TIZENHETEDIK FEJEZET
Végre megismertem…
Az arca fehér, a lelke még fehérebb.
A ma született bárány ártatlan, ő még ártatlanabb. Szép, mint a tiszta harmat. A székely szó drága hamva, zamata van ajkán. Testén annak illata. Hajnalnóta minden lélegzete… A patyolatrózsás, zsályás, verbénás, rozmarintos, dús virágos székely mezők kicsi leánykája, erdők őzikéje, fenyvesek zöld falától védett, hímes völgyekben feltetőzött karcsú kápolnavirágom…
… Iluska!…
Most tudom, hogy régtől ismerjük egymást. Minek beszélgessünk. Egyazon földből valók vagyunk, s az én népem küldötte őt nekem… A menekültek hálája ő, kik jóságomért vele akarnak megajándékozni. Minden ember simított rajta, hogy szép legyen. Az illatos havasok megcsipték az arcát, hogy piros legyen, a föld dédelgette, hogy az élet termőága maradjon, a mi madaraink szárnya védte esőtől, naptól, amíg hozzám jött és a fűvek letörülték kis lábáról az úti port, hajába illatos tűlevelek hullottak, mikor az öreg fenyők megáldották…
Minek beszélgessünk, hiszen régtől ismerjük egymást!…
Csak nézünk és mosolygunk, mert szemeink között angyalok játszanak, míg az alkony imára kergeti őket.
Nekem is mennem kell. Egyszerre emelkedünk fel. Elszédülünk, behunyjuk szemünket, és az ajkak igézetének forró pillanatában lágyan, selymesen csak egy szóval tesszük le az örök esküt:
– Iluska!…
– Jóska!…
Most már könnyű minden.
Boldogan térek haza…
Az irodában egy kétségbeesett asszony vár:
– Fusson lelkem, plébános úr, mert hal meg a kicsi fiam!
Szeretném azt mondani, hogy nincs többé halál.
– Óh, ez a borzasztó háború! – jajgat az asszony.
… Háború? Hát még tart a háború? Miért szomoruak az emberek?
– Iluska – gyöngyözik a név szivemben, s nehezemre esik a beteg után érdeklődni. – Hivtak orvost?
– Rég utána ment a szekér. Eddig meg is érkezett.
Az orvos már itt is volt.
– Szervusz, Péter! – kiáltom feltűnő vígan.
A doktor aggodalmaskodott. Neves orvos, aki nem igen ijed meg a haláltól.
Az uccán bosszankodva vallja be, hogy nem tudja mi baja van a gyermeknek.
– Ez még velem nem fordult elő. Ezt a betegséget az orvosi tudomány nem ismeri. Nincs neve. Amit lehetett, megtettem.
– Meghal a gyermek?
– Nem tudom.
Az orvos hazaszekerezik, de két nap múlva ismét elhozatják. Négy ember lett hirtelen súlyos beteg.
– Ugyanaz a baj. Úgylátszik fertőző. Tehetetlen vagyok vele szemben. Még ma bemegyek Kolozsvárra és tanácsot kérek a professzoroktól.
Egy hét alatt a fél falú ágyban feküdt.
– A nevét már tudom – újságolta a doktor. – Spanyol influenzának nevezték el, de a gyógyszerét a világon senki sem ismeri. Újabb rettenetes veszedelem. Legalább egy millió embert ki fog írtani… Annyit fogsz temetni, hogy időd se lesz letenni a fekete palástot.
És megkezdődött a küzdelem az újabb rémmel.
Soha nagyobb nyomorúság nem szakadt a világra. Minden élő a saját tragédiáját játszotta. Az emberiség kétségbeesett. Már Isten sem kellett és hazug volt a vigasztalás.
– Akármi lesz, csak vége legyen! – átkozódtak az emberek. Az uccán már nem játszottak a gyermekek, a mezők elnéptelenedtek, a részvét megszünt, az ágyak tele voltak vérző orrú, lázban fürdő betegekkel. Egész családok haltak ki. Ajtóról-ajtóra jártam és kifáradt a szájam az imádságtól. Mindenkinek bennem volt a bizodalma. Nem volt nappalom, nem volt éjszakám, de a bensőm boldogságtól zengett. Az én szép angyalom járt velem…
– Ilus! – suttogtam akkor is, mikor lefogtam a halottak szemeit, vagy a kidőlt asszony helyett virrasztottam a kórral vívódó beteg ágyánál és a lerugott piszkos pokrócot gyengéden visszatakartam az ágyban hemzsegő nyomor-gyermekekre.
– Ilus! – mosolyogtam akkor is, mikor azon a szép nyárvégi délelőttön eszméletlenül hanyattestem a kertben és a szájamon előtörő vér pirosra festett néhány margarétát.
Én akkor is mosolyogtam. A világ pedig nyögött:
– Bárcsak vége lenne!
*
Mire meggyógyultam, egy csúnya őszi napon aztán vége is lett a háborunak.
Mikor a hivatalos jelentések a legharsogóbban hirdették a győzelmet, csapataink kitűnő szellemét és Párisba készültek, a front hirtelen felbomlott és kitört a forradalom.
A katonák lezüllve, elvadulva, pusztítva jöttek haza. Éjszakánkint félállati bőgések verték fel a falut:
– Éljen Károlyi Mihály!
Kézigránátokat dobtak ki a kocsmák ajtaján, lövések dörrentek:
Egész héten hullott az eső, fekete sárrá ázott a föld, a kopár fákról csepegett a víz, s a piszkossárga ködben félig megvakult a világ. Az emberek üreges arcgödrökkel legörbítették bozontos fejüket, s az ajzott pillák alatt kirontani kész gonosz akaratok sötétlettek.
Mindenki érezte, hogy veszedelem közeledik.
A frontról hazajött katonák éhségverte szeszes szájjal énekeltek. Még velejükben lüktetett a pusztítás és halál, s a felgyűlt keserűségek, az otthonhagyott asszony, gyerekek panasza sötéten morajlott az agyakban. Rossz szándék lebegett Erdély felett, s az emberek egymást halálraítélték. Dúrván robbant ki a szó a vad férfiakból:
– Megölöm!
A kutyarágta füstös ajtók megett érett a forradalom, s az esti gyér tűzverésben sárgállott a sok nyomorult, megvert test és szürke, földes körmökkel vakarták szennyes fejüket az emberek.
Egyik éjszakán bombát dobtak a jegyzőnk házába, s a fékevesztett férfiak kacagva nézték, hogyan menekül egy szál ingben családostól, torkában szorult szívvel. Fejszék zuhantak az ajtókra, s percek alatt pozdorjává törték a berendezést, az anyakönyveket a sárba hányták, s fehér volt az ucca a kiszórt papirtól. A tömeg végigment a falun, s a koromsötétben üvöltötte a viharzó fenyegetést:
– Takarodjanak ki az urak a faluból!
A lámpák rémülten elaludtak a házakban, melyek kihaltan, halálsápadtan, düledezve álltak, a meszes falak remegtek, mintha menekülni szeretnének, de a rémület fehéren megdermesztette. Nehány úr az erdőkön át megszökött, mások pincékben, szénában rejtőztek el és a sorvasztó döbbenetben várták a nehéz percek, a szörnyű éjszaka elmúlását. Minden pillanat új rémségeket hozott, s gazdátlan golyók fütyültek a házak felett.
– Éljen Károlyi Mihály!
