Néhány birkák irányában.
Förgeteg a piaczon némely utasításokat adván az asszonynak, hogy menjen sóért, vegyen az ünneplő pipába szárat, meg egyéb ilyen dolgokat, a lelkére köti közben, hogy gyufát ne vásároljon, mert azt a városszélen szokás a Vidám katonához czímzett boltban venni, azon ravaszkás okból, hogy ne csak éppen a pálinkabeli ital miatt kelljen ott megállni a kocsival. Egy kurta «no eredj» szóval utnak indítja a feleségét s ő maga pedig megfordulván, a városházára ballag, kezelve itt-ott tanyai ismerőssel, a ki hogy az utjába akad.
A rendőri folyosóra megy föl, a hol ki-, hol becsapódó ajtót szelid tisztelettel nyitja ki s néhány perczig dángovázva lépked előre-hátra az ügyes-bajos emberek között, az ajtók föliratárul kémlelvén ki, hogy hol van neki a dolga. Lassan halad ezenközben, a pipát a zsebbe csusztatva s begombolva a mellény néhány nyitva felejtett gombját.
Ráakad azután a kihágási biró szobájára s mert hogy éppen nincsen odabent senki, mint a nyitott ajtón látszik, előre lép, a küszöbön leveszi a kalapját, néhányszor körülkeféli a könyökével s a hogy beér az asztal elé, a hol a biró valami iráson dolgozik, köhint. Azután meglátja, hogy a szőnyegen áll.
– Nini – mondja.
S lelép róla hirtelen. Valami rendőr jön be a szobába, az visszatolja gyöngéden Jánost a viaszkos padlóról a pokróczra, a mi némi fejcsóválást eredményez. János nem szól ugyan semmit, de arczán teljes egészében látszik, hogy nem tartja magát méltónak ezen megtisztelésre s azt hiszi, hogy most okvetlen nagyobb lesz a birság, mert beleszámítják a pokróczkoptatást is.
Azután a baltenyerével megüti a kabátja elejét, hogy hátralebbenjen. A kabátszárny meglebben, János fölhasználja ezen pillanatot arra, hogy a mellényzsebbe nyuljon, a honnan apróra összehajtogatott, gyürött papirdarabot húz elő. Nem lehet valami jó bele irva, mert János a két ujja között olyforma irtózattal tartogatja, a hogy a békát szokás.
Kibontja félig s a gyertyák, a rézkereszt meg a tintatartó fölött átnyulva a karjával, leteszi a kapitány elé. A hogy ez föltekint, bizalmasan bólint neki a fejével s magyarázólag szólal meg.
– A pöcsét… behoztam.
– Be?
– Be ám – mondja sajátos, a végén fölcsattanó hangon János. – Nézze csak mög. Nem tom, mire mén vele.
A pöcsét voltaképpen a kihágási biró idézvénye s pöcsétnek azért hivatik, mert rajta van a város czimere, a mit különben nem igen szeretnek látni az odakintiek, mert a hol czímert talál, ott vagy kapitány van, vagy vámház. János kevéssé hizelkedni is akar, alattomos czélzattal a birság kiszabására nézve s mosolylyal teszi hozzá:
– Nézze no mög. Maga jobban érti.
S elunván a jobb lábon való állást, a balra teszi át a testi súlyt, a mi természetesen egy kevés féljobb fordulattal jár. Eközben megpillantja előtte a nagy tükröt, benne magamagát és fiatalos kedvteléssel csavarja meg a deres bajuszt, az üstököt egy kicsit eltolja a homlokából s nyakravaló igazításba fog. Ez igen tanulmányos állapot, mert egész tenyérrel kell lefogni a fölcsuszott kendőt s e közben fejbillentésekkel huzogatni ki az alászorult nyakbőrt. János egész otthoni kényelemmel illegeti magát, azonban mindez csak parádé, benső tekintetekben János igen szomoru és félelemmel tekint a jövő elé. De azért otthonosnak mutatkozik, hódolva azon külterületi elvnek, hogy ijedt embernek soha sincs igazsága. A kapitány kibontja a papirost.
– Nézze no, csak nézze – biztatja Förgeteg. – Hogy mi löhet benne…
– Hát nem tudja kend, miért van czitálva?
János elütőleg, megvető hangon felel, mintha kicsinek, gyerekesnek találná az egész dolgot.
– Gondolom, hogy néhány birka irányában… Abban hajkurászszák az embört.
– Abban hát. Bent jártak megint az erdőben a birkák.
– Nono – veti bele csöndes hangon a vétót János – csak módjával. Mert alig, hogy bent voltak a szélbe egy kicsit. Nem övött az ott semmit. Van annak mit önni.
Az utolsó szavakat haraggal mondja és keserüen teszi hozzá:
– De persze, a szögényét möglátják. Másikét mért nem panaszolja az őr?
Förgeteg most már beletüzesedne a dologba s igen-igen szeretne a vádlottból vádlóvá kerekedni fölül. Ki meg be kezdi gombolni a mellényt, a mi nyilvánvaló fölindulás jele s olykor a gomblyukakon huzgálja kifelé a nyakravaló csücskét.
Ott a másik, Kisguczi Illés, a Nagy Istvány, a Faragó Döme… Persze, azt nem látják.
Mélyen elkeseredik ezen igazságtalanságok fölött, közbe egy legyet lefricskáz az asztalszélről s oda se igen akar hallgatni, mikor rárójják a biróságot.
