Isten igájában II.

A követ eldobtam, visszaút nincs, de a legsúlyosabb feladat hátra van. Édesanyámmal kell közölnöm elhatározásomat. Egy élet álmát kell összetépnem, öreg játékokat összetörnöm. Minden vágya, minden boldogsága az volt, hogy „pap a fiam.“ Szilárd hitének, halálos búzgóságának törhetetlen kristálya volt ez a tudat. Háromszor szent előtte, amit az egyház tanít, több az életénél, hazánál, gyermekeinél. Kész vérét ontani érte. Olyan, mint egy Néró császár üldözésétől megmenekült mártir, kinek egyetlen szomorúsága, hogy nem áldozhatta fel önmagát. Szemét és fantáziáját egy pillanatig sem venné le az Üdvözítőről. Minden munkája, szenvedése, küzködése, szava, gondolata folytonos hálaadás Istennek, hogy pappá lettem. A misztérium és misztikum kábult rabja, ki elfeledte teljesen a külső világot. A megtestesülésemben is égi erőket hisz, csak nem meri bevallani… Végre teljesült, amiért felnevelt, megvonta saját szájától a falatot, hihetetlen szenvedéseket elviselt, mindennap új tragédiát vett öreg vállaira és nem rogyott össze alattuk. Féltékenyen őrködött a világ kapuja előtt, hogy ki se tekinthessek. Abban biztos vagyok, hogy ha köztem és az Egyház között kell választania, a holttestemen keresztül is kész átgázolni meggyőződéséért. Egy apáca, egy pap több neki, mint saját gyermeke. Ez nem dilemma előtte, de mit csináljak én?

Nekem az anyám és boldogságom között kell választanom. Két egymással szembenálló halálos ellenség között. Olyan megdöbbentően hihetetlen, mintha édesanyámnak két szíve volna és egyik gyűlölné a másikat. Fáj, de így van.

Mégis meg kell tennem! A szobámba kérem.

– Édesanyám!

Gyanutlanul, boldogan jön.

– Hívtál, édes fiam.

Nézem a kezeit, jóságos, ráncos arcát, összetört termetét, beteg mellét és el fog a szánalom. Várnom kellene, amíg meghal. Nem lehet sok hátra – sugja a gonosz, de mindjárt a földig megvetem magamat az aljasságért…

… Milyen fáradt és jó szegény! Mennyit virrasztott, aggódott, dolgozott értem. Mi tettük rommá, a testét mi téptük izekre, attól a pillanattól kezdve, mikor először a tejért mellébe haraptunk. Minden kenyérdarab, minden utolsó krajcár, szegényes ruhácska, minden, de minden belőle való… Önmagát adta értünk és minden fizetsége az a tudat, hogy a fia pap… Lélekgyilkosság, amire készülök…

Mégis, várnom kellene!…

A bensőm tiltakozik. Hazudjak tovább? Nem volt elég tizenkét esztendeig?… Hiszen értük történt minden és – tovább nem birom. Meg kell értenie…

– Édesanyám!…

– Mi az, édes fiam? Olyan különös vagy ma. Történt talán valami veled?… Nem vagy beteg?…

– Nagyon fontos és magának nagyon szomorú dolgot kell mondanom.

– Az Istenért! – retten meg és mindjárt reszketni kezd. – Mi az?

Már bánom, hogy szóltam, de többé nincsen visszatérés… Ne is legyen…

– Nem kell félnie – igyekszem megnyugtatni, – de életbevágóan fontos ügyet kell kettőnk között tisztázni.

– Ne kerülgesd – sűrget, – mert megöl az aggodalom.

Mosolyra kényszerítem az arcom és dédelgetem az édesanyámat:

– Semmi, semmi! Csak azt szeretném tudni, hogy szeret-e úgy most is, mint régen…

– Te tudod, fiam, hogy szeretlek téged.

– Akkor meg fogja érteni elhatározásomat.

– Miféle elhatározásról beszélsz?

– Azonnal megmondom, de előbb nehány dolgot tisztáznunk kell. Úgy-e, nem akarja édesanyám, hogy külsőleg, belsőleg tönkre menjek, belepusztuljak a saját életembe?

Tiltakozóan emelte fel két száraz, hústalan kezét:

– Isten mentsen!

– Úgy-e, anyának is az az egyetlen vágya, hogy boldog, megelégedett legyek?…

– Fiam! Hát nem vagy az? – sírta el magát.

Minden keserűségem összegyűlt könnyei láttára:

– Sohasem voltam az. Nem akarok tovább hazudni, alakoskodni. Ki kell mondanom az igazat: Sohasem voltam papnak való. Csak magukért lettem azzá. Áldozatból, belső kényszerből, túlzott gyermeki szeretetből. Istencsalás volt… Sohasem éreztem fölötte örömet, belső nyugalmat, de rettegtem a szentségtöréstől, nehány álomformát találtam, ami ideig-óráig elcsitított… Hű voltam az Istenhez, egyházhoz. Mind a mai napig becsületes és tiszta maradtam. Külsőleg és a szándékom szerint senki sem találna kifogásolni valót… de tovább nem birom. Kifogytam az erőből… Egyetlen, becsületes útat látok: Megválni a papságtól…

A felére roskadt szegény édesanyám a borzadálytól.

