HARMADIK FELVONÁS.
Ugyanez a szoba, ugyanaznap este nyolc órakor. A titkár, csinos, élénk fiatalember, épp egy széket tol a helyére. A bútorok most a következőképpen állanak: balról elől, a közönséggel szemben a két fotel, köztük kicsiny asztalka. Jobbról elől a nagy kanapé, mellette szék. Az asztal nincs a színpadon. A titkár még egy utolsó pillantást vet erre a bútorrendre, mikor belép a lakáj, aki ezüst tálcán egy könyvet, egy őszibarackot és két levelet hoz. A lakáj nagy díszben van, csillog az aranytól.
Titkár. Tegye le azt oda valahová.
Lakáj. Igenis titkár úr. Leteszi a tálcát.
Titkár. Nyolc órára mondták a próbát és még senki sincs itt. Hány óra magánál kedves Devornié?
Titkár. A vacsorát pontosan kezdik?
Lakáj. Pont kilenckor. A neuf heures, précises.
Titkár. Merci.
Lakáj. Pas de quoi, Monsieur le Secrétaire.
Almády belép frakkban.
Titkár. Ah, van szerencsém. Ez aztán a pontosság, művész úr. Pont nyolc.
Almády rosszkedvűen. Jóestét.
Titkár. Művész úr az első a porondon.
Almády. Mindjárt jönnek a többiek is. Most lettek készen az átöltözéssel.
Titkár. Csodás volt ma a vadászat. Remekül sikerült! Művész úr bizonyára szintén nagyon élvezte.
Almády gőgösen. Én nem vadásztam.
Titkár. Ah! Hát hol volt?
Almády. A szobámban. Írtam.
Titkár. Szabadna kérdeznem, mit méltóztatott írni?
Almády. Nem szabadna kérdeznie. Hogy másról beszéljen. Összesen egy óra időnk van a próbára. A hangverseny rögtön vacsora után kezdődik?
Titkár. Feketekávé után.
Almády. És a mi számunk?
Titkár. Az utolsó. Pièce de résistance. A fotelekre mutat. És ez itt a próbaszínpad. A művésznő azt mondta, hogy ehhez a darabhoz nem kell más, mint két díszes fotel és egy díszes asztalka. Állítgatja a bútorokat. A stílus: tizenötödik Lajos. Ez megfelel?
Almády. Nekem bármelyik Lajos megfelel.
Titkár. Engedjen meg egy kérdést, művész uram. Mondja: miért nincs tizenhetedik Lajos? Van egy tizenhatodik Lajos és egy tizennyolcadik Lajos. Miért nincs tizenhetedik?
Almády. Kérdezze meg egy bútorkereskedőtől.
Titkár. Már megkérdeztem. De azok csak a tizenhatodikig tudják. Onnan kezdve sejtelmük sincs a többiről. Homlokát törölgetve. Nagyon izgatott vagyok, művész úr.
Almády. Miért?
Titkár. Hát ez az ünnepség ma, hangverseny, tánc! Az egész felelősség az enyém. Mindig én rendezem a gróf úrnak ezeket az estélyeit! Titkárnak már ez a sorsa. Én itt rendező vagyok, díszletmester, súgó, kottalapozó, hölgykísérő, virágátnyujtó… sőt én vagyok a klakkvezér is, minden én vagyok. Rajongok a művészetért, művész uram! A lakájhoz, akit rajtakap a vigyorgáson. Ön eltávozhatik, Devornié.
Lakáj: Oui, Monsieur le Secrétaire. Kimegy.
Titkár. Művész úrnak nincs jó kedve.
Almády. Eltalálta. Zúg a fejem a sok tanulástól.
Titkár. Jó a szerepe?
Almády. A szerepem? Undorító.
Titkár. Ne mondja. Miért játssza akkor?
Almády. Kényszer.
Titkár. Kényszer?
Almády. Kollégialitás.
Titkár. Na majd a mi vadásztársaságunk kárpótolni fogja művész urat tapssal. Meglátja, milyen lelkes közönségünk van. Itt a legtehetségtelenebb művészeknek is sikerük van.
Almády. Köszönöm.
Titkár. Pardon. Nem úgy értettem.
Belép Annie nagy estélyi ruhában és Ádám frakkban.
Annie. Úgy látom, már együtt vagyunk.
Almády némán meghajol.
Titkár Anniehoz rohan. Kezét csókolom! Ádámhoz Lehóczki, titkár.
Ádám. Ádám.
Annie a titkárhoz. Jegyezze meg ezt a nevet. Ő írja a zenét a mi új operettünkhöz.
Titkár. Ah, mester!
Ádám. Na, az még nem vagyok!
Annie. Hát kezdjük a próbát?
Almády. Tulajdonképpen meg kellene várnunk Turai urat. Hisz oly szíves volt és megígérte, hogy segít nekünk.
Annie. Mindjárt itt lesz. Hol a súgó?
Titkár. Itt vagyok.
Annie. Itt a darab. Átadja a kéziratot.
Titkár büszkén. Jól rendeztem el a próbaszínpadot?
Annie. Elragadóan. Ádámhoz. Most megint rosszkedvű.
Ádám. Szó sincs róla. Bocsásson meg, de mint már mondtam, rettenetesen kifárasztott ez az autóutazás. Nem gyerekjáték: Bécsből egy túrában ide le a Földközi-tengerhez. Az éjjel nem tudtam aludni… a kimerültségtől. Fáradt vagyok, ez az egész. Higyje el. A titkár idegeskedik. Na kezdjük, nézze, a titkár úr már türelmetlen.
Annie a titkárhoz. Na mi az?
Titkár. Nagyon izgatott vagyok, művésznő.
