NYOLCADIK FEJEZET
El se telt egy év. Meg se melegedtem új helyemen, bele se kóstoltam jóformán az életbe, mikor levelet kaptam a püspöki hivataltól, hogy az én öreg papom súlyos beteg és rám óhajtja bízni híveit. Mihelyt levizsgáztattam tanítványaimat, siessek átvenni a helyettesítést. A püspök úr őnagyméltósága ragaszkodik hozzá, mert utolsó kegyként maga az öreg, érdemes lelkész kérte tőle, amit nem szabad megtagadni.
Pár napra rá a vén ember reszkető levelét is megkaptam. Alázatosan kért, hogy tegyem meg neki ezt az életben utolsó szívességet. Siessek, mert komoly, fontos dolgokat szeretne megbeszélni és érzi, hogy már a halál fésüli a fejét és szédülő tekintete előtt düledeznek a hegyek, a menyországból már eresztik a piros övet a számára. Hasonló humorral vígasztaltam és igértem, hogy jövő héten már utazom is.
„Akkor már én hamarabb nálad leszek. Mindennap késő“ – íratta a kántorral a második levelet is. A kántor maga is tanúsította, hogy a plébános úr gyenge bőrben van. Láza nem igen van, ráncos kezei inkább hidegek, de úgylátszik, az elméje nincs egészen rendben, mert folyton azt hajtogatja, hogy neki mennie kell, mert nem akarja megérni azt a nagy veszedelmet, ami reánk következik. Hiába kérdezzük, hogy miféle veszedelemről beszél, csak némán a fejét rázza. A napokban mégis elárult annyit, hogy úgy fog hullani a nép, mintha dögvész pusztítaná. Ügyet se vetettünk rá, mert az öreg életében szeretett jósolni. Kívüle senki sem hitt a bogaraiban, s ő maga is tréfásan vette látnoki képességét.
– Meglátjátok, hogy így lesz. Nem vagyok jós, csak Jóska, de tartsátok számon, amit mondottam.
Nem vettük túlságosan komolyan most sem a fenyegetését, hogy meghal. Enyhe lefolyású tüdőgyulladása volt, amit ma minden valamire való orvos kikurál és a kezdőorvosoknak sok tüdőgyulladás-esetet szoktak kívánni, hogy jó nevet szerezzenek maguknak.
A vén pap azonban betartotta a szavát. Mire megérkeztem, már el is temették…
– Egyet kacagott és meghót – újságolták hozzátartozói. – Mindenre gondoltunk, de arra nem, hogy meghal. Könnyebben is volt, mint azelőtt, s a szentmártoni doktor kijelentette, hogy túl van a veszélyen.
– Szegény, már megérett a sarló alá – szentenciáztak fölötte megilletődve. – Igaz, jó ember volt minden különössége mellett.
Másnap reggel gyászmisét mondottam érte és a sekrestyében kezembe került a direktóriuma. Elgondolkozva forgattam, míg a beharangozásnak vége lesz. Szeretettel néztem reszkető bejegyzéseit és az utolsó oldalon, ahol az egyházmegye pap-halottait sorolja föl a direktórium, a következő sort találtam:
„Josephus Delne, parochus obdormivit in D-no die 10-a Junii A. 1914.“
Saját halálát írta be és mindössze két napot tévedett. Belesápadtam a kúsza kézírásból felém néző megfejthetetlen nagy emberi titokba. Eszembe jutott, hogy fontos dolgokat akart rám bízni. Nyugtalanított a kacagása is. Vajjon, miket akart mondani és miért kacagott. Végignéztem összes írásait, de semmit sem találtam, ami a vén pap rejtélyét megfejthette volna. Magával vitte a sírba.
A falu népe már nem sokat törődött vele. Nem ér rá halottakkal bibelődni az ember, mikor éhségtől zajlik a gyomor, csak én lábatlankodom a temetőben az álombeli virágok között, melyek a halottak porából bujálkodnak. Bizony, a temető is megszegényedett. A veres keresztfák megfeketedtek, ledüledeztek, vén varjú tollászkodik rajtuk, s lehullott a csattanós vers róluk a nagyillatú fűvek közé. A harangozó, ki a sírt megmutatta, dolgára siet.
– Itt eleget tölthetjük az üdőt – mentegetődzik. Csak imádkozzék helyettünk es, met mü nem érünk rá. Münköt nem fizetnek érte… Hej, könnyű az uraknak!
A kitörés bánt. Napok óta látom, hogy a nép megváltozott. Az itthagyott, régi emberszépségeknek nyoma sincs. Megváltoztak külsőleg, belsőleg. Testük, lelkük kiégett, gyűlölködő, átkozódó, lázongó, keserű.
– Magukat mi lelte? – nézek reá szigorúan a lerongyolódott, sovány, inas emberkére.
– Münköt elég lölt. Hogy bolondult volna meg az is, aki az embört kitalálta!… Megkúdusodtunk, tudja-e?…
– Eddig se vetette fel a pénz.
– Ammá nem, de ennyire soha el nem tetvesedtünk. Nem a miénk még a rajtunk levő gúnya sem.
– Hát az hogy történt?
Az ember ráül a pap sírjára, s a holtak piszkában szomorkodva, elmondja a falu baját.
