TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Bevonultam.
A beteg katonák nem sokat törődtek velem. Mikor beléptem a roskadásig zsúfolt kórházterembe, rámpillantottak és szenvedtek tovább. Találomra odaléptem az első ágyhoz:
– Hogy hívják?
A katona egyenesre rántotta a párnán fejét:
– Ich melde gehorsamst: Infanterist Johann Tusa.
– Hol sebesült meg?
– Az orosz fronton.
– Nem akarna gyónni?
– Jelentem alássan: nem.
Behunyta a szemeit, hogy ne kelljen beszélnie. A másikhoz fordultam:
– Hogy hívják?
– Nu știu ungurește…
– És magát?
– Ich bin ein deutscher und evangelisch – utasított el a harmadik.
Állottam közöttük tehetetlenül. Az ápolónők kedveskedtek és ragyogott a szemük, mikor velem beszéltek. A hátam mögött félhangosan, hogy én is halljam, megjegyezték:
– Csinos kis pap…
Pirultam és arra kértem, hogy azonnal értesítsenek, ha valamelyik szegény lélek halálán volna. Nem baj, ha éjjel van, ha nappal.
Már az első éjszaka felvertek:
– A tizennégyes haldoklik.
Futva siettem hozzá. Görögkeleti vallású, egyszerű cigány volt és már a végét járta. Olyan volt, mint egy fekete múmia, amely évezredek után hirtelen felébredt. A jajongástól álmukból felvert katonák egykedvüen nézték a haldoklását. Hogy kínjait csillapítsam, verejtékes homlokára tettem tenyeremet, de dűhösen megragadta és két kezébe vette, irtózatos erővel szorongatta, mintha a halál partjairól akarna általa kiszabadulni. Csontjaim ropogtak, de odaengedtem. Ki tudja, elrévült szemei miféle menekvésnek látják. Agóniája hosszasan tartott. Egy utolsó szorítás, megvető, csúf grimász, vizes vér az ajkakon és kezem szabad volt… A cigány meghalt… Az inspekciós orvos konstatálta a halált és két szanitéc elvitte a még félmeleg hullát…
Három napig sápadt voltam az izgalomtól. Étvágyam sem volt. Undorodtam a vértől, ami a falnak támasztott hordágyról végigfolyt a folyosón, mikor a műtőből kihozták a beteget. A kezem folyton reszketett, ha az elköltözöttek nevét beírtam a halottak anyakönyvébe. Majdnem naponta hurcoltuk a holtakat a hősök temetőjébe. A karbol és halálszag átjárta egész testemet és álmomban is véres vattát láttam.
Később azonban megszoktam és már csak az „érdekesebb eset“-ek keltettek különösebb érdeklődést. Hozzádurvultam az embermészárszékhez. Ritkán jutott eszembe, hogy mindeniküknek otthon felesége, gyermekei, szülei vannak és gazdátlanul hagyja a maga életproblémáját… Kábult és beszámíthatatlan voltam magam is.
– Mi újság? – fordultam reggelenkint az ápolónővérhez hidegen.
Mi újság lett volna más, minthogy az ágyak fölött függő láztáblák grafikonja közeledett a halálhoz.
Sejtelmem sem volt idáig, hogy milyen sokféle a halál. Hol a torkon, fejen, mellen, hajon, kéz-láb, mellseben húzza ki a lelket az emberből vigyorgó kegyetlenséggel… Megundorodtam az emberi testtől. Milyen gyenge, semmi az a kevés hús, csont, bőr, amiből állunk és milyen büszkén hordozzuk, mennyi villámló gondolat lakik a fekete erekkel átszőtt maroknyi szürke agyvelőben és mennyi érzés a mindössze negyedkilónyi véres szívben… Pfuj, milyen csúnya az ember!… Nem csoda, hogy megfertőzte a világot… De ott van a halhatatlan lelke… Annyi röppen ki itt a szájakból, hogy idejük sincs eltávozni… Lélek, lélek… Csak most látom, hogy a legtöbb embernél láthatatlan gonosztevő az is…
A városba menekülök. A boltok előtt hosszú sorban állanak az emberek, kezükben kenyérjegy, sójegy, dohányjegy, húsjegy… homlokukon pedig a lassú pusztulás jegye. Ha pedig valamelyik fellázad, rendőr lökdösi vissza. Reggeltől estig ácsorognak és sohasem lesz vége a sornak. A kávéházban felmentettek és hadiszállitók politizálnak, az uccán kiképző tisztek nők után vadásznak… Este a fénybeborított város mulatni kezd. A zene harsog, az ölek kitárulnak és csók-mocsokban fürdik asszony, férfi…
Háború van, hajrá!…
Fagyos ősz van. A holt fákat egymáshoz veri a szél, s a kietlen eső végigcsurog a kórházvonatok mellett hörgő, lázas arcokon…
– A tiszti osztályra egy katolikus papot hoztak – jelentik, – aki látni szeretné a tábori lelkész urat.