Annie. Maga? Miért?
Titkár. Mert titkár vagyok.
Annie. Hát csak nyugalom, kérem. Úgyis olyan nehéz a dolgunk. És én nagyon ideges vagyok. Ádámhoz, aki leült. Mi az? Maga jelen akar lenni a próbán?
Ádám. Igen.
Annie nagy zavarban. Ugyan kérem… ez untatni fogja. Egy ostoba kis francia darab. Elég, ha majd vacsora után hallja.
Ádám. Meg kellett ígérnem Turainak, hogy itt maradok és segítek maguknak, amíg ő jön. És én mindig szentül megtartom, amit nekik ígérek.
Annie. Jó. Ahogy akarja. Nagyon idegesen. Hát kezdjük, kérem. Hol vannak a kellékek?
Titkár. Minden megvan. A tálcára mutat. Ahol én vagyok a kellékes! Egy könyv, két levél és egy őszibarack.
Annie elveszi a könyvet és a levelet. A többi a magáé, Almády.
Almády zsebredugja a barackot és a másik levelet.
Annie. És most gyerünk, kezdjük el a főpróbát. A grófné, az én vagyok… Egyedül van a színpadon. Fotelben ülök és regényt olvasok. Leül. Maga nincs bent, Almády, csak később jön.
Almády hátramegy, elbújik valahol.
Titkár. Mehet?
Annie. Ne kérdezzen annyit! Mehet!
Titkár súg neki. «Csinosan bútorozott szalon.»
Annie. Micsoda?
Titkár súgva. «Csinosan bútorozott szalon tizenötödik Lajos stílusában.»
Annie. Szerencsétlen! Hiszen ezt nem kell súgni!
Titkár. Nem? Én eddig mindig az ilyet is súgtam.
Annie. Ezt a kárpitosnak kell súgni, az előadás előtt. A színésznek csak azt, amit beszél.
Titkár. Nahát ez érdekes. Bután bámul a füzetbe.
Almády előrejön. Mi az?
Annie. A titkár úr nem tud súgni.
Ádám elveszi tőle a füzetet. Adja ide. Majd én súgok. Tessék kezdeni.
Annie és Almády egyszerre. Nem! Nem!
Annie. Maga ne súgjon.
Ádám. Miért?
Annie. Mert nem akarom.
Ádám. Miért nem akarja?
Titkár sértődötten, gúnyosan. Úgylátszik, ez megalázó foglalkozás. Tessék csak visszaadni nekem.
Ádám. Nem, kérem, maga idegessé teszi őket.
Titkár. Én teszem idegessé őket? Ők tesznek idegessé engem.
Ádám. Na nyugodjék meg kérem. Majd én súgok most itt a próbán, maga figyelje meg, hogy hogy kell csinálni, aztán este az előadáson majd maga súg. Jó?
Titkár mélyen megsértve. Kérem.
Annie a titkárhoz. Most megsértődik?
Titkár. Én mindig, kérem. De utána rögtön kibékülök. Titkár vagyok.
Annie. Akkor kezdjük. Almádyhoz. Menjen ki, kérem. A grófné a fotelben ül és olvas. Veszi a könyvet.
Csend. Almády elbújik.
Ádám súgva. «Ah milyen édeskés…»
Annie szerepét mondva. Ah milyen édeskés ez a regény. Becsukja a könyvet. Minden regény egyforma. A férj szereti a feleségét. A feleség mást szeret. A férj rájön és botrányt csinál. Vagy elkergeti a feleségét vagy megbocsát neki.
Ádám súg. «Ah de mit csináljak…»
Annie. Ah de mit csináljak? Férjem, a gróf, kilovagolt és így egyedül oly hosszúak ezek a délutánok. Ha ezek nem volnának, tűrhető volna az élet ebben az ősrégi kastélyban. Itt, oly messze Párizstól, a normandiai erdők és mezők közepette.
Ádám súg. Lépések…
Almády dobog a lábával.
Annie. Ah, lépéseket hallok! Csak nem az uram? Hiszen ő nyergeltetett és azt mondta, hogy ellátogat Benoithoz, hűséges öreg bérlőnkhöz.
Almády előrejön, vésztjóslóan. Asszonyom!
Ádám súgva. «Na mi az, miért oly feldúlt…»
Annie. Na mi az? Miért oly feldúlt, gróf?
Almády. Hogy miért vagyok olyan feldúlt? Mindjárt meg fogja tudni grófné, oly igaz, mint hogy a nevem…
Ádám súg. «Maurice du Veyrier…»
Almády… mint hogy a nevem gróf Maurice du Veyrier de la Grande Contumace Saint Emilion, hogy ön azonnal meg fogja tudni feldúltságom okát.
Annie. Ön rámijeszt, Maurice!
Almády. Önre saját bűntudata ijeszt rá, asszonyom!
Ádám súgva. «Ön engem megcsal asszonyom!»
Annie nagyon idegesen néz Ádámra.
Almády nagyon idegesen. Ön engem megcsal, asszonyom! Az idegeskedő Anniehoz. Mi az? Mi baja?
Annie. Semmi. Kicsit ideges vagyok. Folytassuk.
Almády. Ön engem megcsal asszonyom! Már régóta élek a gyanúperrel. De most végre a kezem között van a bizonyíték. Igen igen! Persze ön azt hiszi rólam, hogy én… én…
Ádám súg. «… én hiszékeny vagyok, engem könnyű becsapni…»
Turai és Gál frakkban belép.
Ádám Almádyhoz. Na, miért nem mondja? Hangosabban súg, ezáltal azt a benyomást keltve, mintha valóságban beszélne Almádyhoz. «… én hiszékeny vagyok, engem könnyű becsapni, nekem bármit be lehet adni!»