– Mi már meg vagyunk címezve a pokolba… A múlt tavaszon a víz tönkretett mindent. Július, augusztusban jött a szárazság. Leaszalta azt es, ami megmaradt. A zab megszorult, a törökbúza tejesen maradt, a pityóka megkeseredett a földben. Embör, állat éhözött egész télen… A birtokosság egy nagy erdőrészt eladott vót a zsidónak. Még örvendettünk neki, mert az erdei munkán csordult-cseppent valami. A fát le kellett szállítani a szentsimoni állomásra. Jól fizették a fuvart. A szarvasmarhát átcseréltük lóra és felvállaltuk a szállítást. Igen de a lónak zab kellett, széna kellett, s az nem volt. A környéken venni nem lehetett. A hó korán leesett. A ló pedig nem kecske, hogy ágat egyék; hát elkezdett dögleni. Nem volt nap, hogy egy-kettő fel ne fordult volna valahol az úton. Ott hagytuk a kutyáknak. A havastól a vonatig, mindenütt döglött lovak puffadoztak.
– Szamár emberek maguk – mondta erre Friedmann úr, a zsidó. – Miért nem szóltak nekem? Akinek széna, zab kell, íratkozzék fel nálam. Akinek nincs pénze, az ledolgozza.
Szerzett is jó borsosan, két-háromszoros áron, hogy a fuvar neki ingyenbe menjen, s még ő keressen rajta. Béadósodtunk fülig. Hajnaltól hajnalig hordtuk a nehéz terüt, csakhogy a fizetést győzzük. Hiába volt a drága zab, az új ló. Hullott újból ember, állat. Újesztendő után Friedmann úr beszüntette a hitelt.
– Van pénz a bankban – mondotta.
– Ott igaz, hogy vót. Adtak is bétáblázásra, nagy kamatra. Mü ismét neki az erdőnek! Tavaszra feléltük a bankpénzt. Istentelen hideg telünk volt, s a nagy vondozódásban az öltözet leszakadt rólunk. Feketére fagytunk, hiába állított Friedmann úr korcsomát még az erdőben is. Nagybőjtre a férfiak jórésze ágyba került. A lódög után jött az emberdög, orvos, patika. Erre osztán az asszonyok, fickó legénkék mentek neki a havasnak… Nem csuda, hogy csak a csontunk s bőrünk maradt. Sokat béhántunk a fődbe. A vén pap mindennap temetett. Így szerezte ő es a betegséget, ami osztán el is vitte…
… De ezzel nem volt vége. A fehér marhából kifogytunk, újat kellett szerezni, hogy a tavaszi szántást megkezdhessük. Mire való a bank? – gondoltuk. De hiába körmöltük a nevünköt a váltóra. A bank kijelentette, hogy pénz nincs, mert még az interest sem tudjuk fizetni. Most ott állunk, hogy a fecske sem mer fészket rakni az eresz alá, mert attól fél, hogy a házzal együtt őt is elárverezik. Éhen nem pusztulhattunk. Erre a fél falu: leányok, legények felszedték a sátorfát és bémentek Romániába szógálni. A kereset jó volt. Aki egy kicsi pénzt megkuporíthatott, átalszökött Moduvába marháért. Itt olcsó a jószág. A gránicon osztán hazaloptuk őket. Még szerencsés vót, kinek apró gyermeke van. A hét-nyolc esztendősöket már lehet használni az élet körül.
– Mi lesz az iskolával akkor? Égbekiáltó bűnt követnek el a gyermek ellen.
– Oskola, oskola! – veti ellen a székely. – De ha nincs ki a tehenek előtt járjon a szántásnál; felfúhassuk az oskolát…
– Borzasztó, hogy írástudatlanul, vadon nőjjön fel annyi sok, ártatlan gyermek!
– Szakadjon le a keze, aki kitalálta az írástudást. Tőkére teszem s levágom még az ujjamot es, amivel keresztet nyomtam a váltóra. Most nem volna annyi adósságom.
– Bolondot beszél kend!
– Magik mondanak elég okos dolgot helyettünk es, de segíteni nem tudnak. A sok oskola arra jó, hogy kiforgassák az embört abból is, amije van… De nem baj. Fog még reszketni a nadrág az urakon!… Hát csak énekelgessen szép ájtatosan a halottaknak, mert nekem dolgom van – bucsúzott a harangozó.
Egyedül maradtam, felzaklatva a nekikeseredett ember bújától, sok, dúrva igazságától. Ezeknek ugyan prédikálhatom, hogy megsegíti az Isten.
Napokon keresztül tehetetlenül állok közöttük. Az emberek olyanok, mint a nyirkos, sötét erdő. A hegyivér gyilkos szenvedélyei dolgoznak bennük és minden nap történik valami baj. A hír riadtan fut végig a hegyek közé zárt völgyön és síró fehérnépek vernek fel sokszor hajnalosan, hogy mentsem meg őket. Ma Ajnár Pétert kellene kimentenem a kocsmából, ahol keserűségében három napja iszik, holnap Csinód Mihály kapja az írást, hogy kitűzték az árverést a házára. Csinód Mihály erre hallgat három napig. Csak ül és néz. Senki nem meri zavarni. Felesége, gyermekei reszketnek félelmükben. A férfi észre sem veszi őket, mintha a világon se volnának. A széna ott rothad a földön, a marha megdögölhet a jászol mellett, feléjük se néz. Csinód Mihály csak várja, hogy teljenek a napok. Az utolsó éjszaka nem alszik, csak a könyökére dőlve gondolkodik. Az asszony dideregve lesi a cserge alól. Mikor pitymallik, az ember feláll. Az arca szürke és úgy összeszorítja barna öklét, hogy szinte szikrák pattognak ki belőle. A küszöbön a kutyája puhán a lábaihoz csúszik. Azt mérgesen messzi rugja.
– Ma van az árverés – hörgi sötéten és nézi a házát.
Rendes, jó gazda, mindene rendben van. Az ösztörüre kiakasztott mázas fazakakat belepte a harmat, az istálló kinyitott ajtaja párállik a hűvös havasi reggelen. A távolodó köd már a kert végében jár.
– Tíz órakor jönnek! – nyögi Csinód Mihály.
