TIZENHARMADIK FEJEZET
A háborút előbb minden ember külön-külön önmagában veszítette el. Engem ezek az asztallábakhoz kötözött emberek, a szenvedők, a bénák, az özvegyek és árvák, a halállal vívódók és holtak öltek meg. A lelkem úgy érezte, hogy a hullahegyek alatt én fekszem, a kiontott vér reám folyik, az üszkös otthonokban én semmisültem meg, a haláltusát az én szivemen vívják, a levágott láb, kar nekem is fájt, vakok kínját is én hordozom, minden könny az én orcámon is folyik, de a hitem az Istenben sohasem rendült meg…
Csak akkor tántorodtam meg, mikor a diadalmas, küzdő szenvedő egyház mellett meg kellett ismernem a politikai egyházat is, amely a rohamok élére áll és Isten országának tekintélyével szentesíti nemzetek egymáspusztítását. Mert azon a napon, mikor a gyűlölet paroxizmusával egymásnak rohantak, valaki ellopta a földről az igazi evangéliumot. A front megölte a theológiát bennem, a frontmögötti szenvedés pedig feltámasztotta az embert. Harminc esztendeig kellett élnem, amíg megtudtam, hogy mit rejt ez a szó: Ember. Eddig Istent hirdettem az embernek, de megfordult a mindenség törvénye: ezen órától kezdve az Embert kell hirdetni a Jóistennek, hogy könyörüljön rajta… Ez lesz új hivatásom és már jövő vasárnap munkához látok. Forrt bennem az Ige, lángoló hitet, hatalmas tetterőt éreztem. Tisztán láttam a célt. Minden falú tele van menekültekkel. Össze fogom gyűjteni és foglyul ejtem a kétségbeesetteket az élet számára…
Leveleket küldöztem szét, kidoboltattam, személyesen bejártam a szomszédos falvakat és hívtam mindenkit. – Híre támadt, hogy mit akarok, az emberek beszéltek róla, esemény lett a gondolatból, a nép készülődött, ki kíváncsiságból, ki lélekszomjúságból. Izgatottan vártam e napot, mint ara a vőlegényét. – Nem volt nyugtom, mintha előre éreztem volna, hogy sorsdöntő lesz életemben ez a nap.
És ők jöttek.
Minden út tele volt velük. Hozták kicsinyeiket is és ez volt második menekülésük a kétségbeesés elől. A falú megtelt soha nem látott idegen emberek százaival. A kis templomban el sem fértek. A szabadban kellett szószéket ácsolni. Ki tudja hány falu népe özönlötte körül, székely, magyar, román. Mind szenvedő, szegény ember. A harangszó elhalt fölöttük és felzendült az ének. Hatalmas hulláma megrázta az eget és a földet. Kábultan, fehéren állottam fölöttük én, tehetelen gyermek, akihez vígaszért jöttek. Mit mondjak nekik? A szó fél ajkamon… És ők várnak. Az őszi szél elsóhajt fölöttünk és az elhalt falevelek bőven hullanak fejemre… Ez meghozza a szót is:
„Nézzetek körül! – mondom – Még a fákról is koporsók hullanak. Arany és piros halálba dermedt a föld. Tegnap még titkos, szép életét élte, lehelte minden és ma dúrván gázolnak át a magasságokból zuhant holttesteiken az emberek, mert az emberek mindig csak holttesteken szerettek járni, akár emberé legyen az, akár virágé, madáré, vagy egykor boldog kis bogáré… A halál ebei vonítanak még az erdőkben is és forró szemekkel rágják dűhükben a fák kérgét és vért keresnek, sok vért, hogy kiontsák…
Felnézek az égre, a felhők között tengődő árva fénybe és azt mondom: Szegény nap!
… Leborulok a földre és látnom kell, hogy nagy nyitott sirszáj lett az élet fekete emlője… A mező elfeketedve rothad, mint a háború katonái, a ti gyermekeitek, férjeitek, testvéreitek, akiknek ajkáról örökre elmúlott a dal, a csók, a sok bohó álom, mert megölte az élet elleni bűn…
Elhagyott házaitokat ágyúk ontják össze, piros lesz a küszöb a vértől…
A tömeg összezsugorodik belső kínjában. Hiszen igaz mindez, de minek vájkálni a szivekben. Nem azért hívtam, hogy még jobban kéteségbeejtsem, hanem hogy megvígasztaljam, erőt öntsek beléjök… De hiszem-e, hogy van vígasztalás? Hiszem-e, hogy a rettenetnek vége lesz?…
Hiszem és vallom.
– Ne csüggedjetek mégse embertestvéreim, mert a megpróbáltatásnak vége lészen…
Nem igaz, hogy Isten akarja mindezt…
Nem igaz, hogy a háborúnak lelke van…
Nem igaz, hogy jobbak leszünk általa…
Nem igaz, hogy a ma született ártatlan csecsemőnek is szenvednie kell…
Kérdően néznek rám a szemek, hogy mit akarok.
… Én nem tudom visszaadni a halott apákat, sem a halott férjeket, drága gyermekeket. Nem tudom kinöveszteni a csonka végtagokat, látóvá tenni a kilőtt szemeket, felépíteni a tűzzel perzselt házakat, felruházni a koldussá tett népeket, éhezőknek asztalt teríteni, szomjuhozóknak italt nyújtani, a világ nyomorúságát poklokra taszítani, benneteket hazavezetni… Nem tudom, nem tudom!…
De tudom, hogy nem azok fognak győzni, akik egymást öldösik.