Turai rémülten közeledik hozzá. Mi az?
Ádám. Csend! Ismét súgva. «Én hiszékeny vagyok, engem könnyű becsapni…»
Turai fellélegzik. Ja úgy! Elveszi tőle a füzetet. Add ide.
Ádám. Miért? Anniehoz. Nem jól súgok?
Annie és Almády egyszerre. Nem!
Ádám. Nahát, ez hallatlan!
Titkár. Velem se voltak megelégedve.
Ádám. De hát mi volt a hiba?
Turai. Ne kérdezz annyit. Leül Ádám helyére. Átveszem a munkát.
Annie nagyon idegesen. Ez mind azért van, mert maga nem pontos. Azért van az egész.
Ádám. De hát mi van? Miért ez a nagy izgalom? Nem történt semmi!
Turai. Hadd fiam, ahhoz te nem értesz. A színész ideges, mikor próbál. Neked ez a szöveg új, de ők már tudja Isten hányadszor mondják.
Ádám oldalt leül.
Titkár Ádámhoz. Mindenkit megsértenek.
Turai a füzetbe néz. Hát… gyerünk, mondják mégegyszer az utolsó mondatot.
Almády nagyon folyékonyan. Ön engem megcsal, asszonyom! Már régóta élek a gyanúperrel. De most végre a kezem között van a bizonyíték. Igen, igen! Persze ön azt hiszi rólam, hogy én hiszékeny vagyok, engem könnyű becsapni, nekem bármit be lehet adni! Nem asszonyom. Most az egyszer elszámította magát.
Turai. De hisz ez remekül megy.
Annie. Mert nagyszerű súgónk van.
Ádám. De hiszen egy szót se súg!
Annie. Az épp a nagyszerű benne.
Titkár. Hagyja mester, mi ezt sohse fogjuk megtanulni.
Ádám. Úgylátszik, nem.
Turai. Tovább.
Almády. Eddig is gyanakodással néztem ismételt sétalovaglásait a szomszéd birtokossal, François Gilette de la Tour d’Auvergne márkival, akivel naponta órákig üget a Duvernois Sur Saône-tól Saint Sulpice de la Grande Parmentière felé vezető úton.
Annie. Oh ez az aljas gyanúsítás!
Almády. Egy szót se, asszonyom! Zsebemben a bizonyíték! Hálátlan gyermek! Ki volt ön, mikor nőül vettem? Atyja, Pierre-Jean Bourmond de la Seconde-Chaumière-Rambouillet dandártábornok, elesett Grande Lagruyère Sur Marne mellett, és ön mint kis varrónő nyomorban élt anyjával Sainte Geneviève falucskában, a Seine et Oise départementban. Én önnek, asszonyom, nevet, rangot és vagyont adtam, én önt du Veyrier de la Grande Contumace Saint Emilion grófnévá tettem, ráirattam nemcsak Pardubien Grand-Amanoir-i birtokomat, hanem még két kastélyomat is Challanges-Débicourt de la Romanéeban és Rivalieux-Quandamouzières Sur Ventera aux Alpes Maritimesban. Abbahagyja, idegesen.
Almády. Rettenetes ez a sok francia név.
Turai vállat von. Mit csináljak?
Almády. Szükség van erre?
Turai a füzetre mutat. Benne van.
Almády. De megőrülök, amíg bebiflázom ezt a sok kilométeres nemesi és helységnevet. És mind az én szerepemben vannak!
Turai nyugodtan. Épp azért tessék önnek őket megtanulni.
Almády fuldokolva a dühtől. Rémes! Legalább ezt a második kastélyt hagyjuk ki.
Turai hidegen, mint egy hóhér. Nem lehet. Ha ez a gróf csak egy kastélyt ajándékoz a feleségének, akkor nem olyan felháborító az, hogy a nő megcsalja. Egy kastélynál még elcsúszik az ilyen. Három kastélynál is megcsalhatja, mert annyit már csak egy balek ad egy nőnek. Épp pont kettő kell. Ez a középút. Ezt nevezzük éppen okos francia színdarabírásnak. Gyerünk tovább.
Almády sóhajtva. Grófnévá és gazdaggá tettem önt. És a hála? Ön megcsal, igenis megcsal a szomszédommal, Jean François Gilette de la Tour d’Auvergne márkival, Périgord des Champignons és Saint Sulpice de la Grande Parmentière urával. A fene egye meg. A bámuló Turaihoz. Ezeket a hosszú neveket. Bocsánat.
Turai. De hát kérem, ezek francia emberek, mit kíván, hogy hogy’ hívják őket?
Almády. Hogy? Például: Briand. Briand! Az is francia.
Annie idegesen. Gyerünk tovább. – Elég volt, gróf! Nem tűröm tovább ezt a megalázó vádbeszédet! Ön rágalmazza azt a nőt, aki az ön nevét viseli.
Almády Turaihoz. Ez nem igazság, kérem.
Turai. Micsoda?
Almády. Énnekem mindig ki kell mondanom azt az egész nevet és ő csak azt mondja: «Az ön nevét».
Turai fagyosan. Tovább.
Almády. Még egy szó asszonyom és előkerül a bizonyíték!
Annie teatrálisan nevetve. Hahaha! Bizonyíték? Kacagnom kell!
Almády. Ajkára fogom fagyasztani ezt a kacagást! Előhúzza zsebéből az őszibarackot. Itt a bizonyíték!
Annie tragikus sikoltással. Ah! A barack!