– Igen… Megyek…
Egyik osztálytársam, akit hat éve nem láttam.
– Szervusz, Mózsi! Bene Mózsi! – örvendezek neki.
Hosszú, kiszáradt kezét nyújtja felém. Mell-lövést kapott. Rekedten susog:
– Köszönöm, hogy eljöttél. Beszélni akarok veled.
– Majd később, ha az orvos megengedi. Nem szabad igénybe venned a beteg tüdőt. Pihend ki magad…
– Sajnos, túl vagyok a veszélyen.
– Miért sajnos?
– Éppen erről szeretnék veled beszélni…
No ez alaposan megváltozott. Víg, majdnem könnyelmű, tréfacsináló fiú volt, s most úgy lobognak a szemei, mintha kölcsön akarná adni egy gyilkosnak. Elszánt, feszült, komor.
– Túlságos nagy kortyot ittál a háboruból, pajtás.
– A háború semmi. Kicsiség – legyint idegesen. – Az élet, az élet nehezebb…
– Hát ez a lyuk, a bordáid között?
– Azt én nem embertől, hanem az Istentől magától kaptam.
Rámeredek. Ez vagy félrebeszél, vagy meg van teljesen zavarodva. Megvetően mosolyog:
– Se bolond nem vagyok, se lázam nincs; csak az igazat mondom. Mindig jó barátom voltál, azért hívattalak, hogy elmondjam, ami bennem rág… Nem birom tovább, muszáj elmondani.
Aggódva ülök a fejéhez:
– Mondd hát, Mózsi… Csak teljes bizalommal. Ha nekem mondod, annyi, mintha a sirnak mondanád…
– Tudom – hörgi sötéten, de a benne lévő gátlásokat sem bírja gyorsan legyőzni.
– Ha akarod gyónásnak veszem – biztatom.
– Fölösleges… Úgyis maholnap megtudja az egész világ.
– Nehogy valami bolondot csinálj, Mózsi!…
– Bolondot? – kacag fanyarul. – Ez lesz az életemnek egyetlen okos cselekedete.
Sovány kezével megragad és magához húzza a fejemet:
– Mihelyt innen kikerülök, kilépek a papságból… Tudd meg… Végérvényesen elhatároztam, mert nekem az Isten adta tudtomra, hogy ki kell lépnem.
Meghökkenek. Borzasztó, amit mond… Mégis megbolondult… Nem tudja, mit beszél.
– Az úgy volt – meséli csendesen, elgondolkodva, – hogy én hivatás nélkül mentem papnak. A szüleim kényszerítettek. Magam sem tudtam, hogy mire vállalkozom. Ottragadtam a teológián veletek. Emlékszel rá, hogy milyen bolondos, jókedvű fickó voltam. A spirituális úrnak hasadt el az arca a gyönyörűségtől és azt az információt adta rólam, hogy „Szentferenc-kedély“ vagyok.
– Az is voltál – jegyeztem meg bárgyun.
– Ah… Mindössze játszottam és az orruknál fogva vezettem… Aztán kikerültem az életbe. Csináltam a dolgomat jól, rosszul, ahogy a többiek. Miséztem, prédikáltam, mindennap elmormoltam a bréváriumot. Pár évvel ezelőtt – nem fontos, hogy hol – megismerkedtem egy leánnyal… Szerettük egymást, de elrejtettük a világ elől… Ő is tudta, hogy nem lehetünk egymáséi. Rettenetes volt a belső világom. Áthelyeztettem magamat, hogy a közelében se legyek… Soha meg se csókoltam. Egy hajfürtöt kaptam emlékül tőle. De azt is, mikor új állomáshelyemre megérkeztem, a lámpaüveg felett szálankint elégettem. – Hiába volt minden. Napról-napra sötétebb lett a lelkem. Így kapott a háború. Még örvendtem neki. Minden fát megmozgattam, hogy behívjanak, de csak másfél év múlva sikerült. Kimentem a harctérre, a lövészárokba. Szenvedtem és kínoztam magamat… A múlt héten volt a nagy orosz offenziva. Három napig éjjel-nappal pergett a tűz, hullott az ember. Azt hittük, hogy az egész világ elpusztul. Mikor mindenki halálfélelemben vonaglott mellettem, akkor azt mondtam magamban: – Itt most minden elválik. Próbát teszek. Felnéztem a füstös, lángoló égre és teljes meggyőződéssel kivettem az órámat. – Édes Jóistenem! – fohászkodtam. – Én most három percig felállok a lövészárokban. Ha azt akarod, hogy pap maradjak, küldj halált utánam, ha nem akarod, akkor tarts életben… És úgy tettem…
– Őrült! – lihegtem.
