WeRead Powered by ReaderPub
Jegenyék alatt: Elbeszélések cover

Jegenyék alatt: Elbeszélések

Chapter 11: Néhány birkák irányában.
Open in WeRead

Explore more books like this:

About This Book

The collection presents a series of vivid rural vignettes centered on village rituals, daily labor, and communal gatherings. Episodes revolve around church bells and their meanings, tavern mornings and hospitality, market tensions and small violences, and the oddities of local characters such as bell‑ringers, itinerants, and farmers. Through close description of sounds, gestures, and household routines the pieces balance wry humor and melancholy while observing social hierarchies, customary obligations, and the seasonal rhythms that shape life on the plain.

Néhány birkák irányában.

Förgeteg a piaczon némely utasításokat adván az asszonynak, hogy menjen sóért, vegyen az ünneplő pipába szárat, meg egyéb ilyen dolgokat, a lelkére köti közben, hogy gyufát ne vásároljon, mert azt a városszélen szokás a Vidám katonához czímzett boltban venni, azon ravaszkás okból, hogy ne csak éppen a pálinkabeli ital miatt kelljen ott megállni a kocsival. Egy kurta «no eredj» szóval utnak indítja a feleségét s ő maga pedig megfordulván, a városházára ballag, kezelve itt-ott tanyai ismerőssel, a ki hogy az utjába akad.

A rendőri folyosóra megy föl, a hol ki-, hol becsapódó ajtót szelid tisztelettel nyitja ki s néhány perczig dángovázva lépked előre-hátra az ügyes-bajos emberek között, az ajtók föliratárul kémlelvén ki, hogy hol van neki a dolga. Lassan halad ezenközben, a pipát a zsebbe csusztatva s begombolva a mellény néhány nyitva felejtett gombját.

Ráakad azután a kihágási biró szobájára s mert hogy éppen nincsen odabent senki, mint a nyitott ajtón látszik, előre lép, a küszöbön leveszi a kalapját, néhányszor körülkeféli a könyökével s a hogy beér az asztal elé, a hol a biró valami iráson dolgozik, köhint. Azután meglátja, hogy a szőnyegen áll.

– Nini – mondja.

S lelép róla hirtelen. Valami rendőr jön be a szobába, az visszatolja gyöngéden Jánost a viaszkos padlóról a pokróczra, a mi némi fejcsóválást eredményez. János nem szól ugyan semmit, de arczán teljes egészében látszik, hogy nem tartja magát méltónak ezen megtisztelésre s azt hiszi, hogy most okvetlen nagyobb lesz a birság, mert beleszámítják a pokróczkoptatást is.

Azután a baltenyerével megüti a kabátja elejét, hogy hátralebbenjen. A kabátszárny meglebben, János fölhasználja ezen pillanatot arra, hogy a mellényzsebbe nyuljon, a honnan apróra összehajtogatott, gyürött papirdarabot húz elő. Nem lehet valami jó bele irva, mert János a két ujja között olyforma irtózattal tartogatja, a hogy a békát szokás.

Kibontja félig s a gyertyák, a rézkereszt meg a tintatartó fölött átnyulva a karjával, leteszi a kapitány elé. A hogy ez föltekint, bizalmasan bólint neki a fejével s magyarázólag szólal meg.

– A pöcsét… behoztam.

– Be?

– Be ám – mondja sajátos, a végén fölcsattanó hangon János. – Nézze csak mög. Nem tom, mire mén vele.

A pöcsét voltaképpen a kihágási biró idézvénye s pöcsétnek azért hivatik, mert rajta van a város czimere, a mit különben nem igen szeretnek látni az odakintiek, mert a hol czímert talál, ott vagy kapitány van, vagy vámház. János kevéssé hizelkedni is akar, alattomos czélzattal a birság kiszabására nézve s mosolylyal teszi hozzá:

– Nézze no mög. Maga jobban érti.

S elunván a jobb lábon való állást, a balra teszi át a testi súlyt, a mi természetesen egy kevés féljobb fordulattal jár. Eközben megpillantja előtte a nagy tükröt, benne magamagát és fiatalos kedvteléssel csavarja meg a deres bajuszt, az üstököt egy kicsit eltolja a homlokából s nyakravaló igazításba fog. Ez igen tanulmányos állapot, mert egész tenyérrel kell lefogni a fölcsuszott kendőt s e közben fejbillentésekkel huzogatni ki az alászorult nyakbőrt. János egész otthoni kényelemmel illegeti magát, azonban mindez csak parádé, benső tekintetekben János igen szomoru és félelemmel tekint a jövő elé. De azért otthonosnak mutatkozik, hódolva azon külterületi elvnek, hogy ijedt embernek soha sincs igazsága. A kapitány kibontja a papirost.

– Nézze no, csak nézze – biztatja Förgeteg. – Hogy mi löhet benne…

– Hát nem tudja kend, miért van czitálva?

János elütőleg, megvető hangon felel, mintha kicsinek, gyerekesnek találná az egész dolgot.

– Gondolom, hogy néhány birka irányában… Abban hajkurászszák az embört.

– Abban hát. Bent jártak megint az erdőben a birkák.

– Nono – veti bele csöndes hangon a vétót János – csak módjával. Mert alig, hogy bent voltak a szélbe egy kicsit. Nem övött az ott semmit. Van annak mit önni.

Az utolsó szavakat haraggal mondja és keserüen teszi hozzá:

– De persze, a szögényét möglátják. Másikét mért nem panaszolja az őr?

Förgeteg most már beletüzesedne a dologba s igen-igen szeretne a vádlottból vádlóvá kerekedni fölül. Ki meg be kezdi gombolni a mellényt, a mi nyilvánvaló fölindulás jele s olykor a gomblyukakon huzgálja kifelé a nyakravaló csücskét.

