ELSŐ FELVONÁS.
Díszes vendégszoba egy nagyon szép tengerparti kastélyban. Balról és jobbról ajtó. A színpad közepén garnitura: kanapé, asztal, két karosszék. Hátul nagy ablak. Csillagos északa. A színpadon sötétség van. Mikor a függöny felgördül, a baloldali bejáratajtó felől hangos férfibeszélgetés hallatszik. Nyílik a bejáratajtó és három smokingos úr lép be a szobába. Az egyik rögtön felcsavarja a villanyt. Némán mennek a középre, ott az asztal köré állnak. Mind a három rágyujt. Aztán egyszerre ülnek le. Gál a baloldali, Turai a jobboldali karosszékbe. Ádám középütt, a kanapéra. Igen nagy, majdnem kínos szünet. Füstfelhők. Kényelmes terpeszkedés. Csend. Aztán:
Gál. Min gondolkozol olyan nagyon mélyen?
Turai. Azon gondolkozom, hogy tulajdonképpen milyen nehéz egy színdarabot elkezdeni. Mindjárt a darab legelején mikor elkezdődik, bemutatni a főszereplőket.
Ádám. Az nehéz is lehet.
Turai. De még milyen nehéz. Elkezdődik az előadás. A nézőtér elcsendesedik. Színészek lépnek be a színpadra és kezdődik a kínlódás. Eltart egy örökkévalóságig, néha pláne egy egész negyedóráig, amíg a publikum megtudja, hogy melyik kicsoda és mit akar.
Gál. Érdekes a te agyvelőd. Egy pillanatra sem tudod elfelejteni a mesterségedet.
Turai. Azt nem is lehet.
Gál. Nem múlik el egy félóra, hogy ne beszélnél színházról, színészekről, darabokról. Más is van a világon.
Turai. Nincs más. Drámaíró vagyok és ez nagy átok. Már Alphonse Daudet megírta az emlékirataiban, hogy mikor az apja meghalt, arra gondolt, micsoda hatásos jelenet volna ez a színpadon.
Gál. Jó, azért ennyire mégsem lehet az ember rabszolgája a mesterségének.
Turai. Aki nem lehet ura, az rabszolgája. Középút nincs. Hidd el az nem tréfa: egy darabot jól elkezdeni! Ez egyike a legnehezebb színpadtechnikai problémáknak. Gyorsan mutatni be a figurákat. Vegyük például itt ezt a képet: mi hárman. Három smokingos úr. Ha nem ennek a nagyúri kastélynak ebbe a szobájába lépnénk be, hanem egy színpadra, épp mikor egy darab kezdődik. Egy csomó érdektelen dolgot kellene össze-vissza beszélnünk, amíg kiderülne, hogy kik vagyunk. Hát nem volna sokkal egyszerűbb a dolgot úgy kezdeni, hogy előállunk és bemutatkozunk? Feláll. Jó estét. Mi hárman itt ebben a kastélyban vendégek vagyunk, most az ebédlőből jövünk, kitűnően vacsoráztunk, megittunk két üveg pezsgőt. Az én nevem Turai Sándor, színműíró vagyok, harminc év óta írok darabokat, ebből élek. Pont. Most te.
Gál feláll. Nevem Gál, szintén színműíró vagyok, ugyancsak darabokat írok még pedig kivétel nélkül mindig ennek az itt jelenlevő úrnak a társaságában. Mi ketten híres darabíró-firma vagyunk. Minden jó bohózat és operettszöveg színlapján ez áll: írta Gál és Turai. Természetesen szintén ebből élek.
Gál és Turai egyszerre. Ez a fiatal úr pedig…
Ádám feláll. Ez a fiatal úr pedig, engedelmükkel, Ádám Albert, huszonötéves, zeneszerző. Én írtam a zenét ennek a kedves két úrnak a legújabb operettjéhez. Ez az első színpadi munkám. Ez a két éltes angyal fedezett fel engem és most az ő segítségükkel szeretnék híres lenni. Ők hivattak meg ide ebbe a kastélyba is. A frakkomat és a smokingomat ők csináltatták. Tudniillik egyelőre még szegény és ismeretlen vagyok. Egyébként: korán árvaságra jutottam és a nagymamám nevelt fel. A nagymamám már meghalt. Most egyedül vagyok a világban. Se nevem, se pénzem.
Turai. De fiatal vagy.
Gál. És tehetséges.
Ádám. És szerelmes vagyok a primadonnába.
Turai. Ezt már nem kellett volna mondanod, ezt már a publikum magától is kitalálta volna.
Mind a hárman leülnek.
Turai. Hát nem ez volna a legegyszerűbb, így kezdeni egy darabot?
Gál. Hiszen ha ezt lehetne, könnyű volna darabot írni.
Turai. Nem olyan nehéz az, hidd el. Nézd kérlek: az egész dolog…
Gál. Jó, jó, jó, csak ne kezdj megint színházról beszélni. Torkig vagyok vele. Majd holnap beszélünk, ha parancsolod.
Turai. Igazad van. Végre egy pár boldog, gondtalan óra. Ez a szép autóutazás! Olaszország! És Isten veled íróasztal, írógép, Isten veletek, rosszillatú kulisszák, hamis színészek és igazi direktorok! Egész évben örülök ennek a pár hétnek, amelyet itt szoktam tölteni. Remek hely, nagyszerű házigazda, igazi barát és igazi úr, aki szabadjára engedi a vendégeit! Aztán szeretem ezt a finom gazdag világot itt, amely annyira nélkülözhetetlen még a legrosszabb operettszövegben is. És ne felejtsük el a legnagyobbat – uraim – készen van a munka! Készen van az új operett! És nyár van, és szép az éjszaka, és előttünk a kék tenger és remek volt a vacsora… órájára néz… és még nincs is nagyon késő. Két óra tíz perc. Egy szép nap. Érdemes megjegyezni.