– Te… te – nyögte írtózattal, – te ki akarsz lépni?…

– Igen. Azt akarom, anya… Már be is jelentettem a püspöknek.

Felugrott, de visszahanyatlott:

– Mit tettél, szerencsétlen?…

De mintha ugyanazon pillanatban el is feledte volna a püspököt, dermedten csak azt pihegte:

– Ki akar lépni!… Az én fiam, ki akar lépni!… Annyi ezer pap van a világon, miért akar csak az én fiam kilépni?… El akar kárhozni… Az utolsó paraszt is meg fogja vetni… Hát ezért kínlódtam ennyit érte életemben?…

A kétségbeesést a harag váltotta fel:

– Megtiltom! Nem engedem! Megértetted?

– Nézze, édesanyám – kértem szomorúan. – Maga most túlságosan izgatott. Képtelen megfontolni a szavait. Ne határozzon még… Lassankint megbarátkozik a gondolattal. Engem már nem lehet megingatni… Miért nem akar az én jó, megértő édesanyám lenni?

A becéző szóra ismét a szíve sugározta be:

– Hiszen érted remegek, fiam. Mi lesz veled? Mihez kezdesz? Vesztedbe rohansz.

A feleletet sem várva be, tovább ábrándozott:

– Milyen szépen misézett… prédikált… tisztelte mindenki… milyen boldog voltam!… Miért nem is vett magához az Isten, hogy ne érjem meg!…

Láttam, hogy gyermek és – többet nem birtam el. Ingerülten kiegyenesedtem és két szemembe beköltözött a halál:

– Hagyjuk abba az egészet… Legyen boldog… Pap maradok.

– Hála az…

Többet nem birt mondani, mert ebben a pillanatban reám nézett és megfagyott a szó az ajkán.

Mindaketten tudtuk további sorsomat:

– Kérem, anya, hagyjon magamra.

Szinte groteszk sietséggel osont el és az ebédlőben felsikoltott.

Szörnyű képek kavarogtak bennem és csak későbben jutott eszembe, hogy anya sikoltott. Hideg és túlságosan objektiv voltam, mint a kihült holttest. A test és szellem fáradtságában idegen dolgok tolakodtak elém, mint akinek túlságosan sok ráérő ideje van és nem tudja, mit kezdjen önmagával. Halálsápadt voltam és kacagtam.

Most minden átmenet nélkül a prédikációtöltelékre, a naiv legendára kellett gondolnom az édesanyámról, akit fia megölt, kitépte a szívét és a vérző szívvel elrohant. Útközben elesett és a szív azt kérdezte: – „Megütötted-e nagyon magad, fiam?“ – Ezen is kacagtam. Még jobban kacagtam.

Az öngyilkosok jutottak ismét az eszembe. Velük foglalkoztam. Láttam már nehányat. Az akasztott embert, ki megvetően fekete nyelvét nyújtotta a világra, az átlőtt fej véres maszkját, a domborura puffadt hasú vízbefultat, kinek sárga arcán hullalegyek mászkáltak. Csöppet sem borzadtam meg, mert megértettem őket. Különben is mi a halál? Egyszerű háziállat, ki hűségesen a sarkunkban ólálkodik. Megszoktuk. És a szenvedés? Saját ügyetlenségünk. Az öngyilkosság pedig nem gyávaság, ahogy tanítják, hanem tudatos, hideg megvetése mindennek, amivel élet nevezet alatt másokat és önmagunkat kínoztuk. A végső pillanat pedig nagyon tehetséges emberek úri, pazarló gesztusa, amellyel az utolsó százast felragasztják a világ kaján cigányának, az ördögnek homlokára… Pillanatokig a kedvem hajlott is rá, de unottan legyintettem. Kívülről néztem magamat és kíváncsi voltam, hogyan lesz tovább. Kíváncsi, mint egy idegen, aki véletlenül más tragédiájába botlott és futólag megáll, hogy lássa a végét… Ültem íróasztalom előtt és anélkül, hogy tovább valamire gondoltam volna, eszelősen vonogattam a számat és hangosan mondogattam minden nyelven, melyet ismertem:

– Nem érdemes!… Nem érdemes!…

Végül gondolatban leszamaraztam magamat, az ablakhoz mentem és kinéztem a buta világba. Senkivel és semmivel közösséget nem éreztem. Önmagammal legkevésbbé… Mindegy volt már nekem egyház, püspök, emberiség, haza, anya, leány, szerelem, minden. Nyugodtan kiakaszthattam volna saját halotti jelentésemet a mellemre…

Az anyám félénken lesett be az ajtón, hogy vajjon nem emeltem-e kezet magam ellen. Később be is vallotta, de én már akkor tudtam, és megvetőleg gondoltam az emberekre, kik nem is sejtik, hogy több halott jár a földön, mint amennyit sikerült felfedezni és eltemetni. Ezek az igazi öngyilkosok, akik esznek-isznak, beszélnek, mozognak, rosszat tesznek, zenét hallgatnak és misét, véleményt mondanak, vagy operálnak, börtönben ülnek, vagy katedrán, pedig már régen végeztek magukkal, s csak a vén vörös villamost várják, hogy elvigye a gödörig. A háború után egész nemzetek voltak belőlük, akiket úgy neveznek, hogy „kisebbségek“. Mindössze annyi a különbség köztünk, hogy ők ezer esztendőt tévedtek, én harmincat…

– Vajjon most mit csinál édesanyám? – gondoltam rá minden átmenet nélkül a beteg agy szeszélyességével. – Valószínüleg félrebeszél ő is, mint én. Tulajdonképen kár volt érzelmi alapra síklani. Pár szóval elintézhettük volna az egészet. Meggondolatlanok voltunk mindaketten.

