Isten igájában II.

Az emberek érzéketlenül nézték vergődésemet. Hiába ugrottam neki újból és újból az életnek, aléltan estem vissza és egy napon elfogott a kétségbeesés. Testem, lelkem elernyedt. A kilátástalanság letört. Fényes ötletek kavarogtak agyamban, melyeknek sikerére feltettem volna az életemet, de pénz kellett hozzá és pénz nem volt. A titokban sokat szenvedett asszony csak most rémült meg először… Ha néha nem ettünk, számba se vette. Ha nélkülöztünk és tehetetlenül vergődtünk, vagy csapások értek, egész lénye a boldogságtól sugárzott. Nincs is nagyobb a fájdalmas boldogságnál. Látni, hogy akit szeretünk, értünk küzd, szenved, fárad, vérzik, liheg, százszor földrezuhan, százszor fölemelkedik, mindig újrakezdi és napról-napra forróbb a csókja, a világ legszebb szerelme és legfőbb boldogsága. Foltozott könyökü kabátban, vedlett ruhában himnuszt mondani minden este, az ész és tudás, s a ragyogó lélek gazdag örömeit egymásra pazarolni egy eldugott kis falú rongyos viskójában és az emberek felett szárnyaló gondolat szédületes világossával repülni a sár és világ felett összeölelkezve, szűz magukrahagyatottságban – több mindennél és megérdemli az áldozatokat… Ezt a nyiladozó életet és emberhivatást, új világteremtést nem ölheti meg az, hogy enni és takarózni kell.

Mégis elcsüggedtem, s még feleségem sem tudott felrázni. Napról-napra sorvadtam és ekkor a bűn – megmentett. Igaz, hogy a bűnt nem mi követtük el, hanem a kutyánk; de mégis ez a bűn volt a világ egyik legnagyobb jócselekedete.

A faluban már ölték a télire hízlalt disznókat és minden hajnalban hol itt, hol ott csapott fel a perzselés világossága. A legszegényebb ember is „nyuvasztott“ magának legalább egy malacot. Mi erre nem gondolhattunk. A kutyánk felhasználta a kedvező alkalmat és fényes nappal ellopott egy szál kolbászt. Más kutya is ellopja, ha közel fér hozzá és megtartja a maga külön disznótorát, de ez a mi kutyánk hihetetlen dolgot cselekedett. Vasvillával üldözték az emberek, mire kimenekült a kerten át a mezőre és eltünt. Csak este felé került elé, mikor már meg is fizettük a lopott kolbászt és korbáccsal vártam a tolvajt. Jött is szegényke. Vinnyogva kaparta a konyhaajtót. Feleségem beeresztette és csodálkozva látja, hogy a kutya szájában hozza a kolbászt, leteszi feleségem lábaihoz és boldog ugatással felkínálja neki…

Mi csak néztük szótlanul és éreztem, hogy megújulok. Bátorság, erő, bizalom, hit járta át minden porcikámat, mert e jelből tudtam, hogy jön, útban van már a mi kenyerünk is.

*

Végre aztán megérkezett a szent, mindennapi kenyér.

Álomnak tünik fel ma már, amit érte akkor fizettem.

Váratlanul, meglepetésszerűleg jelentkezett az élet közönséges, mindennapi formájában.

Egyik nap azt kérdezi tőlem az uccán Érsek Samu, hogy nem veszem-e meg a malmát. Eladja.

– Ne tréfáljon, Samu. Miből vegyem meg?

– Odaadom én pénz nélkül is. Kifizeti, mikor tudja. Addig pedig kamatot ád a pénz után.

A gondolat felvillanyozott.

– Beszélhetünk róla, Samu… És mit kér érte?

– Tízezret… Gondolja meg… Délután felmegyek és megcsinálhatjuk a vásárt.

– Várom, Samu.

Én ugyan a malomhoz nem értettem, közel se jártam életemben gépekhez, de azt gondoltam, akármi történik is a világon, ha a fele emberiség újból elpusztul is, a másik felének mégis csak ennie kell egy darab kenyeret és ha csak két szem búza is lesz a faluban, egyik az enyém lesz… Már nagy terveket is rajzoltam az asszonynak és izgatottan vártuk Samut.

