársaságok tarolták az erdőt, ingyen hordták el a borvizet, értékes ércet, ként, pisztrángot, füvet, fát, mindent. Néha felvillant bennük a keserűség az elpörölt kis vagyonok pusztulása miatt és ilyenkor reszkető, keserű emberekkel megteltek a kocsmák, kiömlött az embervér, vagy tűzbeborúlt erdő, mező, házak. A férfiak elszegődtek erdei munkásnak, viruló lányok dalolva mentek „Barassóba“, Bukarestbe és megejtve, megvetve, sírva jöttek haza, már akit el nem söpört végleg az élet szennyes hulláma.
Senkijök sem volt, aki segítsen rajtok.
A főispán medvét hajtatott velök, az ügyvédek gazdagodtak, a csendőr megportyázta, a finánc monopolizálta, a képviselő úr elpolitizálta a sorsukat, a földmüvelésügyi miniszter tenyészbikát és népies kiadványokat küldött, a vasút elkerülte, a haza besorozta, a pap eltemette őket. Csak a kölykük és kutyájuk vonított utánuk, ha felfordúltak!
Megdermedt bennem a lélek, ha rájok gondoltam. Gyűlöltem az urakat, kik néha a városból vadászat ürügye alatt kirándultak asszonyostól és bolond, dalos, boros éjszakát rendeztek. A férfiak pertut ittak velem, az asszonyok megkívántak, emléksorokat kértek és én pirulva, bortól hevülve, titokban a bűn után epedve, komoly mondásokat, Kempis Tamás-idézeteket firkáltam levelezőlapokra. A tanítónő, a helyi kisasszonykák a kissé piszkos, fehér napernyők alól bizalmasan néztek és bájosan fintorgott arcocskájuk:
– Hogy van, Jóska?
Az öreg pap büszke volt reám.
– A káplánom civilizálódik.
Édesanyám boldogan ruhát vett testvéreimnek első keresetemből és előre figyelmeztette barátnőit, hogy ott legyenek, mert „vasárnap a fiam prédikál.“
Csak a vad hegyek, s a nép hallgatott és bandukolt végzete útján. Csapás csapás után érte őket. Most már nem csodálkoztam, hogy a káromkodástól állandóan fekete a torkuk. Mit tudtam eddig róluk? A faluban csak házak voltak, a templom egynapos menedék. A csodálatos embermegnyilatkozások, lelkiáradások, bűnök, tragédiák és veszedelmek kint zajlottak le a görbe földeken, havasok homályában, füstös erdei szállásokon, ahol álmukban is ördög tépte a szemük szőrit. A számból vette ki a szót az öreg pap, mikor kiküldött hozzuk:
– Nézd meg, fiam, hogy mit csinálnak!
Mentem.
Kézről-kézre adtak, úgy ajnároztak. Mindent megtettek a kedvemért. Pittymallatkor frissen fejt tejet itattak, pisztrángot fogtak, függő cigányüstben készült ételüket megosztották, az éjjeli tűz mellé szénaágyat vetettek, áfonyával, harmatos málnával kedveskedtek, gombát megismerni tanítottak, de a bajaikat elrejtették előlem. Nem akartak terhelni vele, vagy még nem érezték a teljes közösséget velem, mert még nem voltam az erdők fia, a fák testvére, mint ők. Abban a lelki optikai csalódásban voltak, hogy én Isten különös választottja vagyok és túlságos, őket elriasztó közelében állok; pedig ők feküdtek a Teremtő mellén.
Az első napokban nem is bántam. A természet teljesen elkápráztatott. A hegyek hatalmas méretei, a beláthatatlan erdővilág és különös teremtményei elbódítottak. A magas, sudár fenyők között fénynyílak lövöldözték át a szívemet, zúzmók, mohok, ékszercsillagai, mint színes tűzpontok ragyogtak körös-körül. A völgyekben ellepett a buja fű és a virágok az enyémhez verték kék, piros, arany fejecskéjüket. Alkonyatkor vad igézettel hatottak a barna fenyőboronákból farkasfogra összerótt erdei szállások és az esti illatos fenyőtüzeknek a magasságokba kígyózó karcsú füstje. Hosszan elnéztem a szakadékok mentén lassan a fehér ködbe takarózó patakokhoz cammogó ökrök, tehenek, kecskék vonulását és hallgattam a vízbeérő kolomp sejtelmes harangozását… Mindenem megvolt, csak az emberi őszinteség hiányzott…
A harmadik-negyedik nap az is megjött.