Tíz órakor jönnek és tizenegykor Csinód Mihály családostól mehet akár alá, akár fel. Úgy fog állani, mint az ujjam. Sehol semmi segítség. Már előre hallja, hogyan kiáltja majd a kisbíró:
– Ezör pengő először!… Ezör pengő másodszor!… Ezör pengő…
A „harmadszor“-t képtelen kiejteni. Keménytermészetü, konok ember, de mégis könny szökik a szemébe, mikor reá gondol.
A felkelő nap első, gyenge sugarai már felvernek a Nyilénk-erdő háta mögött, de Csinód Mihály csak az árverezésre özönlött tömeget látja lelki szemeivel. Megtántorodik, mint a részeg. Majd betaszítja a szerszámos kamra ajtaját és leakasztja az arasznyi szakás, erdölő fejszét. Bütykös hüvelykujjával finoman végigpróbálja az élit, majd odacammog a lakóház árnyékába és megáll a sarkánál, ahol farkasfogra vannak összeeresztve az oldalgerendák. Az ablakból nehány piros virág nézi.
– Ezör pengő először… – mondja tompán Csinód Mihály és felhúzza a fejszét. A ragyogó acél alig tétovázik a levegőben. Mint egy ezüst villám, sújt rá a házra olyan erővel, hogy megrendül bele, s ijedten rebben el róla a tetején szárítkozó veréb.
– Ezör pengő másodszor – bőgi keservesen az ember és hullanak a csapások a házra.
Felesége egy szál pendelyben, fehéren ugrik ki az ajtón.
– Mit csinál, Mihály lelkem? Jajistenem! Énistenem!…
– Árverezek – károgja Mihály és recsegve dőlnek ki a ház oldalából a gerendák. Az épület inog. A gyermekek az ágyon ülve sírnak, a szomszédok felriadva sietnek oda, hogy lefogják.
– Közel ne jöjjön, kinek az élete kedves! – fenyegetőzik elszántan Csinód Mihály.
– Megbolondultál? – mérgelődnek az öregebbek.
– Vágjad, Mihály, a szenvedésit! – bíztatja a másik hasonló sorsú.
– Inkább felgyújtom, de az én házamot meg nem gyalázzák!
– Jól teszed, Mihály! Üssed! Égesd fel, hogy pora se maradjon!
Jótét lélek asszonyok kihozzák a két inges gyermeket és végig futnak velük az udvaron. Az újabb ütésekre a hajlék megrokkan, magas teteje előredűl, mint egy félig lerogyott hatalmas állat, melynek elmetszették mellső lábait. A zsendelyek felpattognak, a szarufák recsegnek, a por felkavarog. Az embertömeg hátratolódik.
– Vigyázz, mert agyonüt!
Csinód Mihály azonban se lát, se hall.
– Ezör pengő!… Ki ad többet érte?…
Az asszonyok rémüldöznek.
– Fussatok a papért! – jut eszébe valakinek.
Lihegve hozzák a hírt, hogy mit csinál Csinód Mihály.
– Jöjjön, nyugtassa meg, lelkem tisztelendúr!
Nyakamba vetem a reverendát. Időm sincs a hosszú gombsort végigbabrálni. A tömeg köszönés nélkül enged útat. Pillanatra megtorpanok és engem is elönt a pusztítás megnyugtató szenvedélye. Ebben a pillanatban én is Csinód Mihály vagyok, akinek igaza van.
– Jól teszi! – lüktet a szó a torkomon a fáradt ütések láttára… De hát én nem ember, hanem pap vagyok, kinek más világ parancsol. Egyetlen mozdulattal kicsavarom a fejszét a férfi kezéből és messzi dobom. Csinód Mihály megtántorodik, homlokán omlik a verejték, szemei fehérét elfutotta a vér, ajka kicserepzett, színe hamúszűrke és a láz süt róla.
– Hiszen ez az ember súlyos beteg! – ölelem meg és karjaim közt beviszem az ágyra. – Hol a felesége?
Elém taszigálják a magából kikelt asszonyt.
– Mozdulj már, Juli!
– Azonnal hozasson orvost! – tanácsolom.
Az asszony rám bámul.
– Miből? – és tenyerével eltakarja arcát.
– Itt valamit tenni kell! – fordulok a férfiakhoz.
– Kéne… – hagyják rá sötéten.
Kellene, de mit? Magam is tehetetlen, küzdő, szegény ember vagyok…
– Itt ma nem szabad árverezni! – jelentem ki felindultan és keményen végignézek a népen. – Olyan gazember nem lehet a faluban, ki egyetlen krajcárt is igérni merjen ezért a bajjal sújtott házért. Értik-e atyafiak?
Nem válaszolnak, de a szeretet és becsülés besugározza őket.
– Most megyek a jegyzőhöz és meglátom, mit lehet csinálni.
– Jó helyre megy – ejti el valaki a szót gúnyosan.
Tudom, hogy a jegyző feszült viszonyban van a faluval, de bízom magamban.
A községháza előtt nehány ügyes-bajos szomorú emberke várakozik.
– Az irodában van a jegyző úr?
– Most jöve be.
A jegyző rosszkedvű. Az előtte álló falusi emberre ráparancsol:
– Várjon kinnt!
– Mi jóban jársz? – ültet le a jegyző.
– Te, Gyuri! Ennek a szerencsétlen Csinód Mihálynak az ügyében kellene tenni valamit. Hallottad, mi történt?
– Hallottam – válaszol kedvetlenül a jegyző. – Dögöljön meg a büdös parasztja… Megfenyegetett, hogy kiver a faluból. A kötél a nyakát!
