MÁSODIK FELVONÁS.
Ugyanaz a szoba. Másnap reggel. Süt a nap. Turai az asztalnál ül, előtte papírlapok, melyeket olvasgat és itt-ott javítgat. Az óra hetet üt. Turai csenget. Aztán feláll és nyujtózik. Kopogtatás.
Turai. Szabad.
Lakáj belép, óriási tálcán hozva a reggelit. Jóreggelt kívánok nagyságos uram.
Turai. Jóreggelt.
Lakáj leteszi a tálcát az asztalra.
Turai újságot vesz fel a tálcáról. Mi ez?
Lakáj. Pesti újság.
Turai. Maga már olvasta?
Lakáj. Igenis, nagyságos uram.
Turai. Előfordulok benne?
Lakáj. A nagyságos úr nem fordul elő benne.
Turai. Akkor nem kell. Visszaadja az újságot.
Lakáj a tálcára mutat. Tea, tej, rum, tojás, sonka, csirke, roastbeef, lazac, szalámi, nyelv, szalonna, szardinia, sajt, vaj, méz, jam, rozskenyér, cognac, mustár, só, paprika és citrom.
Turai dühösen dobja ki az ablakon a citromot. Mit bámul? Én utálom ezt a gyümölcsöt. Egyébként rendben van a reggeli. Hogy lehet, hogy semmit nem felejtett el?
Lakáj. Mert a nagyságos urat szeretem. A szívemet tettem ebbe a reggelibe.
Turai. Köszönöm szépen. A teával foglalatoskodva. Ez jól esik.
Lakáj. Nagyságos úr nem aludhatott valami sokat.
Turai. Nem.
Lakáj. Én se. Én ilyenkor szoktam ledűlni egy kicsit.
Turai a teánál. Szóval mégis alszik.
Lakáj. Egy-két órát. Ezért szeretek nyáron tengernél szolgálni. Ott mindenki délben kel fel. Hegyvidéken nagyon rossz.
Lakáj. Öt órakor. Meg még korábban is. Mert mind a hegyek közé másznak nagy botokkal. Ott viszont este kilenckor mindenki alszik.
Turai. Megint tanultam valamit.
Szünet. Turai teát iszik.
Lakáj. Nagyságos uram, igazán borzasztó, hogy nagyságos uram nem vigyáz nagyságos uram egészségére.
Turai. Én? Az egészségemre?
Lakáj. Igen. A könyvtárban, a hamutartóban, legalább ötven cigarettavéget találtam.
Turai. Ez tévedés. Pontosan harminchét volt.
Lakáj. Az is sok.
Turai. Maga mennyit szív?
Lakáj. Tizenötöt.
Turai. Sokáig fog élni.
Lakáj. Köszönöm, tanár úr.
Turai. Nem vagyok tanár.
Lakáj. Csak mert azt tetszett mondani, hogy sokáig élek…
Turai. Inkább csak kívánom, fiam.
Lakáj. Köszönöm, nagyságos uram. Én sírni szeretnék, nagyságos uram.
Turai. Miért?
Lakáj. Ebben a mai önző világban egy ilyen aranyos ember, mint a nagyságos úr. Hogy’ érdekli minden! Mit tehetnék a nagyságos úr érdekében?
Turai. Most, fiam, a legtöbb, amit tehet, hogy kimegy és magamra hagy. Azonkívül: bárki keresne, alszom és nem szabad engem zavarni. Jó?
Lakáj. Kitűnő, nagyságos uram. Indul.
Turai megállítja. Némajáték: Turai arcán az látszik, mintha ezt mondaná: «várjon, most kényszeríteni fogom magamat, hogy eszembe jusson a neve». – De ez nem sikerül. Turai lemondó mozdulatot tesz. A lakáj megérti ezt, elmosolyodik és odasúgja neki: «Dvornicsek!» Aztán kimegy. Turai lezárja mögötte az ajtót kulccsal. A telefonhoz megy, füléhez emeli a kagylót.
Turai. Portás? Kérem kapcsolja ide Balogh Annie őnagysága szobáját. Vár. Odaát erős telefoncsengés. Szünet. Magában. Alszik!
Odaát ismét erős csengetés.
Annie odaát, dühösen, mint akit felébresztettek. Halló!
Turai. Halló!
Annie dühösen. Ki beszél?
Turai. Bocsánat, hogy felébresztettem. Itt Turai Sándor beszél.
Annie sikoltva, boldogan. Sándor, Sándor!
Turai. Kezét csókolom.
Annie. Honnan beszél?
Turai. Meg fog lepődni Annie. A szomszéd szobából beszélek. A négyes számú vendégszobából.
Annie. Hogy lehet az?
Turai. Annie drága, mindent meg fogok magyarázni, de most nagyon sürgős és fontos dologról van szó.
Annie. Szent Isten, csak nincs valami baj?
Turai. De igen. Valami baj van.
Annie kiáltva. Az Istenért, ne ijesszen meg! Mi történt?
Turai leteszi a kagylót, úgy felel, telefon nélkül. Nem kell megijedni. Ellenben arra kérem… közben rágyujt… hogy azonnal jöjjön ide át hozzám. Azonnal.
Annie. Most rögtön?
Turai. Most rögtön. Nyissa ki azt az ajtót, amelyik ebbe a szobába nyílik. Vegyen magára valami pongyolát.
Annie. Mit csináljak?
Turai. Vegyen magára valami pongyolát
Annie. Gyalázatos ez a telefon. Olyan rosszul hallani.
Turai közel megy a falhoz. Vegyen magára valamit és jőjjön rögtön át! Most hallani?
Annie. Most jól hallottam. Jövök rögtön.
Kis szünet. Aztán kulcs fordul az ajtó zárjában. Az ajtó nyílik, Annie belép, reggeli pongyolában.
