HÚSZADIK FEJEZET
Az események egymást érik. Ellenőrízhetetlen hírek keringenek. A szenvedély itt-ott kirobban. Embereket vernek meg, irredenta pörök indulnak, magyarok szenvednek, az idegeknek nincs idejük lecsillapodni. Nincs kiben bízni. Az anyaország teljesen felborult. Napról-napra lessük a híreket, de egyik sötétebb a másiknál. Erdélyből menekült székely katonák hadosztállyá verődnek és kétségbeesett kísérletet tesznek a fegyverrel. Naponta halljuk az ágyúdörgést és félünk, mert tudjuk, hogy ők csak meghalhatnak, de nekünk szenvednünk kell cselekedetökért. Beszélni sem merünk, egymástól is félünk, csak némán, titkolt gondolattal hallgatjuk a hozzánk verődő ágyúszót, míg egyik nap az is megszünik. Megtudjuk, hogy Budapesten kitört a kommunizmus és véres kegyetlenséggel újból lángbaborult a haldokló ország. A kétfelől szorongatott székely hadosztály megadja magát a román hadseregnek és mialatt a bizakodók demarkácionális vonalakat rajzolgatnak didergő ujjakkal a térképeken, minden reménységet megöl a legújabb hír, hogy a románok bevonultak Budapestre. Fásultan vesszük tudomásul.
Az öröm ideje letünt, az élet szorongat, magunkra maradtunk, önmagunkon kell segítenünk és mégis hiszünk, hiszünk a lehetetlenben is. Szerencsétlen, álomlátó, versmondó nemzet.
A régi fogalmak, szentségek egymásután dőlnek meg, a saját történelmével elvakított népet készületlenül lepte meg végzete, hősi romantikája megölte. Nemcsak én, a népem is pályát tévesztett és – nem ébred rá, most se lát a Kárpátokon túl. Mindene elveszett, csak bűnei maradtak meg.
Napról-napra a tenyeremmel és szavaimmal takartam el feleségem szemeit, hogy minél kevesebbet lásson meg a környező veszedelmekből és azzal bíztattam, hogy mostantól fogva minden magyar testvérré lett a megpróbáltatásokban és új világot, új életlehetőségeket fog teremteni. Nincs értelme tovább álmodni, le kell törülni a könnyet és a vért, hideg, józan fővel meg kell indítani az új életet. A bizakodók vitatták, hogy mindez csak átmeneti állapot, a békekötéstől függ minden. A halálraítéltek konok rövidlátásával bíztunk. Arra azonban nem volt időm, hogy a politika eshetőségeit várjam. Élni kellett, enni és ruházkodni. Sohasem volt kilátástalanabb a helyzetem és sohasem voltam erősebb, mint amióta drága asszonyom mellettem áll.
Ezer dolgot elterveztem, de minden hiábavalónak bizonyult. A kis falu semmi életlehetőséget nem nyújtott, de hátra van utolsó álmom, az én drága magyar népem nem fog elhagyni, valamilyen állásfélét csak juttat nekem is. Bemegyek Kolozsvárra és megpróbálom legalább a szűkös mindennapit megszerezni. Az élet sűrget és így éhen halunk. Ebben a tragikus nagy sorsközösségben, kicsinyességek fölötti benső testvériségben kétmillió magyar ne tudna juttatni egy magyarnak egyetlen darab kenyeret? Gondolatban sem szabad megsérteni nemzetemet. A sok magyarkézen levő bank, gyár, ipari és kereskedelmi vállalat, ha kell, áldozatot is hoz, hogy a koldusbotra jutott magyar középosztályt megmentse. Kipróbált, derék magyarok vezetik, akik közéleti szerepet is vállaltak eddig és a lapok tele vannak a dícséretükkel. Biztosra veszem a sikert.
Egy szép napon aztán a tanítóval együtt indultunk Kolozsvárra, szokás szerint – gyalog. Irigylem, hogy neki már sikerült a problémáját megoldani. Esténkint külvárosi vendéglőkben hegedül és szépen keres. Van is olyan jókedve, hogy az már majdnem könnyelmüség. Útközben bíztat, hogy sohase koptassam a cipőmet a kilincseléssel. Úgy se lesz eredménye. Ő azt már jobban tudja, hanem alakítsunk ketten bandát. Garantálja, hogy többet keresek vele, mint a papsággal. Ha ő úgy tudna hegedülni… és idegesen csörgette a koronáit a nadrágzsebében.
– Nem szégyen az, kérem.
A fejérdi fogadóknál csökönyösen megállott:
– Itatás, kérem… Kolozsvárt sincs jobb sör, mint itt. Ez a zsidó ért a kezeléséhez. Mert a sört kezelni kell tudni, kérem, egyenletesen lehűteni jó pincében. Nem szabad mindjárt jégbe tenni…
– Hagyjuk, tanító úr!
– Szó sincs róla, kérem.
– De… de nekem, nincs sörre pénzem.
– Az én vendégem lesz.
Kedvetlenül követtem. Az első kortyoktól összerázkódtam:
– Nagyon keserű ez a sör.
– A torka keserű, kérem – kacagott a tanító. – Megjósolom, hogy estére még keserűbb lesz.
A hideg téli szél lobogtatta rossz nadrágunk szárát és mi dideregve siettünk tova a kopár, kietlen mezőkön.