– Vigyázzon, nehogy becsapódjék – figyelmeztetett a feleségem.

– Én? Becsapódni? Bízza csak rám.

Előbb megnéztük a malmot, amiről annyit tudtam, hogy van, de évek óta nem járt, mert „hibája“ volt a gépnek. Lenn a falú végén egy deszkaépületben volt felszerelve a „malom“. A deszkák ujjnyi résein befújt a szél. A malomberendezés új volt. Alig használták.

– Negyvenkettes francia kövek – dícsérte Samu. – Vegyes örlésű. A környéken nincs párja. Duplán adom vissza a pénzét, ha nem fog tetszeni.

A kövek tetszettek is.

– A motorral van egy kicsi baj, – magyarázta Samu, – de ha nem volna, nem is adnám el. – Így is csak azért szántam reá magam, mert mióta meghalt a fiam, mindentől elment a kedvem.

A „tizenkét effektiv lóerős MÁV. gyártmányú“ benzinmotor nem is volt benn a „gépház“-ban. Az udvar egyik szögletében szomorkodott berozsdázva, megkopva, sárosan. Nyári időben a tyúkok háltak rajta és a fűszálak is megkapaszkodtak rajta. Szánalmas látvány volt.

– Csak meg kell javíttatni – bíztatott az ember.

– Vajjon mennyit érhet? – kínlódtam magamban. – A tudományom nem sokat segített. Én ugyan tanultam kozmogóniát, theológiát, filozófiát, természettudományt, hébert, szirt, kaldot, arabot, aramai nyelvet, görögöt, latinul disszertációt írtam, ismertem a világirodalmat, láttam pár világvárost, de hogy mennyit érhet ez a tyúk-piszkos motor, arról sejtelmem sem volt. Csak annyit láttam, hogy a furfangos ember mindenképpen szeretné, hogy megvegyem. Szégyen volna, hogy alul maradjak.

– Biz ez nagyon beteg, Samu – mondottam kedvetlenül, – de jónagy darab. Meg van hat mázsa…

– Mit? Hat mázsa? – sértődött meg Samu. – Ez pontosan tíz mázsa.

– Affenét!

– Hozom az írást. Bebizonyítom.

Hitetlenül ráztam a fejemet.

– Olyan írása magának nincs.

– Mit ad, ha bebizonyítom?

– Akkor… áll a vásár, megveszem a malmot.

– Kezet rá.

Az ember besietett a házba és diadalmasan hozta a gyártól kapott okíratot.

– Hát e mi?

Megadtam magamat.

– Ki hitte volna? No én ugyan megjártam… No menjünk, írjuk meg a szerződést, de kikötöm, hogy a gépet maga húzatja be a gépházba.

Az ember örömmel vállalkozott. Elkészítettük a szerződést, megittuk az áldomást és – másnap az egész falú kacagta a vásárt. Feleségem szégyelte, én nem bántam. Végül maga Samu is jó tréfának tartotta és nyíltan hírdette, hogy ilyen jó vásárt mióta a világon van, nem is hallott. Beszélhetett, mert alaposan megkötöztük egymást a szerződéssel. Később meg is sajnált, vagy a lelkiismerete mozdult meg és felajánlotta, hogy hajlandó elállani a vásártól.

– De én nem állok el…

Meghökkent.

– Hogyhogy?

Saját szavaival feleltem:

– Mert mióta a világon vagyok, ilyen jó vásárt nem is hallottam.

Erre elmúlt a jókedve.

– Nem értem…

– Megmagyarázom én mindjárt magának… Úgy-e az ócskavasnak kilója egy korona…

– Az a.

– Úgy-e a motor tíz mázsa?

– Az.

– Ha tízezer kilót megszorozunk koronával, az úgy-e tízezer korona?… A vételárat tehát akkor is megkapom, ha ócskavasnak eladom a rossz motort és nekem ingyen marad a jó malomberendezés…

Samu sötéten káromkodott, de többet nem kacagott.