Turai. Jóreggelt. Bezárja az ajtót.
Annie. Az Istenért, Sándor, én rosszat sejtek. Mi történt? Hogy kerül maga ide? Mikor jött? Miért zárta be azt az ajtót?
Turai kezet csókol. Foglaljon helyet, Annie. Nincs idő felesleges társalgásra.
Annie. Mi történt, az Istenért?
Turai. Üljön le.
Annie. Miért üljek le?
Turai. Mert nem akarom, hogy attól üljön le, amit mondani fogok. Inkább így, szívességből. Gyengéden a fotelba erőlteti. Drága Annie! Magának, dacára, hogy az én fiatal barátomnak a menyasszonya, még mindig viszonya van Almádyval.
Annie. Ez szemtelen hazugság.
Turai. Ez más. Én azt hittem, azt fogja mondani, hogy semmi közöm hozzá.
Annie. Azt nem mondhatom, mert maga a Bertinek a dadája vagy gyámja, meg barátja, meg pártfogója, meg tudom is én micsodája. És nekem szerzőm és barátom. Csak azt mondhatom, hogy hazugság és rágalom.
Turai. Akkor jó. Mert erre tudok felelni. Én már itt vagyok ebben a szobában tegnap este óta. És ez a fal olyan vékony, mint a papír.
Annie. Szent Isten!
Turai nyugodtan. Citrom.
Annie eltakarja az arcát.
Turai. Citrom. Szünet. Felhőkarcoló. Nahát drága Annie. Látom, maga okos asszony. Beszéljünk úgy, mint két férfihez illik. Itt sürgősen segíteni kell.
Annie. Ha hallotta, akkor azt is hallhatta, hogy én mit mondtam!
Turai. Mindent hallottam.
Annie. Délben elutazik. Én örökre kidobtam. Már most, ha maga, amit feltételezek, erről hallgatni fog, akkor…
Turai. Ne siessünk úgy kérem. Ha ilyen egyszerű volna a dolog, maga sohse tudta volna meg tőlem, hogy én hallottam magukat. Itt nagyobb baj van.
Annie a székre rogy. Te jóságos Isten!
Turai. Látom, hogy sejti.
Annie. Nem is merem kimondani.
Turai. Majd kimondom én. Igen, a fiú is hallotta.
Annie. Hát ő is itt van?
Annie. Hol?
Turai. Csendesen. Ott. Ott alszik Gál úrnál. És az éjjel ő is itt volt velünk, ebben a szobában, mikor önök odaát…
Annie. Én beveszem az egész veronált, ami nálam van.
Turai. Az kevés.
Annie. Tíz gramm.
Turai. Nem a veronál kevés. Az ön halála kevés a megoldáshoz.
Annie. Én semmiféle megoldást nem élek túl. Itt csak két lehetőség van: meghalni vagy teljesen letagadni mindent.
Turai. Nyugodjék meg, édes fiam. Izgalommal nem megyünk sokra. Ha ezt le lehetne tagadni, nem fárasztottam volna önt ide. Már rég le volna tagadva.
Annie. Marad a veronál.
Turai. Úgy van. Marad. A skatulyában. Most csak arra kérem, hagyjon engem nyugodtan intézkedni.
Annie sírva. Hisz maga tudja legjobban, mennyire szeretem ezt a fiút! Más nő vagyok, mióta ismerem! Úgy becsül, mint egy madonnát! És igaza is van, mert én azóta megtisztultam, hiszek a pályámban, boldog voltam, szerelmes vagyok…
Turai. És mégis megcsalja.
Annie kétségbeesve. Hogy mondhat ilyet? Én a jóságom áldozata vagyok. Hisz tudja, hogy ezzel a nyomorult Almádyval talán csak két hónapig tartott az a dolog… Lélegzetvétel, meg hogy a hangom előre jöjjön, meg aztán hála és tudom is én micsoda… Már azt hittem, megszabadultam tőle. De úgy oda van szegény és rögtön sír. Én azt nem bírom nézni. Ez a legtolakodóbb ember a világon. Mit csináljak vele? Esküszöm, ezek itt tegnap csak olyan utórezgések voltak.
Turai. Én a maga helyében már rég nem rezegnék. De mindegy, most már megtörtént. Most nézzük, hogy mászunk ki ebből a bajból.
Annie. Sándor! Sándor! Hát lehet?
Turai. Lehet. Nem a maga kedvéért, gyermekem. Mert maga megérdemli, hogy négyfelé vágassék, megégettessék és hamvai a szélnek szórassanak. De ennek az ártatlan jó fiúnak a kedvéért. Ha egy ilyen gyereknek megtörik a szíve, vége. Igen, igen, kedves Annie! Kedvem volna önt a legkomolyabban felszólítani, hogy szíveskedjék magát szégyelni.
Annie. De hát hogy lehet itt segíteni?
Turai a telefonhoz megy. Mindjárt megtudja. Nem lesz öröme benne. De minden jó orvosság keserű. A füléhez veszi a kagylót. Halló! Kérem, kedves portás úr, kapcsolja ide Almády művész úr szobáját.
Annie ijedten. Mit akar tőle?
Turai nem felel. Vár. Aztán ismét a telefonba beszél. Mindegy kérem, ha megtiltotta is, tessék csak erősen odacsöngetni hozzá. Életveszély van.
Annie. Mit akar tőle?
Turai a telefonba. Almády úr? – Jó. Jó. Igen kérem, igenis, megmondta a portás, hogy nem szabad zavarni. – Hát kérem, ne vitatkozzunk, itt Turai Sándor beszél. – Igen igen. Itt vagyok a kastélyban. – Igen, ma éjjel, automobilon. – Jóreggelt. – Annál jobb, ha már ébren volt. Hát kérem, azonnal jöjjön be hozzám, a szobámnak négyes a száma. De ebben a pillanatban. – Igen, én mondtam, hogy életveszély van. De most kijavítom. Halálveszély van. – Igen. – Igen. De azonnal. – Jó. Visszateszi a kagylót.
