TIZENKETTEDIK FEJEZET
Csak engem feledtek itt az Isten háta megett. Osztálytársaim mind kitűnő helyzetben vannak, meggazdagodtak, hintón járnak és készítik a hasukat a piros övnek. Az én arcom beszakadt, az éhség is mindennap belőlem lakik jól, a püspök azt sem kérdi, hogy a világon vagyok-e? Kopott, zöld reverendás Jézus szamara vagyok, akiről azt mondják a borospincés, jókonyhás, kölnivizet használó, finom udvari papok, hogy kitűnő tehetségű ember, csak kár… Én térdig sárban járok és véres a kezem a testi munkától, amíg ők Dante-tanulmányokat végeznek és unottan keneteskednek, amíg a gondnokuk helyettük bankba teszi a jövedelmüket. Ha panaszkodom, Szent Pált emlegetik, az apostoli lelkületet, de nem ülnek le egy asztalhoz velem, mert kompromittáló a rongyos bakkancsom… Igaz, hogy Jézussal se ülnének le, akit azonban virtualiter kollegájuknak tartanak, ahogy az én édesanyám drága büszkeségében anyatársának szólítja a Boldogságos Szűzet; amíg én azt sem tudom, honnan lopjam a holnapi misebort… Menjek a püspökhöz? Megértőn kurta keresztet rajzol homlokomra és ad száz koronát azzal a tanáccsal, hogy nem az anyagiak a fontosak „Édes fiam“, hanem a lelkek üdve… Az Úrjézustól pedig el fogod venni jutalmadat… Ha az édesanyám meghal, úgy maradok, mint az ujjam. El fogok zülleni, parasztosodni, ha hatszor végeztem is egyetemet… Gazdasszonyt hozzak, hogy rám is ujjal mutogassanak az emberek, mint annyi sokra, s tollas kalaposan magam mellé ültessem, mint „unokatestvéremet“, vagy a megmaradt becsület utolsó fellobanásával püspöki vizitációkor rámutassak a porontyomra és elszántan, egyenesen kijelentsem: – Kegyelmes uram, ez az én gyermekem!… No, Péterke, vagy Pálocska, csókolj szépen kezet a püspök bácsinak…
Ez így tovább nem mehet. Elmegyek innen. Talán kapok egy olyan helyet, ahol legalább emberhez méltóan élhetek… Elpályázom…
A következő pillanatban elszégyeltem magamat. Úgy éreztem, hogy dezertálni akarok. Gyáva vagyok, akinek még a holttestét is a temető árkába kellene hajítani. Bolond, nagy szívem sajnálta a nálamnál is koldusabbakat, körülrajongó bizalmukat, kétségbeesett életüket, átkos nyomorukat, drága kínjaikat. Hiszen el vagyok én itt jegyezve minden nyomorékkal, minden darab kővel, emberrel, gyermekkel, virággal, még az árnyékkal is. Mit szólnak, ha hazajönnek azok, kik az én áldásommal mentek a halál örökös színe elé, s akik rámbizták édeseiket, mindenüket…
Küzködtem, vívódtam az élet éjszakájában.
Egyik csiki barátom levele döntött. Híres, nagy parókiára készült és sajátját felajánlotta. Hívott, hogy valamelyik vasárnapra látogassam meg és „csak úgy véletlenül“ prédikáljak a hiveinek. Nehány „vezető emberrel“ elbeszélgetünk és azután… – akár adósságot is csinálhatok új állásomra. Harminc hold szántó, búzakepe, kukorica, államsegély, kitűnő stóla, fa bőven, szép parochiális épület, tekintélyes falu a vasut közelében, mi kell több…
– Mégis megyek – határoztam és megírtam, hogy jövő vasárnapra ne készülj Tóni a prédikációval.
Csak ez a bolond, nagy szívem ne volna…
Tóni olyan fölényesen magyarázott, mintha legalább is ő alapította volna az anyaszentegyházat. Az anyagilag független ember biztonságával mondott véleményeket. Kitűnő bora volt és kétezer hive, akikkel úgy rendelkezett, mintha a saját bandériuma volna.
Ki az ördög gondolta volna róla, hogy ennyire viszi, mikor az anyjaszőtte, négynyüstös, friss fejtőszagú ruhában a theológiára jött?
– A malomárendát el is felejtettem, barátom – emelte duzzadt, vörös újjait az orrom elé.
Kissé kifogásolta, ahogyan kinézek, élhetelennek mondott, de igaz ragaszkodással töltötte a bort, mindig megkérdezve, hogy borszékivel, vagy kászoni borvízzel szoktam-e otthon.
Proponálta, hogy hívjuk be a kántort, vagy üzen a jegyzőért és eresszünk meg egy kis „csendest“.
– Nem tudok kártyázni, Tónikám.
– Nem is lesz akkor belőled prédikációs halott… Különben emlékszel-e, mikor a theológián harmincfokos hidegben elloptuk az Antal Jancsi nadrágját?