Gál. Péntek.
Turai. Úgy van.
Gál. Bár ne volna úgy.
Turai. Püff! Kezdődik az önkínzás a babonával.
Gál. Kérlek, nem szabad pénteken érkezni.
Ádám boldogan ábrándozik a kanapén. Ugyan uraim… mindegy az… péntek, szombat, vasárnap, tavasz, nyár, ősz, tél. Minden szép! Lecsukja a szemét.
Turai. Nekem a kedd a rossz napom. Gálhoz. Például te kedden születtél.
Gál. Hát kérlek. Eddig már a következő pechjeink voltak a péntek miatt. Délben San Martinónál zuhogó eső és gummidefekt, emiatt: egy óra késés. Délután Fierónál kutyagázolás, megállás, népgyűlés, veszekedés és fizetés. E miatt: ideérkezés este nyolc helyett tízkor. Péntek. Ki nincs itthon? A nagyszerű házigazda és az egész társaság, köztük az, aki miatt tulajdonképpen idejöttünk. Kiránduláson vannak. Péntek. Hol a primadonna, az ifjú és tehetséges, a legszebb, a legédesebb, ennek a kastélynak legfontosabb vendége? Velük van a kiránduláson. Visszajön estére? Nem. Mikor jön vissza? Nem tudja senki. Péntek.
Turai. Majd csak hazajön.
Gál. Ha most jön, már szombaton jön.
Ádám ábrándozva. Ah! Holnapig várni… hogy láthassam… Egy egész hosszú éjszaka…
Turai. Hát jó. Most jövök én. Péntek: ragyogó ebéd San Martinóban, felülmulhatatlan espresso-kávé. Igaz: mialatt ebédeltünk, zápor. De a kávénál váratlanul napsütés, tehát pormentes országút és illatos levegő. Kutyagázolás, népgyűlés, igaz. De két szerencse: kutya életben maradt és minket nem vertek meg. Megérkezés a kastélyba későn, igaz, de megint szerencse: senki sincs itthon, a fáradt utasoknak nem kell kínos társalgást folytatniok és mégis felséges paprikás csirkét kapnak, messze a hazától, az olasz tenger partján. És a főszerencse, a legnagyobb: ez a szoba itt, ez a szoba itt az angyalé mellett, evvel az átjáróajtóval… Ádámhoz, erősen hangsúlyozva… evvel az átjáróajtóval… épp ez a szoba üres és hála régi barátságomnak a főkomornyikkal, számunkra kijelöltetik. Ez csak szerencse.
Gál Ádám felé. Az ő szerencséje.
Turai. Az ő szerencséje a mi szerencsénk is. Ha ők ketten boldogok, neki szebb melódiák jutnak eszébe és az angyal szebben énekli. A siker pedig közös. Mindenikünké. Nincs itthon? Annál szebb lesz a meglepetés: az angyal az éj folyamán mit sem sejtve hazaérkezik a kirándulásról, bemegy a szobácskájába, lenyugszik az ágyacskájába…
Gál. Mért kicsinyítesz, te bájos? Szép nagy szobája van és óriási ágya. Én ismerem ezt a helyet.
Turai. Mindegy. A fő, hogy hazajön, nem is sejti, hogy mi itt vagyunk és elhoztuk neki a kész operettet – uraim! – a kész operettet, és hajlandók vagyunk neki ebből az operettből elénekelni azt a még nem világhírű, de biztosan világot hódító nagy valcert, a fővalcert, az égbeszárnyaló valcert, amelyet ez az ártatlan gyermek, szerelmes fiatal szívének minden lelkesedésével…
Gál közbevág. Elég! Még elbizakodik. Órájára néz. Mindjárt félhárom. Uraim! Van egy indítványom. Feküdjünk le. Holtfáradt vagyok. Énekeljünk holnap. Ha eddig nem jött, reggelig marad. Én ismerem ezt a házat. Reggel ötkor keltünk fel, négyszáz kilométer zúg a fejemben. Az ártatlan ifjú már alszik is.
Ádám félálmából felriad. Nem alszom. Minden szót hallok.
Gál. Hát mit mondtam?
Ádám. Reggel ötkor, négyszáz kilométer, valamit a fejeddel…
Gál. Na látod.
Turai. Én se bánom, ha a meglepetést reggelre halasztjuk. Majd a valcerrel ébresztjük fel.
Ádám. Csak addig meg ne tudja, hogy megjöttünk.
Turai. Te csak mindig bízzál bennem. Szigorúan meghagytam lent az öreg portásnak, hogy holnap reggelig a világon senkinek ne mondja meg, hogy megérkeztünk. Ádámhoz. A portás itt majdnem olyan nagy úr, mint a házigazda.
Ádám feláll. Akkor én megyek fürödni.
Turai. Nagyon szép logikus összefüggés. Mi köze a portásnak a fürdéshez?
Ádám. Gyülölöm a logikát.
Gál. Most akarsz fürödni?
Ádám. Igen.
Gál. A tengerben?
Ádám. Nem, kádban. Így álmosan, fáradtan, reményteljesen, boldogan ülni a langyos vízben, lehunyt szemmel… nagyszerű! Megyek is.
Turai. Erigy fiam. Csak, ami jól esik. A művészt, mikor alkot, ápolni kell. Gálhoz. Ismerted a nagymamáját?
Gál. Nem.
Turai. Ilyen kicsi volt. Mutatja. A legkisebb öregasszony, akit valaha életemben láttam. Ő az oka, hogy ez a fiú ilyen gyámoltalan gyerek maradt. Sohasem felejtem el, mikor először hozta fel hozzám, hogy bemutassa. Valósággal rámkiáltott! «Ez a gyerek egy genie, azonnal hallgassa meg a szerzeményeit!»