– Ezt nem szabad így felfognod – próbálok ellenkezni. – Meg kell értened a nép sorsát. Ők szegények nem hibásak…
– Ha úgy ismernéd, mint én, nem védenéd. Gazok, bitangok… de majd megmutatom, hogy ki az úr a faluban…
A gyűlölet annyira elragadja a jegyzőt, hogy minden közbenjáró szó inkább árt, mint használ.
– Szóval, nem segítesz? – fejezem be a vitát.
– Az Istennek se! – döndíti rá öklét az asztalra. – Az árverést megtartjuk, ha mind a három harangodat félrevereted is.
– Azt majd meglátjuk! – lobbanok fel és sajnálom, hogy pap vagyok, mert ha a reverenda le nem nyügözné a karjaimat, hej, de másképpen intézném el ezt az árverezést. De így nyelni kell. Szomorúan távozom az irodából és töprengek, hogy mit lehetne csinálni. A főszolgabíró, vagy az alispán segíthetne, de telefon nincs a községben. Küldönccel fordulni hozzuk pedig késő. Estére tudná csak megjárni. Szégyenkezve, tehetetlenül, izgatottan sétálok a szobámban. Nem tudok belenyugodni, hogy annyi lehetősége se legyen egy papnak, hogy egyetlen hívét megmenthesse… Mégis bízakodom, valami ismeretlen fordulatban. Talán a jó Istenben. Szinte figyelem, hogy lássuk hát: valóban megengedi-e a Jóisten ezt a tragédiát… Az idő telik, a feszültségem fokozódik. Ablakomból látom, hogy kocsin megérkeznek: az ügyvéd és a hivatalos urak. A községházánál leszállanak… Még volna félóra, míg tízóraiznak és megdícsérik a jegyző szilvóriumját, de mit csináljak? Nem jut eszembe mentő gondolat, csak figyelek fehéren az ablaknál… Effélére nem tanítottak a theológián. A többkötetes casuisticában nincs egyetlen tanács, hogyan lehetne megmenteni ennek a nevesincs emberporszemnek koldus vityilóját… Egyik esküdt újabb sörökért fut a vendéglőbe. Az urak ráérnek. Őket nem izgatja, hogy holnap mit csinál az a szerencsétlen beteg ember.
Félóra múlva azt mondja unottan az ügyvéd:
– Essünk túl rajta!
Tekintélyesen sétálnak a megbontott házhoz. A kiváncsi tömeg már összegyűlt. Utánok sietek.
– Itt mi történt? – szemléli az ügyvéd a frissen rontott házat.
Elmondják neki.
– Ez a büntetőtörvénykönyvbe ütköző cselekedet. Be fogom csukatni! – fenyegetőzik.
Ekkor érkezem oda.
– Kérem, ügyvéd úr, egy szóra!
Udvariasan, némi leereszkedéssel kérdezi:
– Mi tetszik?
– Arra akarom kérni, hogy ha lehetséges, halasszák el ezt az árverést…
– Hogy képzeli ön? – méltatlankodik.
Minden eszközt megpróbálok, hogy belátásra, engedékenységre bírjam, de az ügyvéd ridegen elzárkózik.
– Nagyon sajnálom, főtisztelendő úr, de nekem a bank érdekeit kell védenem. Kár volt beleártania magát. Kezdhetjük, jegyző úr!
A dob megperdül. A jegyző felolvassa a végzéseket és kezdődik az árverés.
– Kikiáltási ár 700 korona!… Ki többet érte.
– Hétszáz korona először…
Az emberek némák, csak belül forronganak.
– Hétszáztíz! – harsan bele egy úrforma idegen.
– Ki az? – érdeklődik meglepetten a tömeg, de senki sem ismeri. Azonnal tisztában vagyok, hogy az ügyvéd titkos embere, aki árverez és később „eladja“ az ügyvédnek. Ebből él.
– Hétszáztíz először…
A csendet nem töri meg senki.
– Másodszor… Senki többet?…
Még egy pillanat és potom áron gazdát cserél a szegény Csinód Mihály háza. Az ára még az adósságot se futja. Ha már nem akadályozhattam meg, most nincs más hátra, mint minél magasabbra verni az árat. Elpirulok, mikor felkiáltok:
– Hétszázhúsz!…
Meglepetten néz rám mindenki. A falu népe megbotránkozik, hiszen én neveztem gazembernek, aki árverezni mer. Fojtott zúgás száll felém.
– Hétszázhúsz először – hírdeti a kikiáltó, de leintik. Az ügyvéd hozzám fordul.
– Főtisztelendő úr árverezni akar?
– Természetesen – felelem.
– Rendben van. Joga van hozzá, de kérjük, tegye le a bánatpénzt, a kikiáltási ár tíz százalékát. Ez a törvényes feltétel.
– Tíz százalékot? – tétovázok. – Az hetven korona. Honnan vegyek hetven koronát? Egész hónapi fizetésem alig valamivel több.
– Nincs nálam most annyi pénz – vallom be. – De…
– Akkor nem vehet részt az árverésben – jelenti ki kereken az ügyvéd. A jegyző hidegen mosolyog és odaszól a kikiáltónak:
– A hétszázhúsz nem gilt, János, csak a hétszáztíz…
– Igenis, tekintetes jegyző úr. A papé nem gilt…
Alig tudok uralkodni magamon. Odalépek az egyik embercsoporthoz:
– Ma reggel azt mondtam, atyafiak, hogy gazember, aki árverezni mer. Amint hallottátok, én mégis megpróbáltam. Azt hittem, hogy meg tudom akadályozni ezt a gazságot. Nem tudtam. Erre más mód nem maradt, mint minél magasabbra verni az árat, hogy segítsek a szerencsétlen Csinód Mihályon. Ezért árvereztem… és csak ezt akartam mondani.
