HUSZONKETTEDIK FEJEZET
A fűzfák alá bújt, együgyű kis famalomnak csodálatos élete volt. Görnyedt emberek, asszonyok a hátukon hozták gabonácskájukat és a rozoga liszthajlék megtelt. Az emberek a zsákokon ültek és hallgatták a malom imádságát.
Én pedig végre boldog voltam. Kis feleségem a malom mögötti téren játszadozott gyermekünkkel nap-nap után s én néztem őket a lisztfátyolos, tenyérnyi ablakból, vagy pillanatra kifutottam hozzuk, hogy megcsókoljam. Ők adták az erőt és gondolatot munkámhoz. Ők feledtették a tragédiát és a világ aljasságát. Rettegve gondoltam Erdély félelmes csillaghullására, reménytelenségére és ha enyéimre néztem, féltem, nehogy megismerjék az emberi önzést, érdekgyilkosságot, pénzszomjat, nemzetáruló aljasságokat, elhervadt álmokat és csak azt a nehány fantasztabolondot lássák, kik kultúráról, pacifizmusról, költészetről, jogrendről, megértésről, szeretetről ábrándozva hányódnak a kietlen magyar halálúton és új jövendőt festenek ennek a sárból, vérből és nyomorból, reménységből összetett, érzéketlen vak földnek.
Néha bizakodtam, máskor kétségbeestem. Álmaimat minden nap valami borzalmas, kietlen hír törte össze, melyet megriadt emberek hoztak és nekem elújságolták. Nem akar régi sodrába viszatérni a világ. Ma egy szerencsétlen magyart lepedőben visznek haza, holnap a másikat vetik börtönre, a harmadik nap egy papot ütnek le, mert nem akarja átadni templomát a máshitüeknek. Mindennap egy magyar élettel és értékkel kevesebb lesz.
– Átmeneti állapot – vígasztalom a csüggedt embereket, – de majd csak lecsillapodnak a szenvedélyek. Minden háború után így szokott lenni, valakinek szenvednie kell, de ezek a kilengések meg fognak szünni, mihelyt a békekötés akár így, akár úgy döntött Erdély sorsáról.
A békekötés szóra felvillan a reménység az emberek szemében. Bizakodnak, beszélni nem mernek, de belül reménykednek és ez a halvány titok tartja fenn az életünket, testünket, lelkünket, hogy össze ne roppanjunk. Teljes magunkrahagyatottságban és haldoklásban ápoltuk ezt a kétségbeesés kezétől a romok fölé szúrt álomvirágocskát, míg egy nap vége lett ennek is.
Úgy történt, hogy a hatgyermekes Horváth András Kolozsvárról hazajövet falfehéren bejött a malomba, leült egy búzás zsákra és fejét két tenyerébe temetve zokogni kezdett.
– Mi történt, András? – vették körül részvéttel a többiek.
András nem felelt, csak még mélyebbre ejtette a fejét.
– Tám valamelyik gyermeked halt meg? – kérdezték.
András a fejét rázta:
– Inkább hót vóna meg mindahat.
– Valami nagy kárt vallottál?
– Nagyobbat nem is vallhattunk volna.
Az emberek ingerültek lettek:
– Miért nem beszélsz már, Istened ne legyen!
András láthatólag reszkető kezekkel benyult a belső zsebébe és kihúzott egy újságot.
– Eleget beszél ez helyettem…
A kezek kinyúltak a lapért. Tízen is tartották egyszerre. Az első oldalon hatalmas betükkel állott:
„A trianoni békekonferencia Erdélyt Romániának ítélte.“
A következő pillanatban a sok kézből a földre hullott az újság. Tíz ember kezének nem volt annyi ereje, hogy a könnyű papirost megtartsa…
Néma csend lett…
Aztán valaki felordított: – Isten!
Fehérebbek lettünk, mint a kihulló liszt és verejték ült mindenki homlokán. Nyelvünk szájunkba száradt, testünk összefonnyadt, agyunk szürke és erőtlen lett, mint az éget hamú, nem hallottuk a malom zakatolását, a zsákok mind kisebbé, majd semmivé enyésztek kialvó szemeink előtt és láttuk, hogy hirtelen megvénül, majd elmúlik a világ…
Azon a napon Erdélyben pár pillanatig mind a három nemzet meghalt. Egyik az örömtől, másik a bánattól…
Azalatt pedig ezeresztendőnkre új, végzetes lapot fordított rá a Sors és Végzet milliók vérébe mártott ujja.
A következő pillanatban senkik sem voltunk…
Mikor magamhoz tértem, félőrült ábrázattal néztem az ujjaim között kicsurgó meleg búzalisztet és így szóltam:
– Emberek! Ne féljetek és ne csüggedjetek!
Többet én se tudtam mondani, ők sem hallgattak rám.
Őröltem tovább lélekveszítetten, s észre sem vettem, hogy elfogyott a felöntött búza.
Valaki tántorogva felemelkedett a lisztláng fehér ködében és új zsákot töltött fel. Kísérteties volt az alakja, ahogy a malompadon, a fejünk fölött kinyúlva, magasra emelte a zsákot és a gabonát beletöltötte a garatba…
Eddig csak sejtettem, de csak most tudom, hogy milyen nagy, szent cselekmény a kevés, szemetes búzával telt zsákot az emberek, vagy talán az emberiség feje fölé emelni, mint a pap a Krisztus testét és vele egy életnek sokszor rejtett, máskor ismert tragédiáját kiönteni belőle, hogy kenyérré lényegüljön… Mert nem búza az, hanem megfagyott verejték, vagy barnult vércsepp minden szem, mely sötét töprengésben érett meg és görnyedő munkával nem napszámban, vagy sovány, alig feltúrt koldusföldecskéről arattuk, hanem en-szívünkből szakítottuk, egészséggel, elcsigázott életünkkel, sok nyomorúságunkkal drágán megfizetve, irigyelve a madarakat és a mezők liliomait…
… Aki őrölni hozza, milyen súlyos iga alatt hozza…
Egyik azért hozza, hogy a halál egyék belőle. Temetésre készül vele.
A másik a testével fizetett érte.
Van, aki a becsületét adta érte…
Ez koldulással szerezte…
Az leánygyermeke ártatlanságát adta el miatta…
Sokszor a legkisebb bűn, hogy lopta…
Gyilkolnak is érte…
A legritkább, hogy valaki otthon megmossa, még meg is szemelje és diadalmasan azt mondja: – Lapos korpára tessék ám őrölni, mert kalácsot akarunk belőle sütni!
– Kalács? – csodálkozik ilyenkor a kis malom népe a kiveszett szóra… Micsoda angyali fokozata ez a kenyérnek.
– Kalács? – csodálkozik mától kezdve Erdélyben kétmillió ember. – Milyen rettenetes szép szó ez!…
Az újságlap még mindig ott hever a földön. Senkinek nincs ereje utána nyúlni és a kiáltó nagy betük nem engedik feledni a valóságot.
– Mi lesz velünk? – sikolt a lelkünk.
Megszokott mozdulattal felemelkedem, a garathoz megyek, hogy megvámoljam a felöntött gabonát. Az ember a vállára vetett üres zsákkal várja, úgy nézi minden mozdulatomat, mint a félénk eb. Fáj minden elvett szem. Én azonban kitekintek a kis pókhálós malomablakon, hogy egy pillantást vessek most is a réten játszó enyéimre.
A fű és vetéstengerek fölött daloltak az égi magasságok és a fényfolyamok megáradtak. A teremtő erő a földet az ég felé hajtotta, az eget a földre borította és boldogságtól remegett minden, ami nem volt ember.
Az áldás közepén ült, mit sem sejtve kicsi feleségem és fiacskánk az arcáig érő fűben kacagva törtetett anyjához, ki ölébe kapta, a magasba tartotta és az égen ragyogó napnak felmutatta. Egész testemben remegve kiáltottam fel:
– Mi lesz veletek?
Ők voltak az élet, én voltam a halál. A füvek is félve húzódnak el az én lábaim elől, velük ismerősen szembefutnak halványzöld lábaikon. Nekik integetnek a pipacsok és a szarkaláb kidugja a kék fejét a búzák közül, hogy lássa.