–… de nem adom el – vígasztaltam, hanem megcsináltatom és őrölni fogok… Ez lesz a mindennapi kenyerem. Az Isten akarta ezt a vásárt, Samu.

Az egyszerű falusi ember megértette, hogy mi rejlik a szavaim mögött és melegen megrázta kezemet:

– Akkor segítse is meg az Isten!

Elgondolkodva elindult az úton, de nehány lépés után visszafordult.

– Tudja mit gondoltam?

– Mit, Samu bátyám?

– Ha meg nem sértem, felajánlom, hogy félesztendeig ne fizessen semmiféle kamatot…

Lelkesen dícsekedtem feleségemnek:

– Meglátja, kicsikém, hogy mire a mezők felszabadulnak, a béna fák kiújulnak, a bogarak kigyulnak a levegőben, s a mi kicsi fiunk először megszólal, a saját kenyerünkből vágunk neki!… Megmutatom én ennek a halálhitű világnak…

– Mutassa! Mutassa!…

– Először megnézetem a gépet szakértőkkel. Üzentem is a báró gépésze után.

A félig illat-, félig mosoly-asszony velem örvendett és alig vártuk a reggelt, hogy jöjjön a gépész. Kitűnő szakember és tisztességes, becsületes.

– Mit szól hozzá, gépész úr? – mutattam büszkén a gépet.

Az csak némán tekerte jobbra-balra a fejét és vizsgálni kezdte. Ketten is alig tudtuk meghajtani a rozsdás, beszáradt lendítőkerekeket. Vette a csavarkulcsot és leszerelte a robbanó-fejet. Gyufával bevilágított és ráhajlott, mint az orvos. Őszinte részvéttel csak annyit mondott.

– Kár volt megvenni.

– Miért? Mi baja?

A gépész új gyufát gyújtott és a gépbe mutatott.

– Látja azt a széles repedést az alsó szelep-fészken? Az a motor halála. Azon kifújja a gázt. Nincs semmi kompresszió. Új fej kellene neki, de azt csak Budapesten lehetne kapni a gyárban. Behozni pedig úgysem engedik… Teljesen használhatatlan, ki lehet dobni.

Elszédültem, mintha ördög repült volna el az orrom előtt. A gépész megsajnált.

– Esetleg Kolozsvárt tudnának segíteni rajta, mondjuk autogénhegesztésszel… Tömíteni nem lehet… Új fejet is lehetne öntetni… A henger is ki van kopva, a csapágyakat újból ki kell önteni, a gyújtást rendbehozni, új olajozó kell, s mintha a vezértengely is kicsit görbe volna… Utolérte bíz ezt minden nyavalya. A javíttatása többe kerül, mintha újat vett volna…

– Csak arra kérem gépész úr, hogy ne szóljon a feleségemnek.

– Dehogy. Már megyek is.

Az asszony izgalomban várta az eredményt.

– Pár alkatrészt be kell vinnem Kolozsvárra – adtam a nyugodtat.

– Vigye, drágám, minél gyorsabban – sűrgetett kedvesen. – Milyen jó lesz, ha már őrölhetünk! Alig várom.

Egész éjjel azzal vígasztaltam magam, hátha a gépész tévedett. Az ilyen falusi gépészek mit értenek hozzá? Mérnök kell ehhez.

Másnap feltettem a repedt fejet egy félvak ló után és keservesen elcammogtunk vele. Szánalmas látvány volt. Halovány tüzet vet a ló még ép szeme az útra, csüggedt fülében alszik a bolha. Bús fejét földig bólogatja, s futás helyett a nyakát nyújtja. Az órák telnek, a kis cigányszekér csörömpöl. Valahogy megérkezünk a vasgyárba.

Szálas, vad gépészek kacagva nézik az ütött-vert vasdarabot.

– Hegeszteni nem lehet, mert nincs oxigén.

– Oxigént hol lehet szerezni? – bátortalankodom.

– Dicsőszentmártonban a Nitrogénnél.

– Hátha tudnék szerezni?

– Az sem érne semmit, mert vékony a szelepfal, nem bírja a heggesztést.

– Akkor mit csináljak? – fog el a keserűség.