Egyetlen intésembe kerülne, hogy a nép széttépje az urakat. A bajszok remegnek az indulattól, a fogak megcsikordulnak. Egyetlen siket perc alatt végük volna… Mire a hullámzó vér a fülemben elhallgat, véresen fel volnának szegezve a csűrkapura, mint a denevérek. A férfitestekből sugárzó ölésvágy rámragad és alig birok uralkodni az idegeimen. Mi lenne, ha pap létemre én emelném fel elsőnek a vér után szomjuhozó kezet!…
– Nehogy bajt csináljanak, emberek! – rémülök meg. – Menjünk szépen haza!
Kifutok a kapun. A tömeg egy része utánam jön. Nem beszélnek. Dühökben és tehetetlenségökben a földet nézik. Alig haladunk húsz lépést, a károgó hang diadalmasan felharsan…
– Hétszáztíz harmadszor!…
A dob ráperdül.
Csinód Mihályt kivégezték.
Az emberek egy pillanatra megdermedtek az úton.
Nem történt semmi. A nap szilárdan áll az égen.
Délután azzal a hírrel jönnek, hogy az elárverezett ember rosszúl van. Hozzásietek. Szerencsére megérkezik az orvos is.
– Idegláz – mondja nyugodtan. – Az éjszaka lesz mit bírkózni vele.
Az asszony elszalad a faluba, hogy pénzt kérjen kölcsön, mivel a doktort kifizesse. Sok kaput be kell nyitnia, míg a szükséges pár koronát összeszedi és mindenütt elsírja bánatát. Az orvos siet.
– Mi a honorárium, doktor úr? – veszem elő meglevő pénzecskémet.
Az orvos jótanácsokba rejti zavarát, de elteszi a pénzt és felmászik a szekérre.
– Az orvosságot majd elküldöm a szekerestől. Mindig legyen valaki a beteg mellett. Egy pillanatra se hagyják magára. Nem kell megijedni, ha félrebeszél. Ez velejár a betegséggel. Ha a reggelt megéri, megmarad.
A doktor elmegy. Az asszony futva jön a pénzzel.
– Tegye csak el, Juli!… Az orvos magától nem vett semmit.
– Beh áldott, jó ember! – fohászkodik hálásan.
Mosolygok a sikerült „restrictio mentalis“-on és megígérem, hogy estefelé újból meglátogatom, de már egy óra mulva utánam küldenek és szörnyülködve újságolják, hogy Csinód Mihály ingben-gagyában kifutott az udvarra.
– Rájött a bolondja – magyarázzák. Most csendes, de nagy forrósága van.
Az ágy fejéhez ülök és enyhítő imát mormolok. Az asszony megfogja két apró gyermeke kezét és odavezeti apjok lábához:
– Térgyöljetek le tük es, lelkem!
A beteg fel-felhördül. Ilyenkor ijedten hányja a keresztet az asszony:
– Óh, somojói csudatévő Szűzmáriám, gyógyítsd meg!
Félhangosan kommendálom a küzködő lelket:
„Exurgat Deus et dissipentur inimici eius… Keljen fel az Isten és semmisüljenek meg ellenségei… Fussanak orcája elől, kik gyűlölik vala őt. Miként eltünik a füst, tünjenek el. Miként szétfolyik a viasz… Az igazak vendégeltessenek meg és ujjongjanak Isten látásán. Zavarodjanak meg és piruljanak a Tartarus légiói és a sátán szolgái útjába állani ne merészeljenek…
„… Ne merészeljenek!“ – sóhajtják utánam a szobában levők. Az est leszáll, a világ és a beteg elcsendesedik. A csordából hazatért kecske topog a pitvarban, felugrik az ablakra és bemekeg a szobába. A gyötrődő asszony fogja a sajtárt és kimegy, hogy megfejje. A dróton függő szomorú lámpát meggyújtják. Az élet elhal a hegyek között. Távolról hangzik a kutyák kórusa. A beteg mereven felveti a szemeit és nézi a füstös gerendákat. Önkéntelenül János evangéliumának tizenhetedik fejezetét kezdem imádkozni: „Felemelvén Jézus szemeit az égre, mondá: Atyám, eljött az óra, világosítsd meg Fiadat… Én téged nyilvánvalóvá tettelek a földön, művemet bevégeztem…“
Lábujjhegyen besurran az asszony a tejjel és kitölti gyermekeinek, akik könnytől maszatos orrocskáikat beletemetik a széles csuprokba. Fájó szívek szegényes vacsorája. Mindennap utolsó vacsora. Nem tudom nézni. Ki kell mennem a szabadba, hogy piros homlokom lehüljön. Az ajtó előtt álló törpe almafa lombjai közé burkolózom. Fuvallat búvik a levelek közé, melyeken parányi csillagfény tükröződik. Az élet kábultsága agyamra száll, a föld tehetetlensége magához szívja fáradt testemet, a fa hajladozva bánkódik felettem… Hideg van. Kihült az emberek szíve.
Az ágy megreccsen, összetört káromkodás üvölt fel a beteg ajkán. Megrettenve ugrom fel. Csinód Mihály ül az ágyon, a verejték omlik róla, szemei túlzottan elnyiltak és öklével veri a mellét:
–… Én meg teszem, tekintetes jegyző úr! Előbb felhúzom a gerendára az asszonyt, osztán a két gyermekemet, s esment magamot… Úgy fogunk fityegni, mint a szalonna… Én megteszem! Meg én!… De előbb elótom a tekintetes jegyző urat…
– Mihály! Mi löle, édesuram? – tehetetlenkedik az asszony. – Feküdj vissza, lelkem! Itt van a kicsi tisztelendúr es…
A beteg örjöngeni kezd. Arca eltorzul, haja meredezik a kíntól. Hírtelen kipattan az ágyból és úgy üvölti:
– Farkasok! Hol a fejszém, hogy vágjam szecskába!… Ti tolvaj urak!