A hóstátban megállott egy rothadt, fekete deszkákkal födött, rozzant házikó előtt.
– Ez a Ritz, kérem. Napi szállás tíz krajcár. Az első szobában tizenöt – fűtés nélkül. Törzsvendég akármikor fizethet.
Bibircsókos, kövér, lompos asszony néz ki a kapun és sötéten rázza a fejét:
– Új pasast nem fogadhatok.
– Ach, grüss Gott, Frau Goldstein… szép szeretőm! – mulat a tanító. – Ez az úr nem veszi igénybe magát… Ez az úr vezérigazgatónak jött a Hitelbankba… Viszontlátásra! – bucsúzik kedvesen tőlem. – Este a „Zöldfá“-ban tartok hangversenyt. Legyen szerencsém…
Szégyenkezve és megrendülve sietek el. Hát ennyire lehet sülyedni?…
Egyik barátomhoz szállok. Diákkori jótestvérem. Aggodalmasan hallgatja terveimet:
– Alig hiszem, hogy sikerüljön; de próbáljuk meg.
Tíz órakor már jelentkezem is a legnagyobb gyárban. Legalább százmilliós vagyon fölött rendelkezik. A portás bejelentőlapot tesz elém. Kitöltöm és várok. Tíz perc múlva jön a válasz. A titkár maga hozza:
– Állástkeresőket nem fogad a vezérigazgató úr.
– De uram – könyörgök, – talán engem.
– Senkit, kérem – néz le a titkár. – Kivétel nincs. A gyár kénytelen leépíteni a változott viszonyok miatt. A meglevő tisztviselők egy részét is elbocsátjuk.
Leverten fordulok ki az ajtón. Az automobilfeljárónál egy kopott úrforma áll az oszlophoz dőlve. Maró gúnnyal szólít meg:
– Önt is kilökték? Nagyon jó. Ön ma az ötödik.
– Mi köze hozzá? – gorombáskodom, de a kopott férfi nem sértődik meg.
– Bíróság? – Város? – Vármegye? – Pénzügy?…
Eskűt nem tett tisztviselőnek néz és arra kíváncsi, hogy honnan koptam ki:
– Egyik se. Egyház… És ön?
Ezt meg ő nem érti, de készséggel szavalja el a névjegyét:
– Erőss Béni, eskűt nem tett tisztviselő, volt irodaigazgató.
– És miért áll itt, uram?
– Kíváncsi vagyok, hány embert löknek ki még ma innen. Ráérek.
– Én nem veszem rossznéven, – mentegetem a gyárat. – Ha már le kell építenie…
– Nem olvas ön újságot, uram? A napokban emelt alaptőkét a gyár és négy románt választott be az igazgatóságba…
Hozzámcsatlakozik és együtt megyünk be a városba. Udvariasan hallgatom a politizálását.
– Mi az Ön véleménye, uram? Le kellett volna-e tennünk az esküt, vagy nem?
Leselkedve várja a feleletet és ezzel gyanut kelt. Átvillan a fejemen, hogy jó lesz vigyázni. Hátha agent provokateur? Nem rossz ötlet gyárak kapujában kétségbeesett magyarokra várni és beugratni. Ki akarok térni előle, de az irodaigazgató úr elállja az útamat:
– Igen, vagy nem?
– Természetesen le kellett volna tenniök az esküt – mondom ravaszul.
– Magyar ember Ön? – támad rám. – Magyar ember beszélhet így? Hát én azt mondom Önnek, hogy inkább dögöljek meg…
– Parancsoljon, kérem, – sértegetem, de az én magyarom nem sértődik meg és nem tágít mellőlem. Az útszélen favágógép dolgozik. Keizerrokkos öregebb úr tartja a fűrész alá a fát.
– Van szerencsém, táblabíró úr, – köszön tüntetőleg az én emberem. A táblabíró sötéten néz rá, ami méginkább felkelti a gyanumat.
– Mit szól, kérem, a székelyek sóvidéki lázadásához? – enyeleg az ember.
– Ne beszéljen kérem őrültségeket!
– Nem hallott róla? – bámul az álirodaigazgató.
– Nem és nem is akarok.
Gyanum megerősödik… Mintha a kiejtése is idegenszerű volna. Közben megérkezünk a sziguranca épületéhez. Megállj, itt színt vallasz:
– Ön, uram, itthon van – mondom gúnyosan. – Velem, sajnos, fiaskót vallott. Igazán sajnálom, hogy elraboltam idejét. Sok dolga lehet még itt, fenn a hivatalában… Kár, hogy nem ismerem a valódi nevét.
Az ember nyugodtan szembenéz:
– Miért mondja mindezt nekem?
Készséggel megmagyarázom:
– Nézze, uram! Ön vagy esküt nem tett tisztviselő, vagy detektiv. Ha esküt nem tett tisztviselő volna, akkor már régen felháborodva hagyott volna magamra. Ha detektiv, láthatja, hogy kár töltenie velem az idejét.
Az ember hangosan felkacagott:
– Tanultam tőled, apám – és befordul a kapun.
Megriadva igyekszem tovább. A főtéren csillogó román tisztek sétálnak és rúzsos ajkú, prémes bundás, elegáns regáti hölgyek. Otthonosak és boldogak. A biztonságukat veszített magyarok házaikban ülnek. Én pedig futok a kenyér után.