– Vigye múzeumba – röhögnek a gépészek.

Megharagszom és megyek a másik gyárba, ahol mérnök a gyár vezetője. Udvariasan fogad és – mindenben megerősíti a gépészek véleményét.

– Teljesen új fej kell…

– És mibe kerülne az új fej, mérnök úr?

Hosszasan kalkulál és kijelenti, hogy harmincezer koronába.

Én csak bámulom a ló pofáját.

– Nincs valami más mód rá, valami ötlet, hogy segítsenek rajtam?

A mérnök elutasítóan válaszol:

– Semmi. Ilyen romantikus munkát különben sem vállalnánk.

A szekeres részvéttel hallgatja és könyörületből betakarja szénával az istentelen vasdarabot, hogy ne is lássam és csendesen elhajt vele a szállásra.

Rovom az uccákat és gondolkozom, hogy mit lehetne tenni. Ezzel a hírrel nem kerülhetek az asszony szeme elé, nem gyilkolhatom meg szép kenyér-álmait… Ha most mérnök volnék, egy világért nem adnám… Ha értenék a gépekhez!… Pedig nem lehet olyan megközelíthetetlen tudomány, ha ezek a dúrva emberek is meg tudták tanulni. Mindenesetre veszek valami szakkönyvet és legalább némi fogalmat szerzek…

Újult erővel járom végig a könyvesboltokat, de szakkönyv helyett azt a felvilágosítást kapom, hogy az impérium átvétele óta még nem engedélyezték a könyvek behozatalát, a régi készlet pedig kifogyott. Az utolsó reménységnek is vége… Menjünk haza!

Ismét felülünk a ló farka után. A szennyes, öreg kanca úgy vitt haza könyörületből, tapogatózva, biztonság okából az útat szagolva…

– Nyár előtt nem vállalják a gyárak – hazudok az asszonynak, – mert az ilyen munkához még nincsenek berendezkedve.

– Akkor mi lesz? – csügged el szegényke.

– Majd kerítek valakit, aki megcsinálja.

Pár hét múlva a faluba vetődött valami tekergő gépész, aki vállalkozott, hogy „rendbeteszi“ a gépet. Fölényesen és nagyhangon fogadkozott:

– Persze. Stoppolni nem lehet a vasat, mint a harisnyát, de a rezet elfeledték a híres szakemberek… Úgy beforrasztom, uram, rézzel, mintha új volna… De érteni kell a módját…

Az új gépésznek szállást, kosztot adok és pénzt ígérek. Másnap hozzá is fog a forrasztáshoz. Kibontjuk a sütőkemence száját és a beteg ércet elhelyezzük benne. A gépész bebúvik és a repedés körül bőven felhalmozza az olvadáshoz elegyített rézport. Befűtünk a kemencébe.

– Óvatosan kell vörösre hevíteni – figyelmeztet, – hogy „hicc“-et ne kapjon az öntvény.

Mikor a meglevő szekér fámat eltüzelte, azt mondja, hogy most jól van. Hagyni kell, hogy egyenletesen hüljön le. Elmegy a korcsmába és a kért előlegből reggelig iszik. Magam kaparom ki valahogy a vasat a hamúból és megdöbbenve látom, hogy a réz ugyan elolvadt, ráragadt az ép vasra, de a repedés kétakkora, mint előbb!… Tántorogva jön is a gépész.

– Miért nyúlt hozzá, kérem!

Jókedvemben kapott. Válaszul kidobom.

– Bár ne is vette volna meg ezt a szerencsétlen malmot – aggódik asszonyom.

Két forró szemem belelövel az égbe, a sok sikertelenség még jobban feldűhít és halálos elszántsággal fogadalmat teszek, hogy magam csinálom meg a gépet és ha belehalok is, az új búzát az én malmomban fogják őrölni.

Feleségem nem szól, csak fénylik a szerelemtől és büszkeségtől. Új erőt nyertünk egymástól, ha kell – az éhenhalásra… De olyan szépen sem halt senki éhen, mint mi – ha kell.

Másnap megkezdettem az emberpusztító küzdelmet a géppel.