Csebrekben hordták ki a rabolt bort az útra, a pálinkás hordók fenekét beverték, kancsókkal, csuprokkal döntötték magukba a mámort. Némelyek bicsakkal felhasították arcukat, mások a tehetetlen, részeg szenvedélytől a házfalakhoz verték fejüket. Céda menyecskékről letépték a ruhát és állati gerjedelmükben véresre csókolták ajkukat.
– Éljen a forradalom!
Később csend lett. Kibirhatatlan, vészes csend. Lélegzeni is alig mertünk, s még a koldus alatt sem roppant a szalma.
Éjfél után valaki megverte az ablakomat, különösen, ijesztően, fogvacogva. Az ágy fejéhez támasztott töltött fegyverhez kapok:
– Ki az?
– Én vagyok! Török Ákos!
A szomszéd faluból való földesúr. Véresen, csapzottan, sárosan zuhan a lábaim elé, mikor kinyitom az ajtót. Homlokán éles seb fut végig, orcáján vérhintés. Remeg, szemei égnek. Beteg még a lélegzete is. Negyvenfokos lehet a láza. Döbbenve ugrom hozzá:
– Mi történt, Ákos?
A legrosszabbra vagyok elkészülve. Román faluban lakik, ahol alig él pár magyar család. A negyvennyolcas véres viziók jutnak eszembe, a tömegsirok lemészárolt áldozatai. Hátha, amitől féltem, bekövetkezett, s a forradalom a fajgyűlöletet is lángra lobbantotta és Erdély népei egymás vérében gázolnak talán már ebben a pillanatban.
– Istenem, ne hagyj el!
Török Ákos alig birja kinyögni:
– Segíts, ha Istent ismersz! Ránktörtek az éjszaka. Megöltek volna, ha el nem menekülök. Mindenemet szétrombolták… Védekezni se tudtunk… Különben is az volt az első dolguk, hogy összeszedték a fegyvereket. Nem is tudom, mi lehet otthon ebben a pillanatban. A betegágyból szöktem meg. A fél falú spanyolban fekszik… Csinálj valamit, ments meg, ha tudsz!…
Fogai összecsikordulnak a tehetetlen dűhtől. Felegyenesedik, újból eltántorodik és inaszakadtan eldül a szép magyar fiú.
Azon véresen rádobom az ágyamra. Az izgalomtól pillanatra összeszorul a homlokom. Nem számíthatok senkire. Egyedül vagyok vad hegyek és negyvenezer öntudatát vesztett, forrongó embergyűrű közepén. A csendőrség az első lövésre megszökött. Nincs itt sem törvény, sem Isten, sem ember. A hirtelen gyújtott gyertya lángjából halvány arcát felémtárja a halál. Tudom, hogy itt van, de nincs időm vele törődni. A testem hideg, s az öklöm fáj, mikor tehetetlen kínomban összeszorítom. Az ablakon benéz a rettenetes éjszaka. Idegeim dalolnak az izgalomtól, s mereven nézem a véres embert, ki lassan erőre kap s a pusztítás éjszakájának részleteit kezdi elmesélni:
– Semmit sem sejtettünk. Tegnap délután még hozzánk jöttek Ilusék…
– Ilusék! – rémült fel bennem a név és a félelem majdnem elveszi az eszemet.
Nem is gondoltam rá. Reá, az én szép leányomra, ki több az életemnél. Mint a pelyhet, ragadom fel Török Ákost:
– Beszélj! Beszélj, míg meg nem fojtalak. Mi történt vele?…
Nincs idő a válaszra várni.
Csizmát, bekecset rántok magamra, puskát a vállamra. Be sem csukom magam mögött az ajtót, rohanok, míg nem késő, hogy megmentsem, vagy vele haljak! Ropog alattam a korhadt vesszőkerítés, idegen kapukat rugok be, nem nézem senki tulajdonát, árkon, bokron a legrövidebb úton török előre és belemerülök a kietlen éjszakába…
Lihegve botorkálok át a fekete mezőn. Valahol, az erdő szélén, a róka ugatja a falut, és jöttömre elvinnyog a sűrűben.
Futok…
Ágak arculcsapnak, az avarba dőlt fákon orra bukom, láthatatlan szövevényekbe bonyolódom. Zúgva, törve rohanok a lehullott levelek, rovarok, virágok, madarak, korhadt fatörzsek holttestein által, melyek némán várják a feltámadást. Homlokomon sűrű a verejték, izmaim reszketnek, halántékom lüktet, de nem veszem észre, ha fába ütközöm, nem látom a kopár fák fekete ágboltozatát, reámleső vadak száját, sem a mohokra hullott csillagport… Csak a leányt látom veszedelemben és fájó hátgerinccel rohanok tovább.
Nehéz viziók jönnek. Elképzelem őt, kit legjobban szeretek, megölve, vagy meggyalázva és égrefacsart szájamból fehér pára dől az éjszakába.
– Emberhalál lesz, ha valami baja esett!
El vagyok szánva, hogy felgyújtom a falú mind a négy sarkát és ott perzselem őket.
Végre a faluba érek.
Láncos kutyák mordulnak reám, s vadszándékú férfiak szegődnek nyomomba, de én csak a baljós, setét házat látom.
Egy árnyalattal világosodik az éjszaka.
A hajlék moccanás nélkül alszik. Vajjon mi történt belül? Kezem a kilincsre vetem, de visszatorpanok és szemérmesen elpirulok.
– Nem állíthatok be hozzuk ilyen időben. Nem veszélyeztethetem a jó hírüket.
Az ablaknál hallgatózom, minden neszre felfigyelek. Meggyőződöm, hogy nem történt semmi bajuk. Hangtalan, mély megkönnyebbülés szakad fel bennem, s az öröm felderít.
A kocsmából részeg nóta verődik hozzám. Hazatért katonák mulatnak itt is. Ököl és lábdübörgéssel kísérik a víg dal rithmusát. A zaj és dal erősödik, mintha közelednének. Elszántan megállok a leány ajtajában. Történjék akármi, én itt nem hagyom.
Az idő telik és én moccanás nélkül őrködöm a küszöbön. Szegényke nem is sejti, hogy falnak vetett háttal, álmosságtól, fáradtságtól égő szemekkel virrasztok, s hideg köd hull borzongó testemre.
Tudom, hogy ez a halál torka, de boldog vagyok, hogy érte tehetem. Szép szerelmes szavakat susogok el magamban, s félig szenderegve el-elmosolyodom. Terveken töprengek, elhatározásokat keresek, de csak gyermek-gondolatok, ártatlan örömök játszanak agyamban:
Reggel magammal viszem és holnap – feleségül veszem.
Erre elfeledek forradalmat, világot, mindent…
Reggel a felébredt emberek úgy találtak rám, hogy csendesen aludtam egy mosópadon. A puska kiesett térdeim közül. Zord, fegyveres férfiak rázták a vállamat, szólongattak:
– Ki vagy?
Összerezzenek. Hátratörlöm csapzott hajam, s kiegyenesedem. Puszta kézzel, fegyvertelenül állok, de – meghal, aki közeledik.
Tisztában vagyok, hogy a pillanat elérkezett.
Kissé csodálkozom is, hogy a fejemen még nem zuhan a bot, nem dördül a lövés, nem villan a kés, a fejsze.
Mi történt velük? Hiszen ezek tegnap még nem is voltak emberek. Soványak, bütykösek, szenvedéstől görbék. Nyomor és gazság leszagatta róluk a condrát. Tudatlanok, bizalmatlanok, s csak a keserűségüket érzik. Soha jóban részük nem volt, ösztönből vonító ebek, földet zsírozni valók, kik utolsó őrületükben szétszaggatni készültek a világot, s kiknek hiába robbant mellébe a golyó, ömlött le görbe szájuk szélén a vér a világpusztulás szakadékába… Mi történt velük?