– Szegény Botár Dénes ugyan megjárta – újságolták.
– Mi történt?
– Odaütötte a fa.
– Meghalt?
– Kiheveri, de nyomorék marad.
– Lehetetlen. Az a pirosbarna, jókedvű, drága, szép ember nyomorék! El sem tudom hinni.
– Sok hihetetlen van a szegény ember életében.
– Hát a hogy történt?
Dánér Emri felel:
– Az úgy, hogy megbosszulta magát az erdő. Jól tette.
– Hogy mondhatsz ilyent, Emri!
– Hagyja el, keresztapám – ácsánkodik Dánér, – Dénes beszélte rá a birtokosságot, hogy az erdőt eladjuk Friedmann úrnak. Amit tőle kapott, azt most doktorra költheti.
– Most készítik. Az elébb ment ki a szekér érte.
– De hogy szállítják el ebben a sötétben – aggodalmaskodom. – Még valahová bezuhannak szekerestől. Nincsen se lámpájok, se fáklyájok.
– Van szurkoskalán – nyugtatnak meg.
– Mi az?
Elmagyarázzák, hogy fenyőfából kihasítanak jó félöles darabot, azt kanál alakuvá faragják és a lapos végét megtöltik bőven olvasztott fenyőgyantával. Ez az erdei nép fáklyája.
Szeretnék odamenni, de már késő. A távolban ereszkedik is alá a szekér óvatosan a füstölgő szurokfény mellett. Csak az ökrök fehér oldala világít hozzánk, az egész menet piros-fekete sejtelem csak, melyből itt-ott villan ki egy-egy emberi alak. Négy-öt szurkos kanál is ég, s a járom csikorog az ökrök nyakán. Az imbolygó fénypontok távolodnak, rendre eltünnek a fekete éjszakába vesző hatalmas sziklaországút hajlása alatt.
Valaki megigazítja a lankadó tüzet.
– Egy emberrel kevesebb.
– Az – hagyják rá.
Nem halt meg, csak a két lába törött el, de egy emberrel mégis kevesebb lesz az erdőn, mezőn, a kietlen harcban, melyet túlságosan megfizetett életükért folytatniok kell.
– Alig nehány napja, hogy eltemettük a másikat és ma újabb szerencsétlenség – tűnődöm. – Szegény emberek maguk!
– Ne fájjon a papok feje miattunk! – gyűlölködik Dánér Imre és a szeme szikrázik.
– Mi a baja magának, Imre? – lepődöm meg, de az ember válasz nélkül feláll a tűz mellől és csendes jóéjszakát kíván. „Hazamegy“ a szomszédos tűzhöz.
– Elég baja van neki es szegény fejinek – világosítanak fel. – Holnapután lesz a tárgyalása, hogy a tavaly megcsúfolta a csendőrt, akit rajtakapott a feleségével.
Nem merem bolygatni az újabb tragédiát. Istenem, mi lesz ezzel a néppel? Hogyan vállalkozzam a vígasztalásukra, hogyan segítsek rajta, hiszen itt egy öröm tíz bút csinál? Hallgatok és nézem az egymással jádzó lángokat. Ilyen kialvó, újra fellobanó, nyugtatlan, síró, szenvedő örök tűz maga az emberi élet is…
Csendesen pipázva diskurálnak mellettem a székelyek. Nehány törött, félbeszakadt szót értek meg:
– Ha az adómat kifizethetném…
– Mióta a tehenem megdöglött, sehogy sem tudok ződágra vergődni…
– Könnyű neked, Incze János, a három erős fiaddal. Elmennek a nyáron csépelni a szászok közi, s egész télire kigyűjtik a kenyeret.
– Az ügyvéd úr biztat, hogy megnyerem a peremet… – szól bele a negyedik a saját sorsával.