Mózsi rám se hederített.
– És nem történt semmi bajom.
– Dehát ez a lövés, a melledbe.
– Azt később kaptam. Egy hét múlva. Pár nap alatt felépülök.
– S akkor… akkor – pirultam – elveszed azt a lányt?…
A Mózsi szeme megtelt könnyel:
– Nem… mert szegényke meghalt…
Egész nap kábult voltam a Bene Mózsi tragédiájától és nem leltem helyemet, mintha engem is hasonló veszedelem fenyegetne.
Ki hitte volna? Ki merte volna erről a Mózsiról feltételezni – csodálkoztam mindegyre és eszembe jutottak az együtt töltött idők. Előljárók kedvence mintateológus volt… Miféle irtózatos lelki kataklizmákon kellett keresztülmennie, hogy ilyen középkori istenítéletet tartott maga fölött?… Pergőtűzben kiállani a lövészárok sáncára és azt mondani: Ide lőjj, Úristen, ha azt akarod, hogy pap maradjak!… Milyen lehet az a szerelem, amely ilyen hallatlan cselekedetekre kényszeríti az embert? Meg akart halni, mert meghalt, akit szeretett. Mekkora bűn! Istenem, mekkora bűn!… És most aposztáziával akarja tetézni!…
Borzadoztam szerencsétlen társam felett, ítélkeztem, de nem mertem önmagamba tekinteni. Egészen megkönnyebbültem, mikor este elhivtak a tisztek a Pusztai főhadnagy bucsúvacsorájára. Ott kiverem magamból az egészet.
Pusztai főhadnagyot nem régen bocsátották el a kórházból. Kapott tizennégy nap üdülési szabadságot utána, és most vissza kell mennie a harctérre. Kitűnő vacsora volt a New-Yorkban. Jó borokat ittunk és fesztelenül beszélgettünk cigány mellett. Velük tartottam, csakhogy önmagamtól szabaduljak, de éreztem, hogy ingerlékeny, sebes a lelkem.
Nőkről folyt a szó, szemérem nélkül, szabadon, bakakifejezésekkel.
– Wolhyniában volt egy nőm – csettint a főhadnagy. – Micsoda tyúk volt, az áldóját!… Ha elkezdte a szerelmet, az egész világháboruért nem hagyta volna abba. Stramm fehérnép volt…
– Nekem is volt egy lovam, de kilőtték alólam – dícsekedett képletesen a deresfejű népfelkelő, akinek otthon felesége, gyermekei voltak… – A legszebb pillanatban kapott a fejébe egy szilánkot. Hijnye, ez elaludt – vakarom a fejemet…
Önkéntelen összeborzadtam. Észrevették.
– Csepeg a nyálad, papom, mi?
– Aljasok vagytok!
Jóízüet hahotáztak rajta, majd elkezdtek élcelődni, csúf, trágár szavakkal, hogy sirült le az orcámról a bőr.
– Ne botránkoztassátok – vett álnokul védelmébe a harmadik és titokban odahunyorított a többinek.
– Ezt hallgasd meg, Páter, amit mondok! Nincs benne semmi. Tiszta, leányoknak való, valóságos liliomtörténet…
Erre következik a század legocsmányabb históriája. A tisztek tekeregnek nevettükben, a térdüket verik, hogy beugrottam a sikerült tréfának.
– Nincs nektek édesanyátok, húgotok, hogy így beszéltek a nőkről? – háborodom fel.
– Az más – világosítanak fel. – Majd, ha megismered, te sem fogod védeni a nőket.
