TIZENKILENCEDIK FEJEZET
Szeretem!…
Választottam apja, a vén iskolaigazgató, szomorúan rámnézett, ráncolt homlokkal, mélyen elgondolkodott és későre csak annyit mondott:
– Rettenetes szó, a mai világban.
Ősz feje előrebillen, s a hajlott ember, ki negyven év alatt egy falut nevelt fel, most csendesen várja, míg elkészül a sirja. Leányára néz. Nem kérdez semmit, csak nézi, de a gond eloltja arca színét.
Mosolyogva hajtja kicsi aranyfejét vállamra a leányka és szemérmesen, sejtelmesen vallja:
– Igen. Szeretem…
Egyebet egyikünk se tud mondani, de szemünk tündöklik, a két ifjú test fénylik. Az öreg ember azonban tovább gyötrődik:
– A parasztok ekevasa újra kifényesedik a szántásban, a fagyos asszonykezek is felmelegszenek a kenyérdagasztásban, a papok visszatérnek bibliájukhoz, a munkás ráeszmél szerszámjára, én maholnap meghalok; de ti mit fogtok csinálni?… És mégis azt kell mondanom, hogy én is szeretlek titeket, szegény, szegény gyermekeim… Istenem, Istenem! Miért is kérdeztek engem? A ti dolgotok elvégeztetett. Nem akarok, nem is tudok változtatni rajta. Ha gondolok is rá, nem akarlak a kérdéssel megbántani, hogy miből fogtok élni. Tőlem már semmi sem függ. Ha nagyon tudtok szeretni, ne féljetek… Ne essék rosszul, ha szomorú vagyok, de a ti boldogságotok az én tragédiám…
Riadtan néztünk:
Az öreg ember feje még mélyebbre hajlott:
– Én már esett, törődött, vén ember vagyok. Ötven évig dolgoztam megfeszített munkával. Mindenemet hadikölcsönbe fektettem és most nincs annyim, hogy férjhezadjam a gyermekemet, legalább egy darab kenyérrel elindítsam az élet útjain… Bocsáss meg édesapádnak, gyermekem… Nem azt borzasztó elviselni, hogy elveszítettünk mindent, hanem, hogy bocsánatot kell kérnünk saját gyermekeinktől… Vigyed! Legyen a tied!… Szeressétek egymást!
Feledhetetlen napok voltak a szerelem, a béke, a belső igazság és emberi jóság, őszinteség megtalált hajlékában.
Külső dísz, ünnepség nélkül, egyszerűen, de boldogan, emelt fővel a szentség egyigaz arca előtt esküdtünk meg férjnek, feleségnek kettőnk haláláig…
*
Zsúfolt vonaton, örömtől ittas román katonák közt szorongva, egyik kezemmel asszonyom, másik kezemmel a könnyen fenyegető ismeretlen veszedelem kezét fogva utaztunk el. Csak védtelen testemmel védtem, arra a szörnyű eshetőségre gondolva, hogy mi lenne, ha a gyenge virágocskát bárki is bántaná, vagy dúrván érintené. Kilenc órán át rohan velünk így a vonat, amíg megérkezünk. Kilenc élet is kevés volna elviselni az aggodalmakat és kibírni a belső feszültséget. Az alig húszéves törékeny asszony már roskadozott a fáradtságtól. Karjaimba öleltem, hogy el ne zuhanjon.
A fáradt, kimerült, napok óta utazó katonák közül akkor valaki felállott és a helyére mutatott:
– Poftiți, Domnu Parinte!
Meglepetten néztem rá. Nem ismertem.
– Köszönöm, de honnan tudja, hogy pap – voltam?
– Maga a kidei magyar pap, aki öreg édesapámon segíteni akart, mikor keresztülment rajta a szekér, de nem tudott, mert meghalt.
– Igen, már emlékszem. Maga akkor fodorházi.
– Da, da!
Egyik megrázó élményemet juttatta eszembe a fiatal, még gyerekkatona. Éppen a faluján utaztam át, mikor a szerencsétlenség történt. Prizmakövet vitt a hetven felé járó öreg ember az útjavításhoz, de a kerék ala került és a sokmázsás teher szétroncsolta a gyomrát. Mikor odaértem, csak azt láttam, hogy társai a lábánál fogva a magasba emelik.
– Mit csinálnak, emberek? – szörnyülködtem.
Megmagyarázták, hogy a szerencsétlen ember maga kívánta ezt, mert így szünnek a kínjai. Egyetlen pillantással megállapítottam, hogy az ember kimúlt. A száján kiömlő vér, sötét, vékony erecskéje elfolyt az úton. Levettem a kalapomat és intettem:
– Tegyék le. Ez az ember halott.
– Halott?
Hitetlenül és megborzadva fektették az útszélére. Melléje térdepeltem és föltételesen feloldoztam, végül keresztet vetettem a homlokára.
És most, évek múlva, mikor mi magyarok, halálos rettegésben vagyunk, a velünk együtt élő néptől félve és súlyos valóságok táplálják ezt a rettegést; a felszabadult indulatok fenyegető viharában a nemrégen ellenünk emelt fegyverrel most feledve a világtörténelmi változást, ez a katona fölöttem őrködik, mert érte egyszer én is letérdeltem az út porába. A többi katona ellenégesen néz rám. Azt hiszik, én költöttem fel a társukat. Egymáshoz hajlanak a fejek. Nem értem a suttogásukat, de tudom, hogy a gyerek-katona magyarázza, mi történt. Csend lesz. Elgondolkodnak egy pillanatra és az öklök megenyhülnek.