Nézem őket és látásuk az új élet kinyilatkoztatása. Általuk adja vissza tetézve az Isten mindazt, amit elveszítettem. Önkéntelenül jön a felismerés, az új élet és világcél, a népfenntartó örök evangélium, az igazi békekötés és általuk értem meg, hogy nem összefűzött szavaktól, álorcás nemzetközi tanácskozásoktól, hatalmak szeszélyétől, háboruktól, világmegváltásoktól, a pénz és fegyverek hatalmától függ országok, népek sorsa; hanem az ilyen gyenge asszonykezektől, a fűből alig látszó kicsi gyermektestektől és azoktól a barázdákra görnyedő millióktól, kiknek munkálkodó teste minden pillanatban érinti a földet és soha meg nem szünő csókjukkal melengetik, hogy végtelen szerelme ki ne merülhessen.
Most már látom a hazugságmentes, valóságos életet és felismerem új hivatásomat. Testem-lelkem lerázza a kétségbeesést és megtelik bizalommal, hittel.
Egy más világból ránt vissza a szó, mikor az őrlő ember megérinti a vállamat és azt mondja:
– Tessék vámot venni a búzából, mert mindjárt lejár!
Gépiesen belemerítem a vámoló edényt a gabonába, de e pillanatban úgy érzem, hogy nem szabad egyetlen szemhez se hozzányúlnom. Eddig is megtörtént, hogy visszacsorgattam a szegényebbek vámját, nem volt lelkem egyetlen falattal sem kisebbíteni a nyomorultak féligsár kenyerét: de ma a saját torunkra őrölök. Ha a garatból kifogy a búza, mind elveszünk. Maradjon az övék minden kicsi szem, hogy miattam ne kelljen az árva, szerencsétlen magyaroknak egy pillanattal sem korábban utolsó falatukhoz ülniök.
A vámoló edényt vöröslő szemekkel dobom félre. A várakozó ember meglepődve kérdezi:
– Nem vámolja meg, istálom?
– Nem.
Az emberek felfigyelnek és egymástól kérdezik, hogy vajjon miért nem veszek vámot. A malom népe magyarázatot vár és az én lelkem sem bírja édes terhét, el kell mondanom, ami most gyülemlett bennem életem új evangéliumaképpen. Rámutatok a garatban lassan örvénylő szegényes búzára:
– Ebben van a mi sorsunk, testvérek – tördelem felindultságomban a szót. – Míg a kenyeret látjátok, ne féljetek! Azért nem vettem vámot, hogy egyetlen búzaszemmel se rövidítsem meg életeteket, mikor lábaitok előtt a sirt látjátok… Ti ismertek engem. Tudjátok, hogy pap voltam és kiléptem. Én is azt hittem, hogy kiléptem. Nem igaz. Csak most, e perctől kezdve vagyok igazán pap. Most találtam meg valóban hivatásomat. Eddig a kenyeret változtattam Istenné, mától kezdve Istent változtatom kenyérré. Mikor őrölök, misét mondok értetek és a malomkő az oltárom. Ismerjétek meg hát az ember és népek fennmaradásának nagy titkát… Cselekedjetek az új evangélium szerint és – éljetek az új hit, az új élet nagy misztériuma szerint az új áldozat üdvösségében és békességében…
Az emberek némán borultak le vékás, másfélvékás apró zsákjaikra.
A szívünk fáj.
Könybetört szemekkel kitekintek és a határ peremén látom feleségemet, gyermekemet. Olyanok, mintha két kis színes virág esett volna – ki tudja honnan – a fekete föld hátára.
A kicsi malom jár. Új zsákot emelnek a garat fölé.
Alázatosan újból Isten igájába hajtom fejemet és fehéren fehér misét mondok.
Új életünkre őrölök…
Istenből kenyeret…
– VÉGE –
Ez a könyv az ERDÉLYI SZÉPMÍVES CÉH negyvenötödik kiadványa; IV. sorozatának 15–16. számú könyve. Nyomtatta a CONCORDIA-NYOMDA Garamond-antiqua betükkel. A szedést FUCHS IMRE, a nyomást MAROSÁN ISTVÁN vezette. Kötése ROHONYI ANTAL könyvkötő műhelyében készült.
E könyv első kiadása kizárólag az ERDÉLYI SZÉPMIVES CÉH tagjai számára készült.