Az elesett ember.
A kis állomáson leszállva a vonatról, az a kellemetlen meglepetés ért, hogy nem jött értem kocsi. A táj végig volt borítva hóval s annak a fehérjén semmi mozgó pont sem látszott, a mi nyilvánvaló jele annak, hogy nem azért nincs itt a kocsi, mert elkésett, hanem mert el sem küldték. Nem kapták még kézhez a négy nap előtt küldött levelet, a minek az oka a helyi viszonyokban rejlik. A helyi viszonyok többfélék. Példának hozom föl: Sándorfalva látja Szegedet s Szeged látja Sándorfalvát. Őszszel azért a sándorfalvi utas, ha a városba akar menni, nem a város felé megy, hanem ellenkező irányban. Elmegy Szatymazra, ott megvárja a vonatot, arral fölül s így beér Szegedre. A föntebb való esetben a levél járja ilyformán az utat. Előbb fölmegy Félegyházára vasúton. Ott a viczinálisra teszik, a mely Csongrádig viszi. Akkor a kocsiposta kezeibe kerül s csak negyednapra a lovaslegény tarisznyájába. Ha aztán valamelyik szállító eszköz késik (gyarlók vagyunk valamennyien), akkor öt napos utat tesz a levél a pusztára, a mely a városhoz annyira esik, hogy mikor a szinház leégett, oda látszott a füstje.
A kocsi denique nem jött, a mi leginkább azon oknál fogva kellemetlen, hogy most már nincs bunda, meg lábzsák. Mert fogatot azért lehetett kapni könnyen. A közeli faluból ott állt az állomásnál négy-öt fuvaros ember. Kettő hamar kapott pár hatosos utast be a faluba, azok nagy ostorpattogás között megindultak. Az állomásfőnök bement a szobájába, az egyetlen vasuti szolga is elment valamerre másfelé, a vonat már a harmadik határban szaladt, magam maradtam a három emberrel, a kik várakozva sandítottak felém.
Még mindig abban a reménységben voltam, hogy hátha megjön a kocsi s az állomás lépcsőjéről néztem ki az utra, a mely szélmalmok között kanyargott egy darabig, azután neki vágott a hónak s a vége elveszett a téli ködben, a mely ilyen napokon már korán be szokta teríteni a határt.
E közben egyik ember, az ostort tétova lóbálván a kezében, közeledik. A mint megmozdult, a többi is indult utána lassan.
– Talán kocsit vár az úr? – kérdezte az első:
– Azt.
– A pusztáról?
– Onnan.
– No hát az pedig nem jön.
Nagyobb bizonyosság okáért kifordult a táj felé s kezét a szeme elé tartva, szétnézett.
– Nem jön, – ismételte.
– Hanem mink, – szólt a másik, egy kövéres ember uj csizmában – mink elvinnénk.
– Mindhárman?
– Nem, nem, – felelte – hanem valamelyik… Már a kivel hogy meg tud egyezni. Mert itt meg kell egyezni, uram.
Lassan, kunosan beszélt e-vel s huzta a szavakat.
– Az már bizonyos, – hagyta rá az első bátrabban – egyességből áll a világ. Ki hogy tud egyezni, úgy boldogul.
Mindaketten nevettek erre s egymásra tekintettek alattomosan. Előttünk a világ, koma – gondolták – most ne engedjünk ennek az úr félének. Körülbelül igazuk volt. A konkurrenczia rajtuk kívül ki lévén zárva, valamelyiket meg kellett fogadnom, ha csak estig nem akartam várni megint a vonatra. De meg dolgom is volt.
– Hát aztán mi a díj odáig?
A nagy csizmás azt mondta:
– Rossz az ut nagyon.
– Azaz, hogy nincs is ut, – javította ki a másik – mert a mi volt, a szánkók elrontották.
– El – szólt szerényen a harmadik ember, csakhogy ő is mondjon valamit.
– Jó, jó. Hát mi az ára ennek az útnak?
– Hát, hát – szólt ujból az uj csizmás, ki ezen tulajdonságánál és hasban vállasságánál fogva bizonyos tekintélylyel volt a többi között, – nem akarjuk sarczolni az urat, nem is sarczoljuk, ha négy forintra mondom.
Sohasem volt akkora az ára ennek az utnak, még derék nyáron sem, mikor nagy a napszám és drága a fuvar.