Szerencsém van. Beengednek a bankvezérhez. A párnázott ajtón túl fényűző irodába jutok. Kényelmes, iparművésztől tervezett fotöjök, keleti szőnyegek, festmények, néhány értékes porcellán, antik butorok, ezüst dohányzókészlet, ébenfa telefon. A bankvezér leereszkedő és nyugodt:
– Szivart, vagy cigarettát… hogy is hivják?
– Hargithay vagyok, kérem…
– Igen… Bocsásson meg!… szóval állást óhajt?…
– Ha volna olyan kegyes a vezérigazgató úr… Egy ilyen nagy pénzintézetnek olyan kiterjedt lehetőségei vannak… Tudom, hogy a magyarságért való áldozathozatal ezekben az időkben…
A telefon megszólal, én ijedten fogom be a számat és haragszom a szívemre, hogy olyan túlságosan dobog és még zavarni találja a nagy „Vezér“-t, akinek a cipője árából két hónapig gondtalanul élnék családostól. A pénz ura azonban kimért, nyugodt, sőt szellemes:
– Szóval, Ön is olyan váltó, kit a magyarság írt alá. Naponta kapjuk az ilyeneket. Sajnos, a Nemzeti Bank nem ad rá sem viszleszámítolási hitelt, sem devizaautorizációt, – tetszik neki a szakvicc. – Önöket megtéveszti a bank külseje. Saját tisztviselőimet biztatom, hogy repatriáljanak, ezért Önt – beláthatja – nem biztathatom. Kérem, ma a Pénz koldus. Kihelyezés nincs, betétállomány nulla…
– Csak a százalék negyven – egészítem ki gúnyosan.
– Schlagfertig, fiatalember, – dícsér meg a Vezér, – Önnek Zürichben volna a helye.
– Nyissanak fiókot a menyországban – bucsúzom.
– Ott feltétlen Ön lesz a devizőrünk – egészíti ki a gondolatot barátságosan a bankvezér.
Általában az a benyomásom, hogy a szellem nem veszett ki a gazdag, jóltáplált emberekből.
– Tud románul? – kérdik a harmadik helyen. – Nem?… Ön szerencsés ember, uram, hogy nincsen állása. Legalább ezalatt az idő alatt perfektül megtanulhat…
– Tőlünk egyenesen a vasútra mennek az emberek, – jelentik ki a negyedik nagyvállalatnál.
– Lasciate ogni speranza oichi entrate – szomorodik el az irodalmilag kultúrált hadimilliómos.
– Szerezzen egy kis permiszt pár ciszterna benzinre – tanácsolja az ismerős kereskedő – és meg van alapítva a jövője.
Már magam is mulatok a kilátástalanságokon. Kíváncsi vagyok, hogyan képzeli ez a boltos a jövőmet a benzinnel.
– Nü! – árulja el a titkot. – Bemegy a Metropol kávéházba és leül egy magános asztalhoz. Jön a pincér: – „Parancsol, kérem?“ Ön minden veszély nélkül kimondja: – „Benzin.“ – „Jobb sarok három“ – fogja válaszolni a pincér. Ön odamegy az asztalhoz. Az nem akadály, hogy ismeretlen emberek ülnek mellette. Halkan csak annyit mond: „Benzin, ángró“. Rögtön leültetik és a többi az ön dolga… Üzlet, üzlet!… Ennél még csak egy van jobb üzlet.
– És az?
– Állástkeresőknek tippet adni… Már megy?… Legyen szerencsém máskor is!
Egy elhagyatott sétatéri padon megeszem a zsebembe tett elemózsiát és kissé megnyugszom. Arcomra vízcseppek hullanak a hatalmas fákról, hátam mögött zúg az élet, előttem a Fellegvár egyik kiugró kopár szikláján dühösen ugatja a várost egy lompos kutya, én pedig számolom magamban, hogy hány helyről löktek ki… Ügyetlenül fogtam hozzá. Összeköttetés nélkül nem megy az efféle. Másképpen beszéltek volna velem is, ha befolyásos emberrel megyek hozzuk… Ki is volna ilyen? Végiggondolom összes ismerőseimet, de a legalkalmasabb mégis Teleky barátom… Persze, hogy Teleky Miska! Ha ő nem tud nekem állást szerezni, senki a világon. Milyen kár, hogy a sok drága időt elvesztegettem. Neki csak egyetlen szavába került volna…
Újult erővel ugrom fel és rohanok a tisztviselőtelepre, ahol saját villája van. Már előre hallom, hogy ezekkel a szavakkal fog fogadni: – „Nem tudtál mindjárt hozzám jönni, te ásatag ember?“ Az „ásatag ember“ szójárása.
Otthonosan taszítom be a kaput, de mindjárt vissza is torpanok. Az udvaron ládák, bútorok, pakkoló forgács, szalma, rendetlenség. Egy ismeretlen úr haragosan reccsen rám a feljáróból:
– Poftiț, Domnule?
– Teleky főfelügyelő urat keresem.
– Teleky úr repatriált. Ma megy a vonatja. A házat én vettem meg. Az állomáson esetleg még találkozhatik vele.
– Köszönöm, uram.
Utolsó reménységemnek is vége, de legalább elbucsúzom Teleky Miskától. Lábaim kissé remegnek a sok gyaloglástól és a vasút a város más, ellenkező végében van. Mindegy. Nehány kilométerrel több, vagy kevesebb, nem számít.