Ablakom előtt árnyék suhan el. A harangozó megy, hogy elrángassa az Angelust. Kétszer megszakítja, harmadszor abbahagyja. Még zeng a harang érce, mikor bekopogtat ablakomon és bejelenti, hogy a templomkulcsot otthagyta, mert „az öreg nagyságos aszony“ imádkozik.

Tehát imádkozik… Mit imádkozik? Valószínüleg arra kéri Istent, hogy világosítson fel, más szóval, hozza meg az eszemet, nyugtasson meg, vagy inkább vegyen magához, mielőtt a szörnyű lépést megtenném… A Szűzanya a kedvence. Mindig félhangosan szokta megszólítani:

– „Óh, áldott Szűzanya, mennyei szép rózsa!“…

Gyermekes vágy ragad meg, hogy meglessem anyát a templomban. Lábujjhegyen odalopózok és belesek. A sötétben csak az oltár szőnyege virít és a képek aranyrámái csillognak a falakon. Anya karjaira borulva fekszik az oltárlépcsőn. Ingerültségem, vad gondolataim egyszerre múlnak el. Elönt a szeretet, régi énem és meghatottan nézem. Tudom, hogy mi történik benne. Most másodszor hoz a világra, mert minden gyermek kétszer születik. Először az anyából testet szakít magának, másodszor életet. Az első elválás nem teljes. A gyermekben még hosszú ideig anyja él. Ő érez, gondolkodik, vágyik, örvend, játszik, szenved és sír. Láthatatlan szálak kötik össze. Az anya második énje csak a gyermek, kiben önmaga kezdett új életet. Első születésünk erőszakossága, kíméletlen és szükségszerű, mely az anya holttestén át is meg akar jelenni a földön. Második születésünk a súlyosabb, mert öntudatosan, végleg kifosztjuk édesanyánkat. Mindent elveszünk tőle, terveit, vágyait, álmait, felépített boldogságát, lelke titkait és széttépjük a láthatatlan aranyszálakat. Utána egyik test a magasba, másik a földbe száll. Törvény, Végzet ez, melynek nem állhatunk ellen… Még egy utolsó fájdalom és én a világra jöttem. Neki marad a halál, nekem az élet és ez – akaratunkon kívül történik. Barna szántóföld a testünk, mely az élet számtalan titkát akarja teremni… Legyen tehát úgy!…

Mikor újolag találkozunk, mindaketten nyugodtak vagyunk. A két élet átlényegülése megtörtént, az új célok útrakészen állanak. Minden egyéb csak külsőség. Lelkünk ege kiderült. Az anya a régi szeretet új ruhájában bensőségesen a vállamra dobja magát, megcsókol és halkan azt kérdi:

– Hogy hívják azt a leányt?…

Új könnyek égnek mindkettőnk szemében.

*

Másnap már tudja a falú elhatározásomat. Szájról-szájra adják a hírt. Ha két ember találkozik, csak erről beszél:

– Hallottad?

– Nem lehet igaz. A mai világban az egyetlen biztos állást és szép jövőt nem szokták csak úgy odadobni.

– Az egyháztanácsot már össze is hívatta, hogy a számadásokat elkészítsék. Még a héten meg lesz az átadás… A póstás mondja, hogy ma ment el a pecsétes levél a püspöknek… Az édesanyja azóta állandóan sír.

– De miért teszi?

– Meg akar házasodni.

– Akkor nem igaz az egész. Ha csak nőt akarna, akkor úgy tenne, mint a többiek. Váltogatná a gazdasszonyokat… Volt nekünk már ilyen papunk.

– Ennek nem kell. Ismerheted, hogy milyen ember. Nem kell neki más, csak törvényes, becsületes feleség. Azt mondja, hogy: „Eddig megtartottam a parancsot, senki sem vethet semmit a szememre. Ezután se vessen. Az a becsület, hogy itthagyjam a papságot…“

– Nagy dolog!

– Tiszta igaza van…

Más emberek másképen beszélnek:

– Hallottad?

– Esze van annak a papnak… Hagyjatok békét! – Elbolondított valami gazdag leányt. Eddig gyalog járt, ezután autója lesz. Most azután nyugodtan elküldi a kópertában a püspöknek a reverendáját.

– No, jól eltartottátok a papotokat – mondják a reformátusok a szövetkezetben. – Mi a fenét csináljon? Itt kell, hogy hagyja az egészet. Bükkmakkal nem élhet… Mi a tavaly javítottuk a tiszteletes úr fizetését…

– Elég bolondok voltatok.