Szeliden nem lehet visszaerőltetni az ágyba. Bírkózik velem az idegerő hatalmas fellobbanásával. Minden izma olyan, mint az acél. Fiatal, erős ember vagyok, de alig tudom lebírni. Karjaim közt ropognak a csontjai, forró, beteg miazmás lehelletét arcomba fujja. Percek kellenek hozzá, míg a roham megszünik és a test ernyedten összeomlik. Halálsápadt vagyok a felindulástól, erőfeszítéstől és remegek: Hiszen én effélét nem láttam életemben. Istenem, miért ilyen borzalmas az ember? Mikor jön el már az ideje, hogy a bárány együtt legyen a farkassal, a gödölye az oroszlánnal? Miért nem lehetünk mi emberek mind, mind szerető testvérek?…
Éjfél után a beteg elcsendesedik, üdítő álomba merül. Túl van a veszélyen.
– Most már hazamehetek – mondom a bóbiskoló virrasztóknak. – Ha valami mégis történik, jöjjenek értem!
Szemeim égnek az imádtságtól, fáradtságtól és félig szenderegve igyekszem haza.
Éjfél után két óra, de a falú már ébred. Nagyranőtt árnyékok merülnek bele a sötétségbe. Láthatatlan szekerek csikorognak az úton. Már mennek a mezőre.
Kezdődik az új nap és az új nyomoruság…
*
Alig telik el egy hét, megint jön a végrehajtó. Valamit tennem kell a falú népéért. Nem engedhetem, hogy koldussá nyúzzanak pár ezer embert. Nehányan már Moldvába szöktek a bajok elől. A fél falú kivándorolni készül. Szekeret fogadok és bemegyek a városba.
Előbb a bankkal próbálkozom. A vezérigazgató úr előzékenyen fogad.
– Nagyon örvendek – hangsúlyozza és finoman mosolyog bátortalanságomon. Engedi, hogy beszéljem ki magamat. Ideális, lélekkel teljes szónoklatba lendülök, amelyben sokszor fordul elő az „ország érdeke, a népvédelem, a szociális gondolkodás, a pénz fölötti magasabb szempontok, az etikai magaslat“, melyre szeretném, ha a bank felemelkednék.
– Kitünő szónok lesz Önből – dícsér meg a bankigazgató. – Sajnos, én nem tudom ilyen szép szavakkal megmondani, hogy nem tehetek semmit. Én csak közönséges pénzember vagyok, aki felelősséggel tartozom a központnak. A bank nagy összegeket folyósított a községnek és csak természetes, hogy lefedezi magát. Így is lesznek veszteségeink. Többezer koronára rugnak a dubióz követelések, amelyeket valószínüleg lekell írnunk.
– Nem lehetne időt engedni a szegény népnek, hogy legalább tíz év alatt amortizálhasson méltányos kamat mellett?
– Ki van zárva, kérem! A bank mobilitását veszélyeztetnők. Viszleszámítolási hitelünket kimerítettük. Minket is szorítanak… A kamatokat méltóztatott említeni? A kamat igazán csekélység. Számba se jöhet. Igazán a végső határokig mentünk el a faluval szemben… Különben is késő már minden. A váltók nagyrészét peresítenünk kellett. A továbbiakban a bíróság illetékes. Mi már nem szólhatunk bele.
– Peresítették? – ugrom fel ijedten…
– No, igen. Mindössze nehányat. Mondja, Gross úr, hányat?
– Negyvenet, kérem – vágja ki precizen Gross úr.
– Igen, igen – veszi tudomásul a „vezér“. – Azt hittem, ötvenet… Köszönöm, Gross úr…
Alig bírok kitámolyogni a bankból az újabb negyven család halálos ítéletével. Kihez forduljak? Mit csináljak?… A hatóságoknak kellene tenniök valamit. Az alispánhoz sietek. Úgy hallom, hogy kitűnő ember, aki kemény kézzel látott hozzá a vármegye rendbeszedéséhez. Ha ő nem segít, senki sem. Mindenki dícséri. Az egyháznak is nagy pártfogója, a püspök kedvence. Kevés hithűbb katholikus van, mint ő.
Kimérten és méltóságosan fogad az alispán. Féllábmágnás, híres familia sarja.
– Kérem, csak röviden – nézi az óráját. – Van szerencsém! – fogadja pótlólag a köszönésemet.
A szemem szikrázik a leereszkedő gőgtől és másodszor bánom meg ebben az ügyben, hogy reverenda van rajtam; de lenyelem a fellobanásomat és alázatosan kérem a kikent-vasalt előkelő, méntartású embert.
–… Nem engedheti meg az állam, hogy egyszerre negyven család vegyen koldúsbotot a kezébe… Ez egy második madéfalvi veszedelem, modern siculicidium – szavalom. – Ha más mód nincs, jelentést teszek a kormánynak.
A nagyúr képe elborúl. Szótlanul feláll és kezet nyújt.
– Köszönöm, hogy felhívta a figyelmemet. Meglátom, hogy mit tehetek. Mindenesetre, Önök, papok, a hibásak, hogy ide engedték jutni a népet. A paraszt buta. Önöknek kellett volna felvilágosítaniok, hogy ne rohanjanak saját vesztükbe…
– Alig két hét óta helyettesítek a községben… – mentegetőzöm, de mindjárt meg is bánom.
– Hogy is hívják Önt? – Ach, igen. Hargithay József. Éppen nálam vannak az Önre vonatkozó akták.
– A reám vonatkozó akták? – bámulok.