Annie felkel, indul.
Turai. Hová megy?
Annie. Hát ha ő most idejön…
Turai. Csak maradjon itt. Kinyitja kulccsal a bejáratajtót.
Annie sírva. Úgy néz fel rám, mint egy szentre! Neki én vagyok a legtisztább, a legszentebb! Állandóan Madonnának nevez!
Turai. Na látja.
Annie. De hát mit szólt szegény hozzá?
Turai. Ne is kérdezze.
Annie. Borzasztó! És maga mit akar tulajdonkép csinálni? Miért nem mondja meg?
Annie. Micsoda szerencsétlenség! Ez mind, mind az én buta jóságom.
Szünet, aztán kopogtatás.
Turai. Szabad.
Almády belép. Jóreggelt. Csodálkozva néz Anniera. Kezét csókolom. Ön itt?
Turai. Ő itt. Bezárja az ajtót.
Almády. Mi az? Történt valami?
Annie. Üljön le.
Turai. Majd leül. Őérte nem kár.
Almády Anniehoz. Kérem bocsásson meg… de egy kicsit ideges vagyok…
Turai. Pohár cognacot?
Almády. Köszönöm, reggel soha.
Turai. Almády úr! Ön családos ember létére szerelmével üldözi a más ember menyasszonyát.
Almády. Ez rágalom.
Turai. Azt hittem, azt fogja mondani, hogy semmi közöm hozzá. Ebben igaza lett volna. De rágalom, ez túlzás.
Almády agresszíven. Én egy és mindenkorra kikérem magamnak, hogy…
Turai erélyesen. Csend. – Citrom.
Almády némán leül.
Turai. Mondtam, hogy le fog ülni. Kis szünet. Térjünk gyorsan a tárgyra. Nincs idő. Én ezt rendbe akarom hozni.
Almády a falat nézi.
Turai. Úgy van. Vékony, mint a papír.
Almády feláll. Mint gentleman, kérem a becsületszavát, a diszkrécióját.
Turai. Üljön le.
Almády leül, kíváncsian, félve. Mi az? Még jön valami?
Turai. Még jön. Ül?
Almády. Igen.
Turai. Hát nem csak én hallottam mindent. A vőlegény is hallotta. Ő is itt volt a szobában.
Annie fojtottan felzokog.
Almády rekedten. Kérek egy cognacot.
Turai miközben tölt neki. Reggel?
Almády. Reggel mindig. Iszik.
Annie. Mit fogsz most csinálni, te gazember? Látod, mit tettél velem? Öngyilkosságba kergetsz! Istenem! Meghalni! Meghalni!
Almády hősiesen. Együtt! Ketten együtt!
Annie. Nem kellesz! A halálban se kellesz! Mit fogsz most csinálni? Most karcold a felhőt, te… te… sír.
Almády. Állok annak az úrnak rendelkezésére.
Turai. Hogyne. Még csak az kellene. Ön azt fogja most csinálni, amit én parancsolok.
Almády. Parancsol?
Annie. Hallgass! Igenis parancsol. Beszéljen kérem. Ő akármit harsog, maga csak beszéljen.
Almády. Én harsogok? Az én pianómra ezt mondod?
Turai. Tegye el a pianóját. Örüljön, hogy kihúzom ebből a bajból. Nős ember! Családapa! Négy gyerek! Kis citromok otthon! Majd adok én magának! Még egy szó és feladom azt a sürgönyt a feleségének, ami ott fekszik megírva. És most figyeljenek ide.
Annie. Oda figyelj! Azt már hiába nézed. Tegnap nézted volna!
Turai. Abban a szobában ott, tegnap éjszaka az történt, hogy…
Annie idegesen. Kérem, tudjuk, hogy mi történt.
Turai. Nem tudják. Most fogják megtudni. Az történt, hogy szerepeket tanultak. Érti?
Annie. Éjjel?
Turai. Igen, éjjel.
Almády. Mi az… hogy szerepet tanultunk?
Turai. Az a hangos párbeszéd, amely ide áthallatszott, az szerep volt, amit maguk ketten tanultak, gyakoroltak. Érti?
Annie. Én már értem. Te nem érted, te buta?
Almády. Kezdem.
Annie. Jaj de remek! Jaj, te drága csavaros fejem! Meg akarja csókolni Turait, de visszaijed.
Turai. Na, mi az?
Annie. Baj van. Nem fogja elhinni.
Turai. Miért ne hinné el?
Annie. Ugyan! Hol van az a darab, amelyikben… ilyen szerepek vannak?
Turai. Hol? Az íróasztalhoz lép. Itt! A papírcsomóra mutat.
Annie. Hogyan?
Turai összerendezve a csomót. Igen. Itt van az a darab. Ez az.
Annie. Ki írta?
Turai. Én. Ne bámuljon gyermekem, azzal a tiszta kék szemével. Inkább kérdezze azt, hogy mikor írtam. Ma éjjel. Négy órától hatig. Amint hallottam, rögtön megírtam. Az ember vagy színműíró vagy nem színműíró. Egy rövid kis egyfelvonásos darab, nem is ostobább, mint a többi. A felét hallottam a falon keresztül, a másik felét hozzá költöttem. Ki-ki a saját fegyverével harcol az életben. Én a tollammal harcolok. Úgy érzem magam most, mint egy cirkuszi akrobata, aki az ügyességét véletlenül egyszer életmentésre használja fel. Ennél tisztességesebb szándékkal még ember darabot nem írt. Kár, hogy ezzel a mi közös operettünket is megmentem, mert ez anyagi hasznot jelent. De nem bánom, elszenvedem ezt is. Ha csak két ember boldogságáról volna szó, szebb volna az ötlet. De így se csunya. És most: nem bámulni, hanem rögtön átvenni, kivinni, megtanulni és eljátszani.