A református elkacagja magát:

– Ennek az a rendje-módja. A pap adja a malasztot, mi adjuk a malacot.

– Mondasz valamit.

– Hát persze… De ti már a malaccal elkéstetek… Feri, tőts három déci pálinkát – nyújtja oda az üveget a korcsmárosnak.

Csendesen eldiskurálnak. Mindenki tud valami újat. Az első izgalom után természetesnek veszik az ügyet és ravasz életrevalósággal arra gondolnak, hogy miféle hasznot lehetne belőle húzni?

– Te! Nem tudod, ad-e el valamit? Van egy ártánmalaca. Azt megvenném.

– Azt megveheted, de a fához ne szóljon hozza senki. Jó tavalyi, száraz fa, s az enyim fogytán van… Úgy sem viszi el a hátán.

– Vajjon a rétbeli földdel mit csinál az egyház?… Igaz, hogy egy hold az egész birtok, de engem eltalálna, mert tőszomszédja az enyimnek… Árendába venném.

– A költözésnél aztán legyen eszetek – figyelmezteti a többit egy sunyi paraszt. – Háromszáz koronán alul nincs szekér…

– Mit? Háromszáz korona? Megadhassa a néccázat is…

Új emberek jönnek, új beszélgetést kezdenek… Már éppen készülődnek, mikor belép az unitárius kurátor. Nagy hírt hoz:

– Mindent tudok… Most jövök a mi papunktól. Tanú voltam a szerződésnél… Nem költözik el a faluból…

Közelebb húzódnak az emberek:

– Beszélj már, Samú! Mi volt? Hogy történt?

A kurátor büszke a sikerre és fösvényen méri a szót:

– Éppen a lószekeret készítettem elő, hogy hajnalosan menjek Kolozsvárra, mikor jön a szógáló s mondja, hogy a tiszteletes úr hivat. Át is megyek tüstént. Ott van a katolikus pap is. Barátságosan kezet fog, s azt mondja, hogy alá kellene írni a szerződést, amit a tiszteletes urunkkal kötött. Bérbe vette a felső uccán levő üres házat… No, kiugratom én a nyúlat a bokorból. Tettem magam, mintha nem tudnék semmit:

– Minek az a plébános úrnak? – mondom jámboran. – Van ahol lakjék!

– Oda más pap jön – azt feleli.

– Csak nem pályázott el?

– Nem, csak otthagytam a papságot…

Erre osztán nem tudtam se jót, se rosszat mondani, úgy elfogódtam. A tiszteletes úr később megkérdezte, hogy: – „Te, Józsi, miből számítasz megélni?“ – „Abból, amit itt gyűjtöttem“ – tréfálkozott, de osztán komolyan hozzátette: – „Jó, hogy az anyagiakat említed, mert a becsület úgy hozza magával, hogy megmondjam: Nincs nekem egy árva krajcárom se. Azt azonban ígérem, hogy a házbért valahogy kicsinálom. Adod-e még a házat, kolléga? Ha nem, még széttéphetjük a szerződést.“ – „Azt egyet se – sértődött meg a mi papunk. – Kinek nézel te engemet? Ha tudsz, fizetsz, ha nem tudsz, nem fizetsz… De azt gondoltam, hogy gazdag lányt hozol a házhoz…“ A másik kacagott: – „Adóssága legalább neki nincsen. Egyébképpen tényleg gazdag leszek azzal, hogy hozzám jön – ragyogott a két szeme…“ – „Valamiből mégis csak élnetek kell“ – így a mi papunk… – „Úgy teszünk, mint az egykori székely, ki kiadta a parancsot, hogy: Asszony, főzz puliszkát! – De nincs liszt – feleli az asszony. A székely megmérgelődik: – „Azzal te ne törödj, csak főzzed!…“ Hát ilyen ember ez a pap… Nem lehet tudni, hogy máról-holnapra még élünk-e, s ő a semmire megházasodik.

– Bátor ember…

– Kemény legény…

– Segítse meg az Isten!…

– Mi sem hagyjuk el…

– Ilyen papja nem lesz több a falunak…

– Még áldott szerencse, hogy itt marad…

Mindenkinek van egy drága, jó szava. A föld kemény fiai megértenek, megdícsérnek és védelmükbe vesznek, gyermekükké fogadnak.

Két nap alatt minden készen áll az átadásra: a leltár, a számadások, s minden pillanatban várom az egyházi bizottságot.

Szombaton meg is érkeznek a főgondnokom kocsiján. Elfogódva szállanak le. A nép beles a kapun:

– Tudja, hogy én Önt így is, úgy is nagyrabecsülöm – mentegetőzik a főgondnok, – de a kötelesség, kötelesség.

– Köszönöm, méltóságos uram. Parancsoljatok befáradni – mondom a papoknak, kik alig mernek rámnézni.