Ott a másik, Kisguczi Illés, a Nagy Istvány, a Faragó Döme… Persze, azt nem látják.

Mélyen elkeseredik ezen igazságtalanságok fölött, közbe egy legyet lefricskáz az asztalszélről s oda se igen akar hallgatni, mikor rárójják a biróságot.

– A tilos helyen való legeltetésért tizenkét forint birságot fizet kend.

János hirtelen körülnéz s a hogy csak magát látja a szobában, meglepetve kérdi:

– Én?

– Hát.

– Ugyan – szólt tünődve s nézi az egyik lábafejét, a melyet ide-oda mozgat a szőnyegen. A gondolatai elkalandoznak, a biró más iráson dologba kezd, János csak áll s egyszer, mintha akkor eszmélne, hangosan szólal meg:

– Mennyit mondott?

– Tizenkét forintot.

Most kevéske állsimogatás következik és szinte hallik a sikárlása, a mint a kezét végigvonja a borostás szakálltarlón.

– Elég nagy pénz a szögénynek – szól s hol egyik, hol másik ujját huzza végig az asztal szélén.

– Tizenöt nap alatt le kell fizetni.

– Ugyan ne mondja – csodálkozik Förgeteg s kétkedő arczczal tekint a kapitányra.

– De pedig úgy van – biztosítja amaz. – Vagy talán le akarja fizetni rögtön?

Förgeteg indulatosan kezd beszélni.

– Én? Mibül? – és úgy lép egyik lábával hátra, mint a hogy szinpadi hősök szoktak.

– Ha van annyi kendnél, jobb, ha most lefizeti.

– Van is. – Lemondólag üt kezével a levegőbe. – Nincs neköm pénzöm… Hunnan? Mibül?

S miközben így beszél, ravasz szemeivel erősen kémleli, hogy eddigi viselkedésével tett-e vajjon valami hatást a biróra. Amaz azonban csak nagy egykedvüséggel hagyja rá:

– Hát akkor tizenöt nap alatt be kell hozni.

János most két kézzel támaszkodik az asztalra, kicsit meghajol és teljes bizalommal teszi föl a kérdést:

– Igazán be köll hozni?

– Be ám. Másképp végrehajtás lesz a dologból. Az meg még többe kerül.

A köztapasztalatu igazságot sóhajtva hagyja helybe János.

– No az már igaz.

Hmget egy darabig s majd az egyik, majd a másik lábát rakja előre, lenézve olykor reájuk. Aztán ránt egyet a vállán, a tükörbe tekint s odavetőleg mondja:

– Hát elmék no.

Lassan indul meg kifelé, hogy esetleg visszafordulhasson a hivó szóra, mert még erősen él benne a reménység, hogy hátha engednek a sarczból valamit. A hogy az ajtóig ér s ott megfordul köszönés okáért, hirtelen mintha az eszébe ötlene valami.

– Nini… kapitány úr…

– No?

János bemegy a szobába ujra és félig olyan arczczal kezd beszélni, mint a ki valami nagy uj dolgot fedezett föl.

– Hát a pöcsétöt nem adják vissza?

A kapitány unja már a dolgot és boszusan mordul rá:

– Nem. Az itt marad.

Förgeteg lóbázza a kezében a kalapot és csöndesen mondja:

– Ejnye, hejnye…

Hogy nem felelnek neki, még egyszer ismétli a sóhajtást s csöndesen ingatja hozzá a fejét, mint a czukorhuszárok a lakodalmi torták tetején.

A birónak egyéb dolga van s méregbe jön, hogy János annyit okvetetlenkedik. Haragosan kapja föl a többi papir közül az idézést s odalöki az asztalszélre.

– Hát vigye. Ehol van ni. Szeretném tudni, hogy minek ez magának.

– No – mondja és lehuzgálja a mellénye csücskét – mégis, szó nem esik, mondván…

Közelebb halad az asztalhoz, oda is nyul a pöcsét felé, majd meg hirtelen megáll és fölveti a fejét.

– De hát minek ez néköm? Nem köll ez néköm. – Ezenközben a sarokba pillant, a hol a birságról csinálja a jegyzőkönyvet az irnok, hogy ugyan valójában komoly-e ez a dolog egészen. – Úgy is csak eldobnám…

– Akkor minek kéri kend?

– Hát csak úgy – dünnyög, elszégyenülten s már igazán meg van restelkedve Förgeteg, mert forog a kalap kezében. Kis vártatva csak lépdel ujra kifelé s a határozatlan lépésein látszik, hogy gondolatokba mélyedt. Az ajtónál ujra megfordul.

– Ugy-e tekintetös uram, mögkérdöm mán még égyször… mennyit is hozzak?

– Tizenkét forintot.

– Annyit ugy-e – mondja János a kilincs rezén birizgálva. – Éggyesbe jó lösz?

– Jó, jó.

János ujra megüti a kabátszélt hátralebbentési czélzatból s most már a gelebébe megy bele a kezével. A széles bőrtárczát, a mi valószinüleg még nagyapai örökség, kibontja s a nyelvével végignyalva az ujjait, forintokat szed ki belőle. Mikor a tizenkét darab meg van, együvé fogja s most már kemény, határozott lépésekkel megy az asztalig s odahajítja a papirosok közé.

– Ehun a pénzük – szól nyersen, haraggal. – Hanem csak agyonveröm a bürgét odaki mind.

Azonban dehogy. Három-négy hét mulva ujra csak megjelenik ismét néhány birkák irányában a kapitány előtt János, mert az egész bürgetartásban csak akkor telik némi öröme a gazdának, ha más földjén legelhet az állat.