Lelkiből kacagott és új anekdótát kezdett. Vele kacagtam, hogy ne lásson letört embernek és – nem panaszkodtam.
– Jó emberek az én hiveim is, lelkesek, igaz szándékuak, nemes falú…
– Barátom, te székely ember vagy, neked haza kell jönnöd a fajtád közé…
Éjfélkor a vállamra ütött:
– Hora canonica, fiú… Pihend ki magadat. Holnap folytatjuk… De kivágd az angyalát azt a prédikációt!… Itt a szobád…
Különös, bódult állapotban aludtam el és még álmomban is fájt, fájt az én bolond szívem…
A prédikációra azonban nem került sor.
Reggel hét órakor félreverték a harangokat. Majd kidobolták, hogy ki merre lát, meneküljön, mert Románia hadat üzent a központi hatalmaknak és a hadsereg mindenütt átlépte a Kárpátok szorosait, közeledik…
– Siess, kérlek! – rohant be ijedten a pap. – Borzasztó! Mi lesz velünk?… Oda mindenem!… A csendőrség parancsot kapott, hogy a falut huszonnégy óra alatt ki kell üríteni… Az első hírt a brassói főispán kapta este a színházban… Képzeld egy főispán a színházban nézi a csóré művésznőket ilyen történelmi nehéz időkben és még csak nem is sejti, hogy nehány kilométernyire egy hadsereg csak a parancsra vár, hogy átlépje a határt!… Siess, siess, kérlek az Istenért! Most ne breviáriumozzál, elvégezheted az úton is… inkább segíts, meg kell nyugtatnunk a népet, nehogy fejetlenség, pánik törjön ki.
A népet nem kellett megnyugtatni. A népnek ólomarca volt és dermedten hallgatott. Az ajtó elé húzták a szekereket és mentették, amit lehetett. Ráraktak mindent, amire szükség lesz: szalonnát, kenyeret, lisztet, ágynemüt, értékesebb holmit, mindent, ami fért. Halottöltöztetés volt ez a pakolás és minden szekér egy-egy élet koporsója. Sokan voltak szegények, akiknek se szekere, se barma nem volt. Ezek csak megcsókolták a rozoga, s mégis oly drága viskók küszöbét, mintha szigorú pecsétet ütnének rá, hogy rosszszándékú ember be ne menjen. Az ifjú lányok sírva a földhöz verték, összemarcangolták az ablaki virágot, mintha a szerelmet irtanák ki ezen a megátkozott földön, mely a kiontandó embervérnek, holttestek ezreinek készíti elő fekete ölét…
Egymástól is félve, titkon, amit lehetett, elástak, elrejtettek. Izgatottan készülődtek és időnkint rámeredtek a hegyekre, hogy nem ereszkedik-e le már rajtuk az ellenség rajvonala… Csak az öreg emberek voltak nyugodtak, ültek bánatosan és minden rimánkodásra konokul felelték:
– Egy tapodtat sem lépek!
– De megölik, édesapám!
– Adná a Jóisten!
– Legalább húzódjék hátra a havasokba.
– Bízzátok csak reám!…
Ők voltak a hősök, a fegyvertelen fehérhajúak, a gyengék, kik inas kezeikkel a térdüket nyomva, még a székről is csak kínosan bírtak felemelkedni, de szilárdan megállottak a szuronyoknak, golyónak odatárt mellel az ősi, ezeresztendős otthon ajtajában és a szemük se rebbent meg, ha az ágyúktól összeontott vén ház a fejükre omlott és még a házőrző hű eb is égő farokkal vonított el a harcok poklából.
– Mentsük meg az anyakönyveket! – rendelkezett a papjuk, amíg a saját és az egyház pénztárát sietett biztonságba helyezni.
A pompás edényeket, bő papi lakomák tányérjait, mindent, amit lehetett, a pincében elfalaztatott, de már az ezüstkészletet sajátkezüleg számolta meg és rakta a kocsiládába. Bőven izzadott a szokatlan testi munkától.
– Nem hoznád ki a templomból a monstranciát, a cibóriumot és a kelyhet? – fordult hozzám.
– Kérlek. Hogyne!
Meggyújtottam két árva gyertyát és karingben az oltárhoz mentem. Térdet hajtottam és feltártam a selyemmel kárpitozott tabernakulumot. Hófehér csipkés gyolcskendőt terítettem az asztalra és a vertaranysugaras, gyönyörű montranciából kiemelve a holdacskát, ráhelyeztem az oltári szentséget… A cibóriumot szintén kiürítettem és minden fragmentumtól megtisztogattam. Szép, fehér halmocskában, külső ékességektől megfosztottan állott előttem a Krisztus teste ugyanúgy, mint ahogyan keresztrefeszítése előtt lemeztelenítették…
Két szekere, kocsija volt a papnak, de az elsők között volt készen a menekülésre.
– Te velünk jössz? – fordult hozzám az utolsó pillanatban.
– Nem. Köszönöm. Én vonattal megyek.