Az egyháztanács tagjai ünneplőben, frissen kent bajsszal, mereven az ebédlőben állanak. Édesanyám sírástól vörös szemekkel főzi a konyhán az ebédet. Az asztalon kiterítve, készen állanak a könyvek:

– Hamar készen leszünk – biztatom az urakat. – Templom-alap… – kezdem a beszámolót. – Kiadás 1224 korona 16 fillér. Éspedig: Első tétel… Tessék átvizsgálni, itt vannak az okmányok… Fillérre talál minden…

Végzünk. Megadják a felmentést… A leltárokon is átesünk. Az utolsó törött vasdarabig, minden rendben van. Felveszik a jegyzőkönyvet. Aláírjuk. Végül egyik pap reszkető kézzel, pecsétes, lezárt levelet nyújt át: „Erdélyi Püspöki Hivatal“ – olvasom. Tudom, s mindenki tudja, hogy büntetésem van benne.

– Ezt majd csak holnap bontom fel. Holnap vasárnap és meg akarom tartani bucsúmisémet…

– Ahogy jobbnak látod – mentegetőzik zavartan a pap.

A levelet átnyújtom a gondnoknak:

– Tartsa magánál, kurátor úr és holnap, mise után adja át.

Az egyszerű ember búsat sóhajt. Az ebédet behozzák. Keresztvetésre lendül a kezem és mert papok vannak jelen, latinul mondom az asztali imát:

„Benedicite!“

„Oculi omnium in Te sperant Domine et tu das escam in tempore opportuno… Mindeneknek szemei Tebenned biznak Uram – dörgik a papok – mert te adsz eledelt alkalmas időben…“

*

Végre megvirradt. Vasárnap van és ma tartom utolsó misémet.

Hajnalban odaálltam az ablakhoz, meghatottan néztem a derengő világot és azt mondottam a felkelő napnak:

– Ma utoljára vagyok pap!

A fehér éjjeli ruha végigborzongott testemen, valami ismeretlen végigfájt bennem, elgyöngülten szerettem volna, hogy valaki karjaiba vonjon és azt mondja: – Ne szégyeld! Sírj! Töretlen gyermeki hittel arra vártam, hogy az én Jóistenem meleg ajka fog fülemhez hajolni és megbocsátó, drága revelációjában részesít: – Menj, fiam! Visszaadlak önmagadnak!…

Nem történt meg. A nap méltóságosan emelkedett az erdők mögül kertemben a fák őszi dértől fagyottan hallgattak, zaj nem kélt, alvó madár sem nyöszörgött, a falú is aludt még, minden szemét lehunyva. Hálóingem szétnyilt és puszta, lüktető mellemre rálehelt a hűvös hajnali borzongás. Éjjeli szekrényemről hirtelen, védekező mozdulattal felragadtam a breváriumot és a kitárt ablakon át a kelő nap arany arcába imádkozni kezdettem a „matutinum“ ősritmusú üde himnuszát:

Még egyszer, utoljára éreztem, hogy szárnyaim nőnek, minden pórusomban Isten ragyog, ajkam megdícsőül és valahol a nap felett az azúr végtelenségében lebegek és minden nyelven egyedül dícsőitem az élet édes kútfejét…

És az én himnuszmondásomtól ébredt fel a világ ezen a napon. Az ima szavai elolvadtak forró ajkaimon, fényes ködökben fürdött bensőm, s az öntudat határain túl jártam az ismeretlen világokat, ahol már nem kell szó, igába fogott gondolat, csak nézni és érezni szabad. Nem is tudom, mikor ejtettem ki az exaltáció földöntúli pillanatában breváriumomat őszi virágaim közé. Azt se láttam, hogy hátam megett öreg édesanyám sír, de nem mer hozzám se szólani…

Csak kilenc órakor ócsudtam fel, mikor a nagyharang megzendült felettem. Utolsó misémhez elsőt harangoztak. Választott, szép arám jutott eszembe, de kínzottan, ijedten űztem el:

– Nem! Nem! Ne álljon közénk! Ma négyszemközt akarok beszélni az én Istenemmel!

És csak vele voltam. Hiába állott hátam mögött édesanyám, néma maradtam, csak orcámat ragyogta körül tiszta, könnyű mosoly és dehogy vettem észre, hogy az egyházfi riadtan siet el előttem a boros-vízes korcsú ampolnákkal, a kántor vasárnapra kinyalt képpel nem mer bejönni, mint máskor és a nép az alig pár lépésre levő cinteremből kíváncsi megilletődéssel lesi ablakomat, amelyek mögött ki tudja miféle titkok vannak. Voltak, akik a zöld, moszatos öreg templomfalhoz támaszkodtak szótlanul, mások csendesen ingatták fejüket, a bátrabbak azt mondták: – Milyen kár érte! – de választ nem kaptak… A harangozó nem győzte izgalmában kivárni az időt és gyorsan rárántotta a második harangszót, mire a néma tömeg beözönlött a templomba, hogy elmondja értem a fájdalmas rózsafűzért…

„Ki érettünk vérrel verejtékezett… Ki érettünk megostoroztatott… tövissel koronáztatott…“

Krisztusról beszélnek ezek az igék, de ők, együgyű nép – bocsássa meg nekik – most reám értették… Hogy én is értük verejtékeztem, megostoroztattam, tövissel is sokszor koronáztattam…

Utolsó és egyetlen fizetségük volt ez a vallomásuk, igaz rámgondolásuk…

Azalatt pedig benn a szobámban féltem és titokban azt kívántam, bár ne telnék olyan gyorsan az idő, nyúlnának meg a percek és megijedtem a beharangozás zűrzavarától…

Súlyos, komor léptekkel mentem be a templomba.