A perronra csak igazolvánnyal engednek ki. Megszólitok egy magyar vasútast. Az arcáról látom, hogy magyar:
– Bocsánat, uram! Nem tudná véletlenül megmondani, hogy hol találom meg Teleky felügyelő urat?
– Teleky felügyelő?… Ötödik vágány.
Az ötödik vágány, úgynevezett vakvágány. Ide vannak kitólva a repatriálók vagonjai.
Végre megtalálom. Görnyedten ül egy kis petroleumkályha mellett és lapot olvas. A vaggon sötétjében bútorok, középen egy ágy, nehány szék, a főzéshez legszükségesebb konyhaedények és a kályha.
– Szervusz, Miska! – mászom fel hozzuk.
A viszontlátás öröme felcsillan arcán, de letargikusan fogad:
– Hát hitted volna ezelőtt egy évvel, mikor nálad voltam, hogy így találkozunk utoljára?… Koldus, bitang, senki lettem! – tör fel belőle a száraz zokogás.
Vígasztalni sem merem, csak nézem a kezében zörgő újságot és önkéntelenül is elolvasom a vezércikk kéthasábos, kiáltó címét:
„Itt maradni!“
Mellettünk pöfögnek a mozdonyok és a kőszénfüst fekete korma hull reánk. Érzem, hogy ilyen állapotban veszedelmes hallgatni, a mozdony karcsú kerekeit nézni… A teste olyan, mint egy hatalmas ágyúgolyó, mely az ismeretlen jövő mellébe fúródik lihegő nyugtalansággal. Hogy ragyog a sok acélrud rajta és milyen szépen forognak az acéltengelyek a forró csapágyakban… Nem jó nézni a mozdonyt se neki, se nekem… Beszélni kell, akármit, csak beszélni.
– Mi a terved a jövőre nézve?
– Egyelőre Pesten próbálkozom. Vagy állást, vagy nyugdíjat, vagy végkielégítést, valamit kapnom kell… Végtére huszonötéves szolgálati idővel szemben mégis csak kell, hogy valami kötelezettsége legyen az államnak.
A leginkább kétségbeesett emberek szokása önmagukat vígasztalni. Éjszakákon át a legképtelenebb lehetőségeket is átgondolkodják és vagy beleőrülnek, vagy új erőre kapnak. Egész tömeg fantasztikus tervet kellett végighallgatnom.
– Ezért nem esem kétségbe – pirult neki a szegény ember.
A házeladást említem.
– Régóta nem az enyém az már, barátom. Le volt rekvirálva az utolsó szegig. Örülök, hogy túladhattam rajta. Tisztességes román úr vette meg…
A magam ügyét már elő sem hozom.
A mozdony közeledik, az ütközőtányérok csattannak, a repatriáló vagonokat felkapcsolják. Sorban valami tízet. Mindenikben egy-egy magyar család rejtőzik megmaradt utolsó rongyaival, a maga külön tragédiájával… Nehány óra múlva örökre bucsút mondanak Erdélynek, hogy megízleljék Ahasvérus keserű kenyerét…
A vonat indul is. Alig van időm leugrani róla. Egy-két éles, szaggatott mozdonyfütty, kalauzsípolás és a vonat eltünik a repülőhíd alatt.
Egyedül maradok. Rohamosan sötétedik.
Szállásomra sietek. Megértéssel, szeretettel dédelgetnek, marasztalnak. Barátom szemeiben könnyet is látok.
– Nem, semmiesetre sem maradhatok, Dénes lelkem – mentegetőzöm, – a feleségem kétségbeesnék az aggodalomtól. Haza kell mennem.
Ő borzad meg, mikor az útra gondol.
Ilyen sötét éjszaka, ebben a bizonytalan világban, nem gyalogolhatsz újabb negyven kilométert. Ott esel össze az úton. Nyolcvan kilométer mégis sok egy napra.
– Az asszony!…
– Semmiféle asszony! Itt maradsz!
– De… de a kicsikét várjuk… – pirulok el olyan átszellemülve, hogy a barátom megremeg és komolyan mondja a feleségének:
– Annuska! Készítsen gyorsan valami vacsorát Jóskának!…
Az egész család aggodalma mellett kelek útra. A „Zöldfá“-hoz benézek. Itt muzsikál a tanító. Hátha hazajön. Piszkos, füstös lebúj. Az asztaloknál gyanus, vadalakok ülnek, trágárkodnak, énekelnek, súlyos öklök zuhannak az asztalra, isznak. Az ívóban úszik a forró torkokból kiáradó alkoholgőz. A tanító nyekergeti nekik a hegedűjét, de mihelyt meglát, hozzámsiet:
– Jóestét, vezérigazgató úr! Mit parancsol? Chopint, Verdit, Csajkowszkyt, vagy Csicsónét?
– Ne ízetlenkedjék, tanító úr!
– Hé, tanító! – bőgnek rá az asztaltól. – Azt, hogy: „Ide! Ide! Ide! Ide rózsám!“
A szerencsétlen ember ijedten ugrik és a lestrapált hegedűjével behajlik a bortócsás asztal közepére. A vonó és a tanító, mindakettő úgy meg van görbülve, mint az igás állat háta és kényszeredetten mosolyogva, magát kelletve, kínozza a nótát. Bort töltenek bele és „úri“ gesztussal egyikük elűzi:
– Erigy a fenébe, mert mondani akarok valamit!