Alcsík már megmozdult. A havasi falvak, Ménaság, Szentgyörgy, Bánkfalva, Mindszent, Kotormán, Szentmárton, hosszú szekérsorokban megkezdették a népvándorlást. Minden pillanatban új szekér gördült ki a faluból. A megszakadt szívű emberek útrakeltek. Megvártam, míg kiürül a falú és rászakad a pusztulással eljegyzettek halálos csendje.
Végre egyedül voltam. Bennem rekedt a szép prédikáció, amit ma kellett volna elmondanom, hogy papjuknak válasszanak… És egy napig papja is voltam a néma házaknak, hallgatag fáknak, temetőben fekvő halottaknak, nehány gazdátlan kutyának és a hátrahagyott szemétnek… Egyedül voltam… Most már én is mehetek.
… Újra meggyújtottam az oltáron az összes gyertyákat, fénybe borítottam a templomot, de senkit sem csaltam vele oda. Lépéseim kongtak a köveken. Romantikus kísértés fogott el, hogy felmenjek a szószékre és elmondjak mindent, ami a szívemen fekszik… De kinek?… Az Istennek? Ő úgyis tudja…
A megrendülés áhítatával felvettem ismét a karinget. Egy ott függő rongyos, fehér stólát – melyet nem volt érdemes elvinni, – nyakamba vetettem, megmostam kezeimet és az oltárhoz mentem alázatosan, könnyezve, szomorúan… Óh, hogy viharzott máskor itt az ének, forró könyörgés a hittől lázas ajkakon! Most csak nehány szobor, festett kép látott… Nézzétek hát szentek utolsó áldozásomat…
Kiemeltem a fehér korporáléba göngyölt Úr testét és leborulva előbb a nagy hostiát, a sacrosanctum örök urát vettem didergő kezeimbe és felmutattam a néma, ellenséges világnak… Hátha az egymás ellen ácsánkodó népek meglátják és kisorvad kezükből a fegyver? Hátha itt állanék a két hadsereg között a felemelt Krisztussal, hogy ne tudjanak egymásra lőni, egymás vérébe gázolni?
… Mit akarok én, koldus, bűnös, méltatlan senki. Hiszen én csak kivágott keresztfa vagyok, amelyről lezuhant a Krisztus…
Nincs idő tétovázni.
… Nagy keresztet írtam le arcom előtt a makulátlan hostiával és megtörtem a testet és megáldoztam:
„Corpus Domini Nostri Jesu Christi custodiat animam meam in vitam aeternam. Amen. – A mi Urunk Jézus Krisztus teste őrizze meg lelkemet az örök életre. Ámen“…
Most különös gondolatom támadt. Előttem fekszenek a halotti gyolcson a konszekrált partikulák. Ujjaim közé veszem egyiket és helyét kínáló barátomra, a menekülő papra gondolva, megáldozom helyette:
„A mi Urunk… őrizze meg lelkedet az örök életre. Ámen“.
Olyan különös ez a sok „Ámen“, mintha mindenik egy-egy életet fejezne be. Többé nem mondom… És most megáldozom a többi testet a falú népéért, akiknek ma ezen a napon mégis papja lettem…
Még egyszer kifordulok az üres padok felé… Behunyt szemeim látják iramodásukat, szétdúlt életüket, ijedt asszonyaikat, gyenge kicsinyeiket, a világ elé hurcolt minden nyomorukat…
Egy utolsó feloldozást küldök utánuk, hiszen nincsen nép a világon, amely nagyobb elégtételt adott volna bűneiért.
És most már lelkükbe szállhatsz, édes Jézusom… kezdheted a megváltásukat…
„A mi Urunk Jézus Krisztus… őrizzen, vezessen, szeressen, ne hagyjon el, irgalmazzon, áldjon, lásson, keresztjével irányítson, erősítsen, hazát adjon, védjen… én nemzetem, székely népem!…“
Nem tudom, kik laknak a faluban, mi az örömük, mi a fájdalmuk, hány a gyermekük, milyen az arcuk, de minden ismeretlen embertestvéremért jut egy darabka Krisztus-test…
Lemeztelenítem a mennyei asztalt, s a puszta oltárkövön elégetem a gyolcsot, amely őrizte a Testet, nehogy megszentségteleníttessék a Szentség egyetlen láthatatlan darabkája sem.
Nyitva hagyom a tabernákulum ajtaját, hogy lássa ürességét mindenki, nehogy bárkit is kísértésbe hozzon az aranyszomj. Végül eloltom az öröklámpát, nincs miért tovább égjen. Az Isten elment gyermekeivel.
Elvégeztetett…
Én is indulhatok.
*
– Az utolsó vonat ezelőtt egy órával elment – jelenti egy ottfeledett vasútas. – Több vonat nem megy…
– Nem baj. Akkor megyek gyalog.
A vasutas rámcsodálkozik, hogy senkim, semmim nincsen. Még botom se, hogy menni segítsen.
– Esetleg Udvarhelyt kap még egy szerelvényt, – biztat, – vagy, ha nem, Segesvárt, a fővonalon. Ott biztosan.