Izgalom nélkül mutogatják, kötözgetik életük sebeit a tűz világánál. Nappal nem érnek rá, mert dolgozni kell keményen, megszakadásig, míg megüti őket is a fa, elnyeli a börtön, vagy orrukra esik a koporsó födele…
Valahol a völgyben panaszosan felcsendül egy klánéta. Ki tudja, milyen bánatot kesereg ez is. Az emberek felnéznek rá. Ők tudják, de nem mondják. Elég nekik a maguké. Felettünk álmában sóhajt egy madár. A tűz összeesik… Szemeim lekoppannak, az erdők zúgni kezdenek és friss harmat hull bőven az arcomra…
Mikor felébredek, mintha semmi sem történt volna, derűsen kérdezik a kasza mellől a ledöntött, vastag rendek áldásában állva:
– No, csípték-e erősen a bolhák az éccaka, tisztelendúr?
A havas ébredezik. A harmattal rakott fű, virágok ezüstje csillog a napfényben. A fenyőszálak lombja már megkezdette csendes suttogását, a gombákon áttört az éjjel a kövér tej, s egy száraz bokron kaszától elvágott hosszú kígyó csüng, mint az ostor. A sajtárba suhog a tej, s a borókából vert tövisköröndben csendesen kérődznek a tehenek.
Incze János a mogyorós üveget nyújtja.
– Húzzon ebből a jó fenyővízből éhomra egyet. Ettől tudom kiszökik az álom a szemiből.
– Nem szoktam pálinkát inni.
– Legalább nyalintsa meg. Neköm es jobban esik akkor.
Tenyeremmel eltörlöm az üveg száját, ahogy ők szokták.
– Adjon a Teremtő áldást a munkájukra!
– Isten hallgassa meg!
Pár tüzes kortytól mindjárt színesebbnek látom én is a világot.
Békességesen frustokolunk.
– Ágniska, lelkem, osztán ma te őrzöd a marhákot, mert Mihályka megy a falúba dohányért.
Ágniska öt-hatéves pöttön leányka. Lenszőke hajában még ott vannak a tegnap a fenyőkről belehullott tűlevelek. Arasznyi, színes, kerek rokolyában didereg a tűz mellett.
– Jöszte, lelkem – símogatom meg. – Meg tudnád-e mondani, hogy mi végre teremtett téged a jó Isten?
A leányka meg van rettenve. A figurás, bolond Adorján Ádám kacagva biztatja:
– Mondjad, Ágnis, hogy a falú végire.
– Nyomorúságra! – dohogja a gyermek anyja.
Vasvillával megnyitják a borókakört és az állatok kicammognak. Ágniska kicsi szőrtarisnyát kap a nyakába, amibe anyja beletette az elemózsiát: száraz kenyeret, csípős túrót, s megcsipkézett szalonnaporciót, mit csak le kell harapni a bőrről.
Az apa térdei közé veszi a kisleányt és rámutat a szembenlévő hegy tetején ingó magános fára.
– Azt a fát látod-e? No, ott békanyarodsz a marhákkal. A hegyen túl van egy patak. Azon átmész, s a szentgyörgyi részben legöltetsz.
– Hogy mernek egy ekkora leánykát magára ilyen messzi útra elereszteni? – méltatlankodom.
– Nincs magára – nyugtatnak meg, – mert ott van a Bojtos és a Szultán.
A Bojtos a bika, a Szultán pedig a kutya. Okos két állat, csakhogy éppen meg nem szólalnak. A kutyáról megtudom, hogy mikor egyszer lecsúszott az Incze János válláról a tarisnya, szétvetette mereven a négy lábát felette és senkit közel nem eresztett. Fejszével próbálták elverni az útból, de nem tudták. Nem mozdult, míg Incze János vissza nem ment és fel nem vette tarisnyáját a földről. A bikáról meg biztos, hogy nem oktalan állat és mindjárt saját szemeimmel győződhetem meg róla.
– Bojtos, me! Meme! – bődül rá az állatra Incze János.
A kormos bika kurtát, érceset bömböl, s földig érő szügylebernyeggel felénk indul. Játékos kedvében megküzd a földdel, megrázza szarvait, s mint a kezes bárány, megáll a tüzünk előtt. Öklömnyi véres szemei egyet sem mozdulnak.