– No, – mondom – ugyan kihasználják kendtek az utas ember szorultságát. Már hogy lehet ilyen sok pénzt kérni azért az utért?
Az ember nevetett.
– A pénz sose elég. Különben velünk is úgy cselekszik mindenki… Minket is kihasználnak. Mink sem cselekszünk másképp.
Ha a vidékembeli tájszóláson mondja, talán meg is örülök ennek a logikának. De most bántott ez a sok e betű a beszédben; olyan volt, mintha könyvből olvasná.
– Hát pedig most ugyan rosszul cselekszik, – mondtam mérgesen, – mert én a maguk kedviért nem nevettetem ki magamat. Inkább nem megyek. Begyalogolok a plébánoshoz a faluba, ott maradok estig, aztán visszamegyek a vasuton.
– Ahogy gondolja, kérem, – nyujtotta a szót az ember. – Az sem utolsó. Most jó bora van neki.
Azzal megfordult s verte az uj csizmaszárát az ostorral. Félvállról szólt vissza:
– Mindenki azt tesz, a mit akar.
Hirtelen utána fordult a másik, azután kissé tétovázva a harmadik. Ez a harmadik vékony, görnyedtes ember, lehajló, fakó bajuszszal, az arczán a gond tömérdek ráncza. Ruhája a szegénységé. A szokásos asztrakánprémes felső helyett vattás kabát rajta, a min folt hátán folt, egyik kék, a másik piros, a harmadik sárga, a szerint, a mint elszakadt kötőből, kopott asszonyszoknyából vagy zsákdarabból varta reá durva czérnával a felesége. A lábain bocskor, annak elszakadt szijjai kóczmadzaggal voltak összekötve. A nadrágja a fehér szinével kifordítva, a mi többnyire csak azoknak szokása, a kiknek egy van ez öltönydarabból s a valódi szinén csak ünnepnap viselik. Ez az ember esengő tekintetet vetett reám s igen lassan fordult el, de mégis elfordult.
Lassan lépegettek a hóban, míg nem az uj csizmás, a ki elüljárt, megállt.
– Hát még egy szót szólok, – mondta.
– Mondja no.
– Hát mondom, – mondta keményen. – Én nem viszem el négy forinton alul az urat. Hiszem az Istent, hogy a komám sem viszi el (megkopogtatta a második ember vállát az ostorral, hogy az a koma. – No nem – mondta a koma is határozottan.) Hanem itt van ez a harmadik ember… Egy szó, mint száz, ez az ember elviszi harmadfél forintért. Ha kell, kell, ha nem kell, nem kell. Többet most már egy szót sem szólok.
A bocskoros visszafordult. Szürke szemeiben ujra fölcsillant az előbbi kérő, esengő sugár. Fogadj meg, uram, fogadj meg – mondták a szemei.
– Hát melyik az a kocsi?
Az ember hirtelen ugrott egyet a hóban s futott a kocsijához. Ócska szerszám volt biz az egészen, kis macska lovakkal, kenderből a gyeplő, az ülés meg olyan kukoriczaszárból, a melynek levelét már leették a lovak. Igen szorgoskodott, levonta a macskákról a takarót (boldog időben pokrócz lehetett a szolgabiró ámbitusán) s mire az ülést elrendezné, maga is helyet foglalna, a másik két fuvaros már a falu alatt járt…
– Nagyon rátarti az a két másik fuvaros, mondtam.
– Nem, kérem szépen, – felelte a bocskoros.
– Dehogy nem. Rosszlelkü ember az, a ki annyira ki akarja használni az utast. Én csak csak, de hátha valami szegény utas kerül elébük…
Nem szólt egy darabig, csak hajtott, rángatta a kengyelgyeplüt. Öreg fuvaros-lovak szokása, hogy nem tudnak menni, ha nem érzik a szájukat.
– Inkább áldja meg őket az Isten, – sóhajtott föl aztán – mert csak azért tartották ki magukat, hogy ne az ő kocsijukra kapjon az úr… Jobb kocsi, féderes ülés, jobb ló… Mikor az urat sarczolták, engem kiméltek.
– Ugyan? aztán miért?
A fehér báránybőr sapkát, a miről a prém már egészen lekopott, lejebb huzta.
– Azért kérem, – felelte – mert én nagyon elesett ember vagyok.
Koczogtunk. Az utról egy helyen letért s a falu elhagyatottabb része felé hajtott.
– Nem jól megy, ember.