– Köszönöm… Maga miért nem menekült el?
– Ráérek. Úgy sem megyek messze. Erről a földről én, istálom, élve nem távozok… Ahajt, a Nagyerdőn tudok egy barlangot, ott meghúzódom…
Toronyirányban nekivágtam a Nagyerdőnek.
A széles, poros országúton ömlött a nép. Százkilométeres hosszú vonalban közel félmillió ember menekül. A szekerek alig bírnak egymástól mozdulni. Vad zaj, átkok, káromkodás, állatbőgés veri fel a hatalmas erdőt. Egymáson átgázolva futnak vértelen arccal, soványon, elcsigázva, éhesen. A pusztulás ostora űzi őket. A kétségbeesettek szörnyű népvándorlása ez, a félmeztelen ázsiai népé, mely fejszével a kezében, rohan előre, mintha be akarná verni a festett szajha, Európa homlokát. A szekerek megroppannak, kerekek összetörnek, a menekülők megtorpannak, rekedten bőgnek és indulatosan hányják a szekereket az árokba emberestől, gyermekestől, vagy áthajtatnak a sikoltó életeken. Itt is, ott is holttest fekszik az útszélen. A haldoklókat is kirántották az ágyból és útközben felfordultak. Valamelyik vén fenyőfa alatt, pap, imádság, koporsó nélkül elkaparják, sietve megjegyzik a körülálló fákat, hogy ha egykor visszakerülnek, ismét megtalálják és rohannak tovább. Nincs szülő, testvér, irgalom, tekintély, csak vad erőszak és pusztulás. A híreket szájról-szájra adják:
Egy asszony szült a szekéren…
Egy szekér emberestől a mélységbe zuhant…
Két falú népe összeverekedett, s három embert megöltek…
A szentsimoniak egy kolerást hoztak magukkal…
A felszabadult indulatok tobzódtak, egymás barmait verték agyon, hogy előrejussanak. Hullák, roncsok, állat- és emberpiszok, vér és verejték hull az útra, amely végeláthatatlanul ontja az embert. Ezer esztendő óta most mozdultak meg először, hogy saját magukat kísérjék a sírba… Nem látott a világ soha ekkora temetési menetet…
– Helyet, helyet! – ordítják.
– Mi az már megint? – néznek hátra a kínlódó emberek e vad morajban. – Mi történt újra?
A lovak villogó szemekkel ágaskodnak, izgatottan nyerítenek, az ökrök szarvukkal hányják félre az előlmenő szekeret és forró lehelletüket fujják a rajtaülők nyakába.
– Helyet! Helyet a somojói Boldogságos Szűz Máriának – hallszik.
A rémülettől egy pillanatig megáll a menet.
– Hát már a csodatévő somlyói Szentszűz is menekül?… Akkor végünk van! – zokogják az asszonyok.
A szekérsort nehezen félreszorítják, útat csinálnak Máriának. A szenvedő, drága nép lerántja fövegét, amíg lassan elmegy mellette a Mária szekere… A hatalmas alakú szobor mosolyogva emelkedik fölibük, egy termetes barát átkarolva tartja, meztelen fővel. Valakiből kicsordul az ének:
Régi nagy pátronánk…“
A következő pillanatban ezren és ezren harsogják:
Így szólit meg hazánk…“
Nagy, meleg bánat önti el a szíveket. A dal rázza az erdő fáit, elrettenti vadjait…
„… Ne feledkezzél el szegény magyarokról“
Mária pedig mosolyog, a két kemény fekete ló tüzesen viszi előre az embertömeg feje fölött, s mire a kanyarulatnál eltünik, már új legenda támad a nyomában. A nép szent borzalommal beszéli:
„A Tolvajos-tetőn a Mária lovai hirtelen megállottak. Hiába ostorázták, egy lépést sem mentek előre. Ekkor a Szűzanya lassan megfordult, hiába tartotta az a kemény barát… Megfordult, s mégegyszer visszanézett Csíkra, s a két szeme megtelt könnyel… A barát is látta, sokan látták és ha kell, megesküsznek rá:…“
Valahol eldördült egy lövés. A rengeteg hétszer veri vissza a dörejét. Az emberek felriadnak, a legenda elmúlik, az állatok tajtékos testtel újra a szekereknek feszülnek, s a népvándorlás előre mozdul…
A nap lehanyatlik, de az éjszaka sem birja megállítani őket.
– Előre! Előre!
A nyomor, a szenvedés, betegség, éhség felugrál a szekerekre és minden szekérre jut belőlük. A fáradtság zsong az agyakban. Némelyek tátott szájjal, végkimerülésben hanyatlanak el. Az éhes állatok kirontanak a sorból és bemenekülnek az erdőbe, vagy mindent összetörve, futnak neki a pataknak, hogy szomjukat oltsák. Hiába zuhog hátukon az ostor, döng a bot, forró ajkukat ki nem emelik a vízből…
Senki sem segít a másikon. Nincs könyörület. A pusztuló pusztuljon, az éhes éhezzék, a gyenge vesszen, a beteg szenvedjen, a halott aludjon…
Minden kerékfordulásra új baj támad. Mindegy. Csak kifelé a veszélyzónából!