– Igenis, kérem – és fáradtan, karikás szemekkel úgy liheg mellettem, mintha öreg mellén táncoltak volna a duhajok. Megszánom szegényt:
– Jöjjön haza, tanító úr és inkább haljon éhen. Ne gyalázza meg emberi méltóságát.
Konokul rázza a fejét:
– Muszáj valamit csinálnom, kérem.
A részeg alakok szedelőzködnek.
– Hé, tanító! – ordítják ismét. – Megyünk a leányokhoz…
A megkínzott ember felretten, hirtelenében a zsebébe nyúl és izgatottan mocskos pénzdarabokat erőltet a markomba:
– Vigye haza, kérem, és adja oda a feleségemnek…
– De tanító úr! – vonakodom, – adja oda Ön. Ilyen megbizatásokat nem vállalok.
– Az Istenért, tegye meg! – unszol szinte sírva a nyomorult. – Ezek az alakok elveszik tőlem. Én tudom, mit jelent a leányokhoz menni. Elverik minden pénzüket és akkor rámtámadnak: „Hé, tanító, adj pénzt!“ Ha nem adok, erőszakkal elveszik és még – bántanak is.
Olyan harag és méltatlankodás fog el, hogy beletántorodom. Mellen ragadom a megalázott embert, hogy moccanni se tud:
– Velem jön, tanító úr. Vagy a falhoz ütöm, hogy széthasad a feje. Ezt az aljasságot nem tűröm.
– Mi lesz, hé, tanító! – sűrgeti a söpredék nép. – Engedd el a zenetanárunkat, hé! – kötnek belém is.
– Engedjen, engedjen! – könyörög a megalázott ember. – Ne kössön ki velük! Leszúrják! Óh, minek is jött értem! Jó éjszakát! Mennem kell! Ez az én sorsom.
A banda összeölelkezik, a csenevész tanítót maguk elé rántják hegedűstől, fejébe ütik a kalapját és dirigálják:
– A Rákóczi-indulót!
A hegedű sikoltva hangzik fel.
A siralmas kép belemosódik az éjszakába.
Borzalmas város, borzalmas élet… Alig várom, hogy kijussak belőle. Kétrét görnyedve mászok fel a városfölötti kaszálókra és mégegyszer visszafordulok. A zaj ide nem ér fel, csak a lámpák fényét látom a sötét házak közt elnyúlni a Szamos völgyében…
Csak azért nem átkozom meg, mert eléggé meg van átkozva.
A csillagok fényénél nekivágok az útnak és lassan elvész alakom az éjszaka végtelenségében. Az útszéli kísérteties fákról akasztott tanítókat látok lógni. Szememet elfutja a könny.
Itt szabad sírnom, mert nem látja senki…
*
Áldott legyen kicsi feleségem, mert sem másnap, sem soha nem kérdezte, hogy miből élünk: a két karomból-e, vagy a homlokomból, arasznyi életem fehér koporsójából. Gondoktól üszkös orcámat fényesre csókolta s mikor kábulatba dermedt Erdélyország és a holnapi nap csak új bajra született, mosolyogni tudott. Két kis fehér köd voltunk a sár fölött, akik egymás karjaiban azt is elfeledtük, hogy világ változott. A hír megúnta ajtónk előtt várni s a keserűséget elűzte szép szóval… Pedig népek sírtak, s az éhes emberek a kapufélfának buktak és a papok sokat eltemettek közülök. Hej, sokan elmentek, hogy hálából megcsókolják a Teremtő fonnyadt kezét. Félelmek, szorongások gyötörték a népet és mi éltünk egymás szent erejéből, míg megjött, kit szorongva vártunk, a gyermek, – égi réten közösen szakított virág.
Boldog, drága napok voltak. Hányszor elnéztük kicsi aranyhaját, harmatarcocskáját, alig mozgó ujjacskáit, szemecskéit, hogy lestük mosolyát! Dehogy jutott volna eszünkbe a jövő, amire született! Nagy szenvedések és nagy szerelem áldott gyümölcse ő, testünkből, lelkünkből fakadt gyönge bimbó, kit csókkal öntözünk. Életünk megváltója, az egyetlen érdemes jutalom a földön, gyémántinges angyalunk. Egyik szeme én vagyok, másik a feleségem és egy a kettő. Egyik kezét én adtam, másikat hitvesem és egy a kettő. Egyik arcát én csókolom, a mást a feleségem és egy a kettő… Ez is a megtestesülés titkához tartozik, s az erőtlen kis kacsók a világ sorsát hordják… Apa az apából, anya az anyából egylényegű velünk, aki értünk, kettőnkért, a mi üdvösségünkért leszállott az égből és… megtestesült… Csak most veszem észre, hogy fiamról mondom a pap egykori „Credo“-ját, új világom hitvallását… Csoda-e ez a csoda?… Soha nem ismert érzések árasztanak el és a szívem nehéz, mint a kalászból kihullani kész, érett búzaszem, vagy a virág kelyhét lassan a földre lehajtó méz-nektár. Névtelen nagy pillanatok ezek, melyek az erős férfit gyöngéd apává, a gyönge nőt erős anyává teszik…
Hetekig éltünk a közös örömben, mindenről megfeledkezve, embereknek dícsekedve. A gyermek volt mindenünk.