Az alispán rám sem figyelve, hidegen folytatja:
–… hogy Ön ekkorsekkor lázította a népet, életveszélyes fenyegetésekkel akarta gátolni a hivatalos közegeket valami árverésnél… satöbbi, satöbbi. Ha nem katholikus papról volna szó, ki még hijjával van a kellő tapasztalatoknak, már régen az ügyészségen volna az ügy. Figyelmeztetem, fiatalember…
Szó nélkül megfordulok, s otthagyom. Azon gondolkodom, hogy vissza se megyek a faluba. Megírom a püspöknek, hogy mi történt, s védelmet kérek. Az egyház mégse hagyhatja elpusztulni ezt a színkatholikus falut… De előbb jelentést teszek az esperesnek. Útközben betérek hozzá.
Tapasztalt, öreg, jó ember az esperes. Szeliden örvend nekem és türelemmel hallgat.
– Nem úgy kellett volna hozzáfognod, édes fiam. Ezt az ügyet ellőtted. – Tökéletesen ellőtted – morfondirozik.
– Hogyhogy?
– Nem tudsz bánni még az ilyen nagy urakkal. Egy szóval sem kellett volna említened, hogy mit akarsz, hanem alázatosan vizitelsz és kijelented, hogy első kötelességednek tartottad tiszteletedet tenni; hiszen az alispán úr egyike ma az ország vezetőférfiainak, akiről elragadtatással emlékezik meg az egyszerű nép is. Mikor legutóbb Pesten voltál valami ügyedben és alkalmad volt nehány szót váltani a belügyminiszter úr őexcellenciájával, ki, mihelyt megtudta, hogy csiki vagy, mindjárt az volt az első kérdése: – „Mit csinál az én alispán barátom?“…
– De hiszen, én nem voltam Pesten és nem beszéltem semmiféle miniszterrel.
– Mit számít az? Az alispán elhiszi, mert neki kellemes, te pedig folytatod, hogy: – „Sajnos, kegyelmes uram, csak a mások véleményét mondhatom, mert nem volt alkalmam még személyesen találkozni… de a nép apjának tartja… ritka kvalitású ember… a tisztviselők rajongnak érte és az egyenesen bámulatos, hogy mennyit tesz a szegény lakosság gazdasági talpraállítása érdekében. A miniszter részletek után érdeklődött, közelebbi információkkal azonban nem szolgálhattam…“
Az alispán erre meghív villásreggelire, de te szabadkozol és végül is azzal a feltétellel engedsz, hogy boldog volnál, ha nagy elfoglaltsága mellett egyszer eszébe jutna kinézni a havasokra egy jó vadászatra és szerény házadat nem kerülné el.
– No, nincs kizárva – enged az unszolásnak az alispán.
Te kenegeted szép szóval, míg eszébe jut, hogy a főügyész éppen készül vasárnap egy kis medvehajtásra és ha a körülmények engedik, lehet, hogy csatlakozik. Biztosra veheted, hogy vasárnap ott lesznek. Nehány zöldágat felüttetsz az úton, két vékony, hosszú fenyőágnak összekötteted a csúcsát és kész a díszkapú. A népet kihozod az útra, hogy minél többen legyenek, kik lekapják előtte a süvegüket; te pedig nem sajnálod a malacot, s a jó bort… Közben udvariasan megkérdezik, hogy érzed magadat „az Isten háta mögött“ és mi újság a faluban. Szerényen elanekdótázod a házbontó székely esetét és tisztelettel megjegyzed, hogy meg lehet érteni a szerencsétlen embereket, hiszen ígysígy állanak. Ahogy hallod, ötven árverés van még kitűzve a faluban. Az alispán méltatlankodni fog, hogy miért nem említetted már a multkor, az ügyész is felfigyel és bár mindakettő igazgatósági tag a bankban, fogadkoznak, hogy rendbehozzák az egész ügyet.
– Élhetetlen ember maga, főtisztelendő úr – bocsátanak meg végül neked is és kötelességeddé teszik, hogy máskor ilyen fontos kérdésekben azonnal légy bizalommal hozzuk.
Mielőtt kocsira ülnének, nehány szép pisztrángot belopsz a kocsiládába és pirulsz a merészségért, de boldog volnál, ha az alispán úrék átadnák a méltóságos asszonyoknak kézcsókoddal és megkérnék, hogy ne tekintsék tolakodásnak egy szegény falusi pap figyelmességét.
– Kár volt fáradni – mosolyognak rád és nagyon köszönik. Ismételten meginvitálnak magukhoz és mihelyt kiérnek a faluból, megállapítják, hogy képzett, intelligens ember vagy, akit valahogy itt kellene tartani a vármegyében, s mondjuk, ha én nyugdíjba mennék, mindjárt el is foglalhatnád a parókiámat – mosolyog szelid szomorúsággal az öreg esperes. – De így? Sohasem lesz ember belőled, fiam. Így nem boldogulsz az életben…
– Így nem is akarok – válaszolok felindultan.
– Lári-fári – int le az esperes. – No, jere, öblítsük le a mérgedet egy pohár jó borvizes borral…
*
A falú izgatottan várt haza. Kizárólag bennem bíznak és az arcomról szeretnék leolvasni az eredményt. Úton-útfélen kérdezik:
– Tudott-e valamit igazítani a sorsunkon?
– Nem sokat – ismerem be. – Későn ébredtek fel. Már a váltók a bíróságnál vannak. Az alispán eleget sajnálkozott, hogy miért nem szóltam hamarabb. Igért is egyetmást, de neki sincs sok reménye… Nincs más hátra, mint valahonnan olcsó pénzt keríteni és kifizetni a bankot. Arra is gondoltam, hogy írok az érdekükben a püspök úr őnagyméltóságának és megkérem, hogy segítsen valami úton-módon magukon.
– Abbizon jó volna – éled fel a remény a szánalmas emberekben.
A levelet aztán el is küldöm.