Utolsó útamra senkisem kísért el. Egyesegyedül tettem meg, kissé tántorogva, rejtett könnyekkel, a magamrahagyatottság reszkető lépteivel. Az idő is olyan fátyolos, borongó, szomorú volt. Vajjon milyen lehet most a Jóisten arca?…

Halk sóhajjal állott fel a nép, mikor végigmentem a rövid templomhajón. Minden szem rámmeredt, minden kéz utánam szeretett volna nyúlni és a zsúfolt kórus megroppant az izgalmukban remegő embertestek súlya alatt. A rozoga orgona fáradtan zokogott, s a misére gyújtott kicsi viaszlángok haldokolva pislogtak az oltár felett…

Én pedig fakó sápadtsággal utoljára mormoltam a sekrestyében az öltözködés-imákat, megcsókolva a hófehér gyolcsot:

– „Tedd rá fejemre Uram az üdvösség sisakját…“

A bő hosszú alba végigomlott rajtam és én zokogtam magamban:

„Dealba me Domine… Fehéríts meg Uram és tisztítsd meg szívemet, hogy a Bárány vérében megtisztulva, örök örömök részese legyek…“

Fehér kézzel az önmegtartóztatás jeléül átkötöttem derekamat, hogy kiírtsam a kéjek, vágyak izgalmait és hosszasan nyomtam szájamhoz a manipulust, s hangosan fakadt ki ajkamon a jelentése: „Te sírás és fájdalom manipulusa…“

… Sohasem volt ilyen nehéz a kehely, mikor az arany paténán fekvő hostiát oltárhoz vittem… Hatalmas erőm szinte belegörnyedt és pillanatig az oltár hideg kőasztalára kellett támaszkodnom…

„In nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti. Ámen“.

Megkezdődött utolsó misém, a vérontásnélküli áldozat fenséges misztériuma, a fájdalom, élet és halál, feltámadás és túlvilági boldogság gyönyörű költészete a mindennap új Valóság, új születés és új tragédia.

A feszültség feloldódott. Utolsó misém hírére a szomszéd falúból is összegyűlt nagy néptömeg: magyarok, hosszúhajú románok, katolikusok, reformátusok az oltár lépcsőjéig nyomultak, mintha Istenhez vezetett rohamuk pillanatát várnák és mint a fergeteg szabadult ki torkukból a kozmikus horizontokat járó ének:

A dróttal védett kicsi ablakokat megvakítja a forró pára és gyöngyözve futnak le rajtok a hatalmas énekritmustól űzött vízcseppek. Reszketek, mint a viharban. A test és lélek nagy feltárulása fokozódik és tompán zsibongnak az agyak szentséges mámorukban.

Az orgona elhallgat. Most dícsőséget kell mondanom Istennek. A földről ég felé ívelő széles körmozdulattal emelem karjaimat a magasságokba és fenn a gyertyák szürke, illatos füstjében könyörgőre zárom, hogy a nagy Ismeretlen megragadja, míg mondom mindannyiunk nevében:

„Laudamus Te, Benedicimus Te Glorificamus Te… Adoramus Te…

Utolsó „Gloria“ volt. Többé nem zendül gyönyörű dallamára hangom. Halk fájdalom lüktet szívemben és a múló kétség is reá száll. Vajjon szabadott-e ma is megtennem?… Nem hiszem, hogy az Úr letaszítsa öléből az én glóriámat, hiszen olyan hűen, igazán és melegen szállott fel belőlem, hogy piros lett a torkom tőle…

És mégis jól esik, mégis csak a hitvallás nyugtat meg…

Mások azért mondják: „Hiszek“, hogy önmagukkal elhitessék, én azért mondom, hogy az én Teremtőm elhigyje, bár tudom, hogy tudja, látja, érzi, hiszen szemeimben is lobog, mint két vörös fáklya. Szinte révületbe ejtenek a megtestesülés titkai:

„Hiszem, hogy… Isten Istenből, Fény a Fényből… egylényegű az Atyával, ki által mindenek tétettek és ki értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért leszálla az égből…“

Térdre roskadok, mint aki a rohanó emberiségből elsőnek futott az égből földre ért Krisztushoz és úgy lihegem:

„Et incarnatus est… Megtestesült… Emberré tétetett… Meg is feszíttetett…“

Most még nem félek szembefordulni a néppel, hogy feléjük nyitott karjaimmal, míg az Úr velünklétét közlöm, minden szenvedést, vágyat, panaszt, imát, sorsot, könyet, koldust, szegényt, gyermeket és aggot, mindenkit és mindent ölelésbe gyűjtve ráemeljem az oltár asztalára… mert azt jelenti a „Dominus vobiscum“.