Ádám. Hogy reszkettem én akkor!
Turai. Hát még én! Bizony, bizony. Elgondolkozva: Az anyja… szép csendes asszony volt.
Ádám meghatottan. Én nem is igen emlékszem rá.
Turai. Oh, én szinte magam előtt látom! – Bizony, az ilyen fiatal művésznek néha nagyon sokat kell küzdenie, amíg beérkezik. De veled ez nem fog megtörténni. Terád két okos ember vigyáz. Nahát eredj fiam, fürödj, aludj, szeress, örülj a menyasszonyodnak, örülj ennek a szép életnek itt!
Gál. Te neveled álmodozóvá. Meg kell neki ismerni az élet keserűségeit is.
Turai. Ez neked sürgős?
Gál. Nekem nem.
Turai. Hát neki még kevésbbé. Menj fiam, pihend ki magad, holnap aztán légy friss és jókedvű.
Ádám körülnéz. Szóval ez itt az én szobám?
Turai. Hogyne angyalkám. Jelentősen. És e mögött a fal mögött lakik ő, a boldog menyasszony. Tulajdonképpen klasszikus helyzet. Ugyanaz, mint Pyramus és Thisbe helyzete a Szentivánéji álomban. Szerelmesek egymásba… és egy fal választja el őket. Hogy mondja Pyramus? «Te fal, oh fal, oh fal, drága kedves válasz, Mely az ő telekjük, s a miénk közt állasz».
Gál. Jó, jó. Megint színház, megint színház!
Ádám. És ti ketten?
Gál. Nyugodt lehetsz. Mi az ellenkező oldalon lakunk. A mi szobánk arrafelé van. Mutatja.
Ádám. Egy szobában laktok ketten?
Turai. Mindig. Igazi társszerzők egy pillanatra se hagyják el egymást. Egyetlen kis ötletnek se szabad elveszni. Azonkívül, én álmomban beszélni szoktam. Állítólag olyankor mondom a legjobb vicceket. Ő meg ébren alszik és mindig mindent feljegyez.
Ádám a bejáratajtónál. Atyáim! Egy kijelentést óhajtok tenni. Szeretlek benneteket, az élet szép és én boldog vagyok!
Meghajtja magát és kimegy.
Turai szünet után. Erre a határozott kijelentésre hajlandó vagyok meginni egy pohár jó cognacot.
Gál. Kettőt.
Turai csenget. Örül a lelkem, hogy ezt a gyereket ilyen boldognak látom. Nekem sohasem volt gyerekem és így ötven év körül az ember úgy tele van atyai szeretettel, hogy szinte kell hozzá valami gyerek. Erre, szegénykére bizony ráfér az apai gondoskodás. Ismét csenget. Remélem, a személyzet még nem ment aludni. Elgondolkozva. Bizony… az anyja kedves, szép, csendes asszony volt. Kinéz az ablakon. A hotel előtt a parton még táncolnak. Reflektorokkal világítják a táncoló párokat… Jó színpadi kép volna ez egy operettben, a fináléban… tudod, ezzel a szép kék csillagos éggel a háttérben… a tenger, csupa kis színes fénypontokkal… gyönyörű díszlet! Eljön az ablaktól. Azt kell hinnem, igaza van a fiúnak: az élet szép! Leül. Boldog.
Gál. Te. Nem akartam az előbb mondani. De tulajdonképpen még ez is a péntekhez tartozik.
Gál. Nem kellemes. Van egy hírem számodra. Nem kellemes.
Turai. Különös állat vagy te. Amint az ember öt percig jól érzi magát, mindjárt van valamid.
Gál. Várj, mindjárt lesz neked is valamid.
Turai. Na gyere öregem. Rontsd el a kedvemet. Mi van?
Gál. Láttam egy nevet lent a portásnál. Megnéztem a nagy vendégkönyvet, hogy ki mindenki van itt. Cseppet sem kellemes.
Turai. Mit ijesztgetsz? Ki az?
Gál. Almády.
Turai. A színész?
Gál. Igen.
Turai. Itt a kastélyban?
Gál. Igen.
Turai. Ez tényleg kellemetlen.
Gál. Na látod.
Turai. Most örülsz?
Gál. Dehogy örülök. Én pesszimista vagyok, de fájdalom, tisztességes ember. Ez azt jelenti, hogy sohasem örülök, ha igazam van. Tény az, hogy Almády úr itt van.
Turai. De hát hogy kerül ez ide? Már van vagy tíz éve, hogy nem szokták meghívni. Úgy tudom, a feleségével meg a gyerekeivel nyaral a Balatonnál. Saját villájában.
Gál. Hát most megint meghivatta magát. Bizonyára volt rá oka.
Turai. Tudja ezt a fiú?
Gál. A fiú semmit se tud. Sejtelme sincs arról, még most sem, hogy mit jelent Almády úr a menyasszonya életében.
Turai. Ugyan erigy. Olyan sokat nem jelent… Istenem… Hát leckéket adott neki, tanította a színiiskolában… lélegzetvételre tanította, meg mint mondani szokták: előre hozta a hangját… Ugyan kérlek! A híres hősszerelmes és a kis színinövendék! Megszokott história. Magától értetődik. Eltart pár hónapig. Ugyan! Ennek már rég vége. És Annie sokkal okosabb. És menyasszony. Van neked arról fogalmad, milyen szenvedélyesen tud egy színésznő menyasszony lenni, ha valaki tényleg el akarja venni? Én ugyan nem vagyok elragadtatva ettől a gondolattól, de engem csak az érdekel, hogy a fiú boldog-e vagy nem. Ugyan kérlek! Majd bolond lesz avval a komédiással… még ha itt is van… ugyan erigy! Egy négygyerekes családapával. Annál már igazán több esze van.