Annie. Eljátszani?
Turai. El bizony. Csak ezzel lehet igazán bebizonyítani, hogy az, amit odaát beszélgettek… hogy az két szerep volt. Ma délután főpróba. Ma este premiér.
Almády. Ma este? Hol?
Turai. Lent a nagy szalonban, a mai nagy hangversenyen. Vacsora után, mint tudják, nagy koncert készül. Anniehoz. Maga már rajta is van a műsoron.
Annie. Igen, egy pár dalt akartam énekelni. Ő meg Petőfi verseket szaval.
Turai. Hát egy kis műsorváltozás lesz. Maga nem énekel, ő meg nem szaval, hanem ketten együtt egy kis vígjátékot adnak elő. Egy kis egyfelvonásost. Nem mindegy?
Annie belenéz a kéziratba. De hát, hogy tanulom én ezt meg estig?
Turai. Na hallja, az éjjel már egészen jól tudta.
Almády óriásit sóhajt.
Turai. Mi baja?
Almády. Fellélegzettem, Turai úr! Ismeri a feleségemet?
Turai. Hát nem mondtam a telefonba, hogy halálos veszély van?
Almády. Köszönöm. Kezet akar vele szorítani.
Turai nem fogadja el a kezét. Nem magáért tettem, édes barátom. Sőt, ha lehetne, magát benne hagynám a bajban. De, fájdalom, úgy van megszerkesztve a dolog, hogy automatikusan maga is kimászik belőle.
Annie. Mondja…
Turai. Na megint baj van?
Annie. Igen. Az, hogy miért tanultuk ezt éppen éjjel háromkor?
Turai. Azt én is kérdezem. Annie és Almády szégyenkező mozdulatot tesz. De felelek is rá. Mert sürgős volt. Mert ma este van az előadás.
Almády idegesen. Hát akkor gyerünk máris és tanuljunk. Nekem nagyon gyenge a fejem. Gyerünk.
Annie zokog.
Turai a telefonnál. Még egy perc. Csak mindent nyugodtan. Ki rendezi ezt a hangversenyt?
Annie zokogva. A titkár.
Turai. Maga most lesz szíves bejelenteni a titkárnak ezt a műsorváltozást. Halló! Kérem a titkári irodát! Átadja a kagylót Annienak.
Annie zokogva veszi át. De mit mondjak?
Turai. Csak nyugalom. Majd én súgok.
Annie abbahagyja a sírást.
Annie a telefonba. Halló! Ki beszél? Titkár úr? Turaira néz.
Turai súgva. Jóreggelt.
Annie minden átmenet nélkül kacér, csengő kacagásokkal tarkítja beszédét: Jó reggelt. Legédesebb titkárja ennek a világnak, egy kis műsorváltozás van, aminek azt hiszem a vendégsereg is fog örülni. Nem egyedül lépek fel, hanem Almády művész úrral együtt. Eljátszunk maguknak egy szellemes, elragadó, nagyszerű kis párjelenetet. Turai meghajol.
Annie figyel a telefonba, aztán arcát Turai felé fordítva belebeszél a kagylóba. Hogy milyen darab?
Turai. Francia.
Annie a telefonba. Francia darab. Ismét Turaira néz. Hogy kitől van?
Turai. Géraldy.
Annie. Azt hiszem Géraldytól. – Igen? Bravo.
Turai. Mit mond?
Annie. Azt mondja, hogy Géraldyt imádja. Minden darabját ismeri.
Turai. Ajjaj! Akkor nem! Nem! Akkor Sardou írta!
Annie. Pardon, most látom, hogy tévedtem. Nem Géraldy írta, hanem Sardou.
Turai. Victorien Sardou!
Annie. Victorien Sardou. – Igen. – Turaihoz. Azt mondja, attól csak a «Nórá»-t ismeri.
Turai. Jó. Ilyen ember kell nekünk.
Annie a telefonba. Ilyen ember kell nekünk.
Turai. Nem! Ez privát volt.
Annie. Privát volt! Pá édes! A viszontlátásra, drága! Pá cukros! Folyton kacag. Hogyne aranyos! Nagyon szívesen, édes! Maga lesz a súgó, cukros. Hogyne. Természetesen. Tessék? Hogy mi a címe? Belenéz a kéziratba. «Fogat fogért». Viszontlátásra. Leteszi a kagylót. Átmenet nélkül hirtelen, hangosan, ismét zokogni kezd. Sírva kérdezi: Mondja, miért francia darab?
Turai. Hogy rá ne lehessen jönni abban a rengeteg francia irodalomban. És őszintén megvallva, életemben annyit loptam a franciáktól – illik, hogy végre én is adjak nekik valamit. Na de most engedjék meg, hogy erélyesen fejezzem ki magamat. Szeretetreméltóan. Mars tanulni! Almádyhoz. Maga pedig azonnal másolja le a darabot, hogy senki rá ne ismerhessen az írásomra. Írja le.
Almády. Egyszer?
Almády. Mindenre gondol!
Turai. Nem úgy, mint némely déli gyümölcs.
Annie aki abbahagyta a sírást és most a kéziratot olvasgatja. Már nem jó.
Turai. Miért? Hol?
Annie. Itt. Én nem mondtam neki, hogy: «Utálatos a csókod». Fájdalom, azt mondtam neki: «A csókod…
Turai. «… édes és forró, mint az égő puncs». Tudom. Hallottam. De szerencsére ezt a fiú már nem hallotta, mert kituszkoltuk innen.
Almády. És ha szabad kérdeznem, miért utálatos a csókom?