Bezárkóztam a gépházba. A földre tüzet tettem, hogy kezeimet melengessem. A havat befújta a szél a deszkaréseken, ujjaim hozzáfagytak az érchez, de én összeharaptam fogaimat és munkához láttam. Fölszabdaltam két ív árkuspapirost és szétbontottam a gépet. Minden alkatrész helyét megjelöltem a papiroson, hogy tudjam újból öszerakni. Két napi munkával fényesre csíszoltam az utolsó csavarig és újból összeraktam… Másodszor is elbontottam, másodszor is összeraktam, míg a gyönyörű konstrukció titkát megértettem… Támasz, segítség nélkül, a patakmenti elhagyatott deszkaviskóban a szó egyigaz értelmében felfedeztem a gépet… Hangosan beszéltem, mint a bolondok és gyermekek:

„… Ebbe a tartályba jön a benzin és a rézcsövön befoly a porlasztóhoz, amelynek finom rovátkáin át a hengerből kihaladó dugattyú szívása a levegővel együtt gázzá porlasztja. Most a szívószelep bezárúl, a dugattyú visszanyomul és a robbanófejben összenyomja a gázkeveréket. Az utolsó pillanatban a beleugró villámszikra felrobbantja, a dugattyút visszalöki, amely mozgásba hozza a hatalmas kerekeket, a „kipuffogó“-szelepen át az elhasznált gáz eltávozik, de ugyanakkor az egész újrakezdődik és a gép jár, dolgozik… nekünk kenyeret őröl…“

Nappal nem nyughattam, éjjel nem alhattam s a deszkaház sokáig fénylett a ráhajló havas fűzfák alatt, mintha tiltott szertartást végeztem volna benne. Százszor elcsüggedtem, de mindig újrakezdtem, ha feleségemre, s kisfiamra néztem. Már csak támolyogtam reggelenkint és sokszor dőltem neki az átkozott vasdögnek…

Hetek teltek el és hiába szabdaltam, reszeltem, csíszoltam, tömítettem, a gép nem mozdult. Az emberek kacagtak és gúnyolódtak:

– Egy véka búza volna, holnap behoznám, ha lenne szíves, s lejáratná.

– Ha őrölni akar, fogadjon egereket – tanácsolta tisztes távolból a másik.

– Nem tudtam az éjjel aludni a malomzúgástól – tréfált a szomszéd.

Én pedig csak álltam tehetetlenül, vasporos arccal, véresre mart, olajos kézzel, fülig kormosan, foltosan. Arcom fekete volt a haragtól és fagytól, de nem hagytam magam.

– Már nem sok van hátra – áltattam esténkint kicsi asszonyomat. – Mindössze a gyújtást kell rendbehoznom és indulhat a gép…

Szegényke boldogan hitte. Hogyne, mikor az ő drága ura mondta!

– Nem nagy dolog – nyugtattam meg reggel. – Míg egy szép álmot lát, készen lesz a gép. – Örül neki? – Az elektrómágnesben van a hiba. – Csak aludjék tovább. – Egy kis vadászat a villámszikra után. – Az én reggelimmel ne törődjék… – Nem hiszem, hogy a mágnespatkók volnának erőtlenek. – Úgy-e maradt tej magának?… Régóta sejtem, hogy a szikra nem intenziv. Annak – tudja szivem – fehéren és vakítóan kell belevillámlania a gépbe, ahogy a gondolat belevilágít az emberi főbe.

Az elektrómágnest három perc alatt be lehet állítani az árammegszakítás kellő távolságába. Én két hétig kínlódtam, amíg felfedeztem.