Gál. Én nem mondtam semmit. Én csak azt mondtam, hogy láttam a nevét egy könyvben a portásnál, tehát itt lakik. Kellemes ez? Nem. Ez kellemetlen. Ezt mondtam. De most mondok még valamit: telegrafálni kellett volna, hogy jövünk.
Turai. Ezt már mondtad reggel. Jó. Megint igazad volt.
Gál. Megint nem örülök. Kérlek szépen, nőt sohase szabad meglepni. Mindig telegrafálni kell jó előre. Ahányszor én még az életben ilyen kedves meglepetést csináltam egy hölgynek, végül mindig én lepődtem meg. Kopogtatás. Szabad!
Turai. Mi az? Ja vagy úgy. Cognacot kérünk.
Lakáj. Szabad kérdeznem, melyik a kedvenc márkája a nagyságos doktor úrnak?
Turai Gálhoz. Kérlek, menj be egy kicsit a fiúhoz, tartsd benn egy pár percig… én szeretnék itt ezzel… fejével a lakáj felé int… pár szót szeretnék vele beszélni.
Gál kimegy.
Turai a lakájhoz. Hogy hívják?
Lakáj. Engem?
Turai. Igen. Magát.
Lakáj. Dvornicsek János.
Turai. Hány éves?
Lakáj. Ötvenkettő.
Turai. Hol született?
Lakáj. Podmokli. Csehország.
Turai. Nős, nőtlen?
Lakáj. Nős vagyok. Két gyermekem van.
Turai. Maga tavaly még nem volt itt.
Lakáj. Nem kérem.
Turai. Az idén jött?
Turai. Köszönöm.
Lakáj nagyon szerényen, kis szünet után. Bocsánatot kérek nagyságos uram. Miért tetszett felvenni az adatokat?
Turai. Ne féljen, nem vagyok detektív. Majd megmondom a végén. Tehát Dvornicsek János: feleljen a kérdéseimre. Ebben a szomszéd szobában lakik Balogh Annie őnagysága?
Lakáj. Igenis.
Turai. Még nincs itthon?
Lakáj. Nem láttam hazajönni.
Turai. Elmenni látta?
Lakáj. Délután mentek el hat órakor.
Turai. Mentek? Kik mentek?
Lakáj. Az egész társaság. A kegyelmes gróf úrral együtt. Kirándulásra mentek, azt hiszem San Pietroba.
Turai. Messze van az?
Lakáj. Másfél óra motoroson. A nagy motoros hajón mentek, huszonhat személy. Hideg vacsora van a hajón. Csudás büffé.
Turai. És mikor jönnek vissza?
Lakáj. Rengeteg ital van a hajón.
Turai. Nem azt kérdeztem. Azt kérdeztem, mikor jönnek vissza.
Lakáj. Hát arra feleltem, nagyságos uram. Rengeteg ital: ötven üveg pezsgő, tizennyolc üveg cognac, különböző likőrök és hatvan üveg sör. Reggel jönnek haza.
Turai. Miért?
Lakáj. Mert ezt előbb mind megisszák.
Turai. Ja úgy. És ki mindenki van abban a társaságban?
Lakáj. A zöme, nagyságos uram, hogy úgy mondjam, a zöme egy amerikai család. A kegyelmes gróf úrnak távoli rokonai. Azok követelik a kirándulást minden ünnepnapon.
Turai. Ma milyen ünnep van?
Lakáj. Én nem tudom nagyságos uram. Nekik minden héten kétszer ünnepjük van. Nem ismerem ezt a vallást. Elmennek éjjel lumpolni a tengerre. A művésznő őnagyságát imádják. Énekel nekik a hajón. Cigánnyal.
Turai. Cigány is van?
Lakáj. Négy szál. Különben itt játszanak a hotelben, a Corona d’Italia-ban. De nem jók. A cigány nem ér semmit a vizen. A cigánynak talaj kell.
Turai. Talaj. Igen. Hogyne. Na gyerünk tovább. Almády urat ismeri?
Lakáj. Almády?
Turai. Színművész. A Nemzeti Színháztól.
Lakáj felkiáltva. Hogyne kérem! Hogyne! Almády művész urat ne ismerném? Itt van nálunk három nap óta.
Turai. Itt a kastélyban?
Lakáj. Igen, a régi traktusban. A kertre nyílik az ablaka.
Turai. Ezen az emeleten?
Lakáj. Igenis nagyságos uram.
Turai akit ez bosszant. És… ő is a társasággal van?
Lakáj. Hogyne kérem. Együtt mentek őnagyságával.
Turai. Hogyhogy: együtt mentek?
Lakáj. Hát… ő kísérte a hajóra. Együtt szoktak.
Lakáj. Hát… csak úgy, mint kollégák. Almády úr szaval a hajón.
Turai. Honnan tudja?
Lakáj. Kedden én voltam velük.
Turai. Kedden. Persze kedden.
Lakáj. Igenis. Kedden.
Turai. Tudom, tudom. Hát… köszönöm.
Szünet.
Lakáj. Vége?
Turai. Vége.
Lakáj. Csak mert azt tetszett mondani, a végén meg tetszik mondani…
Turai. Hogy miért vettem fel az adatait.
Lakáj. Igen.
Turai. Tanuljon tőlem gyermekem. Fogadja ezt hálám jeléül, mint bölcs tanácsot: aki bemutatkozik, az a vallatásnál kevesebbet hazudik. Felelősséget érez. Ez a bölcsesség egy detektívdrámából van, írták Gál és Turai.
Lakáj. Köszönöm szépen.
Turai. Szívesen.
Lakáj. És most milyet tetszik parancsolni?
Turai szórakozottan. Hogyhogy, hogy milyet tetszem?
Lakáj. Cognacot.
Turai. Ja igen. Pardon. Hiszen cognac miatt csengettem be. Hát miféle van kéznél?