Az énekvihar nem szünik, a lelkek általa érnek, telítkeznek és pillanatok alatt megcsillan kezemben a kehely, az ártatlan ostya hófehéren nyugszik a paténán, mint aranyravatalon. Most még csak kenyér, mely Isten testévé lényegül. Bort és vizet öntök a karcsú kehelybe, hogy vérré váljék az is. Finom illata fejem körül leng… Ujjaim közt felemelem az arany bölcsőt, melyen Isten fog születni és felajánlom az emberiség kenyerét, borát és átviszem az emberi verejték szülöttjét a megtisztulás mennyei vizein, míg újra kezembe vehetem, hogy az átlényegülés, ez a még Istennek is legnagyobb cselekedete, egy bűnös porszem-pap szavára megtörténjék…

– Hogy mered megtenni? – sikolt a lélek. Testemet meggyötri, agyam kifárasztja s a vékony, ragyogó hostia majdnem elég lehelletem alatt, amikor a súlyos igét kiejtem:

„Hoc est enim corpus meum!… Ez az én testem“.

Kissé hátratántorodom, mintha a törékeny, kerek ostyatest élő, valóságos Krisztus testté formálódnék és a paténa aranysarúvá görbülne lábain… Én vagyok, ne féljetek!… Biztos, hogy megtörtént… és egykor testi szemeinkkel is látni fogjuk… Fejem fölé emelem, felmutatom a népnek, amely a földre veti magát és kereszthányó ijedtséggel nem mer Istenére nézni… Utolsó erőm maradékával már a kehely nódusát ragadom meg és arany öblébe mélyesztett szájjal sugom a szavaimtól is borzongó bornak:

„Hic est énim calix sanguinis mei… Ez az én vérem kelyhe… mely kiontatott a bűnök bocsánatára…“

Az embertömeg magához tér és felzúg újból az ének:

A hostiára függesztett szemekkel várok és hirtelen mélységes vágyak támadnak bennem, hogy nem én, de Isten e pillanatban leszámoljon velem. Olyan erős bizalom ragad meg, hogy szinte mellemen érzem karjait. A rubrikák tiltják, de én hirtelen lehajolva, édesen megcsókolom az isteni testet:

– Most mondd meg, Énjóistenem, hogy igazán haragszol-e reám? Elítélsz? Megbűntetsz-e, mert… mert anyira – szeretek?… Rosszabb fiad volnék-e, mert szívem szerint cselekszem?… Ha ellenedre teszek, inkább végy magadhoz ebben a pillanatban, hogy holtan zuhanjak híveim karjai közé… Te tettél emberré, mindent tudsz és híred nélkül a megfagyott veréb nem eshetik le a háztetőről. Nyilatkozzál meg, Isten…

A szent test azonban nyugodott nesztelen. Éreztem, hogy könnyeim bőven előtörnek. Egy csepp a szinlegostyára hullott és láttam, hogy a Corpus felissza és átszürkül tőle.

– Hátha ott a szíve? – gondoltam és hittem is boldogan…

Erre mindenről megfeledkeztem…

Az ének megszünt, nem hallottam. A nép új dallamba kezdett, annak is vége volt és én mitse tudtam. Végül csend lett. Kántor, nép ijedten rámnézett és a néma csendben csak sejtették, hogy rendkívüli dolgok történnek az oltáron… Mert, ha tudták volna, ami az Énistenem és köztem történt, felrohantak volna és lecsókoltak volna az oltárról…

Utolsó áldozásom megtörtént, hogy utána én is csak áldozat legyek, mint embertársaim, a milliók…

„Ite missa est“.

Menjetek, vége a misének!…

Végül a szószékre léptem és elbucsúztam mindenkitől. Az árva néptől, mely éveken keresztül hozzámfutott panaszával, bújával, bajával. A porban játszó gyermekektől, kiket én kereszteltem, azoktól, kiket én hordottam ki a temetőbe, azoktól is, akik soha haza nem jönnek, mindent elveszítettektől, a testet, az életet hiába áldozóktól. Hiszen mindenki lehullott az élet fájáról és ime, utolsónak én rogyok egy világ romjai fölé. A véres világ-misének is vége van.

… De amit nektek hirdettem – mondom, – azt most is hirdetem, egyetlen szavamat se tagadom meg. Ti tartsatok ki mellette és engedjetek útamra menni! Senki se kövessen!…

A szeretet és lélek ömlésének forróságától meggörbültek a gyertyák, könnyesek lettek az ablakok és sűrű pára feküdte meg a templomhajót. Egyszerre felkiáltottak:

– Ne hagyjon itt minket!

A második teremtés nagy ideje volt ez, mikor mindannyian a világkataklizma halálos dermedtségéből ismét érző, látó, tudó emberré lettünk. A szívünk fojtogatott és gyengék voltunk szavunk kiejtéséhez. Az izgalom láza fehérre rágta a nyelveket és kínunkban görbedeztünk. Az ijedt parasztok fejüket csóválták, a kopott templompadok recsegtek, a kántor nem birt játszani az orgonán, a nép nem birt hozzáfogni a záróénekhez. Többen hazafutottak, mások viszont nem birtak felállani. Voltak, akik csak merően előrenéztek és ismét, akik a valóságnak nem hittek. A gyertyák hosszú lánggal lobogtak és a falak düledeztek a szemek szédülésében…

Menjetek! Vége… Vége a misének!

Egyenes fővel, se jobbra, se balra nem nézve, kirohantam a templomból.