– Miféle képmutatás? – int le a főhadnagy. – Ne álszenteskedjél! Fel vagy te már világosítva. Tudod te, mitől döglik a légy. Csak annyi nappal nyújtanák meg legalább a szabadságomat, ahány nővel neked életedben dolgod volt…
Megdöbbenek. Nem azért, mert engem sérteget, hanem, hogy így beszélhet egy ember, ki pár óra múlva visszamegy a harctérre, s esetleg holnap a belei ott lógnak az útszéli fa köré csavarodva. Hogyan várhat oltalmat az ilyen Istenétől is, ha nem is hisz benne. Hogyan szennyezheti be a kedveseitől kapott bucsúcsókot az ajkán ilyen szavakkal. Úgy hajítja oda a lelkét a pokloknak, mint a pénzt a cigánynak… Hát sohasem néznek ezek az emberek a lelkük tükrébe? Milyen fenékig romlott! Mire fog ez gondolni, ha ott fekszik a saját vérében és kétségbeesetten keres egy gondolatot, amiért érdemes volt meghalni…
Gondolataimat újból megszakítja a főhadnagy öblös hangja:
– Hé, cigány! – parancsol büszkén. – Azt a nótát, hogy:
„Darumadár, ha elszállsz dél felé…“
A dal felbúg a hegedün. A főhadnagy a két könyökére ereszti férfias, szép fejét.
„Kopogtasd meg a házuk ablakát…“ – vonja a cigány, s a tiszt olyat sóhajt, hogy széles mellén összeharangoz a sok kitüntetés. A népfölkelő mogorván hátratartja a fejét és idegesen iszik. A hadnagy mereven a borospalackot nézi, a zászlós dühösen szívja a cigarettát és nehéz volna megmondani, a cigaretta, vagy a szeme parázslik-e jobban. A cigány mosolyog, s a százasokra gondol, mintha azt mondaná: „A legszebb hasa mégis az én hegedümnek van“. Ha pap nem volnék, most megrugnám. Egy cinikus bankigazgató, aki biztos a felmentésében, ha száz esztendeig tartana is a háború, a nóta végén lelkesülten felénk tartja a poharát: „Uraim, én és adhoc nőm, azt mondjuk, hogy nincs szebb dolog, mint mikor a hősök mulatnak!“
Pillantásra sem érdemesítik. Csak én bámulok oda tapasztalatlanul. A testem nézi a nőt. A főhadnagy megböki a poharamat:
– Óvakodjunk az adhoc-nőktől, Páter.
– Vigyázz, mert holnap ápolónőnek jelentkezik a kórházadban.
– Idefüttyintem neked, ha utána estél – biztat a harmadik.
– Ne pirulj nők jelenlétében – oktat a népfölkelő, – mert akkor soha le nem rázod őket a nyakadról.
– Furcsa emberek vagytok – tör ki belőlem. – Egyik feletek angyal, a másik ördög.
– Hagyd el. Mindakét felünk már régen az ördögé.
– El is visz benneteket – próbálok bátor lenni, mert irigylem őket. Milyen férfiasak, tapasztaltak és én milyen félszeg, gyámoltalan vagyok… Nem szabadott volna végighallgatnom szennyes beszédüket és én türtem, hogy bemocskolják a reverendámat. Hiszen valósággal prostituálnak és ráadásul ki is kacagnak. Miért teszik? Mert ha az Isten angyala maga öltöznék reverendába, annak se hinnék el, hogy tisztességes pap. Én pedig az vagyok… Az vagyok… És tovább nem türöm… Te vagy a hibás – vádol a lelkiismeret. – Szabadott-e vendéglőbe jönnöd és pap létedre dúrva katonákkal lumpolnod. Most pedig gyáva vagy itthagyni őket, mert azt hiszed, hogy férfiatlannak tartanak… Azért is, most megyek.
– Pincér, fizetni!
– Mit akarsz? – ocsudik rám a főhadnagy.
– Későn van. Mennem kell.
A jószemű főhadnagy rámfürkész és a vesémbe lát:
– Mi bajod van neked, pajtás!
– No, igen – vallom be. – Nem birom hallgatni, amit beszéltek.
– Ne légy gyerek – engesztel a deres népfölkelő.
A főhadnagy szénfekete hajába túrja ujjait.
– Hagyjátok! Tiszta igazad van, pajtás. Köpj ránk s menj haza.
– Így nem megyek – ülök le konokul.
– Részegek vagytok… Ne zavarjátok meg a mulatságot – csendesít a hadnagy… – Inkább a nőkről többet nem beszélünk.
A főhadnagy szilárdan engem néz és szinte indulatosan felcsattan:
– De beszélünk…
Kapja a székét, mellém telepszik és melegen átveti a karját vállamon:
A karja görcsösen vonaglik rajtam.
– A nők mind rosszak, de egy… egy van mindig, aki szent…
Ujjongva ugrom fel:
– Úgy-e, úgy-e, te is azt tartod?