Reszketnek a reménységtől az emberek, de már tekintetük körül van a halál szemüvege. Egy-egy élő vád mindenik és kerülöm őket, hogy ne kelljen látnom; de hiába menekülök előlük erdőre, mezőre, hol eddig láthatatlan illatok úsztak a levegőben, a letört galyból édes nedvek csöppentek a földre, s meleg boldogságban fürödtek a susogó falevelek, s a havas csúcsok között a köd fehér tava fénylett. Most megijeszt a saskiáltás is és gyökerükig fájdalom járja át a virágokat, a borzas madarak fáradtak, remegő, finom kígyónyelv sziszeg a fülembe, nincs kacagás, csak zokogás… Az embersors megfertőzte a mindenség nagy harmóniáját. A vérszomjas szemek szikráznak, s mint fakó árnyak járnak az emberek. Mindennap történik valami velük és nekem tehetetlenül kell néznem.
Mindennap megkérdezik:
– Nem jött meg még a püspök levele?
Ebben bizakodnak. Nekik a püspök nem az ember, hanem az Egyház, a hatalmas, jóságos, mindenre képes igaz erő, amely nem hagyhatja el őket, hiszen hűséges, jó fiai. Az Istenbe, túlvilágba, az etikai világrendbe vetett hitük függ a püspök levelétől és ha csalódniok kell, ez belső aposztáziát fog jelenteni. Minél jobban várják, annál inkább fohászkodom magamban, hogy ne érkezzék meg a levél, hiszen előre tudom, hogy nehány kenetes jótanács, választékos intelem lesz benne mindössze. Megható pásztorlevél a csapások alázatos elviseléséről, Isten bölcs végzéseiben való megnyugvásról és figyelmeztetés, hogyan használjuk fel a megpróbáltatásokat lelkünk üdvére. Nekem majd fel kell olvasnom a szószékről és hivatkoznom kell az Írás szavaira, hogy olyan kincseket gyüjtsünk, amiket a rozsda meg nem emészt és nézzétek az ég madarait, a mezők liliomait, nem ruházkodnak, nem vetnek és mennyei atyátok táplálja őket. Jőjjetek tehát hozzá mindnyájan, kik fáradtak és terhelve vagytok, hogy megenyhítsen titeket. A túlvilág gyötrelmeivel, örökkétartó kínokkal, poklokkal kell megijesztenem, hogy a jelenlegi pokol ellen fel ne lázadjanak. Az élet igájából át kell fognom Isten igájába az erőtlen, csüggedt, nélkülözésektől megtört, reménytelen, rongyos ember-barmokat… Pedig mennyire más eredménye volna, ha azt mondhatnám, hogy az egyházi főhatóság a kormányhoz fordult és távíratilag felfüggeszttette az árveréseket. Egyelőre pedig kamatmentes kölcsönt nyújt és kieszközölte, hogy inséges gabonát és olcsó vetőmagot kapjanak, addig is, míg sikerül talpraállítani a falut… Ezt tette veletek az egyház, Krisztusban szeretett hiveim!… A könnyeim hullanának a magas szószékről a meghatott emberekre egy ilyen pásztorlevéltől és a hit, a lélek forró dícsfényével szállanék le hozzuk, a megdícsőült koldusokhoz.
De így?… Bujkálnom kell előlük lesütött szemekkel, hogy ne halljam untalan:
– Írt-e mánn a püspök úr?
Szerencsére az aratás megkezdődött. Az utolsó gyermekig mindenki a földekre rohant, hogy letépje a szegényes kalászokat, megmentsék a kenyerüket újabb csapásoktól. A falu újból elnéptelenedett. A bizalom felébred az emberekben. A termés szépen mutatkozik.
– Megáldotta az Isten a kezünk munkáját – újságolják.
– Drága kalászillatú népem! – nézem őket meghatottan. Ahogy az árva gyermek a csillogó játéktól pillanatra elfeledi apja-anyja halálát, úgy elkábultak ők is az aranysárga mezők édes dalától és szinte kiált bennük a boldog valóság:
– Jön a búza! Hazajön a búza!
Kissé megenyhülök én is, szorongásaim elmulnak és nekem sem jut eszembe, hogy nem hazajön a búza, hiszen egyetlen szem sem az övék már… Hiú, múló álom csak az aratásuk, hogy annál keserűbb legyen az ébredésük. Félek megáldani a termést és felköszönteni a zsengét, hogy váljék testi-lelki javukra, soha el ne fogyjon asztalukról és legyen édes, fehér kenyér belőle, mint a Krisztus teste, az égi madarak is imádsággal kísérjék áldott súlya alatt nyikorgó szekerüket… Mondom – félek ezeket mondani, mert a kenyér meg fog hazudtolni, hűtlenül ott fogja hagyni és elmegy pénznek a bankba, zsidó zsebébe…
Mégis az első megnyugvás oknélküli optimizmusában én is felderülök. Hátha tévedek? Hátha a püspök levele valóban leveszi a pusztulás keresztjét róluk. Egy ilyen nagy úrnak, csak egyetlen szavába kerül… Már bizalommal várom én is a választ és magamat korholom kicsinyhitűségemért. Erdő, mező ismét megszínesedik. Az élet mégis szép…
Az emberek már nem törődtek velem. Arattak… arattak… arattak…
Aztán jött a végrehajtó és utolsó szálig lefoglalta negyven gazda termését.
Ugyanazon éjjel pedig ismeretlen tettesek felgyújtották a learatott gabonát. Alig lehetett egy részét megmenteni.
Vasárnap pedig mise előtt beállított váratlanul az öreg esperes és elhozta a püspök levelét.
– Mindaketten kikaptunk, fiam – mondotta szeliden. – Ez a tied, ez az enyém.