… És egy téli napon összeroskadt kicsi feleségem. Elzuhant a földön és a valóság felébresztett.
Csak most láttam, hogy minden vonása sír, melle összedermedt, minden haja szála segítségért kiált, szemealja beszakadt, s elnyújtott szemei lázban égnek.
Mint a pelyhet emeltem karjaimba és elsápadtam:
– Mi történt? Mi baja? Az Isten megfizeti!…
– Múló rosszullét, ne aggódjék, kicsi szívem!…
Halaványan is vígasztalón tündöklik. Együtt kacag velem, pedig már olyan kicsiny, hogy ujjam hegyéről könnyen elfujhatnám.
Aznap korán lefeküdtünk. Kimerülten, gyorsan elaludt az asszony, szívéhez szorított kicsinyével. Én pedig órákig töprengek és számigálom az életet.
Az asztalfiókban még van egy darab kenyér. Az elég holnapra. Tejet reggel kapunk hitelbe, de mi lesz az ebéd és vacsora. Pénzem nincs és reménység sincsen rá…
Én kibírom az éhséget nehány napig, de mi lesz velük, kik mellettem édesen szunnyadnak és nem is sejtik a valót… Jó táplálék kell, hogy az anyatej meg ne apadjon, mellének fehér kútja ki ne száradjon, mert semmi nincs borzalmasabb, mint az éhségtől ráncos, fekete csecsemőszáj és a kiszívott, elszáradt, erőtlen anyatest…
… Most még szépek mindaketten. A hófehér női arcon, gyermekarcon éríntetlen a pír, az ifjúság. A tiszta test glóriája, üdesége ragyog felém a párnák közül.
De mi lesz már holnap?…
… Inkább haljanak meg mindaketten, s a mosolygó álom aranykábulatából soha fel ne ébredjenek!…
Erőszakosan párnámba szorítom szemeimet, hogy semmit se lássak, de agyam bevilágít a rideg valóságba. Izmaim harcra rándulnak és harminc évem minden keserű erejét ökleimben érzem, de a nincstelenségnek nem sújthatok arcába. Forró leheletemet belefújom a párnába és így küzdök magammal. Megkényszerítem egész bensőmet a megmentő ötletért és ekkor támad a gondolat:
– Kimegyek az erdőbe és lövök holnapra valamit…
Csak úgy, mint az ősember, ha erre jutottunk. Lélek, kultúra, minden leválik rólam. Egyszerű, meztelen, paradicsomból kivetett Ádám vagyok.
Hát megyek ölni!
Nesz nélkül, óvatosan lépek le az ágyból, hogy fel ne ébresszem édeseimet. Dúrva ruháimat kilopom a konyhára és a jégvirágos ablak gyér világosságában felöltözködöm.
A fali óra éjfél után kettőt ütött…
A legjobb idő. Öt-hatig megjárhatom az erdőt, hiszen úgy ismerem, hogy vakon is rámennék a nyúlak fészkére.
Kívül csattogó hideg van. Mit törődöm vele. A fásszínbe lopózom, mint a tolvaj… Ott van a puskám pokrócba csavarva.
Magamhoz veszem.
Csak emberrel ne találkozzam!…
Vastag, szűz hó borítja a mezőt, amely mintha örök álmát aludná kék mozdulatlanságban. Térdig gázolok benne. Feszülten, hallgatózva, óvatosan haladok előre. Orcám bőre vörösen megfeszül a hidegtől. Csak a kezeimet rejtem el, mert ha kifagy belőlük az erő, minden fegyver mellett is el vagyok veszve… Minden energiámra szükségem van, hogy a mély hóban előrehaladjak és irigyen nézem az erdő fáinak csupasz ágai közt tovarohanó holdat. Hátamhoz hozzátapad a verejtéktől az ing, térdeim reszketnek, s a báránybőrsípka alatt az izzadtságtól viszket a homlokom.
– Értük teszem! – mosolygok s a harmincfokos hidegben ajkamra fagy a mosoly.
Szempilláim, bajszom fehér a zúzmarától, de boldogan dülök neki az első fiatal sarjfának, amelyről rámzuhan és fehérbe borít a jeges hódara. Addig várok, míg az erőlködéstől és hidegtől véres látásom kitisztul, mert ettől a pillanatól kezdve halált jelenthet minden lépés. Szakadékok szélén, bokrok boltozata alatt kell átcsúsznom. A sötétben az ágak kiverhetik a szememet, vagy egyetlen lankadt lépés és a mélységbe zuhanok. Az erdő olyan különös, veszélytrejtő. Borzongást érzek a halott fák alatt, melyeknek csonttáfagyott ágait olyan furcsán veri össze a dermesztő szél.
– Mindegy! Értük teszem!…
A töltött fegyvert hónom alá szorítom. A föld kihalt, de tudom, hogy ezernyi finom orrlyuk álmában is megérez, s a felborzolt szőr ezerrétüvé gyűrt homlokbőrök alól rámnéznek a nagy, zöldszemű vadak a megkívánt hús gyűlöletével… De minden száj hallgat. Sokszor majdnem a hóba nyomott arccal vizsgálom, hogy merre visz a vadak útja, de a szél eltörült minden nyomot. Csak egy kis borzongó zaj kellene, vagy a bokrok öve alatt felvillanó egyetlen tekintet, a fakó szőr megvillanása valahol, hogy meglegyen a holnapi ebédünk; de az erdő néma és zsibbadt maradt… Nekem pedig sietnem kell, míg a nap fel nem kél. Titokban és csak a sötétben szabad ölnöm.