Valaki azt mondja:
– Hagyjátok, fiúk!
Füleim zúgnak, nem hallom, mit beszélnek, s csak azt látom, hogy a néma ajtó hirtelen kicsapódik, s egy szép fehér leány hozzámsikolt:
– Jóska!
A dühödt, ellenséges arcok megenyhülnek. Élő, drága mosoly veri át az embereket, majd fövegüket megbillentik, s elmenőben szeliden bátorítják a remegő leányt:
– Ne féljen semmitől, kisasszony!
Megbékélve, szenvedélyből felocsudva eltünnek a kapukban, s újból emberré teremtve, kedves szeretettel azt mondják egymásnak:
– Milyen szépen szeretik egymást…
Mi pedig, két gyermek, állunk, nyelvünkre édes íz szivárog, ifjú testünk messzi fénylik és nem tudjuk, hogy a szerelem megmentette az életünket.
*
Otthon már három fegyveres, katonaruhás ember várt.
– Jöjjön, plébános úr, a faluházába!
– Mindjárt!
– Nem mindjárt, hanem most, tüstént! – mordult rám az egyik.
Nem ismertem őket, a háboruban voltak, mikor idejöttem. Külsejükről látom, hogy gonosz, eldúrvult, söpredékemberek, afféle lövészárok-piszok, de ha leütnek, sem engedhetem, hogy így bánjanak velem. Elszántan belemarkolok az emberbe, hogy recsegnek tőle a csontjai:
– Hogy hivnak?
A nyerserő imponál. Megjuhászkodva súrolja a karjait:
– Fene marka van a tisztelendúrnak.
Újból rádördülök:
– Hogy hivnak?
– Ingem Székely Dénesnek.
– Papi házban vagytok, le a kalappal!
Engedelmeskednek, kushadnak, de csak mint a tigrisek, mintha csak az óvatlan pillanatot várnák, hogy a kezembe harapjanak.
Büszkén, kiegyenesedve haladok előttük az úton. Az árnyékom olyan, mintha a sánta félelem kísérne. Mindenki a „gyűlésen“ van. Férfi, asszony, gyermek. A zsúppszalmával fedett, földes parasztszobában el sem férnek. Az asztal körül sápadtan ülnek az urak, a református és unitárius pap. Szótlanul útat nyitnak, de ismét azonnal összefolyik a sűrű tömeg. Innen menekvés nincs. Mögöttem arasznyi ablak, egy gyermek se férne ki rajta. Utolsó idegerőmmel erőszakolom a nyugalmat és kezet fogok az asztalnál ülőkkel. A két pap keze hideg.
Kíméletlen, aljas megjegyzések röpülnek a fejünkhöz. Szorultságunkon dúrván röhögnek. Arcom lángba borul, a kezem belököm a zsebembe és összeszorítom öklömet a browning agyán. Minden papi szelidség lefoszlik rólam és csak a férfit érzem magamban, akit meggyaláznak. A tapasztalt öreg unitárius pap a szeme sarkából hunyorítva sugja, hogy tűrni kell, el kell tűrni mindent.
– Nyelitek? Mi? – gúnyolódnak a katonák. – Eleget nyeltétek a szép fehér kalácsot, amíg mi a harctéren, feleségünk, s gyermekünk itthon szenvedett.
– Ki meri azt mondani! – csattanok fel.
A volt katonák megdöngetik a mellüket:
– Én!… Én!… Én is!…
Az öreg pap ijedten ugrik elém:
– De hát, mit akartok, jóemberek?… az Isten megfizeti!…
– Leszámolni! – ordítja a tömeg és a gyűlölettől lángoló szájak félig nyitva lihegnek.
Tehát népítélet a tömeglélektan minden meggondolatlanságával és szeszélyével. Halálos gyermekjáték. Nincs az az igazság a földön, ami e tébolyult agyakat meggyőzze. Ezeknek vér kell, hogy saját sebeiket ne érezzék. A harcterek gyilkos extázisát ártatlanokon élik ki. Hullákon pihenték ki a rohamokat, s most úgy érzik, hogy a belső rohamokhoz is hullák kellenek. Megfertőzték az itthonmaradottakat is és most önmagát pusztítja egy nép. Borzasztó világosak az érzékeink és szinte fizikailag előre érezzük, hová kapjuk az ütéseket, lövéseket. Mindössze pillanatok vannak hátra, de fáradt, ernyedt vagyok. Legyen, ami lesz. Nem is gondolok az életem védelmére. A fegyvert is eleresztem és összefonom karjaimat puszta mellemen. Lassan lüktető, sajgó fájdalmat érzek…
De mi fáj nekem?… Az ember fáj. A hálátlan, pusztulásra jegyzett, elzüllött nép. Engem ölnek meg, de ők halnak meg… És még imádkozni sem tudok magamért, sem értök… Társaim megpróbálják védekezni. A meggyalázástól könnyeik hullanak. Azokba kapaszkodnak, kikkel sok jót tettek:
– Mondd meg, Horvát Mári, hányszor adtam a magaméból, hogy gyermekeiddel éhen ne halj?… Neked búzát… Neked ruhát… Neked orvosságot… Neked ingyen szántattam, hogy ne maradjon parlagon a kicsi földed… Neked fát hozattam… A fiadat én kereszteltem… apádat eltemettem… Téged a rekvirálástól megmentettelek… Dohányt, sót, cukrot, fotogént, mindent!…
– Könnyű volt a sokból kicsit adni – nyelvel vissza Horvát Mári, de némelyek a vén papnak adnak igazat.
– Nyúztátok a népet! – igyekszik dühíteni társait egy másik, de a tömeg a vén pap sorsát elhalasztja, hogy engem hallgasson ki:
– Hát maga, mi jót tett a néppel? – kezdi a közelemben álló katona. – Melyik ügyes menyecskével tett jót?
Hatalmas ütésre lendítem a kezemet, de a legényt hátulról elrántják és fegyverek merednek a karom útjába. Erre leejtem és könnycsepp hull kipirult orcámra:
– Öljetek meg, de ne gyalázzatok meg!
A komolyabbak körülvesznek és röstelkedve enyhítik a szégyent:
– Hiszen csak azt akarjuk tudni, hogy mi jót tett a plébános úr a mü itthon hagyott árváinkkal…
– Ha ők nem mondották meg nektek, én akkor semmi jót sem tettem.
Aki védelmébe vett, legalább a maga igazolására mégis ki akar valami jócselekedetet faggatni belőlem:
– Legalább egy falat kenyeret csak vetett a kódusnak?
– Nem én, még annak sem.
A többiek kacagják. A pártfogó katona értetlenül csóválja a fejét:
– Hát osztán, miért nem?
– Mert nem volt nekem se…
Hárman is rámondják:
– Ammán nem lehet. Akkor miből élt esztendőkön át?
Keserű lesz a torkom:
– Amit a ti árváitok adtak…
Olyan igaz, amit mondok, hogy a katonák félve elhúzódnak mellőlem. Tisztelnek, mert egyedül szegényebb vagyok, mint a szegények együttvéve. Megenyhülnek irántam. Most már közibük tartozom, testvérük vagyok, ki előtt nincs titkuk, hiszen minden kis hajlék valamivel eljegyzett magának. Én voltam a nagy „Isten fizesse“ a szemükben, amely ezer annyit hoz. Az én kezem írta a sok erőt, vígaszt, ismeretlenül rózsaszínű tábori lapokra, amelyeket csatákba és halálba húrcoltak, vagy a szibériai fogoly-tüzek mellett enyhet adott. Már nem úr voltam előttük, hanem ember.