Futólag meglepődik, finom szelidséggel, férfias melegséggel elsuttogja:
– Látom, te is azt tartod… Igazad van, Jóska!…
Keményen kezet nyújt, bizalmasan megszorítja, mintha szövetséget kötne és visszaül a helyére.
– Bravó! Kibékültek. Fenékig ennek az örömére!
Egymásra nézünk és csendesen kiisszuk borainkat.
A cigány új nótába kezd, s a dallam szárnyain elszállok egy szép leányhoz, akinek a nevét nem tudom.
Reggel az első dolgom, hogy Bene Mózsit felkeressem. Halálos komolyan fekszik az ágyon és mozdulatlan, kerek a szeme, mint a bagolyé. Nem jó az embereket őszinteségük kellemetlen pillanataira emlékeztetni, azért elfogulatlanul játszom, mintha kettőnk között semmi sem történt volna.
– Nagyot döndítettünk a Pusztai főhadnagy bucsúvacsoráján. Ismered?… Az éjjel ment vissza a harctérre. Kissé sokat ittunk. Még most is kábult tőle a fejem.
Mózsi nem válaszol, csak néz és nyersen azt mondja:
– Jere ide!
– Mi baj, fiú? Csak nem vagy rosszabbul? Mintha valamivel fehérebb volnál. A láztáblád kitűnő – nézem a feje fölött függő grafikont. – Ennek igazán örülök… De mondd csak, nincs szükséged valamire? Szivesen beszerzem…
Türelmetlenül hallgattat el:
– Ne járjon a szád! Hajolj ide. Emlékszel-e arra, amit tegnap beszéltem?
– No hát, vedd tudomásul, hogy egy szó sem igaz belőle. Nem mondtam semmit…
A beteget nem szabad felizgatni. Túlzott buzgalommal ráhagyom:
– Természetesen. Nagy kópé vagy, Mózsi – rontom el a hatást. – Mondhatom, szépen falnak állítottál.
Bosszankodom, hogy így eltévesztettem a hangot, de már nem lehet jóvátenni. Egy ilyen világos, hidegeszü embernek nem szabadott volna az intelligenciáját, egyéniségét rosszul alkalmazott naivitással megsérteni. Sötéten összeráncolja a homlokát és gorombán rámszól:
– Mától kezdve nem akarlak látni. Amíg én itt vagyok, ebbe a szobába be ne tedd a lábad.
Ott lebeg a számon a kérdés, a „Miért“, de lenyelem és hasonló hideg „Kérlek“ szóval magára hagyom.
– Persze, most szégyenli a szerencsétlen a vallomását és azért nem akar látni, hogy ne kelljen rágondolnia.
Az első felindulásban haragszom, de aztán megértem és igazat adok az érzékenységének. Napokig feléje sem megyek…
A negyedik napon azonban meg kell szegnem fogadásomat. Egyik beteg rosszul lesz. A kötelesség szólít. Emelt fővel vonulok át a termen és feléje sem nézek a Bene Mózsi ágyának. Végzem hivatásomat, de közben arra gondolok, hogy mit gondolhat magában most Bene Mózes. Titokban az ágyra pillantok és elhülve látom, hogy idegen fekszik az ágyban. Szinte vacog a fogam, mikor kívül megkérdezem az ápolónővértől:
– Hová lett a tábori lelkész úr?
A nővér nyugodtan válaszol:
– Be kellett szállítani az ideggyógyintézetbe…
Majdnem felsikoltok:
– Megőrült?
– Óh, nem, csak az idegei voltak túlságosan megtámadva és később beállhatott volna a katasztrófa. Így rövidesen semmi baja sem lesz.
Dideregve megyek a szobába. Az ajtót bezárom, hideg ujjakkal előveszem a fehérpapirra ragasztott száraz falevelet és gyufát gyújtok, hogy elégessem…
„Aranykoporsó… Aranykoporsó… Aranykoporsó…“ esik a szemeimbe a drága női írás és akaratom elernyed. Remegve taposom el a gyufát. Nem szabad elégetnem. Bene Mózes is elégette kedvese hajszálait és – ime ez lett a vége. Csak akkor nyugszom meg némileg, mikor a levélkét a szekrényem fenekén elrejtem. Utána tétován állok meg.
– Mi lesz velem? Istenem, mi lesz velem?!…
A lelkiélet földöntúli mélységeibe merültem, hogy megnyugtassam magamat. Az aszkézis vastörvényeit alkalmaztam, amelyektől illatos lett a szentek szája, maradandó a teste és nárduszt csepegtek a csontjaik. Belesoványodtam és a nézésem titokzatos lett. Bőjtfelhő ült az arcomon, de a bennem lakó tűz nem szünt. Himnuszok lebegtek a nyelvemen és testi szemekkel is láttam a menyországba. Fantáziám a misztikum aranyködében úszott, de mindenben és mindenütt az én szép leányomat láttam.
Majd az ellenkező végletbe estem. Nőt nővel lehet legjobban meggyilkolni. Százával vonultak el előttem az uccán, társaságban; szőkék, barnák, szendék, tüzesek, szépek és még szebbek, ifjak és érettek, soványak, molettek, raffináltak, szűzi és bűnös húsuak, szellemesek és tudatlanok, előkelőek és polgárlányok, Szentantal-pártfogoltak és uccalányok… Nem kellettek. Sem bűnt, sem szerelmet nem keltettek bennem. Sajnáltam és otthagytam őket. Az eszem elborzadt, ha szenvedélyemre gondoltam, a szívem olyan volt tőle, mint egy napfényben fürdő színes, boldog lepke… Mintha a látásom is megváltozott volna. Eszembe se jutott a háború, a haldokló és kétségbeesett milliók. A sebek szépek voltak, a napba emelt fejű vakokat görög-szobroknak láttam, a vér nem borzasztott és szeliden csodálkoztam a szenvedők kínjain. Már csak félig tudtam, mit cselekszem. Így tévedtem halálos veszedelembe is.
A kórház egy félreeső pavillonában volt elhelyezve a járványosztály. Ide tiltva volt a belépés. A halál legalattomosabb ebeinek ólja volt ez. Kolera, tifusz, himlő és sok más orv baj rágta, ölte a gennylázas, vértcsepegő orrú, borzalmassá torzított emberpáriákat. Ők voltak a halálraítéltek. Ha egyetlen embernek ereje lett volna bűzös ágyából elszökni, százezreket ránthatott volna magával a halálba.
Nem tudtam ellentállni az ingernek, hogy közibök ne menjek. Még csak ezeknek lehet nagy szükségük a lelki bátorításra. Egy őrizetlen pillanatban aztán beléptem az első ajtón. Két ágy feküdt a szobában és a két beteg néma, mozdulatlan volt. Talán már meg is haltak, vagy csak a sirbanfekvést gyakorolják. A többhetes, verejtékes szakáll keretében alig volt már arcuk. Szemeik mélyen beestek, mintha tudnák, hogy örök ágyat kell vetniök a koponyazúgokban. A csontok már megkezdték a sárgulást. Egyiküket megérintem:
– Testvérem!
Sohasem láttam hasonló elborzadást.
– Uram, meneküljön! – sziszegte. – Hogy mert idejönni?… Kiütéses tifuszban vagyunk… Flecktifusz! – tette hozzá németül is, ha nem érteném meg magyarul.
– Tudom – válaszoltam nyugodtan.
– És nem fél? Nem retteg? Nem esik kétségbe?
– Miért?
– Akkor nem kapja meg. Aki nem fél, arra nem ragad át – mondotta babonásan.
Csak most éreztem, hogy a hideg végigfut a hátamon, de a szemközti falon mintha az én szép leányomat látnám.
– Segíteni akarok – mosolyogtam.
– Köszönjük, de mi már meggyóntunk.
– Kinek?
– Egymásnak.
A másik bólintott.
„Ki az Ember?“ – kiáltott bennem valami. Itt van ez a kettő. Légmentesen el vannak zárva a világtól. Egyetlen hős asszony ápolja, aki talán rövidesen szintén a harmadik ágyba fekszik. Ez a két ember tudja, hogy meghal. Rá is készültek. Meggyóntak egymásnak. A legszebb gyónás ez lehetett, mióta emberiség él ezen a földön. Most nyugodtak. Fenséges békességben pihen a lelkük. Annyira hittem gyónásuk szentségében, hogy nem mertem beleavatkozni. Egyszerüen csak feloldoztam.
– Van valami kivánságuk? Én teljesítem, ha megtehetem – biztattam.
– Kezdetben volt, de már letettünk róla… Szerettünk volna levelet írni haza.
– De miért nem írtak? Ez igazán a legkevesebb, amit egy beteg megkívánhat.
– Nem lehet. Nem szabad – rázta a fejét az öregebb.
Felháborodva csattantam fel:
– Ki merte megtiltani?
– Nem kérem, nem tiltották meg – csillapított. – Sőt, a kedves nővér vállalkozott is rá…
– Nem értem. Akkor miért nem írattak vele?
– Elfeledi, főtisztelendő úr, a kiütéses tifusz.
– Az nem akadály. A levelet kellőképpen dezinficiálják…
A beteg ingerülten felel:
– Uram! Nekem otthon feleségem, három drága gyermekem van. A bajtársamnak szintén felesége, s egy négyéves édes, kicsi leánya… Ha egyetlen egy bacilus is hozzuk jutna, a másvilágon sem volna nyugodalmunk. Ezért nem írhatunk.
– Borzasztó! – rebegem.
Pillanatokig csend van, míg mindahárman elgondolkodunk és megvárom, amíg erőtlenül letörlik a kigördült könnyet. Nem ellágyulás, nem elérzékenyülés ez a könny se, csak – levél haza, amit soha sem írhatnak meg.
– Mégis… – villan fel örömmel a halálraítélt. Van egy mód.
– Mi az? Mi az? Mire gondol! – kapok rajta.
– Van jó memóriája önnek, főtisztelendő úr?
– Meglehetős.
– Ha ön megtanulná a nevünket, a címet, ahová küldeni kell. Megmondanók, hogy mit írjon. Akkor, mondjuk egy hónap múlva, megírhatná haza…
– Szivesen, hogyne. Megteszem…
Egymásra néznek, hogy melyik kezdje. Talán arra is gondolnak, hogy melyiküknek a sürgősebb, mert rettentő volna, ha ezt a levelet félbeszakítaná orvul a halál.
„Benke Pál vagyok, Harasztiból…“
Elfogódva ismétlem, mintha esküdném:
„Benke Pál, Harasztiból…“
– Nem feledi el?
– Sohasem.
„Kende Dénes, Lajosfalva“ – szól most a másik.
„Kende Dénes, Lajosfalva…“ és nézem őket, hogy még halálom óráján is eszembe jussanak.
„Drága feleségem!…“
A másik is így szólítja:
„Drága feleségem!“
Önkéntelen a szívemre teszem a kezemet és feledve mindent, lelkemben az én szép leányom arcába borulok és én is mondom:
„Drága feleségem!“
Nem két levél, két végrendelet következik egyszerű szavakkal, de súlyos problémákkal… Hogy „ide ezzel tartozom, azt add meg“, a gyermekekkel mi történjék… a holttest csak nyugodjék Kolozsvárt, amibe az exhumálás, hazaszállítás kerülne, azt a pénzt inkább őrizzék meg, mert nem lehet tudni, hogy mit hoz a jövő…“ Az élet ezer apró kis kövét hordják össze, hogy aggodalmukban minél szilárdabb, minél biztosabb hajlékot építhessenek megsemmisülésük előtt.
Minden szavukat belevésem az agyamba, a szívembe, beleégetem, hogy jobban tudjam, mint a Miatyánkot. Szándékosan tovább időzöm köztük, hogy a végén elismételhessem a levelüket és megnyugtassam, hogy egyetlen sóhajtásuk sem fog kimaradni.
– Utolsó nagy örömünk – hálálkodnak és köszönik a nyelv minden szép szavával, a szeretet örök, nagy titkával. Többé nem fogjuk látni egymást, de érezzük, hogy a siron túl is egymáshoz fogunk tartozni és a bucsúvétel tőlük csak forma, aminek semmi jelentősége nincs számunkra…
Kívül már vártak. A fehérköppenyes főorvos haragosan és tiltón emelte fel a kezét és ridegen kiadta a parancsot:
– Azonnal fertőtleníteni!
Megtörtént. Utána kétheti megfigyelőbe internáltak.
Nem tudom, mi történt azalatt a világban.
Éjjel, nappal csak a két levelet imádkoztam:
„Benke Pál vagyok, Harasztiból…“
„Kende Dénes, Lajosfalva…“ – de sohasem az ő asszonyukra gondoltam, amikor kimondottam:
„Drága feleségem!…“
*
Helyettesítésem véget ért, hazamehettem.
Örömmel fordítottam hátat a városnak.
Nem hiába jövök kórházból, a természet is haldoklik. Kopár, szomorú, beteg. Varjak szürke csőre veri a fejemet és a halált lesi minden. A bükkös, ez a fenséges gótszentegyház, melyben eddig az élet szédületes himnusza zengett, kifosztottan megszentségtelenített temető lett. A fák ékessége lehullott, a miriád kis napmotor megállott. Parasztok égett, tépett condrákban, a nyomor keserű pálinkájától ittasan, káromkodva döntögetik az erdő templomának oszlopait. A vadak felkelnek vackukról és finom orrukkal szagolják a föld veszedelmét… A víz is borzong. Siváran, szürkén, fáradtan ömlik tova és a partok szélén, már saját testéből szövi szemfedőjét… Ahogy hazafelé tartok egy rongyos szekéren, látom, hogy a hegyeken az ördög rázza karjait a világ fölött…
Tőlem rázhatja. Többet nem kínzom magamat. Megyek és a szemébe nézek annak a leánynak. Lássuk, ki az. Vagy egymásnak teremtett a sors, vagy kiábrándulva, megnyugszom. Nyugalmat akarok.
– Mozgassa azt a lovat, Feri!
– Hogy a kutyák!… – ostorozza a szekeres a merevlábú, korhadt csontú, szőrös, fehér állatot. – Gyí, virsli!… No, mi lesz, öreg ágyúhúzó?… Erigy tábornoknak, ha nem akarsz húzni!… Jere, ülj fel a szekérre, ha elfáradtál!
Kúrta iramodás után csak kiáll a ló. Szuszog, fujtat, köhög.
– Hadi ló – mentegetőzik a gazdája.
– Szálljunk le – sajnálom meg.
Így is csak úgy tudunk előrejutni, hogy míg a kocsis a ló fejénél baktat, félkézzel megfogom a lőcsöt, kellő pillanatban, – mikor a ló legjobban erőlködik – hirtelen eleresztem, mire tíz lépést fut, hogy orra ne bukjék.
– Ugyan beléjöttél – feddi Feri bá.
Valahogy megérkeztünk a falú határába.
– Maga csak menjen haza, Feri, én a szöllők alatt elsétálok.
– Jobb is lesz, istálom.
A cseresznyefáknál tér el az ösvény. Pillanatig visszatorpanok, de aztán elszántan, hátra se nézve, kemény léptekkel sietek rajta végig. Egyik felem azt mondja, hogy már ez is aposztázia, másik felem arra gondol, hogy milyen lesz a találkozás. A levegőben madarak hintáznak, a völgyben már látszanak a fekete szalmatetős viskók. Különösen érzem magamat. Félek és boldog vagyok. Csak gondolkodni nem szabad. Vigyen a szívem, ahová akar. Legyen, ahogy rendelve van…
Már messziről felismerem a házukat. Fenyeget, vagy hív?… Nem tudom… Milyen gyorsan megérkeztem!… Még csak a kapun nehéz bemenni… Majdnem a markomban marad a kilincse. A tanítónő a tornácról meglátott és elém jön.
– Milyen meglepetés, plébános úr!…
– Kezét csókolom…
– Tessék befáradni…
– Köszönöm… Köszönöm…
A belső izgalomtól fáradtan teszem meg a pár lépést. A ház néma. Hiába fürkészek, a szép leány nincs. Talán látogatóba ment a faluba… Meg kell tudnom… Belehalok, ha nem láthatom… Közömbös képet vágok, erőltetem a nyugalmat, de a hangom túlvilági.
– És a kedves húga?…
– Ilus hazament Székelyföldre. Apáék is hazamentek és magukkal vitték. Már nincs semmi veszély felénk.
Szürke lesz az arcom a hírre… Hazament, itt hagyott… Nem törődöm semmivel. Minden pillanattal jobban elárulom magamat. A tanítónő belém lát, hiszen úgy sugárzik belőlem a szerelem, hogy a holtak is megéreznék.
Támolyogva emelkedem fel. A tanítónő komolyan áll előttem:
– Plébános úr!
Felrezzenek.
– Parancsoljon…
– Kérni akarom valamire.
A nő küzd magával. Töredezett szavakat ejt: „Nem… Mégsem… De mi lesz velük?… Nagy a baj…“ Teste megvonaglik és megragadja kezemet:
– Plébános úr!… Hagyjon békét a kicsi húgomnak…
Hosszan egymásra nézünk. Szomorúan felelem:
– Hiszen nem is ismerem… Azt se tudom, minek hivják…
–… Ilusnak hivják… Én Kató vagyok… Ő Ilus…
– Ilus?… – és örülök, hogy legalább a nevét megfoghattam…
– Ő se akart hazamenni…
Fátyolos nézésembe az öröm sugarai vegyülnek… Nem akart hazamenni… Értem nem akart hazamenni…
– Milyen betegek mindaketten – csodálkozik önkéntelen, a tanítónő.
– Igaza van. Betegek vagyunk… És amire kért, abban is igaza van, csak…
Hirtelen kezet csókolok és letántorgok a lépcsőn… Már a kapunál tétovázok, mikor a tanítónő utánam röppen… Megsajnált… Megértett…
– Plébános úr – suttogja melegen, anyásan. – A tavasszal… visszajön Ilus…