Az indokolatlan félelem átragad rám is. Reszketve futok az erdők között. Élesen fürkészem a bokrokat, hogy nem rejtenek-e ellenséget. Megdöbbenve eszmélek rá, hogy egy vékony pálca minden fegyverem, s mintha minden pillanatban már késő volna, ideges sietséggel vágok vastagabbat. Később azt is ellököm, még vastagabbat keresek, míg hatalmas bunkót cipelek, ami alatt szétfröccsen az agyvelő, recsegve törik a csont. Gyilkos indulat száguld végig az ereimen, mikor megsuhintom… Így… Ez megnyugtat… Itt nincs más törvény, mint a „vagy én, vagy te“ törvénye…
Félig összetépett ruhában, kiszakadt cipőben keresek menedéket az első faluban a papnál. Éhes és fáradt vagyok. A pap már elmenekült. Ijesztő, fogatlan, vén némber őrzi a házát.
– Óh, be tisztán megálmodtam ezt a romlást, édes tisztelendúr – síránkozik. – Nagy, jelös álmom volt a múlt éccaka…
A szemem szikrázik, olyan éhes vagyok, de előbb végig kell hallgatnom az álmát, s annak megfejtését.
– Valami ennivalót készítsen, néni!
– Mindent elvittek, lelkem! Semmim sincs! Kár is volt ide béfáradni.
Pénzt adok neki, mire megenyhülve jegyzi meg:
– Méges megnézem, hogy a kamarában valami nem maradt-e?
Azonnal hozza is az ennivalót.
– Ezt a libacombot, úgylátszik, mégis ittfelejtették… Milyen áldott szerencse!…
Félpohár bort is odalocsogtat…
– Az üveg fenekin kapám… Beh jó órában született a tisztelendúr!…
Nincs nyugtom. Egész éjszaka döng a föld a menekülők alatt. Viharlámpák fénye mellett törtetnek előre. A Hargita erdeje ontja őket. Azzal biztatják egymást, hogy magyar testvérek közé mennek, kik meleg étellel, kitárt karokkal várják és a döbbenetet lecsókolják arcukról…
Udvarhelyen megállani sem engednek.
– Előre! Átkaroló mozdulat készül és a fegyvergyűrüből nincs menekvés.
Rémhírek járnak szájról-szájra. Az állatok lába reszket a fáradtságtól, hörögve dűlnek ki a gyengébbek, szarvuknál, farkuknál fogva félrehúzzák az útból, s percek alatt nagy, puffadt hullahalom lesz belőlük.
– Mindegy. Előre!…
A segesvári síkon négy vármegye népe torlódik össze és mint pusztító vihar, vonul át Erdélyen. A nyomorúság fokozódik, az indulatok felszabadulnak. Éjszakánkint felhúzott fejszével őrzik egymástól a szekeret és övéik álmát a sovány, aszott, félvaddá kényszerített, szerencsétlen emberek.
A halálveszedelem elmúlt, de itt van helyette az éhség. Tízszeres árat kérnek a táplálékért. Az út szélén nyerészkedő, rideg férfiak állanak, akik pár koronáért ökörcsordákat vásárolnak össze a megszorult, elhagyott menekülőktől.
– Rablók – csikorgatják a fogukat a szerencsétlenek, – de oda kell adniok, mert kell a pénz, szorítja a torkukat a nyomor. Lelketlen kúfárok vagyonokat halmoznak össze a szentséges haza áldozatainak utolsó sóhajtásból…
Kolozsváron túl a menet szétfolyik, s a felriasztott nép a hegyek között elvész az idegen, ismeretlen útakon…
A hivatalos jelentés pár nap múlva, szinte kedélyesen, a következőket közli:
„A határszéli vármegyéket rendben kiürítettük“…
… Rendben kiürítettük. Félmillió embert koldussá tettünk… Egy népet örökre eltemettünk…
*
– Úgy-e, nem üsmer meg münköt, drága plébános úr? – állít be hozzám is húsz menekült székely. Csíkménaságiak vagyunk, ahol első misét mondott, s még most es emlegessük a szép prédikációit… Én Incze János vónék, ez itt Adorján Álózi, Dánér Emri… Ezek az asszonyok, s esment a gyermekek… Jertek, lelkem, s mondjátok szépen: „Instálom a kezit papbácsi…“ Bíza meglátogatott a Fennvaló… Semmink sincsen a puszta életünkön kivül, s bár az se volna… De eszünkbe jutott a jó szíve…
A híveim jöttek el, az első híveim, akikért pap lettem… Reménykedve várnak, hogy befogadjam. A szekerek az úton állanak. Nem mertek behajtani.