Almády az asztalra teszi a barackot. Igenis a barack, asszonyom! Az első őszibarack, amely simarineux-i gyümölcsös kertem féltveőrzött, koránérő, törpe keletindiai barackfáján elsőnek termett s ezzel egész Franciaország minden őszibarackját megelőzte! Ön tudja, hogy szenvedélyes gyümölcskertész vagyok, ön tudja, hogy ezt a barackot már virágkora óta ápolom, gondozom, naplót vezetek róla, úgy várom, mint a messiást! És mi történik? Ma délután kilovagolok s midőn nyugodtan poroszkálok ugyancsak a Duvernois Sur Saône-tól a Saint Sulpice de la Grande Parmentière felé… Turaira néz.
Turai fagyosan… vezető úton…
Almády mérgesen… vezető úton, kit látok ott gyalogszerrel baktatni? Juliettet, az ön komornáját. Megszólítom, zavartan dadog. Megkérdezem tőle, hová megy. Megijed, sírva fakad és válaszol: «Úrnőm küldött François Gilette de la Tour d’Auvergne márkihoz.» Az ördög vigye el! Turaira néz.
Turai. Jó jó. Ez most benne van.
Almády. Az ördög vigye el, mondom, miért küldte magát úrnője a márkihoz? Jobban megnézem, látom, hogy kis csomagot szorongat kezében. Elveszem tőle, kibontom, hát… a barackra mutat… ez volt benne! A barackok királya, a primeurök primeurje, az én büszkeségem, az első simarineux-i fajbarack, amelyet úgy ápoltam, mintha gyermekem lett volna. És ez még nem minden, asszonyom! Íme, a gyümölcs mellett volt ez a levél! Kiveszi zsebéből a levelet és felolvassa. «Édesem! Ez az első barack, amely az idén Franciaországban megérett. Neked küldöm, edd meg áhitattal». Az orra alá tartja a levelet. Íme!
Annie. Mit csináljak vele? Szagoljam meg?
Almády. Igen. Mert ha az írását letagadná, a parfümjét, asszonyom, azt nem tagadhatja le. Vagy letagadja?
Annie. Nem.
Almády. Ah! Tehát bevallja!
Annie. Be.
Almády. Ön küldte neki ezt a barackot?
Annie. Én.
Almády Turaihoz. Ez igazságtalanság, kérem. Nekem méteres mondataim vannak és az ő szerepe csupa rövid szó: «Nem! Be! Én!»
Turai. Úgy van. Sardou ezzel a rövid beszédmodorral szokta jellemezni darabjaiban az ő híres asszonyi alakjait. Gyerünk tovább.
Almády folytatja szerepét. Tehát tőlem elfogadni szerelmemet, nevemet, rangomat, birtokomat, két kastélyomat – és ezzel szemben a legkedvesebb gyümölcsömet elküldeni a szeretőjének!
Annie színpadias sikoltással. Ah! Ezt nem tűröm! Vonja vissza ezt a szót!
Almády. Talán nem szeretője a márki?
Almády színpadiasan, keserűen felkacag. Hahaha! Asszonyom, én kertész vagyok, Franciaország első amateurkertésze, a párizsi gyümölcsklub elnöke. Én tudom, hogy ilyen becses ritkaságot csak annak küld az ember, akit szeret. Én önt megvetem, asszonyom.
Annie. Ön tehát megvetendőnek tartja, amit tettem?
Almády. Úgy van.
Annie. Köszönöm. Akkor most még csak egyetlen kérdésemre feleljen. Az idén, kora tavasszal, kinek küldte el simarineux-i kertészete másik büszkeségét, az első kosár koránérő cseresznyét?
Almády zavartan. Anyámnak. Az anyagrófnénak.
Annie. Az anyagrófnénak? Hát majd én is mutatok magának valamit. Ha önnél van egy érdekes levél, nálam is van egy. Kebléből levelet vesz elő, orra alá tartja. Szagolja meg! Ezt a parfümöt is ismeri?
Titkár. Őrült érdekes kezd lenni! Igazi Sardou!
Annie. Csak olvassa el! Remélem, az írást ismeri.
Almády kezében a levél. Ismerem.
Annie. Ez a parfüm és ez az írás Emilienne kisasszonyé, a Folies Bergères primaballerinájáé, akit ön barátságával és protekciójával tüntet ki.
Almády. Hogy kerül önhöz ez a levél?
Annie. Ahhoz semmi köze. A levél olyan, mint a kilőtt nyílvessző: nem lehet tudni, hol áll meg.
Titkár Ádámhoz, tapsolva. Aforizma! Szellemesség!
Annie. Csak olvassa.
Almády olvas. «Édes kutyukám! Ma reggel az én rozoga öreg grófom…»
Annie. Csak olvassa. Így ír önről az imádottja! Olvassa!
Almády. «… öreg grófom egy kosár cseresznyét küldött nekem. Azt mondja, ezek Franciaország első cseresznyéi, melyeket szerelme jeléül küld nekem. Kutyuskám-putyuskám, gyere fel hozzám ma este, együk meg együtt az öreg hülye cseresznyéjét. Izgatottan vár türelmetlen Emilienned.»
Annie. Na látja. Ha te úgy, én is úgy. Szemet szemért. Fogat fogért. Primeurt primeurért. Barackot cseresznyéért. Látom, nem tagadja. A cseresznyét nem az anyagrófnénak, hanem Emilienne kisasszonynak küldte. Úgy van?
Almády megtörten. Úgy van.