Most már volt erős gyújtószikrám… Meg fogom próbálni, hátha megindul a gép. Három-négy ember ereje kellett volna hozzá, hogy meghajtsák a lendítő kereket, de szégyeltem segítséget hívni, hogy sikertelenségemen gúnyolódjanak. Elbúsult erővel, egyedül fogtam hozzá. Ráfonódtam a súlyos küllőkre és írtózatos erővel megforgattam. A mellem szakadt be a fáradtságtól, de a várt robbanás elmaradt. A gép szájából csurgott a benzin, mint az ájult ajkáról az orvosság…

Lihegve abbahagytam és ábrándoztam édeseimről, hogy új erőt gyűjtsek… Utána ismét nekiugrottam az érc-állatnak…

Egyik délután meglátogatott a feleségem. Már nem volt időm a piszkot benzinnel lemosni kezeimről, olajos rongyaimat átcserélni, hogy ne lássa, mint kínlódom félmeztelenül a földön égő ágtűz mellett, mint egy szörnyű cigány, szemembe csapzott hajjal.

Állott és nézett. Olyan volt, mint az aranyszínű szenvedés. Megborzongott a látványtól, mintha szél fújná le szőke haját. Hiába dugdostam fekete üszkös sebeimet. Látta. Hiába fojtottam vissza hörgő lélegzetemet. Hallotta. Hiába erőltettem jókedvet, – tudta mi történik. Remegő alakján olvasni lehetett felséges asszonyi megrendülését. Megérezte a fekete mágiát, mit egyedül folytatok. Homlokom, arcom sárga, ahol a szeszélyesen odakent verejtékkel vegyített olajpiszok és korom alól kilátszik, mintha saját tragédiám főszerepére maszkiroztam volna ki magamat és vártam volna, hogy partnerem, az ördög, belépjen és szőrös mellébe röhögjön.

Csak a gép állott némán, újra festve, ragyogóra törülten, frissen olajozva, acél szépségében.

– Úgy-e gyönyörű?

Hiába dícsértem. Tudta ő jól, hogy az acélrúdakat a véremmel csíszoltam fehérre, titkos ágyait könnyel olajoztam, hideg vastestét lehelletemmel melengettem, súlyos részét mellemen hurcoltam, s már csak az hiányzott, hogy végképpen rászáradjak, mint a szentgyörgyi béka a lapos kőre, vagy véremet ráhányjam az érzéketlen vasra.

– Már majdnem kész, Kicsiszívem, – pillantottam rá szakértően a buta masinára. – Bizony sok időbe került, míg ennyire vittem… De most tisztában vagyok vele…

… Nézze csak ezt a fejet. Ugyanúgy áll, mint az emberi fő. A levegővel beszíjja a külső világot, jajt, örömet, illatot, mindent – éppen mint az ember. Itt sűrűsödnek köddé, amibe belevilágít a fényszikra, a gép gondolata és minden pillanatban egy világ robban szét benne, mint az emberi főben… Vagy nézze ezt a dugattyút. Most lassan meghajtom a gépet. Nem úgy halad-e be a sötét hengerbe, mintha egy faraó ezüst koporsóját tennék be a sirba… Ezeket a vékony, finom fémrudacskákat, mindig gyermekcsontoknak képzelem.

… Mi?… Mit mond?… Odehogy! Nem volt nehéz munka… Aztán magukért tettem…

Láttam kínosan boldog ellágyulását és én is elborultam szerelmesen.

– Ne bánj, ne sajnálj semmit!… Dal volt itt minden mozdulat… Mikor ezeket a tengelyeket a rozsdából előcsaltam, neked szőttem ezüst ruhát. A verejtékkel higított kék olaj a mi új életünk fürdője… De várjon csak, pár nap múlva tüzes csapásai alatt dölni fog a kenyér… Nézzen körül. Ez az én kincsesházam…

Ezüst háznak tényleg lehetett mondani, mert rengeteg pókháló csüngött benne zűrzavaros fonalakban, lisztporosan és száraz léggyel. Nappal ezüst ház volt, éjjel, ha a tűz világított, arany pajta: de csak nekünk, két egzaltált szerelmes gyermeknek, kik összehajtott fővel pillanatra megpihentünk boldogan az élet szakadékai fölött…

Az ilyen pillanatok minden áldozatot megértek és már számba se vettem, mikor gúnyolódó parasztok valahol a malom körül megbújva, röhögve énekelték:

A „lisztes molnár“ én voltam, ki tehetetlenül állottam a tizenkét ló erejét vesztett, döglött vasállat mellett.

Ebben a sorvasztó vívódásban ért a tavasz.

