WeRead Powered by ReaderPub
Isten igájában II. cover

Isten igájában II.

Chapter 7: TIZENHATODIK FEJEZET
Open in WeRead

About This Book

Első személyű elbeszélő szemszögéből a mű a háború utóhatásait mutatja egy vidéki közösség életében: a sebesültek és rokkantak számának növekedése, a mindennapi mezőmunka fáradalmai, nők és gyerekek kimerülése, valamint a földhöz és a terméshez fűződő kötődés. Részletes természeti és testi képeken keresztül a narráció a gondoskodás, magány és hit kérdéseit vizsgálja, miközben vihar és tragikus események élesítik a feszültséget. A szöveg epizodikus jelenetek sorában emberi kitartásról, fájdalomról és közösségi viszonyokról ad érzékletes képet.

TIZENHATODIK FEJEZET

Karácsony előtt a harctereken súlyos harcok kezdődtek. A kiontott vér már-már a mi lábunkat mosta. Itthon a gyermekek levélkét írtak az angyalhoz és a fekete angyal halott apát hozott ajándékul, s mikor javában énekelték a karácsonyfa alatt, hogy: „Bethlehemi pusztán örvendetes hír van“ – béna testvér, rommá pusztult fiú bukott be az ajtón.

Miféle vigasztalást mondjak nekik holnap? A halál tombolásában hogy hirdessem nekik az eljövendő új élet, a megváltás boldogságát? A valósággal szemben csak a valósággá vált evangéliumnak lehet ereje.

Soha ilyen karácsonyt!

Az emberiség így imádkozott:

Béke az embereknek!…

Mindennek és mindenkinek béke, ki az Ember-nevezet alá rendeltetett, akár most fájó valóságként járja az útját, akár fekete porként és kietlen csontként vergődjék sirjában, akár halhatatlan része sikoltson utána.

A bethlehemi jászol körül pedig haldoklók hörögtek, a sirokat és porladó csontokat égbehányta a gránát…

A templomok népe erre még viharosabban kiáltott:

Béke a szenvedőknek, betegeknek, nyomorultaknak, szegényeknek, vergődőknek, minden szerencsétlennek, minden sebnek, égő sziveknek, sok roskadó testnek, elviselhetetlen homloknak… mind a négy égtájnak: északnak, délnek, nyugatnak, keletnek…

A szenvedők pedig tovább szenvedtek, a roskadók végleg leroskadtak, a sebek megölték viselőjüket.

Mégse csüggedtünk.

Béke az elemeknek – könyörögtünk, – tűznek, víznek, méregnek, fegyvernek, ágyúknak, gázoknak, tengeralatt és fölött járóknak, repülőgépeknek és léghajóknak, a távolból megölésnek és megáldásnak, átoknak és imádságnak, tudatlan madárnak, sejtelmesincs-kődarabnak, elolvadó véres hónak, földnek, csillagoknak, a megrémült napnak, szelid-, s vadállatnak, annak is, aminek neve van, annak is, aminek neve sincs!…

Béke!… Béke!… Béke!…

… és a tűz elégette a hajlékokat, ágyúk, gázok embert öltek, léghajókról, repülőgépekről pedig bomba hullott a békéért imádkozó templomi népek közé és az is megsemmisült, aminek neve volt, az is, aminek nem volt…

Mi emberek pedig még így is, még akkor is azt mondottuk, hogy „boldog karácsony“. Elfeledtük a föld fölött és föld alatt rothadó milliókat, boldogan hajtottuk fejünket a halál gödrének fekete párnájára és az árvák ezrei örvendve kántálták az ajtók előtt:

Dícsőség mennyben az Istennek!

Ez a karácsony.

Megrendülve borultam le nagysága előtt és ismét megfogadtam, hogy az én gyermeknépem békességéért, ha kell, önmagamat is áldozatul vetem és leszek ismét a szenvedőké, betegeké, szegényeké, vergődőké, a nevesincs millióké, hogy a boldogságnak legalább egyetlen pillanatában részesüljenek. Gyönyörű terveim születtek. Ismét a megtisztult pap buzgóságával vetettem magamat hivatásom karjaiba. Újra velük éheztem, velük sírtam, gyászoltam, küzdöttem…

Mind hiába volt, mert nem tudtam, hogy mint mindent a világon, a boldogságot is önmagunkból kell adnunk és előbb saját lelkemnek kell békét szereznem, mert addig egyetlen verejtékcseppet is képtelen leszek letörülni emberi homlokról.

Az én békémet és boldogságomat pedig csak az én szép leányom hozhatja meg.

Nincs miért ezt tagadni. Az Istennek már bevallottam, az embereknek azonban nem mertem…