– Tartson velünk, plébános úr – biztattak is mindjárt, – mert ezután nem úgy lesz. A falú ügyét mi vesszük kézbe. A földeket felosztjuk, hogy egyformán kapjon mindenki. Magának is adunk egy részt… Legyen egyformán marhája is mindenkinek. Ezentúl igazságos, boldog, jó világ lesz. Eleget uralkodtak a gazdagok. Most jövünk mi. Tartson velünk. Akinek nem tetszik, az költözzék ki a faluból.
Hiába intettem, hogy veszedelmes és őrültség, amit akarnak, a lelkes ujjongásban elveszett a hangom. Lenyomtak egy padra:
– Írja rendjibe, plébános úr! A méltóságos úrtól elveszünk ötszáz holdat… a bárótól az erdőt, Ambarustól száz holdat…
– Ide nézzetek, emberek – mutatott ki valaki röhögve az uccára.
Mindenki az ablakhoz torlódott.
Az uccán a faluvégi vén vályogvető cigány egy lopott zongorát hurcolt rozzant szekerén. A felesége nagy cseréppipával odvas fogai közt, félmeztelenül ütötte a zongorát, fonnyadt, fekete emlői a hasát verték, részegen sikoltozott, majd ráütött ülepére és száraz karjait a tömeg felé megrázta:
– Éljen a forradalom!
Az emberek elszégyelték magukat és csendesen hazamentek.
*
Gondütötten, ólmos lethargiában olvastam a híreket:
Egyik állomáson a tömeg kirabolta a hazaigyekvő német katonavonatot. Amit el nem tudtak vinni, azt kiszórták a vonat mentén. Kolozsvárt üzleteket fosztottak ki, betörtek a börtönökbe és kiszabadították a foglyokat. A katonai raktárakat széthurcolták, a házak ablakain belövöldöztek. Majdnem mindenhol félig agyonvert a tömeg valakit és már több halottja volt a forradalomnak. Nemzeti tanácsokat alakítottak a magyarok, külön a románok, szászok… A fegyver dörgött, Erdély haldoklott. Budapesten egymást érték az események. Éjjel-nappal félmillió ember hömpölygött az uccákon és rekedten követelte a demokráciát. A tisztek letépték rangjukat, a sipkák aranyrozettáját és őszirózsát tűztek helyébe. A kormányok majdnem naponkint változtak, s az ifjú király trónja ingott: a vén bagolyvár, a sokszázados monarkia széthullott. A csehek, délszláv államok elszakadtak. Németausztria köztársasággá alakult. Szerbia felől pedig rohanva közeledett az ellenséges hadsereg, amíg itthon vérrel keresztelték meg a forradalom fehér őszirózsáit.
– Békét, békét! – zúgott a nép és megrohanta a katonai parancsnokságot, póstát, vasútat, elfoglalta a középületeket. A rendőrség önként csatlakozott a forradalomhoz, a sajtó önhatalmulag megszüntette a cenzurát. Tombolt a lelkesedés. Ismeretlen kalandorok agyonlőtték Tisza István miniszterelnököt. A király kénytelen volt visszaadni a forradalmi kormány esküjét és ezzel lehullott a magyar korona is a fejéről.
Belgrádban megkötötték a fegyverszünetet, kikiáltották a köztársaságot, a győztes hadseregek vasgyűrűje pedig összeszorult a magyar nemzet ezeresztendős nyaka körül. Az amerikai professzor, Wilson világgá kiáltotta az új századok legzseniáliásabb politikai csalétkét, a népek önrendelkezési jogát és megvalósultak a kis népek örök álmai. A csehek elözönlötték az északi Kárpátok alját, az osztrákok a Dunántúlt, a szerbek az Alduna mentét, az erdélyi románok nemzetgyűlést tartottak Gyulafehérvárott és karácsonykor megszálló hadseregük bevonult Kolozsvárra…
Alig nehány nap múlva egy század rohamsisakos, fegyveres katona jelent meg a faluban. A népet összeparancsolták:
– Férfi, asszony, gyermek, mindenki ott legyen!
Sápadtan reszkettek egymás mellett az emberek a hóban, a bíró házának udvarán.
– A papok jöjjenek be! – szólott a parancs.
Lehajtott fővel léptünk be.
Fiatal, ragyogó arcú főhadnagy fogadott. Közölte velünk megbizatását, hogy át fogja venni az impériumot:
– A rendért az urakat teszem felelőssé! Ne feledjék, hogy ki van hírdetve a statárium!…
Szótlanul vettük tudomásul.
Most kilépett a tiszt a magas lépcsőre és kemény, ellentmondást nem tűrő hangon „Vigyázz“-t vezényelt a katonaságnak, amely a népet félgyűrűbe fogta. A csapat háta megett négy trombitás sorakozott fel. Halálos megdöbbenés töltötte el az embereket. Mi, „urak“, reszkettünk a tiszt háta megett és a halál pillanatáért fohászkodtunk magunkban.
– Le a kalappal! – dörgött a tiszt.
Ijedten rántotta le a nép fövegét.
–… A győztes román hadsereg elfoglalta Erdélyt – vetette fel karjait a tiszt – és tudomására adja mindenkinek, hogy ez a falú a mai naptól kezdve nem Magyarországhoz, hanem Romániához tartozik és az ország törvényei e pillanatban életbe lépnek… Most pedig balkezet a szívre, a jobb kéz három ujját feltartani!…
Megtörtént.
– Esküdjetek!
A tiszt elmondta az esküformát:
– Esküszöm az élő Istenre!…
Nehány pillanatig a tömeg néma maradt, a szájak görcsökben vonaglottak, de a hideg félelem végigborzongott a fejbőrön és fázósan, síróan felhangzott:
– Esküszöm…
A tiszt kibontotta a nép feje fölött a román nemzetiszín zászlót, meglengette selymét és örömtől könnyezve kiáltotta:
– Éljen Nagyrománia!…
A trombiták imára harsantak. A lelkek összefacsarodtak, fehér hó száldosott az égből. A pillanat megtörtént.
… A népek helyet cseréltek a történelem véres színpadán…
Az uccán sírva, eszeveszetten, groteszkül futott a féllábú rokkant.
Tévelyegtem az uccán. Nem láttam a mellettem elmenő embereket se.
Hova menjek? Haza? Hiszen semmim sincs, amit magaménak mondhatnék ezen a földön. A parókiám az egyházé, a templom az Istené, híveimnek csak vendége vagyok. Haza, hivatás, világnézet, gyönyörű fogalmak, három égből hullott hópehely, amely pár perccel előbb elolvadt. Eddig azt hittem, hogy enyém minden, amit köröskörül látok, testvérem a fű, virág, kövek, erdők, mezők, patakok, madarak, állatok, emberek, mélységek és magasságok, bokrok, oduk, sirok, nap, hold, fényes csillagok, por, eső, köd, hó, jég, meleg és hideg, a föld dala, az ég dala, nappal és az éjszaka, a múlt, jelen és jövő, mindanégy szélfuvás és a négy világtáj, a ragyogó színek, a sár és az arany, minden, minden, amit látok, hallok, érzek, vagy tapintok… És most jön egy másik fajú ember és azt mondja: – Mindez az enyém. Ő érzi a belső biztonságot és rokonságot velük, a csodálatos kapcsolatot, az örömöt és diadalt felettük, a megfordított hant tükrében csak az ő arca látszik, a nap neki süt, a víz neki játszik, a madár az ő anyanyelvén dalol… A lelkesedés forróságában mindenre átviszi a faj álmát, lelke illatát, s a századokon át a föld alá takart vágyak, gondolatok neki virágzanak ki. „Az enyém“ – azt mondja és átveszi e föld felett az impériumot és az övé marad, míg vissza nem él vele.