– Isten hozta, János bácsi! S egyszersmindenkorra megmondom, hogy nálam otthon vannak… Az én házam a maguk háza, az én kenyerem a maguk kenyere is…
– Fizesse meg a jóságos Isten!…
Mellemre hullanak a szegény emberek, az árva hontalanok, testvértelenek, kik a sok földönjárástól, máris félig földdé váltak, a sok nélkülözés eltorzította, s csak a könnyük mutatja, hogy még emberek…
– Egy kicsit sokan vagyunk – aggódnak, de azt felelem, hogy bár volna itt minden ember, aki bánatos és szenved, a hajléktalan bolyongók ezrei, kik félholt gyermekeiket, asszonyaikat segítség nélkül cepelik e sebzett föld szörnyű végzete felé…
– Édesanyám – kiáltom. – Hamar egy csepp melegételt a szegény menekülteknek!
– Honnan, fiam? – sugja titkon az édesanyám.
– Akár a föld fenekiből is…
A hiveim jöttek el, az első híveim, akikért pap lettem.
Meleg hullám önti el agyamat. Minden, ami szép, minden, ami szent, bennem van… és olyan jó volna most behunyni fáradt szemeimet és soha többé fel nem nyitani… Nem érzem, ami kivül van, csak azt, ami belül van, s a bennem teremtett világ minden kincsét két kézzel szórom rájuk…
– Emlékszik-e még?… – hallom minden pillanatban.
A szép múlttal táplálnak, hogy a jelent feledhessék, s a fekete arcok lassan kivirágzanak… Csak néha gondolkodnak el az egyszerű étel fölött. Szoronganak és egymásra néznek. Lelkük rejtett mélységei még zárva vannak, mert nincs szó, mely ki bírná fejezni mindazt, amit éreznek… Mégis köszönetül egyikük rámutat a szegényes táplálékra és azt mondja:
– Ez az Isten asztala… Nem a plébános úré… Az Istené… az…
Aztán csendesen elmondja mindenki a maga tragédiáját. Halk, egyszerű szóval, inkább szépítve, mintha ők volnának hibásak benne. Egy Istennek is sok volna végighallgatni és szívére venni. Ha igaz nem volna, gyönyörű parasztlegenda volna mindenik…
Úgy bánok velük, mint súlyos betegekkel, hiszen azok is, de lehetetlen életkedvre ébreszteni őket. Félénkek, mint a meghajszolt vadak. Tengnek-lengnek gyökértelenül. Az élet sasmadarai voltak, kik ott fészkeltek a Kárpátok ormain, szikláknak, fűnek, fának testvérei és a föld ereje átömlött testükbe. A fenyvesek fiai, kik minden lélegzettel dalt és álmot, erőt, szépséget és jóságot vettek ajándékul a gyönyörű mindenségtől. A munka himnusza volt minden mozdulatuk, s a ragyogó fejek fénye, színe, pírja, az élet örökös tedeumja volt…
Most pedig csüggedtek, szárnyaszegettek, szemük homályos, mint a veszett kutyáé, kopottak és félelmesen szegények. Sárba tiprott különös havasi virágok, esett, komor lárvák csak, sötét árnyékok az emberiség lelkiismeretén…
Néha gondolkodva leszakítanak egy fűszálat, vagy sóváron nézik a határban az egymás mellé fektetett hant-ostorokat, hallgatják a lombhullató erdő szavát és mély sóhaj szakad ki belőlük. Sem imádkozni, sem vétkezni nem tudnak már, mintha már testük, húsuk se volna.
Esténként ruhástól dőlnek a földrehintett szalmára. Nem vetkőznek le, hogyha haza mehetnek, mindig útrakészen legyenek. Alvásuk is nyugtalan és ha álmukban mozdulnak, egyik borzalomtól csak másikhoz fordulnak.
Két hétig valahogy kibírták. Aztán mindennap történik valami velük. Már hozzám is bizalmatlanok és kerülnek. Csak napok múlva veszem észre, hogy egyikük hiányzik.
– Hol van Adorján Álózi?
– Visszajön – térnek ki az egyenes felelet elől.
– Tudni akarom, hogy hová ment!
– Hát… hát egy kicsit hazament széjjelnézni.
Kiderült, hogy éjszaka határozták el és az ember megszökött. Átsíklott a háború gyűrűjén, két hadsereg véres fala között, csakhogy legalább egy pillantást vethessen falujokra és hírt hozzon…
– De hátha többé nem jön vissza? – ijedtem meg.
– Akkor is neki a jobb – felelik szemlesütve.
Nem tudok jó hírt mondani nekik. Egész Székelyföldön lankadatlanul dörögnek az ágyúk. Összebújva olvassák az újságot. Már alig áll rajtuk a ruha, olyan soványak és idővel mindenikük valami bolond szokást vesz fel. Egyik az erdőt, mezőt bújja, a másik késével órákig elfarag, mint a játszó gyermek. A leggyanusabb mégis az öreg Incze János. Három fia van a harctéren.
– Mi van velük, János bácsi?
– Mindjárt meglátja a plébános úr – feleli és lassan előveszi a cókmókját. Hosszasan, borzasztó lelkinyugalommal keresgél benne, előhúz három véres katonablúzt és kiteríti egymás mellett.