– Hoppá, Ágniska! – mosolyog Incze János. Induljatok lelkem.
– Szerusz, Bojtos! – csipog a leányka.
A bika megfordul, elindul. A tehenek felsorakoznak utána. Csakhamar a hegyoldalban látszik a csodás menet. Incze János szeretettel küldi utánok apai tekintetét, de hirtelen mérgesen összerándul.
– Szultán, te tekergő! Hol a tűzlangban vagy?
A kutya ijedten ugrik fel a boglya tövéből. Lerázza az álmot a hátáról és bűntudattal somfordál elő.
– Nem szégyenled magad? – szidja Incze János. – Így bízzam meg benned? Ebbe hejbe eltakarodj a szemem elől, mert szecskába váglak! Azóta már hol van a csorda!…
A kutya ijedten néz az üres boróka tábor felé, s mint a villám vág neki az útnak.
– Aztán Ágnisra ügyelj! – kiált utána Incze János.
Szultán a hegy tetejéről visszacsahol, hogy utólérte a csordát és rendben van minden…
A férfiak ismét kaszát ragadnak.
Nekem egy dogmatikai idézet jut az eszembe. Elismétlem latinul, ahogy tanultam:
„Si quis dixerit, Deum per rationis luminem cognosci non posse, anathema sit. – Ha valaki azt mondaná, hogy Istent a természetes ész világánál nem lehet megismerni, átkozott legyen!…“
Átkozott legyen!
Veszem a breváriumot és bebarangolok az erdők közé. A székelyek jókedvűek. A mindig derűs Adorján Ádám utánam kiált:
– Osztán meg ne ijedjen tisztelendúr, mert az elébb egy szép küsasszonkát éppen arra láttam béhaladni!…
– Bízza reám, Ádám – férfiaskodom.
– No, csak bátran, mert mü nem nezünk oda…
Dehogy botránkozom meg rajta. Jól esik a tréfája. Azt jelenti, hogy teljes a bizalom, szeretnek és az övék vagyok. E pár nap alatt megerősödtem, megszínesedtem testben, lélekben. Kívül-belül megfüröszt az ezerillatú, havasi levegő. Levett fővel haladok a mindenség fenséges templomában a felhőkig nyúló fenyőszálak oszlopai között madárhimnusz mellett, nagy, fekete hangyák titkos birodalmában és életemben először boldog vagyok. Már nem aggódom hivatásomért. Örök frigyet kötöttem ezzel a földdel, melyből én is vétettem. Semmi sem az enyém belőle és mégis minden az enyém. Kísértések, bűn, mocsok nincs is a világon. A boldogság, tiszta gyermekujjongás: Megölelni az embereket, fákat, fűbe rejteni a testet, vagy hanyatfeküdni, hogy járjon át a felső és alsó végtelenség. Ennyi az egész. A breváriumot zsebembe csúsztatom, hiszen úgysem tudnék olyan szépen imádkozni, mint ez a föld. Szépségétől és dícsőségétől félig megvakítva bolyongok a fák között. Nem látok, nem hallok.
Hirtelen két fa mögül két szurony mered útamba:
– A törvény nevében!…
A sikerült tréfa után a csendőrök is előlépnek.
– Mit csinálnak maguk itt ilyen korán?
– Csak erre portyáztunk.
Már mennek is. Egyikük leszól az aljba:
– Imre! Idejében Szeredában légy.
– Ott leszek, örsvezető úr.
Dánér Imre kaszál a völgyben, ki az asszony miatt leszúrta a zsandárt és holnap tárgyalása van.
– Tulajdonképpen magunkkal kellene vinnünk – magyarázza az örsvezető, – de szegény ember, s ha félbemarad a dolga, nincs, aki elvégezze. Ha a kaszálás meg van, a gyermekek valahogy csak összeszedik azt a kicsi szénát. Miért szenvedjenek az ártatlanok az apjuk bűne miatt. Nem tudnám a lelkemre venni… Kellemes szórakozást, főtisztelendő úr – tiszteleg a csendőr. – Nem üzen haza valamit?…
Szótlanul bámulok utánuk. Tiszta evangélium, amit ezek az emberek cselekszenek…
Délutánra hirtelen és váratlanul vége lett az egész varázslatnak.