Az édesanyám szólott:

– Az emberek látni akarnak, fiam. Tele néppel az udvar.

– Hagyjanak magamra!… Én senkit sem akarok látni. Senki se zavarjon! Te se, anyám. A kántor egyedül tartsa meg a vecsernyét. Még valami dolgom van.

Erre az ajtót is bezárom, hogy senki se hallgatózzék.

Elfogódott, különös vagyok. Az idegeim muzsikálnak és úgy érzem, mintha a levegőben lebegnék. A következő percben halálos fáradtság lep meg és mozdulatlan, nagy aranytóvá válik a világ, amelynek tűkrén hanyatfekve úszom.

– Tehát megtörtént – ismétlem magamban sokszor és nem birom elhinni, hogy valóban megtörtént, s nem álom játszik velem… – Mit cselekedtél? – sikolt fel utána a gondolat és erőtlen, elhagyott, gyenge vagyok. Nincs egyetlen pont ezen a földön, melybe belekapaszkodhatnám. A leány se… A szerelem?… Vajjon szeretem? Rémülten vizsgálom elalélt szívemet, de sehol sincs benne a képe… Milyen jó, hogy most ő sincs mellettem… Már benne is csak halványan remélek és valahol az összeontott templom porfellegének peremén túl látom elmosódó sziluettjét, mintha tőlem menekülne ő is… Bizakodom, hogy holnapra megnyugszom, de most fáj, amit tettem és mégis jól esik, hogy megtettem…

– Fejezzük be!…

A szekrényből előveszem a titokban, adósságra készült, rejtett civilruhát, sorba rakom az egyes darabokat ágyamon és kezembe veszem az ezüst szentelő botot, hogy megáldjam, mielőtt felvenném… Még jogom van hozzá… Vagy már nincsen?… Mindegy.

„Adjutorium nostrum in nomine Domini…“

A halk szenteltvízcseppek rápermeteznek a ruhára és ragyognak rajta.

Most le kellene vetnem a reverendát, de félek. Várok. Nem tudom mire, csak várok hosszú ideig. Párszor a gombhoz nyúlok, de mindig csak azt látom, hogy kezeim sárgák, mintha sirból kölcsönöztem volna őket… Mégis meg kell történnie… Utána nyugodtabb leszek. A kopott, fényes, szegényes, itt-ott foszladozó papi ruhadarabot megcsókolom éppen úgy, mint tizenkét évvel ezelőtt, mikor először magamra vettem és sietve zárom rá a szekrényajtót.

Ügyetlenül bogozom fel a nyakkendőt. Milyen furcsa, ostoba viselet… Mereven hull le tagjaimról az élesre vasalt nadrág. Nézem és nem állom meg, hogy ne beszéljek hozzá:

– Szegény rabruha te. Tudom, hogy kopott, megtérdesedett, rojtos, szerencsétlen testtakaró leszel. Rövid idő múlva egymást fogjuk szégyelni. Rajtad is folt, rajtam is folt, de kérlek, hogy védj, takarj, légy hű hozzám, tarts ki, hiszen nincs amivel kicseréljelek majd. Rongykorodban is az enyém leszel. Nem is ruha, hanem testrész. Ne feledd soha azt a sok gondot, gondolatot, érzéseket, melyekkel megszereztelek. Segíts futni a veszedelmektől és boldogságomhoz sietni, de kötözd mozdulatlanná lábamat, ha veszedelmek és a rossz útjára térnék.

Úgyanúgy tettem a kabáttal is. Szimbólikus szavakat, szertartást pazaroltam rá furcsa lélekjátékkal. Eszébe juttattam, hogy valaha juhok hátán, virágok közt szaladgált, mint én és most azért találkoztunk…

– Óvd a szívemet – gyermekeskedtem, – hallgasd meg, mit mond neked és szárnyaid csak akkor nyiljanak meg, mikor jó emberek kérezkednek be rajta, vagy a szépség és szeretet túlcsordulnak benne… Ne tépjen meg tövis, ne üssön át golyó, tűz megkíméljen, köny és vér be ne szennyezen, fájdalmak, gyász el ne változtassák színedet! Segits ölelni azokat, kiket ölelnem kell, ne üss, de felemelj! Ne az fájjon, ha kacagnak rajtad az emberek, hanem ha rettegnek tőled!…

Végre átöltöztem: Egyik világot letettem, másik világot felvettem…

A püspök levele van még hátra. Dél óta ott fekszik íróasztalomon. Kezembe veszem és várok. Lehunyom szemeimet és még egyszer végigélek mindent, ami történt… Ez az életem legvégső, döntő pillanata… Hiszen csak egy másik borítékba kellene tennem a püspöki átkot és rendben volna minden… De nem… az én útam szent… Nyugodtan feltépem és elolvasom a latin írást:

„… Mivel többszörös atyai intelmem ellenére is nyájadat hűtlenül elhagytad, a nekem fogadott engedelmességet megtagadtad, ezennel felfüggesztelek a javadalomtól és a szent cselekmények végzésétől…“

Most már senkim és semmim nincsen. Egyesegyedül állok egy legyőzött haza, elhagyott egyház romjain, az új és ismeretlen élet rettentő arca előtt.