De tudom, hogy a kifosztott meleg fészek romjaiból új otthon épül.
De tudom, hogy a csók erősebb, mint a fegyverek, s egy ölelő karban több élet van, mint amit eddig az összes találmányok és bölcsességek nyújtottak… Tudom, hogy meg fogtok vígasztaltatni, mert el kell jönnie immár az Isten országának…
Igazságtalanul, de nem hiába szenvedtetek.
Nézzétek a lehullott, sárga falevelet. Ilyen aranykoporsó a ti szívetek is, amely egykor fel fog nyilni és kiszállanak belőle azok, akiket ma sirattok…
Érintsétek a sziveteket az én szivemhez, hogy olyan erős hitetek legyen a békességben és az útban levő új élet meleg áldásához, mint nekem. Emlékeztetőül pedig vigyetek egy-egy hullott falevelet, tegyétek le élő hittel, igaz bizalommal az élő Isten lábaihoz és csoda történik: meglássátok. A hervadt falevélből virágos fa lesz újból. A tépett föld meggyógyúl, a megtöretett ember felegyenesedik, a hamú fölött új házak épülnek, a megkínzottak, szenvedők megvígasztaltatnak, az öröm galambja ismét visszaszáll közétek, a holtak feltámadnak, a távollévők hazasietnek, a sirok eltünnek és boldogok lesztek, csak szeretni tudjatok… Szeretni!… Szeretni!… Szeretni!…
Nem tudom, mit beszéltem még. Csak azt láttam, hogy a tömeg odatorlódik a szószékhez és ragyogó arccal utánmond minden szót, előbb pihegve, sejtelmesen, halkan, majd mind erősebben, végül mint a vihar dörgi:
„Hazajönnek… feltámadnak… A hamú fölött új házak épülnek… a sirok eltünnek…“
Némelyek gondolkodva, mások ujjongva távoztak… Ekkor az embertömegen át a szószék lábáig jött egy fiatal, ismeretlen szép leány, a földről felvett egy arany falevelet, könyvébe tette, hálásan a szemembe nézett, pirulva egy „köszönöm“-öt susogott és sietve eltünt.
Megbénulva állottam. Bensőmön végignyilalt valami csodálatos érzés és önkéntelenül kérdeztem meg:
– Ki volt?
A kántor mosolyogva hajlott a füleimhez:
– Székelyföldről menekült kisasszony. Azt mondják, hogy a bádoki tanítónő testvére.
A leány eltünt, de tudtam, éreztem, hogy abban az imakönyvbe rejtett kis aranykoporsóban egész életem boldogságát magával vitte.
Nehány nap múlva hivatalosan közölte velem a csendőrőrmester, hogy többen is feljelentettek és parancsa szerint a vasárnapi prédikáció miatt további intézkedésig nem hagyhatom el a község területét…
Többen is feljelentettek… Ez volt a hála a vigasztalásért…
A faluban is megtudták. Titokban arról beszéltek, hogy saját házamnál internáltak és csak azért nem tartóztattak le, mert a hatóság a reverendát tekintette.
Hirtelen elnéptelenedett a házam tája. Mindenki elkerülte, félve osontak tova kapum előtt és még a fejüket is félre fordították, hogy ne szólíthassam meg őket. Szegények féltek. A menekültjeim is példálóztak, hogy ideje volna már hazamenni. Úgy hallották, hogy otthon már nincs veszedelem… Nem kellett több levelet írnom idegen sinylődő hadifoglyoknak, misét sem kellett mondanom a háborúban levők épségbenmaradásáért. Édes anyám is panaszkodott: – „Miért csináltál ekkora bajt magadnak, fiam?“ A szomszédasszony felmondta a leszegődött tejet. A jegyző méltatlankodva úgy nyilatkozott, hogy ilyen éretlen, meggondolatlan beszédekkel mégsem lehet gyöngíteni az ország ellenálló képességét… Titokban pedig mindenki várta, hogy mi történik velem.
– Elcsapják – találgatta az egyik.
– Nem a. Becsukják…
– Áthelyezik…
– Áffenét!… – tudta egy szocialista munkás. – Ne féltsétek ti a papokat. A püspök egy kicsit leszidja, s pász.
Én pedig keményen felvetettem a fejemet:
– Mégis csak úgy lesz, ahogy mondottam.
Gyorsan intézkedtek. A katonai parancsnokság berendelt, hogy a szabadságon lévő tábori lelkészt helyettesítsem és negyvennyolc óra alatt jelentkezzem a kolozsvári Feldspital parancsnokánál. A cél világos. A katonaság majd elveszi a kedvemet a „felelőtlen“ pacifizmustól.
Mosolyogtam és örültem, hogy mehetek. Csak a lelkem volt keserű és nehéz. Mégis fájt, hogy így bántak velem azok, akiket úgy szerettem, akikért annyi áldozatot hoztam. Ilyen a világ. Mindegy… Menjünk. Alig vártam, hogy a falut a hátam mögött tudjam.
Az elutazás előtt azonban történt valami, ami egyszerre fénybe borított mindent előttem. Levelet kaptam. Mikor felbontottam, nem volt benne írás, csak egy fehér lapra ragasztott, hervadt őszi falevél, alatta dátum és finom női kézzel írva egyetlen szó: