TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Nem volt idő sokat töprengeni. Minden nap történt valami szokatlan. Előbb a menekültek hagytak itt bucsúvétlen, mire visszajöttem. Azután a második harangot is elvitték. A toronyablakon kidobták, s sejtelmes sikoltással széthasadt az út kövein. Meg sem tudtam nézni, mintha gyermekemet temetnék. Eddig imádkozott, holnap ölni fog.
El se tudtuk feledni kicsi harangunkat, újból beállított egy zászlós. Este volt, mikor megérkezett. Kiteregette előttem a parancsot, hogy az orgonasípokat kell lerekvirálnia. Éjjeli szállást kért.
– Szállást szivesen, de az orgonát nem adom.
A tiszt mosolygott:
– Meglátjuk.
Négyszemközt elővettem az édesanyámat:
– Jó vacsorát készítsen, anyám. Ne sajnálja a csirkét. És legyen bor bőven. Megtraktálom ezt az éhenkórászt, s ha mégis lesz arcabőre elvinni az orgonát, úgy kihajítom a templomból, hogy a nyaka kitörik.
Pogány, cinikus alak volt ez a tiszt. Mindenre mosolygott. Éjfél körül kissé fejébe szállott a bor, nekibátorodott és elmesélte, hogy mindenütt így szokták a papok. Etetik, itatják, hogy ne nyúljon az orgonához.
– Húsz kilót híztam, mióta rekvirálok. – Művészember vagyok, de a zenéből soha olyan jól nem éltem, mint az utolsó két hétben.
– Nem művész, de kontrás-cigány se voltál, pajtás, soha életedben!
Megütközve meresztette rám apró disznó-szemeit.
– Az én nevemet ismerik Pesten, Bécsben. Nem egy hangversenyt adtam a békében külföldön is.
– Művészember nem gyilkol hangszert – feleltem szárazon.
– Mit csináljak?… A háború… Inkább az orgonák pusztuljanak el, mint én. Különben délután megnéztem az orgonádat. Ehhez az ócska ládához kár ragaszkodnod. Legalább újat szereztek. Ezt még megjavítani sem lehet. A sípok maguktól jajgatnak, sok teljesen néma, hanyatdültek, mintha Isten pipaszárai volnának, a szélzsák megfulladt, a billentyűzet leesett, mint a halott álla, a szú megette még a fáját is. Igazi kegyes limlom. Rég ki kellett volna dobni. De akárhogy sajnálnám magam is, parancs, parancs… Délután már meg is kezdtem a munkát.
– Hogy mertél hozzányúlni az én engedélyem nélkül?
A művész mentegetőzött. Bántam is, hogy rárivaltam.
– Már mindegy – enyhült a harag, – de egyetlenegy sípot nem adok. Ha egy egész hadsereg jön érte, akkor se.
– De parancsolj kiválasztani akármelyiket – készségeskedett a katona.
Vettem a templomkulcsot.
– Reggel is ráérne – méltatlankodott – nem szököm meg velük.
– Most akarom – feleltem szilárdan.
– Ahogy parancsolod.
Az orgona játszóasztalán már ott hevertek az ezüstsípok, némán, karcsun, holtan. Rendre kezembe vettem és végigsimogattam fagyott testüket. A művész úgy viselkedett a templomban, mintha az Isten elment volna hazulról.
– Ez az! – örvendtem.
– Van ennél szebb is – biztatott a tiszt.
– Nincs…
Az asztalnál szakértően végignézte, belefújt, megkritizálta:
– Nem ér egy árva sóhajtást. Sejtelmem sincs, miért ragaszkodol annyira hozzá. Van valami különös okod rá?
Válaszul elővettem a „domus historia“-t.
A tiszt érdeklődve olvasta a puffadt könyvet:
– „Inchoatum hoc opus“… Igazi sokatnyálazott miazmaraktár – fújta bele a cigarettafüstöt.
– Tudnod kell – mondottam, – hogy valaha barátok laktak itt. Ők javíttatták meg az orgonát. A híres Vikol mesterre bizták, aki külföldön pallérozott, szellemes könnyűvérű művész volt.
A prior – virító faarcú, ráncokkal betérképezett vén barát – szeretettel makogta:
– Felician testvérünk segítségére lesz, fiam.
Fiatal, szép szál szerzetes lépett elő.
– Én vagyok a „muzsikus barát“.
Különös fény ömlött nyirott fejére, széttárult vonásain, kigyulladt szeme megett titkos dolgok izztak.
– Mennyi agyatlan, exhumált alak – gondolta Vikol mester.
Estre hajlott az idő. A sötét szentélyben egy nyurga fráter tűzosztó pálcával kicsi csillagokat rakott a gyertyák hegyére. A barátok letakarodtak a kórusról, a viaszképű prior vezetésével belementek a homályba merült vastag falba és csakhamar lent kuporogtak a sárgás gyertyaverésben.
„Proficiscere de hoc mundo“ – tévelygett egy erőtlen síró hang és erre felzendült a kar.
A muzsikus barát elsáppadva suttogta:
– Temetik az orgonát.
Vikol elámult.
– Úgy temetik, mint az embert!
A barát ellenségesen korrigálta meg:
– Több volt egy embernél.
Összebújtak az ezüst halott romjai között. A barát kiemelt egy elcsendesült sípot s halkan mondotta:
– Nem ismered, testvérem, a történetét. Kétszáz esztendővel ezelőtt egyenkint koldulták össze a barátok ezeket a sípokat és le vagyon írva, hogy ki, s miért szánta Isten dícsőségére. Nézd e kis „Fiszt“. Akkora, mint egy gyermek finom torkocskája. Megfojtott királyi gyermek tragédiáját rejti magában. Ez a „Gé“ valaha ezüst tál volt. A bakó tálalta fel rajta a levágott főúri fejeket. Ki tudná elsorolni mindazt, mit e hangok világba kiáltanak. Ezer élet ezüst fejfája nyugszik az orgonában. Csuda-e, ha mi, együgyü barátok, emberként temetjük!… Most aztán hozzáírják e históriához: – „Renovavit Georgius Vikol“ – mosolygott a barát.
Georgius Vikol azonban kevélyen megrázta a fejét:
– Renovavit? Javította? – Tévedsz, testvér! Creavit. Teremtette. Mint Isten.
Ellenségesen nézték egymást és nem hallották többé a szerzetesek halotti hórázását. Vikol a különös igézetben kiragadta a kis sípot társa kezéből és erős markával összenyomta:
– Látod? Megfojtottam.
A barát tagadta.
– Celládba viszem a dómusz históriát. Ha elolvastad, tudni fogod, hogy ezeket az ezüst hangokat többé nem lehet megfojtani.
– Bolond kriptaőr vagy barát, kifőzött embereknek nézed a buta furulyákat.
Konokul vallotta tovább a maga hitét a szerzetes.
– Mászkálhatsz a hanglétrán szétfeszített fülekkel, de hiába dudálsz bele a csendbe, míg nem ismered a sípok lelkét.
A művész fehér homlokára árnyék vetődött.
– Beírhatod kopott históriádba, barát, hogy vége a múltnak. Nem fogod hallani többé a történelem vén vérontóinak dörgő káromkodásait, boroskupák ezüst kacaját, ha lenyomod a pedált. Új emberiség orgonája lesz ez. A szegények, a küzdők, vergődők vágyát, álmát töltöm e fiolába, s poros meséid helyébe új világ nagyszerű edénye lesz – lelkesedett Vikol. – Dugd ki bagolyváradból a fejedet és meglátod, hogy más élet kér szállást.
A barát nem szólt. A templom elmerült a setétségben, a szobrok a szentség köré állottak és láthatatlanná enyésztek. Csak az aranymécs küzdött a hajó fekete hátán.
– Rendkivül érdekes – ivott elgondolkozva a rekviráló tiszt.
– Nem én találtam ki, itt van ebben az öreg könyvben – tóltam oda a disznóbőrbe kötött, egérrágta, dohos domus históriát, – de van tovább is.
– Ugyanúgy oldotta meg Vikol mester is a könyv szíjjait, mint te, ugyanúgy olvasta, mint te most:
„Nagy földindulás vala és sok vén ember hala meg…“
– Jól kezdődik, – mulatott a krónikán, de csakhamar belefeledkezett. A krónikás kissé megpirongatta nemzetét, hogy elhagyta Istenét a szörnyű megpróbáltatások napjaiban, mikor „fő esik, szív irtózik, szín változik, sas holttesteken hízik, vérrel részegedik.“
Ugyanolyan idők jártak, mint most. A barátok is szépen kiválasztották, hogy mikor induljanak koldulni. Amerre csak mentek, „nyerített a ló, s mind sírt a sok báró.“
– Ne félj, a mostaniak nem sírnak – kacagott fel a tiszt.
– Fognak még ők is sírni – jósoltam én, – de ne zavarj, hogy folytassam:
… Az első adomány természetesen a tekintetes és nagyságos fejedelemé volt. A palotában azonban rosszkor kopogtatott a kápsáló barát. Őnagysága éppen akkor vágatta le egyik főúr fejét, ki nem átallotta azt állítani ezüst buzogányáról, hogy többet ér a fejedelem szent fejénél.
– Lehetett valami igaza – kacagott a tiszt…
… Őnagysága a barátra riadt és hátához vágta a corpus delictit:
– Mit akarsz itt most, te, szenteltvíz szamara?…
A barát természetesen és alázatosan felvette a buzogányt.
– Elég kedélyesen állították össze a do-re-mi-fa-szo-la-szi-do-t boldogult elődeim – mulatott Vikol.
A szél befújt a cella ablakán, a feszületen függő viaszk Krisztus háromszor is jóéjszakát kivánt neki, de nem vette észre. A primitiv könyv lekötötte, a fakult betükből gyötrelmek, nehéz sorsok keltek ki és sok halál tátongott minden orgonasíp históriája mögött…
Nyomor, bűn, gaztettek és keresztnyaló aljasságok áradnak némelyikből, s sátán ül a lyuknál. De vannak, amelyek örömöt, szépséget, szentséges érzéseket rejtenek és számtalan meghasadt homlokú ember imája, álma, keserűsége, vágya kiált ki és szóródik szerte a históriákból.
Ott kapta a hajnal a könyv mellett, de nem tudta letenni. Az utolsó történet egy névtelen szép leányról szólott, kinek olyan tiszta és forró szíve volt, hogy átvilágított a ruháján…
– Lángbaborult arccal elhallgattam és az én szép leányomra gondoltam. Ő is olyan tiszta és forrószivű… A tiszt azonban érdeklődve sürgetett. Riadtan folytattam:
– Vikol mester bosszankodott:
– Ez a fene barát alaposan belemártott a legendába. Egy hét múlva én is liliomot fogok legelni közöttük és messziről megérzem az eretnekeket, mint szent Pachomius.
A gyertya orrára görbült, aztán lefeküdt.
– A forrószívű leány orgonája – suttogta magában és már nem gúnyolódott. Elismerte a barát igazát:
Ezer élet ezüst fejfája nyugszik az orgonában.
Másnap megkereste és elrejtette a névtelen leány ajándékát.
– Milyen igénytelen furulyácska – dédelgette és elmélázó gondolattal megcsókolta.
Az átszellemült művész idegerejével dolgozott. A barátok csodálkoztak és sziveskedtek körülötte. Az új orgona váza már délire állott. Átszellemülve, lendülettel magyarázta és vezényelte az új konstrukció tervét:
– Meg fogják látni!…
Csak a muzsikus barát nem szólott. Ijedt, tünődő, csüggedt volt. Hervadt fővel csíszolta a sípokat és egymásután nyújtotta át a mesternek, ki izgalomtól gyöngyözve hangolta, tüzes ajakkal tisztította, belehelte lényét és ki tudja melyikbe rejtette a kacagást, örömet, melyiket nevezte el angyalról, hol nyitott lakást az irgalomnak és a lehulló falevél bánatának, haldokló gyermek lelkének koporsót, éhezőnek vígaszt, megbántottnak igazat, melyikre kötözött ezüst szárnyat és a mély faoduk, ha megszólalnak, mit fognak beszélni. A ragyogó harsonákat egymásután zendítette fel és felmutatta a földnek, az égnek és addig nem nyugodott, míg az utolsó ezüst pórusa is meg nem telt emberi érzéssel.
Így telt el az egész nap. Lelke nyugodt volt és cellájában maga elé tette a forrószívű leány édes hangszerét. Drága tervek születtek a kis ezüstvessző misztériuma nyomán. Mint a gyermek, belenézett, belefújt, ha nem jön-e elő öbléből a csodaszívű szép szűz leány, ki lopva vitte el kincsét a lompos barátokhoz, hogy daliás mátkáját Isten védelmezze, szerelmét őrizze…
Éjfél felé a muzsikus barát megzavarta:
– Ne érts félre – hebegett. – Egy igénytelen kis jószágot keresek egész nap. A negyedik regiszter egyik kicsi sípja eltünt. A szemétben is kerestem. Talán észre sem vetted.
– Majd pótolom. Nem is fontos…
Újra ellenségesen állottak egymással szemben. Vikol megértette a szerzetes titkát. A szent szilenciumban alig billentette fel a szó nyelvüket.
Az alázatos ember elkerekedett szemekkel motyogta:
– Nincs semmi értéke…
– De szép a története. – Miért hazudsz, barát?…
A szerzetes szemöldöke összerándult, hatalmas tarfejét felvetette, testének boltozata ropogott, de legyűrte indulatát és felkacagott:
– Tudom, hogy te vetted el, de vigyázz, nehogy barátot csináljon belőled is az a „furulya!“
– Ne félts engem, te, megtévedt Szentantal. Van már nekem forrószívű szép leányom.