– A tilos helyen való legeltetésért tizenkét forint birságot fizet kend.
János hirtelen körülnéz s a hogy csak magát látja a szobában, meglepetve kérdi:
– Én?
– Hát.
– Ugyan – szólt tünődve s nézi az egyik lábafejét, a melyet ide-oda mozgat a szőnyegen. A gondolatai elkalandoznak, a biró más iráson dologba kezd, János csak áll s egyszer, mintha akkor eszmélne, hangosan szólal meg:
– Mennyit mondott?
– Tizenkét forintot.
Most kevéske állsimogatás következik és szinte hallik a sikárlása, a mint a kezét végigvonja a borostás szakálltarlón.
– Elég nagy pénz a szögénynek – szól s hol egyik, hol másik ujját huzza végig az asztal szélén.
– Tizenöt nap alatt le kell fizetni.
– Ugyan ne mondja – csodálkozik Förgeteg s kétkedő arczczal tekint a kapitányra.
– De pedig úgy van – biztosítja amaz. – Vagy talán le akarja fizetni rögtön?
Förgeteg indulatosan kezd beszélni.
– Én? Mibül? – és úgy lép egyik lábával hátra, mint a hogy szinpadi hősök szoktak.
– Ha van annyi kendnél, jobb, ha most lefizeti.
– Van is. – Lemondólag üt kezével a levegőbe. – Nincs neköm pénzöm… Hunnan? Mibül?
S miközben így beszél, ravasz szemeivel erősen kémleli, hogy eddigi viselkedésével tett-e vajjon valami hatást a biróra. Amaz azonban csak nagy egykedvüséggel hagyja rá:
– Hát akkor tizenöt nap alatt be kell hozni.
János most két kézzel támaszkodik az asztalra, kicsit meghajol és teljes bizalommal teszi föl a kérdést:
– Igazán be köll hozni?
– Be ám. Másképp végrehajtás lesz a dologból. Az meg még többe kerül.
A köztapasztalatu igazságot sóhajtva hagyja helybe János.
– No az már igaz.
Hmget egy darabig s majd az egyik, majd a másik lábát rakja előre, lenézve olykor reájuk. Aztán ránt egyet a vállán, a tükörbe tekint s odavetőleg mondja:
– Hát elmék no.
Lassan indul meg kifelé, hogy esetleg visszafordulhasson a hivó szóra, mert még erősen él benne a reménység, hogy hátha engednek a sarczból valamit. A hogy az ajtóig ér s ott megfordul köszönés okáért, hirtelen mintha az eszébe ötlene valami.
– Nini… kapitány úr…
– No?
János bemegy a szobába ujra és félig olyan arczczal kezd beszélni, mint a ki valami nagy uj dolgot fedezett föl.
– Hát a pöcsétöt nem adják vissza?
A kapitány unja már a dolgot és boszusan mordul rá:
– Nem. Az itt marad.
Förgeteg lóbázza a kezében a kalapot és csöndesen mondja:
– Ejnye, hejnye…
Hogy nem felelnek neki, még egyszer ismétli a sóhajtást s csöndesen ingatja hozzá a fejét, mint a czukorhuszárok a lakodalmi torták tetején.
A birónak egyéb dolga van s méregbe jön, hogy János annyit okvetetlenkedik. Haragosan kapja föl a többi papir közül az idézést s odalöki az asztalszélre.
– Hát vigye. Ehol van ni. Szeretném tudni, hogy minek ez magának.
– No – mondja és lehuzgálja a mellénye csücskét – mégis, szó nem esik, mondván…
Közelebb halad az asztalhoz, oda is nyul a pöcsét felé, majd meg hirtelen megáll és fölveti a fejét.
– De hát minek ez néköm? Nem köll ez néköm. – Ezenközben a sarokba pillant, a hol a birságról csinálja a jegyzőkönyvet az irnok, hogy ugyan valójában komoly-e ez a dolog egészen. – Úgy is csak eldobnám…
– Akkor minek kéri kend?
– Hát csak úgy – dünnyög, elszégyenülten s már igazán meg van restelkedve Förgeteg, mert forog a kalap kezében. Kis vártatva csak lépdel ujra kifelé s a határozatlan lépésein látszik, hogy gondolatokba mélyedt. Az ajtónál ujra megfordul.
– Ugy-e tekintetös uram, mögkérdöm mán még égyször… mennyit is hozzak?
– Tizenkét forintot.
– Annyit ugy-e – mondja János a kilincs rezén birizgálva. – Éggyesbe jó lösz?
– Jó, jó.
János ujra megüti a kabátszélt hátralebbentési czélzatból s most már a gelebébe megy bele a kezével. A széles bőrtárczát, a mi valószinüleg még nagyapai örökség, kibontja s a nyelvével végignyalva az ujjait, forintokat szed ki belőle. Mikor a tizenkét darab meg van, együvé fogja s most már kemény, határozott lépésekkel megy az asztalig s odahajítja a papirosok közé.
– Ehun a pénzük – szól nyersen, haraggal. – Hanem csak agyonveröm a bürgét odaki mind.
Azonban dehogy. Három-négy hét mulva ujra csak megjelenik ismét néhány birkák irányában a kapitány előtt János, mert az egész bürgetartásban csak akkor telik némi öröme a gazdának, ha más földjén legelhet az állat.