Turai. Ez már a második részben van, amit én írtam hozzá az igazihoz.
Almády. De miért utálatos a csókom?
Turai. Nekem utálatos. Ez az én költői véleményem az ön csókjáról. Az ajtó felé tuszkolja őket.
Annie. Borzasztó ez! Hát nem tudott zörögni vagy köhögni, mikor ez áthallatszott? Valami jelt adni?
Almády. Köhögni! Tényleg… Köhögni!
Turai. Mondja fiam: akkor most mit csinálnék? Már az első szavak olyan borzalmasak voltak. Most minden el volna veszve.
Almády. Csodálatos agyvelő!
Turai. Ne hizelegjen!
Annie. Igaza van. És már abban az első pillanatban meg volt az ötlete?
Turai. Nem. Az ötletet maga adta.
Annie. Én?
Turai. Igen. Én mindig a jót tételezem fel. Az első percben tényleg azt hittem, szerepet tanulnak. Később aztán rájöttem, hogy igazi.
Annie. Miből gondolta, hogy szerep?
Turai. Olyan hamisan mondta. Meggyőződés nélkül. Különösen a szerelmi vallomást.
Annie. Mert nem szeretem.
Innen kezdve igen gyorsan.
Almády. Nem szeretsz?
Almády. Tehát hazudtál az éjjel.
Annie. Hazudtam.
Almády. Csak hogy megszabadulj.
Annie. Igen. Gyűlöllek.
Almády. Kígyó!
Annie. Meg tudnálak ölni!
Almády felzokog.
Innen kezdve megint rendesen.
Turai. Állj! Elég! Még csak ez hiányzik! Almádyhoz. Figyelmeztetem, nekem aztán sírhat, én ezt direkt szeretem nézni.
Almády. És miből jött rá, hogy mégse szerep volt, hanem igazi?
Turai. Abból, hogy maga férfiatlanul viselkedett. Ilyen szerepet szerző nem ír egy hősszerelmesnek.
Innen kezdve igen gyorsan.
Almády. Én, férfiatlan?
Turai. De még milyen!
Almády. Az én helyzetemben…
Turai harsányan. Elég!
Almády hirtelen meghúnyászkodik. Kérem.
Turai. Minden percben jöhetnek a barátaim. Tessék távozni, tanulni, rövid az idő. Anniehoz, aki a kéziratban lapoz. És főleg ezt a részt tanulják meg pontosan.
Annie. Melyiket? Almády is belenéz a kéziratba.
Turai mutatja. Ezt a retteneteset… amit már hallottunk az éjjel… itt van…
Annie nézi. Érdekes, én már alig emlékszem rá.
Turai. De én igen. És a vőlegénye se fogja elfelejteni.
Annie olvassa. «Szeretlek… szeretlek, mint egy felhőkarcoló a felhőt, amely felette lebeg»… Almády szégyenkezve fordul el… «Csaló vagy, ezek frázisok»…
Almády olvas. «De te kihasználtál és kifacsartál mint egy citromot.»
Annie. Igen, igen… már emlékszem. Szégyeld magad.
Almády. Érdekes. Szószerint leírta az egészet.
Turai. Ezt a részt aláhúztam piros ceruzával. Három egész oldal. Innen… a tizenhatodik oldaltól… ez még mind… «Gyere ide, megcsókolom azt a szép klasszikus fejedet»… és itt tovább… és itt van a legrémesebb… ez a kéjes érzéki ordítás, mely úgylátszik merész kézmozdulatokkal párosult: Hadarva olvassa. «Ah ezek a formák, ez a finom rózsaszínű bőr, ezt símogatni…»
Annie. De hiszen én…
Turai. Hogyne, hogyne! Tovább olvas. Azt mondta: «Nem mégy innen?» De ő úgy látszik nem ment el onnan, mert így kiáltott fel: «Ah mily gömbölyű, milyen síma, milyen bársonyos!» – Sőt úgylátszik, az orrát is odatolta, mert ezt mondta: «Milyen illatos!» Így volt?
Almády. Igen. És még milyen illatos volt!…
Annie. De kérem, én…
Turai. Maga hallgatott Annie. Ne vitatkozzunk. Hallgatott, aztán felkiáltott: «Nem, nem, ne harapj!» Mindkettő szégyenkezve fordul el. Igen, igen. Szégyeljék magukat. A kéziratot visszaadja nekik. És most gyerünk. Leírni és megtanulni. Ez legyen az a két szerep, amit életükben a legpontosabban tanultak meg. Este nyolckor itt az én szobámban főpróba. Én majd kihallgatom magukat. És vacsora után tíz órakor van a nagy szalonban premiér. Most pedig…
Annie. Mars ki?
Turai. Úgy van. És vigyázat: mi hárman már hónapok óta nem is láttuk egymást.
Almády távozóban. Micsoda imponáló agyvelő! Annieval kimennek a szomszéd szobába.
Turai kinyitja a bejáratajtót, kimegy, aztán visszajön Gállal. Leül a reggelihez és enni kezd. A következők alatt nyugodtan, lassan, jó étvággyal eszik.
Gál. Már rég fenn vagy?
Turai. Nem tudtam aludni. Eszik. Mi van a gyerekkel?
Gál. Most ébredt fel. Öltözik.
Turai. Te már reggeliztél?
Gál. Nem ment le egy falat se a torkomon. Irígyellek, hogy neked annyi megy le és olyan könnyen. Nézi. Itt ülsz és eszel, mintha semmi sem történt volna. Hát nem tudod, hogy tönkre vagyunk téve? Én már betege vagyok ennek az esetnek.
Turai. A fiú aludt valamit?
Gál. Hajnalban aludt el a sok sírástól. Tükörbe néz. Sápadt vagyok.
Turai. Nem beszélt?
Gál. Nem. A plafont bámulta mereven. Ez nagyon rossz.