Az ifjú szerzetes elgondolkodott. A harag elsímult benne, csodálatos fény áradt alakjára, hangja ismét meleg lett:
– Egyszer… én is elküldöttem egy leánynak, de a síp visszajött… Régen volt… Aztán visszaloptam az orgonába… Isten megbocsátott… Mondom, régen volt… Te is bocsáss meg… suttogta. – Hozzon boldogságot az én kis jószágom…
A szelid Krisztus újra megszólalt a feszületen:
– Hát már sohasem feküsztök le, gyermekeim?…
Szünetet tartottam. Az én tisztem nem szólt, csak merőn nézte a poharát, a fenekén remegő borocskát. Talán észre se vette, hogy megállottam. A cigaretta az én kezemben is kialudt. A szoba sarkába hajítottam…
– Már nem sok van a történetből. – Gyönyörű hangszer lett az ezüst orgona. Az ezer síp a tébolyult tenger mélységétől a szférák finom magasságáig mindent kifejezett. A barátok boldogan írták be a krónikás könyvükbe:
„Fecit Georgius Vikol.“
És Georgius mester ujjongva zendítette fel. Ifjúságának és művészetének túláradó szenvedélyességével majdnem extázisba esett.
– Világot alkottam Önöknek, atyám! Nem orgona, az emberiség áll oltáruk előtt. A szenvedő, a meggyalázott, láncait rázó, nyomortól fertőzött, borzalmas és mégis drága emberiség. Egyetlen érintésemre gyermekek milliói fakadnak sírva, kitártkarú anyák omlanak össze és felhördül minden csapzott, keserű férfi. Háborukat és történelmet sepernek el ezek a hangok…
Delejes testtel, démoni kézzel a billentyükre csapott és az orgona megrázta az infernális világot. Másik érintésére epedő vágyak, szerelem, költészet galambjai röppentek ki az ezüst kalitkából.
A szakértők elragadtatva álltak:
– Tökéletes!
A zsúfolásig telt templom népe sírt alant.
Csak az öreg atyák néztek zavartan, rémülten, bánattól szorongva:
– Ez nem a mi régi orgonánk!
Az agg prior könnye hullott, reszketve intett a művésznek:
– Csak a Jóistent nem tudtad felidézni, fiam – és bütykös kezével Felicián testvérnek megparancsolta, hogy ő hívja el a Jóistent.
A muzsikus barát megrendült. Halványan szállott fel az orgonára.
Soha nem hallott búbánat és gyász szállotta meg a világot. A sziveket mind koporsóba zárta. A körülállóknak nem volt erejük, hogy az emberi kínokban vájkáló kezet megfogják és megkötözzék.
A vén prior térdenállva sírt:
– Istenem, mi történt ezzel az orgonával? Egyik fellázította, a másik kétségbeejtette a világot.
A muzsikus barát olyan volt, mint egy holttesteken mászkáló bogár, akinek ördög van a hátára festve.
Vikol mester kétségbeesetten ugrott a baráthoz, ki utolsó lélegzetét is eljátszotta és túlvilági hangon kiáltott:
– Várj!
Lihegve vallotta be az ősz atyának:
– Még egy kis baja van az orgonának. Egy igénytelen kis síp nincs bekapcsolva.
Zsebéből elővette a „forrószív“-nek pici ezüst sípját. Szeliden, jóságosan ránézett a muzsikus barátra és odanyújtotta.
Ismét felszállott az ezüst orgona nyergébe és felzendítette a dalt, a forró szivek himnuszát.
Az elesett élet megújult, a nyomorult föld megszünt tovább remegni, az ódon szentély felderült, az emberek egymás szivére borultak:
A tudatlan, vén barátok fejüket csóválták:
– Ki gondolta volna, hogy egy ilyen icipici sípocska milyen sokat jelent…
A tiszt töpreng, nézi a karcsú, vékony orgonasípot, tűz veri át az arcát, sűrű szemöldökei összefutnak.
– Nem vagyok romantikus ember – mondja későre. Kegyes legendákra nem adok semmit, de teszek egy ajánlatot. Ezért az egy sípért itthagyom az egész orgonádat.
– Ezért az egy sípért odaadom az egész orgonámat – felelem szemlesütve.
– Szóval megismételjük a legendát…
– A történelem is megismétli önmagát.