A tavasz!…

Már a friss fű bejött a malomba a deszkaréseken, már a ma született báránykák fáztak, gyenge lábukon remegve, már a méhek versre tanítják az első virágokat és minden megújul, az ifjúság és élet szent titkát érezve, csak én tengek-lengek, mint a bőjti szél az úton.

Most már hogy az asszony bízott bennem, kétszeresen nehéz volt a küzdelem. Lihegve szabdaltam, reszltem, szelepet csíszoltam, míg feltört kezemből vér csepegett a gépre, tömítettem, kínlódtam, új hetekig ezerszer kipróbáltam, hátha mégis megindul: és a gép hördülve itta be a benzint, a szelepek csappanva dolgoztak, de a várt robbanás elmaradt. A gáz sziszegve tört ki a meghasadt gépfejen.

– Nincs kompresszió – lihegtem és a kimerültségtől összeharangoztak a térdeim. Estére kétségbeestem, reggelre új eszmével ugrottam talpra és lázas szemekkel magyaráztam hallgatag feleségemnek. Mindennap arany szegekkel feszítettem magam keresztre…

A tavasz a levegőben terelgette a napfényre az erőtlen legyeket, minden fűszál, minden virág életre kelt, a fák kiújultak, új világ született, míg én a régi romjain kínlódtam.

Végül is karjaim lehanyatlottak, fejem előretört, minden gondolatom elfogyott, a gép legyőzött… Hiábavaló volt minden.

Másnap azzal az erős szándékkal mentem újra a géphez, hogy egy cigánypöröllyel darabokra zúzom és véget vetek mindennek.

A malomház ajtajában megtorpantam és mintha szíven ütöttek volna, szédülten, kábultan borultam rá a beteg masinára. A rossz gép tetejétől kerekéig fel volt virágozva. A fej csúcsáról pedig szép tulipán szál hajlott előre. A feleségem tette, mintha el akarta volna leplezni pusztító szándékom elől. Virág védte az acéltestet és a virágot nem szabad megütni… Leültem és boldogan fájó szívvel néztem. Olyan volt, mintha az érc ráhullatott verejtékemből és rápazarolt érzéseimből hajtott volna virágot…

– A feleségem tette – motyogtam összeroskadva és éreztem, hogy erre csak egy lehet a felelet. Kenyeret adni érte. A kövek közül kihulló első lisztet összegyűjteni két markomba, hazasietni és egy szép reggelen, mikor még alszik, ráhinteni kicsi asszonyomra, finom arcára és mindkettőjüket megkeresztelni a kenyerem nevével…

Ujjal se mertem érinteni a gépet, nehogy egyetlen virágocska is lehulljon róla. Csak a repedt fejbe szúrt szép tulipánt vettem le, hogy megcsókoljam, dédelgessem és titkában elmerüljek… Ekkor az Isten, vagy ő, az asszony súghatta a kérdést, hogy vajjon miért tette éppen ezt a tulipánt a gép gyógyíthatatlan sebére. Talán azt hitte, hogy a virág illatos teste alatt meglágyul az érctest és a halálos repedés összeforr? Vagy csak az örök magyar tragédiát akarta szimbólizálni a magyar virággal?

– Milyen különös alakja van! – símogattam a gyenge virágot. – Miért van ilyen alakja? Mit használ vele az életnek, a természetnek, önmagának, Istennek, vagy az emberiségnek? Egyszerű isten-szeszély volna?…

Tudtam, hogy nem. A mindenség bölcsessége nem tesz semmit hiába…

De ha nem, mire jó? Mire való?

Tudtam, hogy csak a kérdésig bír emelkedni értelmem és megfejtetlenül hagytam.

– Véletlen volna csak – játszott velem az újabb gondolat, – hogy éppen erre a gyilkos helyre tette asszonyom a virágot?… Nem vezette-e talán a gondviselés, ki tudja miféle titkos erő a kezét?…

Még szentebbül hittem, hogy így van, csak azt nem tudtam, miért?…

Ültem és álmodoztam.