Turai. Plafon? Nem is rossz. Fal: az rossz.
Gál. Én nem is értem, hogy lehet így építkezni.
Turai. Na, olyan messzire ne menjünk vissza.
Gál. Kérlek, ne egyél folyton. Tükörbe néz. Borzasztó, milyen sápadt vagyok. Nos, mi van a megoldással?
Turai. Hát kérlek itt többféle lehetőség is van. Mindeniket alaposan átgondoltam éjszaka. Az asztalra mutat. Sürgönyök, levelek vannak készenlétben. De végül a legegyszerűbb megoldást választottam.
Gál. És pedig?
Turai. Mindent el fogok követni, hogy szakítson ezzel a nővel.
Gál. Miért?
Turai. Mert ez a legbiztosabb módja annak, hogy megint összekerüljenek.
Gál. Ezt találtad ki éjjel? Csak úgy a fejedből? Egészen egyedül? Nélkülem? Ezt?
Turai. Igen, ezt.
Gál. Gratulálok. Te, én már egy év óta veszem észre, hogy ijesztően csökkennek a szellemi képességeid. A legutóbbi operettünk is azon bukott meg, hogy lélektant írtál bele. Aztán megfigyeltem, hogy beszéd közben a mássalhangzókat folyton összecseréled. Veled baj van. Te költő kezdesz lenni. Te anyagilag tönkre fogod tenni magadat, sőt engem is. Hát nem érzed, hogy ennek a fiúnak az életében, ez, ami itt történt, olyan csapás, olyan katasztrófa, hogy…
Turai. Pszt! Figyel, aztán a bejáratajtóra mutat. Vigyázz! Jön.
Ádám belép. Szünet. Némán megy el mellettük.
Turai. Na drága fiam, nem is köszönsz? Jóreggelt.
Ádám fáradtan. Jóreggelt.
Gál. Reggeliztél, fiam?
Ádám. Nem.
Turai. Aludtál?
Ádám. Nem.
Turai. Én se.
Ádám izgatottan lép hozzá.
Turai. Nem nem! Odaát csend volt. Egy szó se volt. A férfi eltávozott és a hölgy aludt. Én te miattad nem aludtam.
Gál enni kezd.
Turai. Mi az? Már lemegy a falat?
Gál abbahagyja. Nem. Nem tudok nyelni, Rémesen ideges vagyok. Oda vagyok.
Ádám. Én… édes Sándor… én nem akarok tovább terhetekre lenni ezzel az én összetört életemmel.
Turai. Na, na, na.
Ádám. Nem. Én ezt belátom. Ezzel a vérző sebbel a szívemen, ezzel a kétségbeeséssel…
Turai. Hát édes fiam, ebből a hangból ez a kevés is elég volt. Férfi vagy. Mondd meg, mit akarsz.
Ádám. Mindenekelőtt elutazom innen.
Turai. Azt jól teszed. Tovább.
Ádám. Aztán a zenét, amit neki írtam, összetépem és elégetem.
Turai. Nohát aztán még mit csinálsz?
Ádám. Ne bánj velem ilyen lenézően. Nézd, nekem nincs senkim, csak te. Csak ti ketten. Ha most nem volnátok itt, már rég végeztem volna magammal.
Turai Gálhoz, aki megint a reggelit piszkálja. Mit csinálsz ott folyton?
Gál. Megint próbáltam, de nem megy. Képtelen vagyok nyelni. Engem beteggé tett ez a dolog.
Ádám. Látod, ennek is én vagyok az oka.
Turai. Hát édes fiam, beszéljünk komolyan. Ami történt, megtörtént. De te fiatal vagy. Tehetséges vagy. Tiéd a jövő. És millió más nő van a világon.
Ádám. De mikor ezt olyan rettenetesen szeretem!
Turai. El fogunk utazni. Voltál már Párizsban?
Ádám. Nem.
Turai. Hát az lesz az első állomás. Párizs a boldogtalan szerelmesek örök vigasztalója. De itt most a legközelebbi jövőről van szó. A mai napról és a holnapról.
Ádám. El innen, rögtön el innen! Nem akarom látni!
Turai. De igenis fogod látni. Nem tűröm, hogy itt botrány és pletyka legyen. Éjjel jöttél meg, mindenki tudja, hogy a menyasszonyod és ma reggel megszököl. Még csak ez kéne! Ne félj, nem kívánom, sőt nem is engedem meg, hogy kibékülj vele. De össze kell szedned minden erődet. Délelőtt szépen üdvözölni fogjuk és egy-két napig még itt maradunk. Egy árva szót sem szólunk neki arról, ami itt történt. Te kedvesen és okosan viselkedel vele, akárhogy vérzel is belülről. Tudom, hogy ez fáj. Gálra mutat. Ő azt mondta az éjjel, hogy meg kell ismerned az élet keserűségeit. Hát ez az. És… a legkeserűbb keserű. Ma lettél férfi, fiam.
Ádám. Igazad van. Letörli a könnyeit.
Turai. Amit most a kezeddel tettél, annak szimbólikus értelme legyen. És ez legyen a programmod a jövőre is. Semmi sírás. Erő és önuralom. Holnapután elutazunk. És akárhogy fáj is, fiam, evvel a nővel, erre az életre te végeztél.
Ádám erőt véve magán. Úgy lesz, ahogy mondod. És ha majd… nem bírom a fájdalmat… ne félj, nem fogok visszakéredzkedni hozzá. Annyi erőm mindig lesz, hogy golyót röpítsek a szívembe.
Gál. Tessék. Ezt már elérted a pszichológiáddal.
Turai Ádámhoz. Szégyeld magad.
Ádám keserűen. Ne haragudjál… hiszen látod, hogy uralkodom magamon… Bocsáss meg ezért a buta szóért. Meg leszel velem elégedve.