– Huh! Mi volt?…
Semmi. Érzékeim megcsaltak.
Így nem boldogulok. A patakfőhöz kell beereszkednem, ahová hajnal körül inni járnak a vadak. Az pedig mélyen benn van az erdő szívében. Dermedő ujjaimba életet lehellek, nehány hóba temetett, kidőlt fán átbukom, arcomat felvérzik a lappangó tövisek, de szívemmel bíztatom magamat:
– Értük!…
Minden zúgot ismerek, hiszen annyi boldog, szerelmes gondolatom tapad hozzuk… Önkéntelenül is keresem őket, de az idő sűrget.
Ott, az a cserefabokor jó rejtekhely lesz. Még rajta van a tavalyi levél is. Bárhonnan jön a nyúl, útja az én puskámban végződik. Zaj nélkül alája húzódom és várok. Olyan feszülten figyelek, hogy hallom a jég között csörgedező patakviz neszét. Átfut rajtam a halálosan fáradtak álom-kábulata, de ébren tartom magamat és csak pilláim mögül lesek ki, hogy a vadak észre ne vegyék szemeim fényét. Olyan vagyok, mint ők. Az ő fortélyukat használom. Vad vadászik vadra…
Már derengett az ég alja, mikor jött a nyúl. Csak sötét sziluettjét láttam játékos ugrálással mozogni, de arra sem volt ideje, hogy beleorrontson a levegőbe. Lövésem eldördült és mindössze pár vinnyogó sírását hallottam.
– Meg van! Talált! – újjongtam magamban, de hosszú ideig nem mertem előbújni a bokor alól. Hátha valaki ember jár még az erdőben, kit idecsal a fegyverdörrenés!
Újabb töltényt tólok a csőbe. Nem vallom be, de tudom, hogy annak az embernek szántam, kit végzete idehoz…
Csonttá meredt a kis állat, mire fel mertem venni. Oldalán összecsengtek a vérből fagyott gyöngyök. Hirtelen minden irányban körülnéztem és bekecsem alá rejtettem.
És most haza!
Aléltságom elmúlt, szinte repültem erdőn, mezőn keresztül. A havazás megindult. Reggelre betakarja nyomaimat.
Szinte dalolva lopóztam a pincébe és a nyúlat megnyúztam egy gyertyafarok gyenge fénye mellett; majd beloptam a konyhába és egy tálban vizet töltöttem rá. Ezzel az én szerepem véget ért.
Már kacagtam magamban és előre örültem kis feleségem meglepetésének, mikor ismét ágyamba bújtam. Az ablak összerázkódott, a szél befütyült a kéményen.
– Hóvihar lesz – gondoltam és dermedt, kínosan fájó tagjaimat próbáltam kinyújtani.
Feleségem neszezésére ébredtem fel. Szürke, borús volt az idő, de én kacagva nyújtoztam és álnokul pörlekedtem:
– Hogy mert előttem felkelni? Tudja, hogy a tűzrakás az én kötelességem.
Az ifjú, szép magas asszony szelid szigorúsággal azonban azt kérdezte:
– Miféle nyúl van a konyhában?
– Nyú-úl? – szamárkodtam el az ügyet. – Miféle nyúlról beszél?… Ja, igaz – áltattam szegénykét. – Hát nem mondtam magának? Még tegnap lepett meg vele Juon.
– Juon?
– Igen, Juon. Mi van benne? Én is tettem neki szívességet.
Minek tudja meg a valót. Abban az időben csak románoknak szabadott vadászni. Asszonyoknak könnyen eljár a szája és én bajba kerülök. Juon hát…
Az asszony nem válaszolt. Ismét kifordult a konyhára.
De miért ma olyan különös? Valami baja történt?
Gyorsan ruhát kapok magamra és utána megyek.
Éppen tüzet gyújtott. Szeliden félretóltam és – nem mertem beszélni. Feleségem nesztelenül visszament. A tűz már égett, mikor megmertem szólalni:
– Kicsiszívem, jöhet! Befűtöttem a konyhai poklot.
Az én „Kicsiszívem“ azonban ráborult a párnámra, s az erdőben megsebzett arcomról odacsúrgott nagy, véres foltot csókolgatta…
Két nap múlva újabb csapás ért.
A mi szép kis fiúnk erejevesztetten ott feküdt az ágyban és izgatott lélegzetvétellel pihegett, kis teste tűzben égett, a semmibe merevített tekintettel szenvedett.
Kétségbeesetten, tehetetlenül álltunk mellette, míg a szomszéd faluból elhozták az orvost. Minden érzékemet megfeszítve lestem minden vonását, nehogy eláltasson, de az orvos őszinte volt:
– Percig se késlekedj! Azonnal vidd be Kolozsvárra!
– De ebben az időben? Tiszta istenkísértés. Megfagy, amíg megérkezünk.
– Így pedig biztosan meghal.
– Még meg sincs keresztelve – pihegi halálsápadtan az asszony.