Lakáj. Nagyságos uram: minden ami jó és francia. Hennesy, Dubouché, Rivière-Gardrat…
Turai. Hát akkor legjobb lesz, ha egy pohár… Kis szünet. Kint egy ajtó csapódik.
Lakáj felfigyel. Pardon, nagyságos uram! Felemeli az ujját.
Turai. Mi az?
Lakáj. Pardon! Azt hiszem… Tessék csak csendben maradni! Azt hiszem, most jön haza őnagysága.
Figyelnek. A szomszéd szobából hallani, amint Annie csengő hangon, bátran, hangosan énekel egy operettáriát.
Lakáj. Igen, ő az.
Hallgatják az éneket.
Turai. Nagyszerű! Ő az! Boldogan, jokedvűen. Hát kérem, akkor nem kell a cognac, hanem kerítsen elő valahonnan jéghideg pezsgőt és egyszersmindenkorra vegye tudomásul: házi márkám és kedvenc italom Mumm, Cordon Rouge. Mozogjon fiam, gyerünk, gyerünk!
Lakáj. Ide hozzam?
Turai. Persze hogy ide.
Lakáj elsiet, az ének tovább szól.
Turai kissé figyel. Érdekes. A mi menyasszonyunk és mégis Kálmán Imrétől énekel. Fejcsóválva megy a bejáratajtó felé, kinyitja és kiszól. Urak! Fiúk! Megállj! Ne menj be a fürdőbe! Hazajött az angyal! Pszt! Öltözz fel rögtön! Te is! Kimegy, nem látni, csak hallani: Hát mondom, hogy megjött! Hamar, hamar! Pezsgőt már hozattam! Várj fiacskám, majd segítek!
Az ajtó becsukódik. A színpad üres. A szomszéd szobából még hallatszik egyideig az ének, aztán elhallgat. Azután tisztán, hangosan, érthetően a következők hallatszanak a falon keresztül a szomszéd szobából.
Almády hangja. Mondd kérlek, truccból énekelsz? Pukkasztani akarsz?
Annie hangja. Azért énekelek, mert énekelni akarok. Ha te pukkadni akarsz, azt ettől függetlenül megteheted.
Almády. Kínozol? Kínozol? Kínozol?
Annie. Egyáltalán, micsoda szemtelenség, hogy csak így egyszerűen bejössz a szobámba éjjel?
Almády. Veled jöttem be.
Annie. Én nem hívtalak.
Almády. Tegnap te voltál nálam.
Annie. Mert megint öngyilkossággal fenyegettél és azzal, hogy kiirtod az egész családodat. Vedd tudomásul, hogy nekem ebből a komédiából elég volt. Az én életem más irányt vett. Én menyasszony vagyok és tisztességes feleség akarok lenni. A legnagyobb szemtelenség, hogy engem itt ebben a társaságban kompromittálsz.
Almády. Én kompromittállak? Én? Téged? Én? Téged?
Annie. Ma is, a kiránduláson. Ehhez semmi jogod nincs!
Almády. Nekem nincs jogom? Nekem, aki neveltelek? Nekem, akivel annyi lángoló órát éltél át, annyi szerelmes, édes, felejthetetlen…
Annie. Nem igaz! Nem felejthetetlen! Felejthető! Majd meglátod, milyen felejthető! Menj innen! Ne nyulj hozzám! Nem mégysz! Nézd, légy okos és utazz el. Ne tegyél idegessé. A vőlegényem minden nap jöhet.
Almády ordítva. Megölöm!
Annie. Nem ölöd meg. Almády hangosan zokog, kis szünet. Nahát, ezt aztán hagyd, kérlek. Ezt nem bírom nézni, ha sírsz. Ne sírj kérlek, ez rémes! Egy felnőtt férfi! Egy családapa, akinek négy gyereke van!
Almády zokogva. De mikor olyan borzasztóan szeretlek!
Annie. Te olyan feltűnően szenvedsz, Almády! Ezt nem bírom ki! Kis szünet. Mi az? Leveted a kabátodat?
Almády. Nagyon meleg van.
Annie. Rögtön vedd fel a kabátodat! Nézd csak! Szünet. Úgy! És most erigy szépen a szobádba, hagyj aludni. Holnap énekelnem kell a nagy hangversenyen. Menj szépen. Türelmetlenül. Nézd, menj már, ne légy tolakodó!
Almády. Jó fiam. Csak megvárom, amíg lefekszel. Van itt valami pálinka?
Annie. Ott van az előszobában. Vidd el az egész üveget. De aztán menj rögtön! Kis szünet. Felkiáltva. Ott, ott, abban a kis szekrényben! De most maradj ott kint egy kicsit, ne nézz ide, amíg felveszem a pyjamámat! Fordulj el!
Csend. A három smokingos úr lábbujjhegyen bejön.
Turai figyel. Csend van. Lefeküdt!
Ádám suttogva. Talán már alszik.
Turai. Ki van zárva. Ide gyertek. Így, ide, a falhoz!
A fal felé mennek, amelyen az átjáróajtó van. Ott sorakoznak, arccal a közönségnek.
Turai halkan. Vigyázz! Mindenekelőtt háromszor kiáltjuk: Annie, Annie, Annie! Majd én dirigálok. A fal felé fordulnak. Turai magasra emeli a karját mint valami karmester, mikor dirigálni kezd. Ebben a pillanatban a szomszédból a következő hallatszik:
Annie kiáltva. Nem, Nem!
Nagy megrőkönyödés. Villámgyorsan előre fordulnak.
Annie. Mit akarsz? Újra kezded?
Nagy rémület, ijedt mozdulat.
Almády szenvedélyesen kiáltva. Újra kezdem! Igenis újra kezdem! Szeretlek, imádlak, megőrülök érted!