Gál. Brávó. Szóval nem tépsz össze semmit.
Ádám. Nem.
Turai. Annieval szemben úgy viselkedel, mintha nem történt volna semmi.
Ádám. Úgy. Itt a szavam. Kezét nyujtja.
Turai. Meg vagyok veled elégedve.
Gál a reggelinél ülve. Nagyon megnyugtat, hogy ilyen remekül viselkedel fiam. Eszik. Nagyon megnyugtat.
Turai. El vagyok tőled ragadtatva. Büszke vagyok rád. Még, látom, van egy könny a szemedben fiam. Töröld le és ez volt az utolsó. Igen?
Ádám. Igen. Elfordul, letörli a könnyét.
Gál evés közben. Gyere ide fiam. Én már tudok nyelni. Gyere ide szépen. Most majd neked is megjön az étvágyad. Meglátod. Eszik. Turaihoz, aki mellette áll, halkan. Borzasztóan szenved. Ez így nem fog menni.
Turai. Meg kell próbálni.
Gál. Gyere fiam… egyél valami könnyűt… ilyen esetekben hideg csirke nagyon ajánlatos. Nézd ezt a szép fehér mellet.
Ádám mosolyogva ül le. Ne beszélj szép fehér mellről… így nagyon nehéz lesz a felejtés.
Gál. Jó. Hát nézd ezt a szép, nagy vastag lábát. Egy kis forró tea… cognackal?
Ádám. Köszönöm.
Gál Turaihoz, aki tőle távol gondolatokba merülve áll. Na és te?
Ádám. Mi az? Most te lettél szomorú, mikor én végre vidám vagyok?
Gál. Dehogy. Fogadni mernék, hogy ő megint…
Turai. Megnyerted a fogadást. Megint más probléma érdekel…
Gál. Színház!
Turai. Úgy van. Mint mindig.
Gál. De hát ez már aztán…
Turai. Hát kérem. Tegnap, mikor megjöttünk, azt mondtam: milyen nehéz egy darabot elkezdeni. Most azon tünődöm, milyen nehéz egy felvonást befejezni.
Gál. Gyere inkább enni.
Turai. Ne viccelj. Ez most nagyon izgat engem. Vegyük például megint a mi esetünket. Mi most egy katasztrófa után vagyunk. De hála Istennek kiálltuk, összeszedtük magunkat. Elhatároztuk, hogyan fogunk viselkedni, most egy kicsit fellélegzettünk. A felvonásnak tulajdonképpen vége. Hát ha ez itt most megint színpad volna és ez a három figura valami darabban állna itt ezekután az események után – hogy végeznéd be ezt a felvonást?
Gál. Hát be van végezve!
Turai. Igen. De mielőtt a függöny lemegy, a legvégére még kell valami. Úgynevezett felvonásvég. Egy érdekes, izgató perc. Egy csattanó! Egy felvonásvég! Felvonásvég! Legyen befejezve és mégse legyen vége. A publikum érdeklődése meglepő módon legyen felfüggesztve. Na kedves pajtás, annyi sok darab híres társszerzője! Hogy fejeznéd te be ennek a mi szomorú esetünknek ezt a… hogy úgy mondjam, második felvonását?
Gál. Megmondom. Nagyon könnyű. Gyere ide. Ülj le ide harmadiknak. Turai leül az asztalhoz. Hát kérem. Én szeretem a hangulatos, kellemes, könnyedén franciás felvonásvéget, aminek egy kicsit mondain szinezete van. Tehát a három jó barát reggelihez ül. Étkezés a színpadon mindig kedves dolog. A vihar elmult, az ég ugyan még felhős, de már a nap sugarai csillogni kezdenek a szíveken. Most ezt a hangulatot, mint mondani szokták, «kicsengeni hagyni». Kis szünet. Nagyon elegánsan. Kérlek, parancsoljatok, itt a reggeli! Mindegyik evőeszközéhez nyul. Ő halkan, szinte súgva folytatja. Még egy kicsit mindenki a kiállott fájdalomra gondol. Így. És most nagyon elegánsan… poharával kezében… egy szellemes aforizma… Ádámhoz. Fiatal barátom! Te ma lettél férfivé, mert férfivé bennünket az asszonyoknál nem az első győzelem avat, hanem az első vereség! Felemeli poharát. Éljen a hűtlen menyasszony, aki egy gyermekből férfit csinált! Koccintanak. Úgy. És most… Mosolyogva, édeskésen… Függöny!
Egyszerre teszik le a három poharat az asztalra, a nélkül, hogy ittak volna. Gál diadalmasan mosolyog.
Turai szárazon. Nagyon rossz. Igazán nagyon rossz. A pillanat nem elég érdekes. Úgy külső formában elég csinos, kellemes, sőt elegáns is, de nem elég érdekes. Ádámhoz. Hogy csinálnád te?
Ádám keserűen mosolyogva. Én? A mostani helyzetemben?
Turai. Igen. Mondd meg. Mutasd meg.
Ádám idegesen, komolyan, majdnem fenyegetőleg. Jó, én megmutatom nektek. Felkel. Nem, én nem koccintok veletek! Eldobja a poharát. Énnekem ez a nő nem futó pillanat volt az életemben. Nekem ez a nő az első nagy szenvedélyem. Én megteszem nektek azt a szívességet, hogy uralkodom magamon, amíg birok. De a gondolat, hogy én az életemet adtam neki és ő egy más emberrel szerelmes szavakat beszél, hogy egy más ember érintheti a testét… hogy egy más emberrel éjszaka szerelmeskedik és csókolózik, ez mind olyan rettenetesen fájdalmas és elviselhetetlen számomra, hogy ennek csak egyetlen megoldása van… zsebébe nyúl, kihúzza revolverét.