– Ez a legnagyobb fiam: János, ez Emri, ez Ferencke…
A megdöbbenéstől elakad a szó a számban, de ő csak zokszót sem ejt, hallgatagon, gondosan elrejti a golyótépett blúzokat és térdére könyökölve nézi a semmit.
Két hét múlva, estefelé, Adorján Álózi visszajött. Félmeztelenül, elcsigázva leült, nézte társait, s kúrtán kibökte:
– A falú még áll…
A többiek tekintete felcsillant és megnyugodva ismételik, ki korábban, ki későbben, aszerint, amint saját gondolatának végére jutott:
A jövevény fukaron méri a szót:
– Csak a te házad égett le, Incze János…
Az öreg székely nem szól rá, fel se pillant, mintha nem hallotta volna. A menekültek rá se mernek nézni, s Álózi sietve kezdi mesélni, hogy mit látott útközben. Incze Jánost nem érdekli. Lassan kimegy az éccakába. A beszélő elhallgat. Csendben várakoznak. Mindenki azt hiszi, hogy a vén székely most elpusztítja az életét, de engedik… Neki nincs más hátra. Tegye meg. Ez a sorsa és ülnek csendesen pipázva a különös halálvarázslatban.
Incze János azonban visszajön. Ezen sem lepődnek meg.
– Leégett… – hörgi tompán.
– Porig – mondja rá a hírhozó.
Több beszéd nincs. Minek hazudnák a szót egymásnak.
Reggel, mikor meglátogattam a menekülteket, az asztal lábához kötözve találtam Incze Jánost. Az egyik asszony nyugodtan tojást rántott a tűzhelyen. Mihelyt meglátott, alázatosan sietett kezetcsókolni:
– Dícsirtessék az Úr Jézus Krisztus!… Szegény János bácsi bizony megbolondult…
Az első rohamok után lecsendesedett szerencsétlen Incze János. Napokig hang nélkül ült az ágyon. Enni se akart, csak töprengett és pusztult. Már azt hitték, hogy „magában helyrejön“, de az első szava az volt, hogy megkérdezze a körülötte lábatlankodó saját gyermekétől:
– Te ki fia vagy?
Megütközve, remegve felelt a gyermek:
– Én-e? Én az Incze János édesapámé… A kiedé…
– Nem üsmerem – nézett rá az őrült, – de akárkié vagy, erigy, hívd ide a papot, mert mondani akarok neki valamit.
A fiú csak állott sápadtan és nem tudta, hogy engedelmeskedik-e.
– Ugorj, te! – sürgették a menekültek. – Fogadj szót apádnak.
Hozzásiettem.
– Miért hivatott, János bácsi?
Az őrült rám se nézett, csak kihegyesedett térdein nyugtatta széles, hatalmas kezeit. A kérdésekre nem válaszolt, de mikor már el akartam menni, belémfúrta zavart, lángoló tekintetét:
– Én tudom, mi a háború.
Kimélettel kell lenni az őrültekkel, mert a legkisebb ellentmondásra dühöngeni kezdenek.
– Mi az, János bácsi? Mondja meg nekünk is.
Haja a homlokába, bajsza a szájába nőtt és a fekete réseken át különös tompán csúszott ki a szó:
– Üsmerhette a csíki bolondot, Mózsit.
– Hogyne ismertem volna.
– Hát az udvarhelyi bolondot, Csicsai Jánost?
– Azt is, János bácsi.
Mindakettő robosztus, igazi ősember volt, szálfakarokkal, harmincfokos hidegben is mezítláb, szőrös, nyitott mellel, vállon alulérő, csigás, zilált, zsíros, női hajjal. Mindakettőnek egyetlen fegyvere a bogos, lábvastagságú, kemény somfahusáng volt, amivel képesek voltak egyetlen ütéssel agyonsújtani a medvét. Meg is tették volna, ha szükségük lett volna, de puszta kézzel se félt egyik se tőle. Bolond Mózsi mindenkitől egy piculát kért. Sem többet, sem kevesebbet el nem fogadott egy hatosnál, azt is egy darabban, nem krajcárokban. Megtörtént, hogy a főispánnál véletlenül nem volt aprópénz és a vele beszélgető úrtól kérte kölcsön, de az erdők fia megvetéssel legyintette félre útjából:
– Miattam ne verje adósságba magát! – és otthagyta.
Csicsai János viszont a „szent bolond“ volt, aki Csíkszeredából egy szuszra átrohant Udvarhelyre bejelenteni, hogy: – „Jő a püspök, harangozzanak, mert mindjárt itt van. Együtt indultunk el“.