Mikor legkevésbbé gondoltam rá, egyszerre, váratlanul, nem tudom hogyan, fényes világosság támadt agyamban a tulipán nyomán és a gép titka meg volt fejtve…

Fel kellett sikoltanom az örömtől…

Újult erővel ugrottam talpra és a tulipánnal a kezemben futottam a falusi cigánykovácshoz.

– Gyorsan, gyújts tüzet a kohóban, Vaszi és szerszámokat elő!

– Mit akarsz, uram?

– Ne kérdezd, csak siess. Van valami gyémántkemény acélod? Minden pénzt megadok érte.

Kemény vesszőből font, agyaggal behányt huruba volt a kovácsműhely. Alig fértem el benne, de boldogan fújtattam, izzítottam az acélt a ragyogó aranytűzfészekben. A cigányt odaállítottam az üllő mellé és kezébe adtam a virágot.

– Állj itt vele és ne mozdulj! Óvatosan tartsd!… Ha valami baja lesz, ezzel a kalapáccsal verlek agyon!…

Nem törődtem az ütéseim alatt szétszikrázó tűzesővel, az arcomra, kezeimre égetett sebekkel, csak hallgattam a fújtató zúgását és kalapáltam, reszeltem, méricskéltem, alakítottam órákig az acéldarabot, míg éppen olyan tulipán lett, min milyent a cigány kezében tartott. Csak a peremét köszörültem élesre, mint a borotva.

Az acélvirág elkészült.

– Mire jó ez? – kacagott a cigány.

– Ez egy acél fúró – dicskedtem boldogan.

– Ilyen fúrut sohasem láttam. Nem való ez semmire…

– Bízd azt rám, Vaszi – intettem le és rohantam vissza, hogy kipróbáljam.

A műszer pontos volt.

Széles körben körülvágtam vele a megrepedt szelepfészket. A repedés kívül maradt. Csak a szelepet kell utána nyújtani és a gép meg van javítva. Olyan lesz, mintha soha semmi baja nem történt volna.

Az istenkényszerítő terv sikerült. Az acélvirág nem törött el, csak tüzes lett, éles, vörös porzókat kapott, mintha a megtermékenyülésre készülne… És miért ne? Hiszen lehet, hogy az érc is halott virág. Miért ne térhetne vissza élő testvéreihez?…

Úgy történt.

Harmadnapra készen volt a gép.

– Reggel indulok! – mondottam büszkén.

Senkisem hitte, de a fél falú kíváncsian a malomhoz gyűlt.

Úgy éreztem, hogy belehalok, ha a kísérlet nem sikerül.

Gondosan előkészítettem mindent, átvizsgáltam a gépet legkisebb csavarjáig. Az emberek nem mertek közel jönni.

Megrázkódtam és egész testem hideg lett az izgalomtól.

– Most!…

Ráeresztettem a benzint, beállítottam a porlasztót és megfeszített erőm utolsó maradékával megforgattam a kereket. Az áramszakító fémnyelv csattant egyszer, kétszer, s a harmadikra a gép füttyintve berobbant és engem lelökött a kerékről…

– Megy! Jár! – állottam elkáprázva…

… De ekkor óriási dördülés rázta meg a malomházat és füst, porfelhő borított be mindent. A robbanás még kétszer bevágódott s a fehér gázfelhő lángolva csapott szét… Első gondolatom az volt, hogy élek-e még… A gép teljes erőből, a tehetetlenségből kiszabadulva vágtatott. Csak alatta volt felszaggatva a föld, ahova a kipuffogó csőből kirobbant kő és salak belevágódott…

Az emberek rémülten mondották:

– Felrobbant a gép!

Senki sem mert a dübörgéshez közelíteni. A kétségbeesett, félig ájult szegény kicsi asszonyt jótétlélek asszonyok ölelték át…

… És ekkor a fél falú arca elé kivágtam a bezárt ajtót:

– Hozhatják az őrölnivalót.

Az emberek beözönlöttek a gépszáguldástól remegő malomba és megrendülve nézték, hogyan hajtom fejem a gép oldalára és hallgatom az újjáteremtett élet szárnyaló kerekeinek beszédét a végre… végre… megtalált kenyérről…