Turai hirtelen odaugrik hozzá. Ohó! Ohó! Halt!
Ádám dulakodva vele. Nem! Nem! Hagyj!
Gál szintén odarohan izgatottan. Na! Csak nem komolyan…
Ádám mindkettővel dulakodva fájdalmasan kiált. Hagyjatok! Hagyjatok meghalni!
Turai elvette tőle a revolvert. Most nézegeti a fegyvert. Ádám némán, sápadtan, dacosan áll. Gál Ádám haját simogatja.
Turai a revolverrel a kezében. Mi volt ez? Mit akartál?
Ádám fájdalmasan mosolyogva. Hát… felvonásvéget… akartam csinálni. Leül. És most… azt hiszem elég érdekes a pillanat… Tehát… halkan, mosolyogva. Függöny!
Turai. Rossz. Nagyon rossz. Zsebredugja a revolvert. Nagyon, nagyon rossz. Először is halál nem passzol egy második felvonás végére. Halálnak csak a legvégén van hatása. És a jelenet nem érdekes, hanem brutális. A pillanat ijesztő és mégis érdektelen. Feszültség kell! Érdekesség kell, mielőtt a függöny lemegy.
Gál. Hát mondd már meg, hogy hogyan csinálnád te.
Turai. Azt hiszem, sokkal jobban.
Ádám. Na erre igazán kiváncsi vagyok.
Turai. Kérem. A telefonhoz megy. Halló! Kérem Balogh Annie őnagysága szobáját.
Odaát telefoncsengés.
Annie odaát. Halló!
Turai. Halló, Annie?
Annie. Igen. Ki beszél?
Turai. Nem ismeri meg a hangomat? Turai beszél.
Annie. Turai? Turai Sándor?
Turai. Igen. Kezét csókolom.
Annie. Nahát ez… Hát maga itt van? Honnan beszél?
Turai. Itt vagyok a kastélyban. A szomszéd szobában. Maga mellett. Négyes szám. Ma éjjel jöttünk meg autón. Itt vagyunk mind a hárman. Elhoztuk a kész operettet!
Annie. Szenzációs! Ez aztán a meglepetés!
Turai. Nem akartuk korán reggel zavarni. De most mégis arra kell kérnem, hogy jöjjön át egy pillanatra ide. Visszateszi a kagylót, az ajtóhoz megy. Ádám és Gál feláll, meglepetten.
Annie az átjáróajtón boldogan rohan be. Hát ez szenzációs meglepetés! Milyen kedves tőletek! Albert! Berti! Üdvözlés Ádámmal. Szívem! Egyetlen drágám! Nahát ez igazán meglepetés volt! Kezét csókra nyujtja Gálnak és Turainak. Turai! Sándor! Három hónapja nem láttam! Le van sülve! Megfiatalodott! Mutassa magát! Nahát… pompás színben van! És Gál! Hozta Isten! Hát ez igazán aranyos maguktól! Itt már olyan türelmetlenül várják magukat! Mikor érkeztek?
Turai nagyon komolyan. Pardon. Üljön le Annie. Benéz Annie szobájába. Ah! Kedves mester! Almády úr! Tessék, tessék, tessék csak bejönni. Legyen szerencsénk.
Almády belép, idegesen, rosszat sejtve. Jóreggelt.
Turai. Maga is itt van, annyi sok év után újra?
Almády. Itt utazgattam… autózgattam, éppen csak köszönteni akartam a házigazdát, de erőszakkal lefogtak és itt tartottak. Tudniillik ma van a nagy hangverseny. Hát… hogy lépjek fel…
Annie erőltetett jókedvvel, de ijedten. Nahát ilyen meglepetés!
Turai. Bocsánat, hogy zavartam önöket és most talán elrontom a viszontlátásnak ezt a napsugaras hangulatát, de nekem nagyon fontos mondanivalóm volna.
Annie. Na! Csak nem komoly?
Turai. De igen. Sőt talán több is mint komoly.
Annie ijedten ül le.
Turai Almádyhoz. Tessék leülni.
Almády ijedten. Nem! Köszönöm nem.
Turai. Hát kérem. Mi megérkeztünk ide ma éjszaka. Nagy szünetekkel beszél… És most… hárman… együtt ültünk itt a reggelinél. Gálhoz. Ugyebár?
Ádám. Na és?
Turai. Csak nyugodtan kérem. Itt ülünk, ugyebár, kedélyesen… hangot változtatva, nagyon komolyan. Bocsássanak meg, de mindnyájukat határozottan arra kérem, hogy amit most mondani fogok, azt fogadják nyugodtan és ne veszítsék el a hidegvérüket.
Annie ijedten. De hát az Istenért…
Ádám nyugtalanul. De hát mi az?…
Turai. Kérem! Hallgatást parancsoló mozdulatot tesz. Halotti csend. Amit én most itt végre ki fogok mondani, az valószínűleg mindnyájunk, mind az ötünk élete további folyására döntő jelentőségű lesz. De hát most már el vagyok szánva! Ünnepélyesen. Kedves Annie! Én önt ezennel… Abbahagyja. Halotti csend. Aztán nagyon egyszerűen, Gálhoz. Ez csak érdekes pillanat?
Gál nagyon izgatottan. Igen. Nos?
Turai nagyon egyszerűen. Hát… most menjen le a függöny! mosolyogva nyujtja karját Annienak… tudniillik felvonásvégekről vitatkoztunk… lassan a bejáratajtó felé vezeti Anniet, mialatt a megrémült társaság fellélegzik… hogy hogyan kell a legegyszerűbb eszközökkel érdekes felvonásvéget csinálni… ez tudniillik kérem… a függöny legördül, miközben tovább beszélve kivonulnak.
Gál égnek emelt kezekkel. Ez már mánia nála… Színház!
Almády. Micsoda agyvelő!