– Akkor gyorsan, kereszteljétek meg és azonnal kocsira vele! – rendelkezett a doktor és el se bucsúzott, hogy ne kelljen látnia kétségbeesésünket. Sok megpróbáltatáson mentem át eddig is, de csak most jutott eszembe először feltenni a kérdést, hogy vajjon ez hát a bűntetés, amiért az egyházat otthagytam. Karikába meredt szemekkel, hamúszürkén, hangosan felkiáltottam:
– Az Isten?
Feleségem megértette. Hozzám lépett és újból természetesre csókolta szemeimet.
– Az Isten most következik.
Éreztem, hogy igaza van.
Egy pohárba tiszta vizet töltöttem és a szekrényből elővettem dús aranyhímzésű stólámat, melyet primiciámra kaptam emlékül. Feleségem csak most értette meg szándékomat és arca felragyogott. Karjaiba vette beteg gyermekünket és a túlvilág minden hitével megállott vele előttem.
„Mit kívánsz Isten anyaszentegyházától?“ – kezdtem a szertartást.
Kicsi asszonyom szilárdan felelte:
„Hitet és életet!…“
Azután háromszor ráfújtam a csecsemő arcára és mondottam:
„Távozz tőle tisztátalan lélek és adj helyet a Szentléleknek!“
– Már színesebb az arca! – sikoltott szegény asszony. – Látja? Nézze, nézze, Kicsiszívem!…
De én érccé merevített testtel állottam és reszkető hüvelykujjammal előírás szerint keresztet írtam csecsemőnk homlokára és mellére, mondván:
„Vedd a kereszt jelét úgy arcodon, mint szíveden… hogy Isten temploma lehess…“
Minden jelben, minden szóban csak a gyógyulást kereste a gyermekanya és őmaga is segített feje fölött tartani áldó kezeimet, szívszakadtan kiáltotta velem együtt az imát és mikor mondottam: – Ephpheta: Nyilatkozzál meg; esküvel erősítette, hogy látta a kicsikét nevetni… Soha sűrgetőbben nem mondta ember az „Akarsz-e megkereszteltetni“ kérdésre, mint ez a gyermeke élete fonalát féltő drága anya:
– Akarok!
És én megkereszteltem Csabának az Atya, Fiú és Szentlélek Isten nevében…
A gyermek utána elaludt.
Most pedig Kolozsvárra kellene mennünk. Halkansíró asszonyomra néztem s már-már kiejtem a súlyos, kínzó kérdést:
– Mivel? Miből?
Csakhogy meg ne sejtse, bízalmat, nyugalmat mutatok, s vígasztalom magam:
– Valahogyan kapok egy rossz lovat s egy könyörületes embert. Ha pedig nem kapok… ölemben viszem el.
Isten megsegített. Félóra múlva ajtónk előtt állott a szekér.
Nagy juhászbundába gondosan becsavartam a kicsi családot és az inaszakadt lóval nekiindultunk a szikrázó hónak.
Néha ketten húztuk a rozoga szekeret. Gőzölgött a ló is, gőzölögtem én is… Ketten is köhögtünk. Dehogy is értem rá észrevenni, hogy drága asszonyom szép szempilláján megfagyott a könnycsepp.
Estére bőgtek már a gyárak a városban, mikor megérkeztünk. Meleg, könyörületszállás jutott még nekünk is.
– Súlyos eset – vallotta be a híres tanár, – de ápolják gondosan.
Ápoltuk is gondosan. Ezerszer hajtottuk aggódó fülünket elhalkult szájához. Kémleltük a szívét, mintha kicsi menyországunk kulcslyukán hallgatóznánk. Elcsukló sírással lestük, hová mozdul az Úristen keze.
A nagy fájdalomban észre sem vettük, hogy nyilik az ajtó és egy fehérszakállú szép öreg ember előbb megcsókolja a mi homlokunkat, s azután odamegy betegünk ágyához.
– Jaj, segítsen rajtunk, édes jó tanár úr! – sír a feleségem.
– Biztosan a másik orvos küldte ezt az öreg tanárt – gondoltam magamban. – Úgy látszik konziliumot tartanak fölötte… De nekem férfinak kell lennem.
Visszafojtva minden ellágyulást, keményen kérdezem:
– Van reménység, tanár úr?
Az ő két meleg szeme is könnyes.
– Meg fog gyógyulni. Bizonyosan meg fog… Ti azonban fáradtak vagytok, feküdjetek le, majd én virrasztok felette.
– Nem! Dehogy! – tiltakoztunk. – Mi szegény emberek vagyunk… Nem tudnók meghálálni… Ilyen nagy áldozatot pedig nem fogadhatunk el.
Erre mosolyogva elment.
Másnap újra eljött, s újjongva fogadtuk:
– Jobban van a gyermek! Mosolygott anyjára s a láza is szállott. A veszélyen túl van.
Vele levő barátom lelkesen mondotta:
– Csodát tett, Elek bácsi… Ezek az emberek sohasem fogják elfeledni Benedek Eleket.
A nagy mesemondó volt. Félszázadig a gyermekek apja, népe apostola.
Zavartan elpirultam és megcsókoltam a kezét.
Akkor ismertem meg általa a népek igaz titkát, hogy a gyermeké a föld, s a jövendő…
Igaz, hogy Jézus mondotta először, de csak ma értettem meg, hogy mit jelent e szó. Az élet célja és titka meg volt fejtve.
Most már tudtam, hogy a gyermekért kell élnünk és új erők szállották meg szívemet és karjaimat.