Győztem…
Semmiféle fegyver, ármány, politika, szenvedély, vagy halál el nem pusztítja, el nem veheti tőlem, mert szent az a hely, melyet a két térdem az út porában megéríntett.
Az emberek millióinak pedig azért kellett meghalniok, mert kevesen térdeltek le az út porába.
Mindjárt megérkezünk.
A falú előtt, a határ közt az esti szürkületben egyik hűséges emberem fegyverrel a vállán, megállítja a szekeret. Int, hogy szálljak le, mert fontos dolgot akar mondani:
– Baj van – suttogja izgatottan. – Alig utazott el, a püspök egy jézsovitát küldött, aki arra biztatta a híveket, hogy ne engedjék be a faluba.
– Engem?
– Igen. Prédikációt tartott, s külön is beszélt az emberekkel. Tessék vigyázni. Elhoztam a puskámat, ha szükség lenne rá – kínálta a rozoga vadászfegyvert. – Biztosan hord – dícsérte. – Nehány töltényt is hoztam.
Méltatlankodva utasítottam vissza:
– Elment az esze, Miklós? Menjen csak nyugodtan haza. Engem nem támad meg az én népem.
– Jójó! Én figyelmeztettem – hárítja el magáról a felelősséget.
– Mit mond az az ember? – érdeklődik a feleségem.
– Semmi különöset. A falú népe valami meglepetésben akar részesíteni.
Kedves büszkeséggel néz rám:
– Hogy szeretik magát!
Engem pedig öl meg az aggodalom és az elfojtott dűh. Hátha ennek az embernek van igaza. A nép gyermek. Könnyen föl lehet izgatni, el lehet bolondítani. Mégsem tudom elhinni, hogy reám támadjanak. Hiszen jótevőjük voltam… És ha mégis?… Villámgyorsan átgondolom a védekezést is. Hogy a néphez szóljak, beszédre nem lesz idő. Védekezni fogok. Önkéntelen a zsebembe nyúlok és megtapogatom a browningomat. Az asszonyra mosolyogva ránézek, de belül már eldöntöttem, hogy lelövöm, aki meg mer támadni… Szép nászút lesz, holttesteken keresztül, de nem hagyom magamat, ha mindanégy sarkán fel is kell a falut gyújtanom, akkor se. Magamat nem féltem. Erős ember vagyok, aki puszta ököllel is át birom vágni magamat… Csak a feleségem miatt vagyok kétségbeesve. Neki sejtenie sem szabad, hogy mi vár reánk…
A szekér csendesen, lépésben halad előre. Már-már elviselhetetlen a feszültség. Szeretnék túl lenni rajta… Szóval egy jezsuita. Majd kézbe kapom én azt a jezsuitát és a saját kordájával kötöm fel az útra kihajló vén diófára. Ott éppen jó helye lesz…
Már a szélső házaknál járunk. Sehol senki nincs. Valószínüleg a parókia előtt várnak rám… Milyen nehezen telnek a pillanatok.
– Csapjon rá már arra a lóra! – intem a szekerest.
– Ki van állva, istálom – feleli a régi Gergely.
… Hátha rémlátás az egész? Az utcafordulónál kiderül. Onnan végiglátok az uccán.
Mégis igaz. A parókia előtt egész tömeg ember áll. Férfiak, asszonyok, gyermekek vegyesen. Megszédülök és a lőcsbe kell kapaszkodnom… Mindegy. Lesz, ami lesz. Titokban újra a zsebembe nyúlok és ujjammal elhúzom a browning elzáróját. A golyó fel van adva a csőbe. Lábaimat óvatosan kibontom a takaró pokrócából, hogy a mozgásban ne akadályozzon… Az emberek elállják az útat, de nem látok náluk támadó szerszámot. Veszélyes a pillanat, még gondolkodni sem érek rá…
A szekér begördül közibük. A ló magától megáll. Az izgalomtól alig látok. Kissé sötét van, de villámgyorsan ismerek rá a felmerülő arcokra, ahogy körülveszik a szekeret…
– No, most! – sugja a pillanat.
Hirtelen felém nyúl egy kéz, egy hang eldördül:
– Éljön!
Az arcok mosolyra rándulnak. Most száz kéz nyúl felénk. Mind üdvözölni akar, örvendeznek. Kérdések indulnak meg. Az asszonyok körülveszik a feleségemet:
– Milyen szép, s milyen fiatal!… Drága, jó embert kapott, lelkem nagyságos asszony… – biztatják szegénykét.
– Ha pápa lettem volna is elvettem volna! – lelkesedik az egyik férfi.
Én pedig a fejök felett benézek a parókiába. Sötét van a házban. Ki tudja, hol leskelődik a jezsuita. Most egyetlen szavamba kerülne és széttépnék az emberek. Izgat is a gondolat, hogy megtegyem. Megérdemelné, de a körülvevő szeretettől ellágyulok és nagylelküen megbocsátok a szerencsétlen barátnak, ki megismertette velem a bosszúálló egyházat.
Kicsi hajlékunk ajtajában az édesanyám vár. A két asszony néma öleléssel egymás karjaiba borul és én fáradtan is őrt állok fölöttük.
Ősz van. Már itt-ott zúzmarát vetett a föld színe, s a hűvös éj elől fedél alá húzódott a tűz is…