Mind a hárman rémülten szaladnak el a faltól. Hirtelen megállnak és figyelnek.
Almády kiáltva. Úgy szeretlek, mint egy felhőkarcoló a felhőt, amely felette lebeg, de az első széllel elröpül! Nem bírok nélküled élni! Egy hétig se! Egy napig se! Egy órát se!
A három úr egyszerre ül le.
Annie. Csaló vagy! Ezek frázisok!
Almády. Nem! nem! Megőrülök érted! De te kihasználtál és kifacsartál mint egy citromot és most el akarsz dobni!
Annie. Ki akar eldobni, te bolond. Ne őrjöngj! Az előbb már okos voltál. Gyere ide, megcsókolom ezt a szép klasszikus fejedet. Csók.
Almády. Ez nem csók, ez borravaló!
Szünet.
Ádám a kezébe temeti arcát.
Gál. Itt nem lehet semmit se csinálni. Ez világos, mint a nap. Ez egy fejlövés.
Ádám suttogva. Ezek a szavak! Ez a hang! Fájdalmas gúnnyal ismétli. «Megcsókolom azt a szép klasszikus fejedet».
Odaát.
Almády. Borravaló!
Annie. Ne ordíts!
Almády. De ordítok! Kifacsart citrom vagyok! Citrom vagyok! Zokogva. Tudja meg az egész világ, hogy citrom vagyok!
Turai és Gál a fejükhöz kapkodnak.
Ádám. Istenem! Az asztalra borul.
Odaát.
Almády. Oh sok szerelmes éjszakánk fellángoló emléke!
Csend.
Ádám maga elé meredve. Ez Almády.
Gál félénken. Nem biztos.
Turai. Szamár vagy. Egy egész ország ismeri ezt a baritont. Zenésznek akarsz hangot letagadni? Itt nem segít semmi. Ez katasztrófa.
Gál. Péntek.
Odaát.
Annie. Az emlékek megmaradnak. – Erigy innen.
Szünet. Turai Ádámhoz megy.
Odaát.
Almády. Oh ha ezt látom! Nagyon érzékien. Óh! Ezek a formák! Ez az isteni rózsaszínű bőr! Hát van még ilyen a világon? Oh, ezt simogatni!
Annie. Nem mégy innen?
Almády. Oh! mily gömbölyű! Síma! Bársonyos! Illatos!
Annie. Ne, ne harapj!
Almády. De mikor olyan kívánatos!
Csend.
Gál halkan. Telegrafálni kellett volna.
Turai Ádám fejét simogatva. Menj innen, édes fiam. Menj át a mi szobánkba.
Ádám. És ezt a nőt, ezt a nőt úgy tiszteltem mint egy Madonnát! Meg tudnám gyilkolni azt a férfit, aki most a karjaiban tartja… simogatja!
Odaát.
Almády. Jó, jó, tudom, hogy semmit nem jelentek számodra.
Annie. Hogy mondhatsz ilyet? Ne keseredj úgy el. Esküszöm neked mindenre, ami nekem szent, hogy az én életemben férfi soha nem jelentett annyit mint te. Ezt én nem fogom se elfelejteni, se letagadni. Mert férfi vagy, tetőtől talpig. Ki tudja, ha én nem!
Csend.
Gál. Óriási szerencse. Épp üres volt ez a szoba. Óriási szerencse. Nagy protekcióval megkaptuk. Óriási szerencse. Pyramus és Thisbe. «Oh fal, oh fal, te drága kedves válasz». – Most itt van.
Turai. Elég volt ebből a károgásból. Most kérlek, azonnal…
Almády nagyot ordítva. Te, én úgy szenvedek, mint egy beteg ló!
Annie. Csak ezt ne mondd, mert megszakad a szívem! Ne szenvedj! Ne állj ott olyan kétségbeesetten. Gyere ide, csókolj meg, te szamár.
Turai felsegíti Ádámot. Menj fiam, menj, innen menj ki.
Ádám. Összetört az életem.
Gál karonfogja Ádámot. Gyere édes fiam. Én mondtam, hogy telegrafáljunk. Gyere. Ott fogsz aludni a mi szobánkban.
Ádám keserűen. Aludni?
Turai. Vidd ki. Menjetek. Kituszkolja őket. Mindketten kimennek. Turai tovább hallgatózik.
Odaát.
Almády. Búcsúzóul megcsókolhatlak?
Annie. Igen, de menj rögtön.
Pillanatnyi szünet.
Almády. Erre a csókra emlékezzél még sokáig, sokáig.
Annie. A te régi csókod volt. Forró és édes, mint az égő puncs. De most menj szépen a szobádba. Rémes, hogy bejöttél ide. Még meglát valaki a folyosón! Megölöm magamat, ha a vőlegényem megtud valamit. De mindennek az én buta jóságom az oka, ez a buta szívem. Te engem tönkre teszel! Utazz el, korán reggel, az első vonattal.
Almády. Még csak egy estét tölts velem!
Annie. Nem lehet. Este fellépek a koncerten.
Almády. Mondd le.
Annie. Azt nem tehetem meg a grófnak. Utazz el. Minden nap megjöhetnek. Az a drága fiú, avval a két vén csirkefogóval. Turai mozdulatot tesz. Minden nap várom a táviratot. Turai megint mozdulatot tesz. Utazz el! Kiáltva. Mit akarsz? Meg akarod akadályozni a házasságomat?
Almády. Jó édesem. Úgy lesz, szívem, ahogy parancsolod. Elmegyek. És délben elutazom. Pá édesem. Most csak azt engedd meg, hogy utoljára megcsókoljalak.
Turai. Azt a fűzfán fütyülő rézangyalát ennek a szűnni nem akaró gazembernek.
Odaát.
Annie. De most menj.
Almády. Jóéjszakát, édes angyalom.