Minden második lépésnél megállok és kimondom a csak percekkel előbb megtanult szót:
– Impérium! Hatalom! Egyszerű latin szó. Apró gyerek korom óta ismerem, de csak ma tudom, hogy mit jelent. Ameddig az enyém volt, nem sejtettem, hogy mi az, csak amióta fölöttem gyakorolják. Ezer esztendeig tévedtünk e szó felől, de tévedett és téved minden nemzet, amely fegyverre írva viseli. Csak most látom, mikor a történelmi kábulatból felébresztettek. És ott, az uccán, hivatalosan is legyőzve, harminc esztendős egyéni vakság után, a Sors és Isten ellen lázadozva jövök rá, hogy kétféle impérium van a világon: külső és belső.
A külső azt mondja, hogy minden az enyém, mert meghódítottam és egész Európában harmincmillió embert taszít le kisebbségi sorsra, ítél kegyelem-életre, másodrendű emberré és űzi rá a külső-belső szenvedések kálvária-útjára, hogy élete haláláig menekülés legyen és csak a véletlenek szeszélye adjon némi megpihenőt. A külső impérium a népek nagy kitagadása az életből, a hazahozott örök háború, melyben győzők és legyőzöttek egyaránt elvesznek. A patakok, folyók éjjel-nappal hordják a földet a tengerekbe és a föld mégsem lesz kevesebb; de az embervér, – akár győzőé, akár legyőzötté legyen – végleg elpusztítja. Egy hazát a koldusok, a hazátlanná tett ember-milliók a cipőjükre szállott porral a pusztulásba vihetnek. Tudásom, öntudatom egyetlen villámgyors rágondolásával látom, hogy a világ történelmének bizonysága szerint a szenvedők impériuma nagyobb, mint a kardé és a kétségbeesettek sóhajtása mindig ledöntötte a csak külsőleg hatalmasok trónját. Kell tehát valaminek lennie, ami nagyobb, igazabb a külső hatalmasoknál, valami fenség-hatalomnak és erőnek, ami fenntartja a világot és a béke magvető kezével gyűlöletet, bosszúállásokat, kegyetlenségeket és halált kiolt. Kell lennie valami olyan impériumnak, amely minden élő emberrel közös és amelyhez a jogot nem a fegyverek adják meg, hanem az a föld, amelyen születünk és amely eddig is erőt adott gonoszoknak és igazaknak egyaránt.
Így jövök rá, hogy kell lennie belső impériumnak is, mely visszaad nekem mindent, amit köröskörül látok: a hegyet, völgyet, fűt, fát, madarat, napot, holdat, csillagot, ég dalát, föld dalát és saját ajkam dalát.
Kell lennie és van is belső impérium, amelyet egymástól nem vehetnek át a nemzetek, mert ez egyazon földön lakó Isten és emberek lényéből való. Minden egyéb külső forma kitalálás, rendszer, vagy politika; változó és ideiglenes, háboruknak, békéknek, adásvevésnek, külső erőknek alávetett, fejlődéseknek és világáramlatoknak, eshetőségeknek kitett, emberek zseniálitásától, vagy őrültségétől kormányozható anyag. Olyan, mint a testünk, melyet embernek nevezünk és tartunk addig, míg a lélek el nem hagyja. A föld ledobja magáról a belsőleg halott, vagy öngyilkos népeket, ahogy a friss rügy a fán eltólja útjából a tavalyit, hiába hírdették fennen a demokráciát, a nemzetközi gondolatot, a tőke uralmát, a pénz szagtalanságát, vagy a születés privilégiumát, a radikalizmust, vagy konzervativizmust, fajok és nyelvek-fölöttiségét, bürokráciát, vagy theokráciát, keresztény szociálizmust, vagy szovjetet, különböző államformákat, plutokráciát, nemzeti túlhajtásokat, militarizmust, szárazföldi, légi, tengeri fegyverkezést… Ezek csak orvosságai lehetnek a beteg emberiségnek, de valójában a föld az úr, amely képes egész hadseregeket elnyelni, anélkül, hogy egyetlen lövést tehetnének ellene. Akár fegyverekből, akár keresztekből csinálnak országhatárokat, mind múlandó e belső impérium nélkül.
A gondolat lázában a fagyos földből kirugdalok egy darab kavicsot és szentimentális ellágyulással megcsókolom. A mellettem bámuló gyerek ijedten elszalad és szepegve újságolja apjának:
– Édesapám! A pébános úr megbolondult, mert megcsókolt egy mocskos követ…
– A lehet, te – kacag az apja, aki református és mindjárt át is kiáltja az udvaron tevő-vevő szomszédjának:
– Te, Domokos, adjatok enni a papotoknak, mert az úton követ szopik.
– Mit, te?
– Követ.
– Erigy, ne beszélj.
– Istvánka a szömivel látta…
Egészségesen kikacagnak, s utána komolyra fordítják a szót:
– Voltál-e az ünnepélyen?
– Miféle ünnepélyen?
– Hát az átvevésnél.
– Elég szépen sikerült…
Tovább nem hallgatom. Kétrétgörnyedve lihegek haza. Az anyám vörös szemekkel fogad:
– Jere, fiam, ebédelni.
– Ma bőjtölök – morgom tompán és leakasztom a templomkulcsot… Nem maradt számomra más, csak az Isten.
Beülök az első padba és híveimre gondolva, egyedül imádkozni kezdek:
– Non intres in judicium cum servo tuo Domine! – Ne szállj perbe szolgáddal, Uram!…
Hiába várom Isten vígasztalását. Krisztus most nem mondja, hogy:
„Én vagyok a feltámadás és az élet…“
Semmi sem rezdül. A húrok elszakadtak bennem…“ Az oltár hideg, a padokba szúrt lobogók szárnyaszegettek, a szobrok fáznak, a padló kövei bolyhos zúzmarát virágzanak, a kopott szentképeken izzad a vastag olajfesték, a négy meszes fal ijedten felmered, a harangkötelek dermedtek, a templom üres.
– Hol van a Jóisten?…
Sehol sincs maradásom.
Hiába látok tisztán a történelmi káoszban. Én is csak ember vagyok. Lelkem kész, de testem erőtlen. Szomjuhozom a megértő, szerető, dédelgető másik emberszív után. Népem tragédiájával az enyém is beteljesedett. Feltámadást várunk mindaketten. Amiért eddig küzdöttem az életben, minden megsemmisült. A régi haza összeomlott, a régi nép halott, most jövök a temetéséről és nyáj nélküli pásztorrá lettem, kinek nincs más választásom, mint vagy ledobni magamat is a világszakadék kietlen csúcsáról, vagy – boldoggá lenni, hiszen áldozatom véget ért. A vérontásnélküli miséből véres mise lett és ez már nem az én misém… Jere hát elnyomott szivem és légy boldog, hiszen úgy érzem, hogy Isten is üresen hagyott. Pedig végzetes volna, ha elhagyottan kellene elsorvadnia… Hiába nézek körül. Az egész világon nincs, aki és ami a kétségbeeséstől megmentse, sem édesanya, sem testvér… csak egyetlen lény, aki nekem rendeltetett akkor, mikor Isten megteremtett, utánam nézett, megsajnált és társamul küldötte az én szép leányomat.