– Hát így állunk?…
– Nincs miért tagadnom…
Gúnyosan végignéz, vizsgál, belém akar látni, s mintha megsejtette volna, hogy mit takar a reverenda, szerető lágy szóval biztat:
– Jobb lesz, ha elviszem. Veszedelmes kis jószág ez a darab ón. Minek kerüljön új történet a domus históriába?… Elég az a baj, amit nekem okozott…
– Hogyan? Miért? – kérdeztem megütközve.
A tiszt gyűlölködve mered a sípra, amely mozdulatlan ragyog az abroszon, mint a jégcsap.
– Ha belekerülök a veszteséglistába, ennek köszönhetem, mert én mától kezdve több orgonához nem nyúlok. Eddig az orgonák mentettek meg a harctértől… Bár sohase láttalak volna, vagy égett volna le a templomod orgonástól!…
Hirtelen feleszmél és szeretne a föld alá sülyedni szégyenében:
–… Te most azt hiszed, hogy gyáva vagyok, a halálfélelem rémített meg, de tudd meg, hogy tizennégy óta a fronton vagyok és csak most sikerült ezt a megbizást kapnom… Örültem neki. Hogyne örültem volna… Most már ennek vége. A fene egye meg!
– Ember, ne menjen el a szép eszed – korholom. – Egy emberélet többet ér, mint a föld összes orgonái. Hát csak vidd mindenestől. Még ezt is odaadom…
A tiszt fejét rázta és öklére eresztette a fejét. Nem szabad hagynom, hogy gondolkodjék. Bort öntök a poharába, koccintok.
– Szervusz! Verd ki ezt a szamárságot a fejedből. Valami vén barát fantáziája találta ki az egész históriát. Nem kell komolyan venni. Együgyü történet.
– De szép…
– Sajnos – szép… – vallottam meg magam is.
Erre felkacagtunk és aludni tértünk.
Mire megvirradt, az én tisztemnek híre-pora sem volt. Eltünt.
Az ebédlőasztalon a vékonyka sípocska mellett egyetlen köszönő sort hagyott és megnyomtatta a vaskos templomkulccsal.
– Tapintatos ember – mondottam a mise előtt jelentkező kántornak. – Még az éjszaka elszállította a rekvirált orgonasípokat, hogy ne okozzon fájdalmat a látása.
Fel se mertem nézni a kórusra. Minek lássam az orgonatest üres oduját.
A következő pillanatban azonban teljes erőből felzendült az orgona. Sohasem szólott ilyen szépen.
Az összes sípok helyükön állottak büszkén, csengőn ragyogva… A szélzsák, billentyük kijavítva, megerősítve.
– Új korában sem volt jobb – ujjongott a kántor mise után.
Egész éjszaka kellett dolgoznia a muzsikus-katonának, hogy ennyire megjavítsa.
Örömömben támadt az ötletem:
– Megérdemli, hogy beírjam a nevét a domus históriába. Ugyanúgy, ahogy a Vikol mesteré van…
Gyorsan a tintába ütöttem a tollat és írni kezdettem:
„Renovavit Anno Domini 1916, die 29 Novembris…“
– Hogy is hívják csak?… A nevét nem tudom… El is feledtem megkérdezni… Majd megtudom a veszteséglistából… De minek ide név – üztem el a gondolatot. – Végtelenné tárult lelkem előtt megjelent a legnagyobb név, mit neki hálából adhattam, és erős, harcos betükkel kiegészítettem a feljegyzést:
„… Miles anonymus – egy névtelen katona.“
– És most rajtunk a sor, kicsi síp – néztem rá szomorúan a forrószívű leány ajándékára. – Erős, bátor leszek, és meg foglak semmisíteni…
De előbb végigdédelgettem… Milyen törékeny, milyen ártatlan, milyen szép és mennyi lélek fűződik hozzá!… A hangja is halk, panaszos, szépleány-sírás…
Kezembe vettem, hogy szétroppantsam, de elgyengült a kezem… Nem tehetem meg. Nincs jogom hozzá – áltattam magamat. – A túlvilágon is számonkérné, aki adta. Nem birnám látni az üres helyét az orgonán… Hozzátartozik, aminthogy a szerelem is hozzátartozik a világ harmóniájához. Arcomhoz érintettem: – Ne félj, kicsi síp. – Úgy éreztem, hogy az én szép leányom finom arca ér az enyémhez és fájó boldogan lüktet a szivem…
Visszavittem a templomba az ékes kis jószágot, megcsókoltam és társai közé illesztettem, hogy énekelje ő is az emberek megváltásának dalát… Aztán szégyenkezve, egy bocsánatkérő gondolatot küldöttem az ismeretlen katona után…
– Bajtárs, tévedtél… Helyetted én kerültem az elesettek listájára…