Együtt indultak el, de a püspök négy fehér lova nem bírta utolérni a bolondot. Ha azt mondta valamelyik kópé udvarhelyi diák, hogy „nesze két krajcár, Mózsi, s mártsd meg a zsebkendőt a csiksomlyói barátok templomának szentelt vizében, hogy tegyem a fájós fogamra“, Mózsi megtette. Ha pedig mérgelődött a diák, hogy nem ér semmit, Mózsi, mert megszáradt rajta a szenteltvíz, hogy úgy elhozza a másfélmázsás szenteltvízkútat hatvan kilométerről, hogy ki se loccsan. Az ő haja is a horgasinát verte, mint a Sámsoné.
Mindkettő a két vármegye urának tudta magát, az erdők, mezők szuverénjének. Ritkán találkoztak, de ha találkoztak, szertartásosan megbecsülték egymást, mint két híres uralkodó.
Ezt a két embert emlegette most szegény Incze János.
– Aztán, mi történt velük? – bíztattam.
Az őrült kietlenül felkacagott:
– Ezek az Isten bolondjai, – képzelje plébános úr – egyízben találkoztak a Hargitában. Pálinkáztak-e, vagy elárnyadtak az úton, nem tudom, de elég az hozzá, hogy az útszéli árokban lefeküdtek szorosan egymás mellé, mint két jó testvér és aludtak, mint a bunda. Úgylátszik, arra járt valami deckás szekeres ember, s tréfából jókeményen esszekötözte a nagy hajukat, s azzal tovább állott. A két bolond aludt édesdeden. Alkonyatkor Csicsó János felébredt és tovább akart menni, de a haja visszarántotta.
– Ereszd el a hajam, Mózsi! – bődült a másik bolondra, akinek szintén szikrázott a szeme a rántástól.
– Hiszen, te húzod az én hajamot, te bolond! – csikorgatta a fogait Bolond Mózsi.
Vad dűhvel valahogy feltápászkodtak, botjukat ragadták, de olyan közel voltak egymáshoz, hogy sújtani nem tudtak, csak pökdösték a markukat és húzózkodtak a rengeteg erdő között kígyózó poros úton:
– Ereszd el a hajamat!…
– Ne húzd a hajamat!…
– Egyiknek sem jutott eszébe, hogy kioldják, vagy elvágják, mert bolondok voltak – magyarázta a harmadik bolond. – A méreg forrt bennük és egymásnak csaptak. A csontjuk ropogott, a szájuk tajtékzott, ütésük zuhogott, véresen lihegtek, megpihentek, újból kezdték, széttiporták a bokrokat, rugták a port, egymás testével tördelték az erdőt, de nem bírtak egymással. Végül egymás torkának ugrottak, s egyetlen harapással feltépték az ereket. Elbődült mindakettő, mint az állat, de a küzdés megszünt. Irtózatos erővel átkarolták egymást és rászorították szájukat az ömlő sebre s itták, szítták egymás vérét, míg mind a kettő összeesett… Úgy kapták meg őket arrajáró emberek összekötözött hajjal, holtan…
–… No, ez a háború es, tisztelendúr… Bolondok halála. S csak ezt akartam mondani… Most mehet misézni érte…
Mindannyian a rémes história vad igazságának igézete alatt állottunk. Ez aztán parabola. A hideg futkosott a hátunkon tőle. Nincs az a pokol, amely igazságát kiolvasztaná agyunkból. Az őrült székely büszkén mosolygott és alattomosan leste a hatást arcunkon, de nem szólt.
Több szavát aztán nem is vettük az életben. A szokását azonban megváltoztatta. Már nem ült napokig mozdulatlan lethargiában az ágyon, hanem, mihelyt pitymallott, kiszökött az erdőkre, mezőkre. Az olyan helyeket kedvelte, ahol nem dolgoztak emberek. Kétségbeesett felesége hiába kereste az étellel naphosszant, pedig sokan látták és mindenki más hírt mondott róla. Virágot szedett, leült a határkőre és szemlélte a mezőt, kergette a varjakat, vagy morfondirozva, magábanbeszélve, öles léptekkel végigmérte a földeket. Utána a fejét csóválta és újramérte.
– Elszántották! – szitkozódott.
A vetés se tetszett. Gyengéllette:
– Mit nyálaskodtok egész nap azzal a lóherrel! – Belétek vágom a kaszát, ha nem forgolódtok, – szidta az idegen embereket.
Úgy viselkedett, mintha az egész határ az övé volna. Büszke, gőgös lett, a köszöntést se fogadta. Az úton az áldást szállító szekereknek utasításokat adott, hogy mit hová tegyenek. Otthon volt, gazdálkodott, mintha béke volna és ő a régi, híres birtokos. A lelke megnyugodott. Nem tudott a háborúról, mióta megfejtette a titkát. Békés, drága, jó világot látott maga körül az őrület jótékony fátyla alatt. Egyetlen egyszer szólalt meg otthon, mikor hozzátartozóinak utasítást adott, hogy menjenek be Csíkszeredába és szóljanak Friedmann úrnak, a zsidónak, mert meggondolta a dolgot és az erdőt mégis eladja.
Egyik nap aztán ott kapták meg az egyik hanton elnyúlva. Kezében fű, letépett búza volt.
Így halt meg a harmadik bolond.