– Iluska! – sóhajtom Teremtőm arcába a vallomást és ellenállhatatlan kényszer hajt, hogy nyugalmat, csitítást keressek az ő tiszta lelkében.
Sietve vágok neki a hozzávezető útnak.
Futólag átvillan agyamon, hogy az emberek tudják, kihez megyek, de nem törődöm, hogy mit monnak az emberek. A hó virágzik és fehér fátyolok futnak a mezőn. Az erdő roskadozik a fehér szépségtől… Minden alszik és semmisem tudja, mi történt. Nincs nap, csak világosság. Nincs élet, csak szemfedő. A fák törzsét is beborította a hó. Minden fehér és dermedt, csak én vagyok egyedül a néma mindenség sötét kísértete… Egyesegyedül vagyok, mintha a bevégzett háboruból tévedésből csak én maradtam volna meg.
Övig érő hóban a kertek alatt kerülök a házukhoz. Hatalmas, fehér juhászkutyájuk hízelegve fut előmbe. Megcsóvált farkán jéggyöngyök csengenek…
Leroskadok a barátságos, meleg szobában:
– Iluska!…
Tudja mi történt a falumban is, bennem is. Nem vigasztal, csak homlokomra teszi puha, könnyű kezét…
– Nyugodjék meg, Jóska!…
Csodálkozom, hogy ő szép és változatlan tudott maradni… De mintha a színe nem a régi volna. Nyugalom, tisztaság árad belőle. Elcsendesedem mellette és hallgatom. Milyen könnyen és ellenállhatatlanul mond nagy, igaz dolgokat. Nem érzik a szavain az iskolák íze, a könyvek papiros-zörgése. Benne született a szó, nem másban. A sajátja, mint a teste melege, a lélegzete, a haja színe, szemeinek fénye… Mennyire embernek, s mennyire tisztának érzem magamat mellette. Valami különös transzcendentalizmusa van a lényének. Habozó, bátortalan vagyok, pedig tudom, hogy ő az egyetlen, aki nekem ebből a világból megmaradt… Még egyszer végiggondolom elmúlt életemet, mindent, elveszett, kietlen voltomat, egekből lezuhant papságomat, a reámváró jövőtlen sívárságot, a belső hazugságot, melyben évekig éltem, a képmutató, sok emberaljasságot, gazdasszonnyal, vagy titkos szeretőkkel prostituált papok borzasztó lelki zuhanását, Istennel való belső békességemet, virágnélküli magános-fa sorsomat, a sok szenvedést, éhezést, megaláztatást, ezer gyanusítást, mindenkitől rágott becsületet, az elvesztett régi hazát és nagy célokat… Egyedül csak ez a leány maradt nekem, aki új életre szólíthat harminc évig ácsolt, de alig egy órája lezárt koporsómból. Testi káprázat, kéj, vagy szerelmi ellágyulás nélkül, de a belső emberi szentség nyilvánmondásásával azt kérdezem:
– Szeret-e engem, Iluska?
A szemérem finom rezzenése átfut rajta, de igazán mondja:
– Hiszen tudja, hogy szeretem…
Péter is így felelt az őt kérdező Üdvözítőnek: – Te tudod, Uram, menyire szeretlek!…
– Nézze, Iluska… Nekem nincsen senkim és semmim e rajtam levő ruhán kivül, se földem, se pénzem, se állásom, jövőm sincsen talán. Pártfogók, összeköttetések, barátok nélkül állok, forrongó időkben, mikor a holnap se biztos… Csak a két karom van, a testem, a lelkem, az agyam, a szívem, ahogy itt lát. Akar-e ehhez a két karhoz, véges agyhoz, de becsületes szerelmes szívhez feleségül jönni?…
A leányt elhagyja a színe, remeg az izgalomtól, majdnem eszméletét veszíti és – néma marad… Fájdalomhullám önt el. Kevéssé tartom magamat és utolsó idegfeszültséggel felemelkedem, hogy elmenjek, de a leány marasztalón rámteszi kezét és feje csendesen a fejemhez hajlik.
– Nem, még nem szabad határoznia – intem búsan. – Tudjon meg mindent… Ha hozzám jön hitvestársul, az emberek nyelvére kerül. Az egyház engem kiátkoz, társaim borzadva hitehagyottnak neveznek, vallásom áldásait megvonják, gyűlölettel ítélnek el és az egész világot figyelmezteni fogják, hogy kerüljön, ne segítsen, kövezzen meg és hagyjon elpusztulni. Vesszőfutást és szégyent szánnak nekem. Lelki kétségbeesésemben, belső tragédiámban biznak és ha bármi ér, Isten büntetését fogják ujjongani. Nem lesz kiméletben részünk… Csak az Isten és én leszek magával… Akar-e a feleségem lenni?…
A drága leány átkarolta nyakamat és egész testében zokogva mondotta:
– Akarok…
– Gyűrüm nincsen, pénzem sincsen, Iluska, amivel vegyek, de én téged eljegyezlek az én és e gyászbaborult föld vígasztaló angyalául…
*
Kolozsvárra mentem, hogy a püspöknek bejelentsem szándékomat.
Azt hittem, hogy mindenkinek a szeme rajtam van, mindenki látja elhatározásomat és csak nem szólnak az emberek, de kiváncsian lesik, hogy megteszem-e. Hetekig az én házasságomról fog beszélni az is, aki eddig azt sem tudta, hogy a világon vagyok. Lesznek, akik elitélnek, talán olyanok is, akik megértenek, de én emelt fővel fogok a világ elé állani. Izgatott, feszült voltam, mindig harcra kész. Akivel csak találkoztam, mindenkinek meg akartam mondani, hogy megnősülök. Itt hagyom a papságot… Furcsa, belső kényszert éreztem az őszinteségre, mintha minden nap, amely a titkom felett elvonul, meggyalázása volna a szent érzésnek. A meggondolás visszatartotta a nyelvem hegyén lebegő szót.
Az embereket pedig a demarkácionális vonal érdekelte, amelyen túl a megszálló csapatok nem mehetnek. Megkezdődött a közhivatalok átvétele. A megalakult román kormányzótanács esküre szólította fel a magyar tisztviselőket. Aki nem esküszik, azonnal elveszíti állását és szerzett jogait, a román állam részéről semmire sem reflektálhat. Hiába volt a tiltakozás, hogy a békekötésig esküről szó sem lehet, s a fegyverszünet értelmében meg kell hagyni a régi közigazgatást. A győztes hatalmak hajthatatlanok maradtak és halálsápadtan ment ki a hivatlokból a sokezer szegény ember, akik évtízedeken keresztül hajlottá, kopasszá, félvakká dolgozták magukat és szent álmokat láttak békés nyugdíjakról, az öregség pihenéséről, a haza hálájáról, kispolgári kényelemről, valami csendes hajlékról, nyugalmas sétákról. Az előléptetések, fizetési osztályok és fokozatok délibábja hirtelen szétfoszlott. Az egykor hatalmas, imperiális monarkia szédületesnek hitt gépezete megállott.
– Nem lehet pótolni ezt a kitűnő tisztviselői kart – politizáltak a tiszta kéz és becsület öntudatával.