Annie. Jóéjszakát, te csacsi. Szünet, majd ajtócsapódást hallani.
Turai. Na végre. Jóéjszakát. Leül.
Szünet. Gál belép.
Gál kérdő mozdulatot tesz.
Turai. Mit akarsz?
Gál. Mit jelent ez a csend?
Turai. Csak ne vigyorogj, tévedsz. Ez nagyon erkölcsös csend. A bariton eltávozott.
Gál. És az angyal?
Turai. Lefeküdt aludni.
Gál. De előbb minket fektetett le. Két vállra. Alaposan. Rémes volt. Síma, gömbölyű, illatos! És még harapni is akart. Almády úr, mint felhőkarcoló és mint citrom.
Turai. A fiú hol van?
Gál. Lefektettem. Pyramus most sír az ágyban, mint egy kis ötéves gyerek. «Oh fal, oh fal, kedves drága fal». Szünet. Citrom! Hallatlan.
Turai. Nem merek a szeme elé kerülni. Felelősnek érzem magam ezért a katasztrófáért.
Gál. Ilyen pech. Persze, meglepetés kellett. Turai úr, az ő költői fantáziájával. Hát most van meglepetés. Síma, gömbölyű, rózsaszínű, bársonyos és illatos! És még harapni is akart! A felhőkarcoló.
Turai. Erigy a pokolba.
Gál. Bocsáss meg, akárhonnan nézem ezt a katasztrófát, mindenünnen te vagy az oka. Mi az ördögnek kellett épp ez a szoba, a hölgy mellett?
Turai. Én a legjobbat akartam.
Gál. Nem szabad a legjobbat akarni. Elég a jó is. Most itt az eredmény. Nincs menyasszony, nincs szerelem, nincs valcer, nincs operett, nincs primadonna. De viszont a kutya életben maradt, a kávé jó volt és a szobát megkaptuk. Na, minket jól kikészített ez a péntek.
Turai. Én csak a fiút sajnálom.
Gál. Én a fiút és az operettet. Hallatlan. Ő megcsókolja az ő klasszikus fejét. Pont a fejét. – Ki fogja most ezt a szerepet énekelni?
Turai. Ugyan kérlek. Engem most a fiú érdekel. Mit mond szegény?
Gál. Sír.
Turai. De közbe… nem mond szavakat?
Gál. Mond. Jobb nem hallani.
Turai. Mit mond?
Gál. Azt mondja: «Összetépem».
Turai. A nőt?
Gál. Dehogy. Rosszabb. A kottát. És azt mondja: «Megölöm!»
Turai. Almádyt?
Gál. Dehogy! A nőt. A gömbölyűt, az illatost. Most már igazán kíváncsi vagyok: ha összetépi a zenét és megöli a primadonnát, hogy lesz ebből premiér?
Turai kissé gondolkozik, majd lendülettel mondja. Hát lesz premiér. Muszáj, hogy legyen.
Gál. Ezek után?
Turai. Ezek után. Légy nyugodt, lesz premiér.
Gál. Evvel a zenével?
Turai. Evvel a zenével, evvel a primadonnával, evvel a szerzővel. Ezt én mondom neked. És minden lesz. Házasság lesz, siker lesz, boldogság lesz.
Gál. Ugyan, te optimista! Az ilyen jóslatok helyett jobb tennéd, ha megmondanád, hogy mit lehet itt csinálni! Egy katasztrófával állunk szemközt.
Turai. Úgy van.
Gál. Na híres író urak! Most kaptunk az élettől feladatot! Na mester! Itt a bonyolult helyzet. Ezt tessék kibogozni, rendbehozni. Na te híres! Most vedd elő a tehetségedet! Most mutasd meg, mit tudsz!
Turai. Meg fogom próbálni. Egyelőre azonban az a fontos, hogy a szegény fiú ne maradjon magára. Mellette kell maradnod. Itt a kis táskája, vidd ezt be neki és hozd ide az enyémet. Majd én alszom itt ebben a szobában.
Gál kiviszi a kis táskát. Turai fel-alá jár gondolkozva. Gál visszajön Turai kis táskájával.
Turai. Mit csinál?
Gál. Fekszik és néz a levegőbe.
Turai. Mereven?
Gál. Mereven.
Turai. Rossz.
Gál. De még milyen rossz. Nem is felelt a kérdésemre.
Turai. Mit kérdeztél tőle?
Gál. Azt kérdeztem: hogy vagy?
Turai. Mondd kérlek, ilyen baromi kérdésre mit feleljen? Ebben a helyzetben. Szegény gyerek.
Gál. Nos, van valami jelenteni valód?
Turai idegesen. Mi az, a főnököm vagy? Ez a nagyzási hóbort már kezd idegessé tenni.
Gál. Na, na, na!
Turai. Mit hencegsz? Mert a színlapon az áll, hogy: «Gál és Turai», nem pedig «Turai és Gál», már azt hiszed, hogy alattvalód vagyok?
Gál. Kérlek. Hódolattal és alázattal kérdezem tehát, mi a megoldás?
Turai. Majd az orrodra kötöm. Elég jó ötletemet rontottad el azzal, hogy társszerzőmmé lettél. Ezt majd magam intézem. Társ nélkül. Az asztalhoz lép. Pár felvilágosítást kérek tőled. Adatokra van szükségem. Ceruzát vesz elő.
Gál. Erre jó vagyok.
Turai. Csak erre. – Hol van most Almády felesége és családja? Jegyzésre készen tartja a ceruzát.
Gál. Úgy tudom, a Balatonnál.
Turai. A címük?
Gál. Füred, Coriolán villa. Nem felhőkarcoló.
Turai felírja. Az Annie anyját hogy hívják?
Gál. Özvegy Baloghné.
Turai feljegyzi. Hol lakik?
Gál. Erzsébet-körút hetven.