Megkiáltották a sorsomat.
Alkonyatkor elnyújtott, hosszú emberi üvöltés száll át az erdők felett.
– Hó – ha – hó! Incze János, te hó! – Hallod-e? – mond – meg – a – kicsi – papnak, – hogy – megjött – a kinevezése!…
A hang dörög a sziklák közt és felrettennek a munkának dőlt emberek. Kísérteties vadsága van ennek a megkiáltásnak. Szíven üti az embert és hosszú pillanatokba telik, míg felocsudnak az idegei. Ez a havasi telefon. Pillanatok alatt száll át a hír határról-határra, embertől emberig. Mennyi veszedelem riasztott így bele századokon át a végtelen erdei csendbe. Ázsia pusztáiról hozták magukkal ezt a szokást. Megkiáltás! Milyen kietlen, tartóztathatatlan, elsodró, végzetes csengése van a szónak is! A koponya falaihoz verődik egyenesen és elkábít. Veszély, rettenet és váratlanság, vértizgató bajjelentés szárnyal benne. A megkiáltás a havasi lakók újságja. Időm sincs különös hatása alól szabadulni, már a szomszéd hegyoldalon üvöltik:
– Hó – ha – hó!… A kicsi – pap – elmegy – a – falúból!…
Mire felnézek, már csak a visszhangot hallom:
– Hó – ha – hó!…
A hegyek is megkiáltják egymásnak és tudomást vesz róla fű, fa, virág, madár, minden, s tovább kiáltják egymásnak:
– Hó – ha – hó!…
Soha senki sem kapott ennél szebb kinevezést…
Soha senkinek nem fájt jobban kinevezés!
Az emberek kezében megáll a kasza, ajkukra fagy a szó, a fejszecsattogás megáll és ameddig a szó elhatott, minden munka megszünik. Mindenhonnan ereszkednek is már felém az emberek. Részvéttel kezet nyújtanak és némán megállanak. Egy-egy fához dűlve asszonyok síránkoznak.
– A bíró is itt jő – suttogják egymásnak, ami még ünnepélyesebbé teszi a pillanatot.
A bíró keményen tartja magát, de két kézzel fogja meg a parolámat.
– Ne hagyjon itt münköt, kicsi tisztelendúr!
– Muszáj, bíró úr! Parancs, parancs!
– A muszáj nagy úr!
Lecsüggednek a fejek. A nap halványodik, az erdőzúgok már lassan sötétednek. A madarak is ereszkednek hazafelé. Mennem kell. Mindjárt búcsúzkodom is:
– Köszönöm a jóságukat, emberek. A jó Isten áldja meg magukat, minden munkájukat, segítse iparkodásukban, őrízze meg minden bajtól… s engem tartsanak meg jóemlékezetükben!
Sóhajtással válaszolnak, de a kezük forró a búcsúvételnél, szorításuk szenvedélyes és mohó, mintha sohasem akarnának elereszteni, ábrázatuk fáradt és sárga, szomorú. Kikísérnek az erdő széléig, ráállítanak az útra és sokáig utánam néznek.
Lassan mindent beborít a sötétség. Köröskörül fehérbevesző fények verik át az erdőket. A virrasztótüzek. Körülötte emberek búsulnak, az én elhagyott népem… Talán éppen most kérdezi a Szultán kutya, hogy hová lettem… Incze Jánosék a tüzet körülülik és néha bánatos pillantást vetnek üresen maradt szénaágyamra…
Egyedül vagyok. A végtelenség megérint és összeborzadok. Ki tudja, mi vár reám. Nehezen visznek a lábaim. A mező elhagyatott és vésztjóslóan hallgat… De mintha emberi léptek kopogását hallanám mögöttem. Bevárom. Tényleg egy férfi liheg az úton. Szótlanul siet el mellettem. Most megismerem és megszólítom:
– Hová siet, Imre?
Dánér Imre sötéten feleli:
– Megyek a tömlöcbe.