Annie. Most távozzék lakosztályomból. Ah gyalázat! Ön engem többé nem lát. Még ma este csomagolok és elutazom anyámhoz. Az anyavarrónőhöz. És ha épp tudni akarja, a márki, akivel gyanusít, már rég nem is lakik itt. Párizsban van. És ha fáradságot vesz magának a komornámat tovább vallatni, azt is megtudhatja, hogy tőlem volt megbízása addig kóborolni az országúton, amíg ön arra lovagol és ha ön megszólítja, dadogást színlelve átadni a barackot és a levelet. Színpadiasan kacag. Hahaha!
Almády. Tehát csak lecke volt?
Annie. Erre már akkor rá kellett volna jönnie, mikor a komornám engem elárult. Ha igazán megcsalnám önt, a komornám inkább négyfelé vágatná magát, de hallgatna. Jó komornák olyanok, mint a halak: minél több részre vágják őket, annál mélyebben hallgatnak.
Titkár elragadtatva, súgva, Gálhoz. Aforizma!
Gál. És még milyen!
Almády. Bevallom, elvesztettem a játszmát.
Annie. Köztünk mindennek vége!
Almády. Yvonne! Letérdel. Csak azt ne mondja, hogy köztünk mindennek vége! Yvonne! Bocsássa meg ezt az egyetlen ballépésemet!
Annie. Ne alázkodjék meg. Egy gróf, aki ilyen nevet visel! Keljen fel! Egy idős ember! Almády felkel. Bevallom, most meg vagyok hatva. De nem a térdrerogyása hatott meg, hanem az okossága, hogy nem tagadott le semmit. Egy férfi, aki hazudik, olyan, mint egy oroszlán, amely csicsereg.
A titkár Ádámhoz fordul, elégedetlen arcot vág és fejét rázza, mintha azt mondaná: «Ez a szellemesség nagyon buta.» Ádám igenlőleg int.
Annie. Megbocsátok önnek. De két büntetésben fogom részesíteni. Először is megtiltom önnek, hogy ezt a barackot megegye.
Almády. Ah ez fáj. De tűröm.
Annie. Másodszor: holnap Párizsba utazom. Egyedül. Szórakozni. Érti? Egyedül!
Almády kétségbeesetten. Yvonne!
Annie. Egy szót se, gróf! Vagy bízik a tisztességemben vagy nem. Ha igen, visszajövök ide, ha nem, örökre elmegyek.
Titkár súgva, Ádámhoz. Most nem tudom kérem: szellemesség volt ez vagy nem?
Ádám. Nem.
Titkár. Köszönöm.
Annie. Párizsba utazom és ön epedni fog utánam.
Almády. Ah! És meddig akar Párizsban maradni?
Annie. Egy hétig!
Kis szünet.
Almády felordítva. Nem, nem! Azt nem birom ki! Szeretlek, imádlak, megőrülök érted! Úgy szeretlek mint egy felhőkarcoló a felhőt, amely felette lebeg, de az első széllel elröpül! Nem bírok nélküled élni! Egy hétig se! Egy napig se! Egy órát se!
Annie. Csaló vagy. Ezek frázisok.
Gál és Ádám már a «felhőkarcoló» szónál lassan és nagyon csodálkozva egymásra néztek.
Gál. Bocsánatot kérek, de… pardon egy percre! Mi volt ez?
Annie. Tessék?
Turai. Kérlek, ne zavarj. Épp, mikor a legjobb lendületben vannak!
Titkár. Nagyszerű! És milyen érdekes! Ádámhoz izgatottan. Mit gondol, elutazik az asszony?
Gál Ádámhoz. Te… ez pokoli.
Turai. Csendet kérek. Almádyhoz. Tessék tovább mondani. Talán ide menjünk vissza: «Úgy szeretlek.»
Almády. Úgy szeretlek, mint egy felhőkarcoló a felhőt, amely felette lebeg, de az első széllel elröpül. Nem bírok nélküled élni! Egy hétig se! Egy napig se! Egy órát se!
Annie. Csaló vagy. Ezek frázisok.
Almády. Nem nem! Megőrülök érted! De te kihasználtál és kifacsartál, mint egy citromot és most el akarsz dobni! Elfordul, eltakarja arcát.
Gál és Ádám a «citrom» szónál ismét egymásra néztek. Most Gál feláll, nagyon idegesen.
Gál. Turaihoz, halkan, de nagyon izgatottan. Kérlek szépen…
Turai türelmetlenséget színlelve. Mi az?
Gál. Kérlek egy pillanatra. Anniehoz és Almádyhoz. Bocsánat egy pillanatra, de okvetlenül mondanom kell neki valamit. Turaihoz. Te… Hallod te, amit ezek játszanak?
Turai. Hát hogyne.
Gál remegve az izgalomtól. Hát akkor… nem emlékszel te ezekre a mondatokra?
Turai. Érdekes. Most hogy mondod… tényleg… én is észrevettem valamit, csak nem akartam szólni.
Gál Ádámhoz, izgatottan. Gyere ide. Turaihoz. Te… ez a szöveg szórul-szóra ugyanaz, amit mi éjjel a falon keresztül hallottunk.
Turai a füzetbe néz. Tényleg… Hát te… hát ez fantasztikus!
Gál izgatottan. Menj, folytasd… mert még észrevesznek valamit. Halljuk tovább.
Turai visszamegy, Gál karonfogja a szintén nagyon izgatott Ádámot s mindketten feszülten figyelnek.
Turai. Hát gyerünk kérem tovább. Hol hagytuk el? «Most el akarsz dobni.»
Annie. Ki akar eldobni, te bolond? Ne őrjöngj! Az előbb már okos voltál. Gyere ide, megcsókolom azt a szép klasszikus fejedet.
Gál nagyot ordít. Áááh!
Annie idegesen. Mi baja?