Pár hónap múlva beköszöntött az éhség és a félkopasz, szemüveges, saját ruhájukból is kisorvadt urak felhólyagzott tenyérrel kukoricát kapáltak, maltert, téglát hordtak az építkezéshez, napszámosmunkát végeztek a leépített gyárakban és még szerencsés volt, aki portás lehetett valamelyik szállodában. Naponkint lehetett látni őket, hogyan árulják kopottan, sápadtan, megmaradt értékeiket a zsibvásártéren. A sokezer tragédia utolsó felvonása egyszerre kezdődött meg, de a lelkük, sírásuk arany glóriában fürdött, s az otthonok romjai között, félmeztelen gyermekeik testén állva, vértanuk hitével és tapasztalatlanságával hirdették és állották nemzetük jogi álláspontját. Karonfogva sétáltak a halállal az exaltáció fennséges kábulatában.
Megborzadtam. Mit akarok? Hogy merjek magamhoz láncolni ilyen körülmények között, nyomorba rántani egy ártatlan, tiszta leányt, mikor nem terem számomra ezen a földön egyetlen darab penészes kenyér sem. Hiszen ezek a szerencsétlenek érdemlik meg, ha hálát ismer egy nép, hogy minden megmaradt darab nekik jusson, ha százszor kacag is Európa fölöttük… De mi lesz, ha ezek az emberek tévedtek és nemzetük jövendőjét is saját magukkal elpusztítják? Mi lesz?… Nem mertem rá válaszolni, csak töprengtem és néztem, hogyan foltozza barátomnak, az egykor híres alispánnak megmaradt ingét a felesége és aznap nem mertem a püspök elé állani…
– Mit csináljak, Árpád? Adj tanácsot – unszoltam a komoly, sápadt embert, aki a finom lélek szent bölcsességével hallgatott meg.
– Kövesd a becsületet, a lelkedet és az Istent!…
– Félek…
– Akkor tarts bűnbánatot és igyekezz kanonok lenni.
– De ez olyan nagy dolog!
– Ma mindenki nagy dolgokat cselekszik. Olyan időket élünk… Sem tanácsolni, sem befolyásolni nem akarlak. Saját meggyőződésed szerint kell cselekedned, akár pro, akár kontra… Imádkozzál és az Isten megmutatja az útat… Én is mindig tőle kérek tanácsot.
– Megszégyenítesz. Te, a közigazgatási ember küldesz engem, a papot, az Istenhez?
– A papokat nagyon sokszor kellene Istenhez küldeni…
Megütközésemre szelid elgondolkodással tette hozzá:
– Ne érts félre. Ez nem ítélet, csak – sajnos – igazság…
– Hiszen engem az én Jóistenem nem vádol, sőt most még inkább érzem, hogy szeret – vallottam pirulva. – Nem is ez aggaszt, hanem hogy miből fogunk megélni. Semmink nincsen és nem lehet tudni, hogy mit hoz a holnap. Élettervet még huszonnégy órára sem lehet csinálni…
– Mit tudjak felelni rá? – mondotta nyugodtan. – Ez mind igaz… Ha hozzám fordulsz, én szivesen megosztom a magam kenyerét veled. Más nem áll módomban…
– Ez vagy szent, vagy megtévedt álmodó, – gondoltam magamban. – Felesége most mossa ki egyetlen ingét, hogy tisztát vehessen és ő meg akarja velem osztani a kenyerét… Ezerholdas gróf, báró, földbirtokos híveim, mindannyian asszonyostól, az egyház világi vezetői, soha nem adtak egy véka búzát, pusztulni hagytak és ez az állásnélküli szegény tisztviselő a legnagyobb sorsbizonytalanságban meg akarja osztani a kenyerét velem… Őrültség – hebegtem magamban, – de neki csak azt válaszoltam, hogy: – Köszönöm. Meg vagyok győződve róla, de – lesz-e kenyér?…
– Kenyér?… – ismételte a szót és könnyes szemeibe halt a gondolat a kenyérről, erről a magasságokból leesett sárfészekről, melyből minden darab az aznap meghalt részünk…
Félórával később csodálatos dolog történt, ami végleg eldöntötte sorsomat.
Öregedő, magas parasztember állított be a volt alispánhoz és csendes jóestét kívánt.
– Tán el is felejtett alispány úr?… Gecző Ferenc vagyok, a székelyföldi Fenyédről…
– Dehogy feledtem, Ferenc, – nyomta le a székbe barátom az embert szivesen. – Mi járatban van Kolozsvárt? Hogy vannak? Hogy élhetnek?
– Megvagyunk valahogy… de én nem ezért jöttem. Nem magunkért.
– Hanem kiért, miért?
– Én biza az alispány úrral négyszemközt szeretnék beszélni.
Az alispán nem engedett távozni.
– Elmondhatja a főtisztelendő úr előtt…
– Azt jól tudom, de arra gondoltam, hogy ne hallja más, ha az alispány urat megtalálom sérteni.
– Engem megsérteni?
– Bizon az es lehet.
Korcrajáró vászon pénzeszacskót húzott elő a kebeléből és kiválogatott belőle párszáz koronát. Kétsorba rakta az asztalon és bütykös ujjaival megszámlálta.
– Ez annyi – nyugodott meg végül. – Ez a bornyú ára, ez az embörök pénze, s ezt én mind az alispány úrnak hoztam… Mindegykrajcárig.
– Miért hozta?
– Hogy használják egészséggel.
– De ember, maga nekem nem tartozott.
– Nem én a becsületen kívül semmivel, – hagyja jóvá a székely. – Ennek a pénznek más az értelme…
– Nem értem – ráncolta homlokát a volt alispán.
Az ember nem jött ki a sodrából.
– Azt eccer el kell üsmerni, hogy valóságos édesapánk volt az alispány úr…
– Még mindig nem értem.
– Elég, ha mi értsük… Hallottuk, hogy mióta elkerült közülünk, gyengécskén megy a sora. El is szomorodtunk miatta. Mondom az emböröknek, hogy mi a jó embörünket nem hagyhassuk. – Tiszta igaza van Ferinek – mondották, s ahajt ezt a küs pénzt esszeszedők. Én es eladtam a bornyút, mert a jobb hejre úgysem mehet… No itt van a pénz heánytalanul… Nem vagyok tanólt embör, de aszondom, hogy Őszentfelsége segíjje meg becses családjával együtt, hogy a küsasszonkákot, s a kicsid úrfikot eppen olyan nagy embörökké nevelhesse, mint amilyen maga volt a régi világba, s fizessön meg minden jóságáért amit velünk tett, met azt mü soha meghálálni nem tuggyuk…
A volt alispán feje lekonyult és zokogás rázta a mellét, de a vén székely bátorítólag az asztalra ütött.
– Jé, gyilkosteringette! Ne gyengüljön el maga es, mert akkor mi lesz velünk!… Ne sírjon alispány úr, mert akkor én is, s velem egész Székelyföld sírva fakad… Ha megsértettem, engedjen meg, de reánk ne nehezteljen, mert mü az egy jón kívül mást nem akartunk… S most engedje meg, hogy öregember létemre csókolhassam meg a kezit…
Csendesen a szobámba osontam, míg a két ember megcsókolja egymást…
Másnap megtudtam, hogy az alispán az egész pénzt titokban nyomorgó tisztviselőtársai közt osztotta ki. Felesége dalolt örömében.