Turai. Gondolod, hogy most Pesten van?
Turai. Nos?
Gál. Most jut csak eszembe. Miért nem kérdezzük ezt mind meg tőle? A szomszéd szoba felé mutat. Nekem az a nézetem, hogy fel kellene költeni.
Turai. Miért?
Gál. Meg kellene neki mondani, hogy mi történt. Hátha tud tanácsot adni. A nők ilyenkor a legmeglepőbb megoldásokat tudják. Költsük fel.
Turai. Isten ments. A nők csak akkor nagyok, amikor tagadni lehet. Ez itt most nem ér semmit. A saját szavait nem tagadhatja le. Se azt a vad érzéki támadást, amely ellen olyan gyengén védekezett. Még szép tőle, hogy a harapást megtiltotta. Mit lehet itt letagadni?
Gál. Van nekik más is. Térdrerogyás, elájulás, sírógörcs, nevetőgörcs, merevgörcs, egyáltalán: görcs.
Turai. Görcs, az jó minekünk. Öregeknek. Negyven éven túl, pláne színháznál, örül az ember, ha ilyen jó alkalom nyílik a megbocsátásra. De ez a fiú huszonöt éves és semmi köze a színházhoz. Reménytelen.
Gál. Vagyis nincs megoldás.
Turai. Mindenre van megoldás, csak meg kell találni.
Gál. Te, ez nagyszerű. Ez direkt egy aforizma.
Turai. Írd fel, mindenesetre. És most a fődolog: gyengéden és nagyon okosan bánni a fiúval. Ülj az ágya mellett, amíg elalszik.
Gál. Ez nem alszik máma.
Turai. Akkor adj neki altatószert. Holnapig ki kell pihennie magát. Az ő lelki nyugalma nekünk…
Gál. Sikerünk, üzletünk.
Turai. Csunya szavak.
Gál. Tegnap még milyen szépek voltak…
Turai. Most menj és bízz rám mindent. Átveszem a kommandót. «Hagyj magamra» – mint darabjainkban mondják. «Az éj tanácsot hoz». Bízzál bennem. És főleg arra alapítsd bizalmadat, hogy amint te nem segítesz nekem, rögtön megtalálom a megoldását a legnehezebb helyzetnek is.
Gál. Fogadd szívből jövő forró köszönetemet.
Turai. Nincs miért.
Gál. Jóéjszakát.
Turai. Jóéjszakát. Korán reggel legyen szerencsém. Addig ne mozdulj a fiú mellől. Ez szigorú utasításom. Volt szerencsém.
Gál fejcsóválva elmegy, Turai gondolkozik. Kopogtatás.
Turai. Szabad!
Lakáj pezsgővel, poharakkal, belép. A pezsgőt hozom, nagyságos uram.
Turai. Micsoda pezsgőt?
Lakáj. Mumm, Cordon Rouge, ahogy mondani tetszett.
Turai. Ja úgy. – Igen. – Na az régen volt. – Az nagyon régen volt. Azóta nagyot változott a világ. – Na mindegy. Pezsgőt vissza még életemben nem küldtem. Tegye le.
Lakáj. Elég lesz négy pohár?
Turai kommandirozva. Három vissza. Egy itt marad. Lakáj egy poharat az asztalra tesz. Szünet. Turai bámulja a lakájt.
Lakáj szerényen. Látom a szemén, nagyságos uram, hogy a nevemen gondolkozik.
Turai. Úgy van.
Lakáj. Dvornicsek.
Turai. Persze. – Hát Dvornicsek, elmehet aludni.
Lakáj. A reggelit mikor parancsolja?
Turai. Most hány óra?
Lakáj. Negyednégy. Már virrad.
Turai. Hát mondjuk… úgy hét óra körül… Különben majd csengetek.
Lakáj. És mit méltóztatik parancsolni reggelire?
Turai. Hát… lehet egy kis sonka, tojás, hideg csirke, valami hal, roastbeef… szalámi, nyelv, szardinia, szalonna… sajt, vaj, tej, méz, jam… rozskenyér, cognac… és tea.
Lakáj. Citrommal?
Turai felkiált. Nem! Halkan. Nem – Rummal.
Turai. Mondja, tulajdonképpen mikor alszik maga?
Lakáj. Télen, nagyságos uram.
Turai. És nyáron?
Lakáj. Soha.
Szünet.
Turai a lakájra néz. Mit akar?
Lakáj. Nincs több kérdés nagyságos uram?
Turai. Nincs.
Lakáj. Mert én szívesen felelek, nagyságos uram, mindenre, amire csak tetszik. Imádom az ilyen vendéget, aki nem a szolgát nézi bennem, hanem az embert. Tessék még kérdezni. Olyan jól esik.
Turai. Köszönöm. Mára már éppen eleget tudok. Szeretnék sokkal kevesebbet tudni.
Lakáj. Akkor nyugodalmas jóéjszakát kívánok, kedves, jó nagyságos uram.
Turai. Várjon csak Dvornicsek. Hol van itt levélpapir? Meg táviratblankettákra is volna szükségem. Toll, tinta?
Lakáj. A könyvtárban mindenféle írószer van nagyságos uram, de ide is hozhatom…
Turai. Nem! De várjon… ez jó eszme. Majd a könyvtárban írom meg a leveleimet. Ott senkise zavar.
Lakáj indul. Majd felgyujtom a villanyt, nagyságos uram.
Turai. Állj! A pezsgőre mutat. Ez itt… velem jöhet.
Lakáj veszi a vödröt és a poharat.
Turai. Csak menjen előre, édes fiam.
Lakáj. Nagyon szépen köszönöm, kedves, jó nagyságos uram. Kimegy.
Turai az asztalnál még cigarettára gyujt, aztán ránéz Annie szobájának falára. Aztán gyorsan kimegy.