Gál. Ezer bocsánat! Bocsánatot kérek! Alig tud az izgalomtól beszélni. Kedves Annie! És mélyen tisztelt művész úr! Bocsánat, megint meg kell önöket zavarnom, de okvetlenül kell valamit mondanom Turainak. Ádámhoz. Gyere csak ide. Turaihoz, aki hozzája lépett. Te! Itt ezen a helyen változzam sóbálvánnyá, ha ezek szórul-szóra nem ugyanazt a szöveget mondják, amit az éjjel beszéltek. Ezek ketten tegnap éjjel… ezeket a szerepeket tanulták. És mi szamarak vagyunk.
Turai. Jó, jó, szamarak vagytok, de most, kérlek ne csinálj feltűnést. Megjátssza az izgatottat. Óriási meglepetés!… Micsoda furcsa véletlen!
Ádám Gálhoz. Végy énrólam példát. Én ordítani szeretnék a boldogságtól és nézd, türtőztetem magamat.
Turai. Egy szót se!
Annie. De kérem Sándor, mit csinálnak ott maguk?
Almády. Mi van kérem?
Turai visszatérve Almádyhoz. Gál azt mondja és úgy érzem, hogy igaza van, hogy majd este az előadásra valami szép klasszikus fejet csináljon magának.
Almády. Mi az, hogy klasszikus fejet csináljak?
Turai. A nő azt mondja: «Azt a szép klasszikus fejedet.»
Almády. Igen.
Turai. Hát csináljon valami fejet, amire ezt joggal lehet mondani.
Almády. Mi az, az enyémre nem lehet?
Gál őszintén. Nem.
Turai. Igaza van. Az ön kobakja minden, csak nem szép és nem klasszikus.
Almády mérgesen. Pedig ezt már mondták rá.
Turai. Ebben a darabban. De bocsásson meg, jóízlésű nő ilyet erről a fejről nem mondhat.
Almády dühösen, Anniehoz. Önnek is ez a véleménye?
Annie. Engem hagyjon kérem, én a szerepemhez tartom magamat.
Almády keserű mosollyal. Jó. Hát majd csinálok egy szép klasszikus fejet. Dúl-fúl.
Ádám türelmetlenül. Urak, múlik az idő! Gyerünk, gyerünk! Gyorsan! Folytassuk!
Turai. A tisztelt néző urak szíveskedjenek békén maradni. Miért vagy olyan türelmetlen?
Ádám zavartan. Kilenc órakor van a vacsora… és… titkárhoz… ugye?
Titkár. Igen. Már csak néhány percünk van.
Turai. Hát akkor gyerünk gyorsan.
Annie. Vagyis: Gyere ide, megcsókolom azt a szép klasszikus fejedet. Csókot lehel homlokára.
Almády. Ez nem csók, ez borravaló.
Gál odaszól Turainak. Ez a hasonlat ordináré. Csodálom egy francia szerzőtől.
Turai. De hát egy ordináré embert akar vele jellemezni.
Gál. Bocsáss meg, ez egy gróf.
Turai. De közönséges, ostoba ember, akinek a szókincsében nincs finomabb hasonlat. Csak te ne tanítsd Sardout darabot írni.
Almády mérgesen. Kérem, gyerünk tovább. – Ez nem csók, ez borravaló.
Almády. De ordítok! Kifacsart citrom vagyok! Citrom vagyok! Tudja meg az egész világ, hogy citrom vagyok! A lábához borul és zokog.
Gál. Ez a citrom is. Direkt hülye.
Gál suttog Ádámmal, Ádám boldogan mosolyog, aztán erősen megrázzák egymás kezét.
Turai. De kérlek, mit csináltok ott?
Gál. Semmit. Azt súgtam neki, hogy ezt a citromhasonlatot ostobának tartom.
Turai. Én nagyon jónak tartom. Egy buta gyümölcstenyésztő, aki onnan veszi a hasonlatait, ahol az élete eltelik: a gyümölcsei közül. Ne tanítsd te Sardout darabot írni.
Almády, aki Annie előtt térdel, e szidalmakra felkapja a fejét Annie öléből és dühös arcot mutat.
Turai. Folytassuk! «Könyörgöm, ne térdelj.»
Annie visszanyomja Almády fejét az ölébe. Könyörgöm, ne térdelj, ne sírj, mert azt nem bírom. Tudod te jól, hogy csak téged szeretlek. Az asztalhoz megy, ahol a barack van.
Almády a dühtől majdnem sírva. Oh sok szerelmes éjszakánk fellángoló emléke! Felkel. Az asztalhoz lép és meg akarja érinteni a barackot.
Annie. Erigy innen!
Almády a barackot nézegetve. Óh, ha ezt látom! Nagyon érzékien. Óh, ezek a formák! Ez az isteni rózsaszínű bőr! Hát van még egy ilyen a világon? A barackhoz nyúl. Óh, ezt símogatni!
Annie. Nem mégy innen?
Almády felkapja a barackot, az egyik kezében tartja, a másikkal kéjesen simogatja. Óh! Mily gömbölyű, síma, bársonyos, illatos! A szájához emeli.
Annie felsikolt. Nem! Ne harapj bele! Kiragadja a barackot a kezéből és visszateszi az asztalra.
Gál komikusan felordít és elkezd görcsösen nevetni. Ádám Gál felé tárja karjait és szintén szívből nevet. Ölelkeznek és csókolóznak. Gál nem bírja abbahagyni a nevetést. Almády és Annie elfordulnak tőlük, Almády mérgesen, Annie szégyenkezve.
Titkár izgatottan. Mi ez kérem, ha szabad kérdeznem? Én is szeretnék az urakkal nevetni.
Ádám. Ezt maga nem érti.