Megrendülve hallgattam és jegyesemre gondoltam. Éppen ilyen lesz ő is. Boldog hullám öntötte el az arcomat, az élet nagy, új céljai kitárultak előttem, félelmeim elmúltak, a töviskorona leszakadt fejemről.
Az uccákon futottam az izgalomtól és lihegve, szinte rákiáltottam a püspökre:
– Kegyelmes uram, meg akarok nősülni… Azért jöttem, hogy bejelentsem…
– Fiam, mi történt veled? – rémült el pillanatig a püspök, majd elgondolkodva keresztjelt tett homlokomra, forró ajkaimra. Levont maga mellé egy székre és hidegen intett:
– Beszélj!
– Mit mondjak, kegyelmes atyám? – hökkentem vissza. – Halálosan szeretek egy leányt és feleségül veszem Isten, s emberek előtt becsületesen… mert nem akarok bújkálni, elesni, a bűn ízét váltogatni, híveimnek, az emberiségnek és Teremtőnek hazudni, a lelkiismeretfurdalástól minden reggel az aranykehelybe belezokogni, s végül a lélek romjain elfásulva, vagy kifáradva, előléptetéseket, vagy jobb parókiát várni… Eddig se tettem, ezután se akarom. Eskümet idáig híven, tisztán őriztem és most visszahoztam. Az ön kezeibe tettem le és most visszakérem. Mentsen meg és mentsen fel, Kegyelmes Uram!
– Tudod, hogy nem tehetem – suttogott a püspök. – … És meggondoltad-e, hogy mi lesz veled, ha elhagyod Istent?…
– Én elhagyom Istent? – csodálkoztam. – Hiszen sohasem volt erősebb a hitem, sohasem bíztam jobban benne, sohasem állottam hozzá közelebb… Mondhatnám, hogy a coelibátus nem dogma, hanem bármilyen szigorú és régi is, csak egyszerű szabály, aminek a feloldása Pápa Őszentségétől függ, skolasztizálhatnék, fejtegethetném, hogy az örökös kasztitás a szentírás szerinti „gratia gratis data“ ingyen adott kegyelem, amire méltóvá tehetem magamat, de szükségképpen nem várhatom, hogy megadja, ha örök rendelése szerint erre nem kíván méltatni… És nem adta meg… Kezdet óta úgy érzem… tehát nem is akarja, hogy holtomig megőrizzem. Ezért rendelte a házasság szentségét. Felhozhatnám én is az ismert idézetet: „Jobb megnősülni, mint égni“, felhozhatnám a papi nőtlenség melett és ellen az összes érveket, hiszen ismerem; de nem teszem… Érzem, hogy az Énistenem mellettem van ügyemben és nem fog elhagyni. Ugy áthatja egész valómat ez a tudat, mint a tűz melege a kályhát, vagy az illat a virágot, sőt még jobban, mert hamis és színtelen minden hasonlat.
Szomorúan tette ajkamra ujját az öreg püspök:
– Tévedsz, fiam. Amiről beszélsz, azt nem a hit, hanem a szerelem mondatja veled.
– A szerelem?… Milyen gyönyörű akkor a szerelem!
– Az. De a hit még szebb…
– S a kettő együtt a legszebb…
Mindaketten elmeditáltunk felette. A lehanyatló nap betűzött az ablakon és bíborban égtek a püspök piros reverendagombjai, széles, finom selyem cinguluma, dús aranykeresztje.
– Mondj el mindent, fiam!…
Az igazság és bizalom édes szabadsága átjárt. Tekintetem elmámorosodott és nem tudom, hogy egy óráig-e, vagy két óráig tartott-e, csak beszéltem magamról, elindultam az apám koporsója mellől és harminc esztendőm minden keserű kínját feltártam, a folyton sebes homlokot és mindig sebzett szívet, belső szenvedéseimet, rettegésemet a theológián a kenyérért, kétségbeesésemet hivatásom fölött és a felszentelés gyötrelmeit, útnak indulásomat az életbe, éhezéseimet, elhagyatottságomat, emberfeletti küzdelmeimet a háborúval, az engem ért igazságtalanságokat, titkoltan viselt összes kínjaimat, céljaim összeroppanását, a véres térdeket, melyekkel kálváriámat másztam, lelkem szárnyainak sárbahullását, szerelmemet és újbóli felemelkedésemet általa, a borzalmas szomjúságot, hogy végre én is, ha egyetlen percig is, boldog leszek…
A püspök részvéttel biztatott:
– Tovább, fiam, tovább!…
– Nincs tovább. Mindent elmondottam…
– De lesz tovább – bólintott komolyan. – És hogyan lesz tovább?… Mi lesz, ha elillan a mámor, s a kiábrándulás szörnyű lárvája orcátokra fagy?… Ha – tegyük föl – rosszul ítéltétek meg önmagatokat és egymást?
– Óh, az nem történhetik meg.
–… Ha szegény leányt szerencsétlenné teszed?
– Akkor is én leszek a szerencsétlenebb.
– Ha nem fogja bírni a nyomort és belepusztul?
– Vele halok.
– Miből fogtok megélni?
– Nem tudom, de dolgozni fogok.
– Mit fogsz adni gyermekeidnek?
– Kirendeli az Isten.
– Akit el akarsz hagyni?
– Akihez szorosabban fogok símulni.
– Az egyház bűntetni fog.
– És én meg fogok bocsátani érte.
– Kegyeiben nem részesülhetsz.
– A holló fog táplálni engem is.
– Vagy te a hollót.
– „Szólt a holló: Sohasem!“ – ídéztem Poe Edgart gyermekes önbizalommal, de a püspök felsóhajtott:
– Szegény, szegény gyermekek!…
Újfent rámnézett és megsímogatta fejemet:
– Milyen kár érted!… Én vagyok a hibás. Nem lett volna szabad megfeledkeznem rólad.
– Köszönöm, hogy így történt. A szenvedésnek köszönhetem, hogy az vagyok, aki vagyok… Mindent a szenvedésnek kell megköszönnünk: a Jézusénak a megváltást, a magunkénak boldogságunkat. Ez a soha meg nem szűnő misztérium egyfelől az ostya színében, magunk részéről a könnyek vízében.
– Mit tegyek, veled? – töprengett a püspök.
– Bocsásson meg, és szeressen továbbra is…
– Maradj, fiam, térj vissza önmagadhoz és én gondoskodom rólad. Kitűnő parókiát adok, ahol tehetségedhez való szép és nagy munkakör vár rád, amelyben feledhetetlen műveket alkothatsz Isten és néped javára.
– Már találkoztam Istennel és népemmel, őket többé nem hagyhatom el…
Fürkészőn, hosszasan, jóságosan a szemembe nézett a püspök:
– Megértelek… Nem tehetek semmit érted, de megértelek. Ismered az egyház szigorú, de igazságos törvényeit és kivétel nincs. – Az Egyház mindenek fölött!… Még csak arra kérlek, hogy ne bántsd a jó anyát, ki tizenkét esztendeig gondoskodott rólad.
– Viszont szabad nekem is kérni, hogy engem se bántsanak, nem az egyház, hanem annak szolgái, kik sokszor azt hiszik, hogy ők az egyház.
– Erről szavammal biztosítalak, hogy lépésedért a törvényes eljáráson kívül bántódás nem fog érni… Csak imádkozni fogunk érted… És most térdelj le!
Megtettem. A püspök szélesen felemelte karjait, lehajtott fejemre tette és túlzott hangosan rámadta áldását: „Benedicat Te Deus!…