– Várjon! – mosolygok keserűen. – Menjünk együtt!…
*
Az öreg pap izgatottan fogadott. Külsőleg örömet mutatott.
– Megkülönböztetett bánásmód a püspök részéről. Tanárnak neveztek ki. Ezt megünnepeljük. Ma nálam maradsz. Verőmalac lesz vacsorára. A jövőd biztosítva van. Kényelmes állás, jó fizetés, pár év alatt szentszéki tanácsos vagy. Bevisznek a központhoz. Irodaigazgató, későbben kanonok és – ki tudja mit hoz a jövő? Igazán örvendek. Büszke vagyok rád.
Mereven néztem a kinevezést. Többször is elolvastam. Elfogódottá tett.
– Végre! – muzsikált a fejemben a gondolat. – Teljesült, amiért küzdöttem, annyi áldozatot hoztam. Vége a bizonytalanságnak. Valaki lettem.
Teljesen örülni még sem tudtam. Szokatlan, idegen volt ez a kinevezés, mintha tévedés volna. Nem tudtam természetesnek tartani. Csúnya ára volt. Mennyit kellett érte remegnem, alakoskodnom, életszentséget játszanom a kíméletlen szépségversenyen. Nem a hivatás, a becsület őrzött. Ez velem született, a másik nem, de rejtőznöm kell és rejtőzni fogok, mint eddig. Ezután méginkább. Vigyázni fogok a borivásra és az emberekre. A magánosság az egyetlen biztosíték. Tudományos munkásságra adom a fejemet. Hát haladjunk, ha haladni kell a Jákób létráján. Saját álom- és vágyromjaimon egyszer csak eljutok az égbe.
– Rózsi, mi lesz a vacsorával? – türelmetlenkedett az öreg pap.
Az öreg Rózsi néni olyan örvendezve hozta a verőmalacot, mintha őt nevezték volna ki tanárnak.
Nem mertünk egymásra nézni a vén pappal. Idegesen ropogtattuk a pirosra sült állatkát. Az első két pohár bort is szótlanul ittuk meg.
– A kocsim rendelkezésedre áll – mondotta hidegen később az öreg.
– Köszönöm.
– Mikor indulsz?
– Sajnos, már a napokban, mert elsejére el kell foglalnom az állást.
Tovább hallgattunk. A vén ember színtelen, összeesett.
– Megvallom, azt hittem, hogy velem maradsz. Szívesen átadtam volna a plebániát. Egy esztendeig kibírtad volna, akkor úgyis meghalok. Biztos kézre szerettem volna hagyni a juhocskáimat, mert veszedelmeket érzek… Meglátod, hogy még nagy bajok lesznek ezen a földön. Nekem mindegy, mert én úgyis meghalok.
– Ugyan! – pirongattam. – Ne légy gyermek! Hogy beszélhet így egy pap?
– Ti csak beszéljetek okosan – csökönyösködött az öreg, – de tartsd számon, amit mondtam. Mi ketten többet együtt nem vacsorázunk… Nagy veszedelmek jönnek.
– Kuvikmadár-beszéd.
– Tartsd csak számon!…
Az asztali lámpát fennebb srófolta, megnézte, van-e benne elég petróleum. A fénybe tartott keze ráncos és reszkető. Csunyán összeesett az öreg. Mielőtt felmentem a havasokra, derűs, szellemes volt és elégedett. Mi történhetett vele?
– Édesanyád nem tudja, hová legyen örömében. Mindenki örül, csak én nem…
Vagy a bor ártott meg neki, vagy tényleg beteg az öreg. Kíméletesnek és elnézőnek kell lennem.
– És te miért nem örvendesz? – kérdeztem szeliden.
A vén pap rémülten nyitotta rám a két szemét.
– Apage! – Én félek tőled. Veszedelmes ember vagy. Nagy bajok várnak rád… Csak az egyházat ne bántsd, fiam!
– Mi a fenét beszélsz összevissza? Miért bántanám én az egyházat?