Gál Ádámhoz, Turaira mutatva. A legjobb az, hogy ő mérges.
Annie. De hát min nevetnek maguk?
Turai erélyesen. Elég volt, gyerünk tovább.
Gál. Jó. Gyerünk tovább. Halljuk. Gúnyolódva. Gömbölyű, síma, bársonyos, illatos!
Ádám. És: ne harapj bele!
Annie zavartan, szerepét mondva. Ne harapj bele!
Almády mérgesen. De mikor olyan kívánatos.
Gál és Ádám halkan tovább nevet.
Almády. Jó, jó, tudom, hogy semmit nem jelentek számodra.
Annie. Hogy mondhatsz ilyet? Ne keseredj úgy el. Esküszöm neked mindenre, ami nekem szent, hogy… abbahagyja mi is következik most?
Turai. Nem jut eszébe? Amire ilyen szentül esküdött?
Annie. Elfelejtettem. Szerep!
Almády keserűen. Szerep.
Annie idegesen. Igenis, szerep.
Turai súg. «Az én életemben férfi…»
Annie darálva. Ja igaz… soha nem jelentett annyit, mint te. Ezt én nem fogom soha elfelejteni! Mert férfi vagy tetőtől-talpig. Ki tudja, ha én nem?
Turai. Hát ezt a mondatot kihúzzuk.
Annie. Miért?
Turai. Rendes nő ilyet nem mond. Ez olyan világos és brutális célzás a nemi viszonyra… ezt ilyen előkelő közönség előtt nem lehet elmondani.
Annie szégyenkezve. De hát ez a nő ezt a darabban mondja. Négyszemközt.
Turai titkárhoz. Lesznek fiatal lányok is a koncerten?
Titkár. Hogyne!
Turai kihúzza a mondatot. Akkor kihúzzuk. Ehelyett azt fogja mondani: «Mit tagadjam, szeretlek, bár mindennek látszol, csak férfinek nem.» Almády mozdulatot tesz. Tovább! Almádyhoz. «Úgy szenvedek…»
Almády. Úgy szenvedek, mint egy beteg ló! Turaihoz. Lássa, ezt kellene kihúzni.
Turai. Miért?
Almády. Hát hogy mondhat az ember ilyet önmagáról?
Turai. Már előfordult. Hozzátartozik egy állattenyésztő szókincséhez.
Almády. Pardon. Gyümölcstenyésztő. A szakmája: gyümölcs.
Turai. És állat. Állat is.
Annie. Ah, Maurice, ne szenvedj. Ne állj ott olyan kétségbeesetten. Gyere ide, csókolj meg, te szamár.
Almády Turaihoz, rekedten. Hát bocsásson meg kérem… ló és szamár! megcsókolja Anniet.
Ádám Gálhoz, suttogva. Ennél a mondatnál mentem én ki a szobából. Milyen komikus!
Turai idegesen. Mi az? Nem tetszik nektek?
Gál. Nem. Ez a szerelmi párbeszéd se nem igaz, se nem szép. Rossz munka. Hát ilyen az élet? Beszél így egy jólnevelt úriember egy hölggyel?
Titkár. Tényleg, az eleje jobb volt.
Gál. Mert az maga volt az igazi élet. Egy szép, eleven alak. A gyümölcsös gróf. De ez a szerelmi párbeszéd? Ez papiroscsinálmány. Nem gondolod?
Turai. Én élethűnek találom. A füzetbe néz. Na gyerünk a végére. Most megcsókolták egymást.
Almády. Ah Yvonne! Izlett a csókom?
Annie. Nem Maurice, csókod undorító, szúr a szakálad.
Almády Turaihoz. Ezt benne hagyjuk?
Turai. Na hallja, mindent csak nem lehet kihúzni!
Almády. De nekem ilyet mondani. Hisz a közönség meg fog engem utálni!
Gál. Általában… mi az ördögnek választott ilyen szerepet? Miért játszik ilyen gyámoltalan hülyét?
Turai. Igaz is, én csak nem akarok beleszólni, de én se értem, miért játszik ilyen szerepet. Ha ki is hagyunk itt-ott valamit, hiába, maga az alak utálatos és nevetséges.
Gál. Az ilyen szerepeknél rögtön megérzi a szakember, hogy a szerző tényleg undorodott ettől az alaktól. Turaihoz. Te ezt nem érzed?
Turai. Dehogy nem. Hogyne érezném.
Annie idegesen. Kérem, végezzünk már. Hidd el, Maurice, így is szeretlek, bár tudom, hogy az egész világ kinevet téged.
Almády. Azt meg is érdemlem, Yvonne.
Annie. Nem szégyeled magad a feleséged előtt Maurice? A gyerekeid előtt?
Almády. Oh! Gyermekeim!
Annie. Ha a fiad ezt megtudná! Mit szólna hozzá? Fiad, a huszárezredes!
Almády szerényen, Turaihoz. Kérem, nem lehetne itt hadnagyot mondani? Az én fiam ezredes? Ez borzasztóan öregíti az embert.
Annie. Pedig én már enyhítettem, mert a szövegben az van: tábornok.
Annie. Meddig mehetek vissza, Sándor?
Turai. Legfeljebb kapitányig.
Annie. Jó. Mit szólna hozzá fiad, a huszárkapitány?
Almády. Igazad van, Yvonne. Kétségbeesne! Nevetséges vén szoknyavadász vagyok, pfuj.
Turai. Kérem… ezt ne ilyen álmosan. Több hévvel. Kérem még egyszer.
Almády. Nevetséges vén szoknyavadász vagyok, pfúj.
Turai. Még mindig nem elég őszinte. Hangosabban, őszintébben!
Almády kiáltva. Nevetséges vén szoknyavadász vagyok, pfúj!
Turai fagyosan. Kérem még egyszer.
Almády ordítva, nagyon őszintén. Nevetséges vén szoknyavadász vagyok, pfúj!!!
Turai. Most jó. Tovább.
Almády nagyon őszintén. Esküszöm, Yvonne, hogy soha többé nem tolakszom ahhoz a hölgyhöz, aki engem megunt és most már mást szeret. Soha, soha többé.
Almády őszintén. Soha.
Annie. Akkor Maurice, én nagylelkű leszek. Nem utazom Párizsba és te megeheted a barackot.
Almády a barackra rohan. Ah! Végre! Beleharap a barackba.
Turai felkel. Vége. Itt lemegy a függöny.
Almády félreáll és eszi a barackot.
Gál. Vége?
Turai. Vége.
Gál. Azt a barackot tulajdonképpen a feleségének kellene adnia. Úgy szebb volna a vége.
Turai. Ejnye, de csökönyös vagy. Ez egy ordináré, önző fráter. Ez sajnálja attól az asszonytól a barackot.
Gál. Nagyon antipatikus alak. De ő kitűnően játssza.
Turai. Mintha a testére írták volna. Titkárhoz, aki kétségbeesve mozgolódik. Hát magának mi baja?
Titkár. Bocsánatot kérek, de most rohanok, valahol egy másik barackot felhajszolni, én nem tudtam kérem, hogy ezt megeszik a darabban! Kiszalad.
Annie Ádámhoz, aki a boldogságtól bután áll ott. Nos, hogy tetszem magának ebben a szerepben?
Ádám. Bocsánat, egy pillanatra. Rettenetes erővel csókolja meg.
Annie fuldokolva. Te! Te! Hisz ez botrány!
Ádám. Bánom is én! Újabb csók. Annie! Nem csak hogy maga istenien játssza, hanem nézetem szerint ez a világon a legjobb darabok egyike. Turaira mutat. Ha meg is fog ölni ez az öreg smokk, én odaadom az egész Shakespeare-t ezért a kis darabért! Megöleli Anniet.
Gál. Én ezt a darabot nagyon elavultnak találom. Mikor írhatta ezt Sardou?
Turai. Én eddig nem is ismertem. Almádyhoz. Mondja művész úr, miféle darabja ez Sardounak?
Almády. Ha nem csalódom, ez az utolsó műve.
Gál. Nagyon öreg lehetett mikor ezt írta. Ilyen gyenge dolgot már csak röviddel a halála előtt írhatott.
Turai. Vagy röviddel a halála után. Anniehoz. Még csak pár kis rendezői megjegyzésem volna a maga számára.
Annie. Igen, igen, azt nagy köszönettel venném. Gálhoz és Ádámhoz. Menjetek csak, én mindjárt jövök!
Gál miközben kifelé megy. Én nem értem, hogyan kereshet ki egy hősszerelmes ilyen trotli-szerepet magának. Ez már valóságos mazochizmus. El Ádámmal.
Turai az oldaltálló Almádyhoz. Maga sír?
Almády könnyekkel a hangjában. Nem! Vadul néz Turaira.
Turai. Mit gondol, fog menni?
Almády. Fog.
Turai. Nem érti. Úgy gondolom: fog-e menni. Nem a darab. Maga. Az előadás után. Az éjjeli vonattal. Haza. Fog menni?
Almády. Fogok.
Turai. Akkor elengedem a kapitányt. Lássa, kivel van dolga. Annie, mondjon hadnagyot.
Almády. Tulajdonképpen még hadnagy is egy kissé…
Turai felháborodva. Na bocsásson meg kérem, csecsemőig már mégse menjünk vissza.
Almády megadja magát. Kérem. Mindezek dacára, kedves Turai úr, köszönöm, amit értem tett. Indul.
Turai. Nincs miért. Hová megy?
Almády. Még hamar biflázom egy kicsit a francia neveket. Meghajtja magát. Asszonyom! Uram!
Turai. A viszontlátásra, Maurice!
Almády el. Szünet.
Annie Turait megölelve. Köszönöm, te drága csavaros fejem! Nehéz volt?
Turai. Nem. Csak ez az átkozott barack volt nehéz. Síma, gömbölyű, bársonyos és illatos és ne harapj bele! Ez volt a legsúlyosabb. Azt hiszi fiam, olyan könnyű dolog egy tisztességes tárgyat találni, amelyik síma is, gömbölyű is, bársonyos is és amibe nem szabad beleharapni?
Annie szégyenkezve. A vállamra mondta.
Turai. Igen? Én azt hittem, a homlokára.
Annie. Maga egy nagy gazember.
Turai. Azt én tudtam, hogy a végén mindenki gentleman, csak én leszek a gazember. Nem, Annie. Én egy fiatalembert megmentettem sok-sok csúnya szenvedéstől. Én nagyon meg vagyok magammal elégedve.
Gál és Ádám belép.
Gál. Gyertek, már együtt van a társaság!
Lakáj belép. Tálalva van. A középen áll. Ádám karonfogja Anniet, elindulnak.
Gál Turaihoz. Ne szégyeld azért magad, öregem, mert másképp történt, mint ahogy te gondoltad. Régi dolog, hogy sok jó drámaíró van a világon, de a legjobb drámaíró mégis csak maga az élet. Karját nyujtja Turainak.
Turai belekapaszkodik és indul vele. Már csak azért is, mert nem veled írja a darabjait. Mind a két pár kimegy.
Lakáj előrelép, a közönséghez. Tisztelt hölgyeim és uraim… tálalva van! Meghajol, hátralép.