– Tudom, de csak beszólok haza egy kicsit. Erre lakok a juhszélen.
Egy szélmalom meg czigányputrik közt haladtunk át. Kutyák szaladtak ki az alacsony, tapasztott kerítések mögül, melyeknek tetejét elmosta az őszi esőzés.
– Hó! – mondta egyszer az ember.
A lovacskák megálltak, bár előbb igen nagy szándékuk volt, hogy beforduljanak az udvarra. Ha ugyan udvar az olyan udvar, a melyhez ház nem tartozik. A ház, a melyhez tartozandó volt, csak beomlott falait mutatta, meg üszkös, fekete gerendáit, a miken beesett a hó. Hátul az istálló, mellette a szinből való lakásféle. A tenyérnyi ablakhoz a kocsizörgésre sápadt asszonyfej nyomta az arczát.
– Leszállhat addig, míg subát hozok magának, – mondta. – Nincs kutya.
Még csak kutyája sem volt neki, bár hiszen minek oda kutya, a hol őrizni való sincsen. Beszaladt, kis vártatva kijött, foltos subát hozva a karján. A suba gőzölgött, a mint a fagyra ért vele.
– Ezt most vette kend le az asszonyról.
– Most, – felelte csöndesen. – Nem tüzelünk ilyenkor, hát csak így a subában…
– Hát csak vigye vissza neki.
Akart valamit szólni, de aztán hirtelen megfordult s bevitte a subát. Mikor kijött egy vászontarisznyával, a melyben szemmel láthatólag csak egy darab kenyér lötyögött, szó nélkül kapaszkodott a kocsira. Egy utczába bevágott s hamarosan áthaladtunk ezen a kellemetlen falun. Daczos nép lakja, a mely csak ránéz az utasra, de nem köszön. Igazság szerint nem köteles vele, de mikor az olyan jól esnék, valamely Dicsértessékre rámondani a Mindörökkét. Ez már vele szokott járni a faluval.
Az ember egyre jobban nógatta a lovait. Néha azonban a kis macskák nem birták a poroszkálást, lépésben mentek s ilyenkor kelletlenül izgett-mozgott, hogy talán ebből baj lesz. Szivarral kináltam. Már hozzá is fogott, hogy végignyálazza, mely esetben lassabban ég s tovább tart, de azután csak visszanyujtá:
– Már csak köszönöm. Inkább majd ha egy pipa dohányravalót ad az úr.
– Hisz nincs is itt a pipája kendnek.
– Nincs ám, – szólt megzavarodva s körültapogatta magát. – Mostanába nem szoktam… Gyü Kesely, olyan szénát kapsz, hogy az ritkaság.
Nem tudni, e csábító ajánlat vagy egyéni buzgalom következtében-e, de a Kesely csakugyan nagyot rántott a rudon s így oldalba ütvén a Sárgát, mind a ketten neki fogtak. Mentünk, mentünk. Az uton jegenyefák álltak sort, deres ágakkal, a havas földeken varjak keresgéltek más teremtett lélek sehol nem látszott.
A mint a csárdánál fordul az út, az ember leteszi lassan a kezéből az ostort és azt mondja szomoruan:
– Meg vagyok én átkozva mindenféleképen.
– Már miért?
– Ott jön az úrért a kocsi.
Csakugyan, a ködből kibontakozott a Badár vékony, száraz feje, meg a Nóniusz csillagos homloka. Mögöttük János volt, János mögött a kocsi, a bundával, zsákkal, de még bizonyosan cognac is lesz a bunda szélében. No, ez nagy öröm. János is így vélekedik, mert a mint odaér s látja az igen nyárias készséget, az ostorral a bundára mutat és azt mondja:
– Kivöttük a doktor zsebibül a tiz forintot.
Csak éppen át kellett lépni. A bocskoros e kászolódást némán nézte és lehajtotta a fejét.
– No, ehol a kend pénze.
Átvette, aztán szétnyitotta a tenyerét s belenézett.
– Kérem szépen, mondta szégyenkezve – még a fele utján sincs, de ne tessék haragudni, hogy nem utasítom vissza. Nagyon elesett ember vagyok. Másképp…
– Nono. Hiszen a dohányra valót úgy se kapta meg kend.
A mint János megfordult, kihuzta a fejéből a bőrsipkát s ujra rávonta. Lovai megindultak, ő keresztbe ült a kukoriczaszáron s előkotorászva a vászontarisznyát, ebédbe kezdett.