– Én nem tudom. Én csak félek. Bár ne volna olyan nagy tehetséged. Minden nagytehetségű paptól félek…
Kellemetlen ez a babonás vén ember. Rájött a rigolyája. Melegebben, bensőségesebben is megehettük volna a búcsúvacsorámat. Igyunk, hátha megjön a jókedve. Máskor a negyedik, ötödik pohárnál már énekelni szokott. Az öreg azonban ragaszkodott a rögeszméjéhez.
– Te nem vagy pap – tartotta a poharát. – Repedsz meg a buzgóságtól, mégsem vagy pap… Beléd látok…
– Hát mi vagyok? – Tán királybíró?
– Az a nagyapád volt – mosolygott.
– Mi kifogásod van ellenem? – haragudtam. – Majd igyekszem és olyan leszek, mint ti. Beülök egy tehetős plebániába, szép gazdasszonyt és jó rózsamáli bort tartok misebor címen. Minden reggel elmondok egy galoppmisét, elsietem az officiumot és várom a kepét. Ilyen pap valóban nem vagyok. Nem akarok negyven-ötven évig aludni a lelkiismeretemen…
Az öreg ember megrázkódott és kiesett a könnye. Szántam, bántam, amit mondtam.
– Bocsáss meg! Rád ez nem áll. Te jóságos, igaz, drága ember vagy, akitől mindenki csak jót kapott. Mindenki becsül, szeret.
Az öreg pap elérzékenyedett. A pohár pereméig ejtette ősz fejét. Leheletétől megzavarodott az arany bor.
– Mégse kövess engem…
– Mit beszélsz?…
Egymás szemébe néztünk hosszan, mélyen. A félig kiapadt, duzzadt, táskás pillák mögött már-már alig élő, fáradt fénygolyókban hihetetlen boldogtalanságot látok.
– Lehetetlen! – döbbenek meg.
– Így van – vallja be a pap. – Most ismersz, de kár, hogy én téged megismertelek.
– De miért, az Istenért?
– Negyven esztendeig elég volt magamért gyötrődni… – és nincs újabb negyven esztendőm, hogy téged is féltselek… De minek is?… Jó volna-e neked, ha megtenném?…
Elhallgat és belül folytatja a gondolatot. Nem zavarom, csak küzdök a váratlan kinyilatkoztatással, melyben részem volt. Ki gondolta volna? Nálánál jobb papot és elégedettebb embert nem ismertem. A nagy esküt le merném tenni mellette, hogy a szentek lehetnek szentebbek, mint ő, de igazabbak, becsületesebbek alig. Isten kertjének legédesebb füvecskéje volt tisztaságban és alázatosságban. Mindig derűs és tiszta… Mi lehet e hetven éves öreg élet titka?… Látom a töprengését, a szemeim előtt roppan össze és egész teste sárga szemfedő lesz a sírba készülő titok holtteste fölött… Jaj, ha fellebenthetném! Félve kisérlem meg.
– És miért ne követhetnélek téged?
A Szentírással felel:
– Engedjétek a halottakat eltemetni halottaikat… Elég lesz neked a saját lelkedet hurcolni… Miért fonjam a magam kígyóját is a te szívedre?…
Lehet, hogy téved, de egy hosszú élet mégsem hazudhat. Talán holnap bánni fogja és szemérmesen elrejtőzik, hogy ne találkozzék velem, de érzem, tudom, hogy javamat akarja. Megijedek a rám váró ismeretlentől.
– Mit tanácsolsz? – menekülök a karjai közé. – Mit tegyek?
A vén pap elborzad a kérdésre. Végzetes is lehet, amit mond. Ő tudja, miért. Ítéletet kell mondania önmaga fölött is és a második, eltörülhetetlen jegyet nyomhatja lelkemre. Világos előttem, hogy abban a meggyőződésben van, hogy köztem és az egyház között kell választania… Tévedésben van. A felszenteléssel én már választottam… Amire az öreg pap gondol, annak még a gondolata is kizártnak látszik… Vagy ő tudná jobban?… Akármint van, kíváncsivá tett és sűrgetem:
– Légy őszinte hozzám, hiszen édesapám helyett édesapám vagy.
A pap megrázkódik. Elszánja magát, minden erejét megfeszíti s mégis csak suttogva meri kimondani: