Burkus.
Burkusról irom e pár sor irásomat, Burkusról, a kivel személyes ösmeretségben vagyok. Ha a tanyára megyek, Burkus engem minden oldalról üdvözöl s télen, a szánkó alacsonyabb lévén a kocsinál, bele is ugrik az ölembe. Ilyenkor röptében végig érinti a szájával a kezemet. Ez nem kellemes s meg is mozsdom utána, akár csak valamely gróf a választóival való kézfogás után.
Az ember tudja, hogy ily etikett-ellenes dolgokra Burkus csak önfeledt pillanataiban vetemedik, midőn réglátott ismerősének látása bizonyos extázisba ejti.
Ez szavain is meglátszik. Ha a nyulbőrös zsidó, ablakos tót, bolgár kertész, vagy egyéb ilyen fajtabeli kereskedő tünik föl a messze puszta végtelenjén, Burkus nem is ugat, csak vakkant.
Ha kocsival halad el valaki, másképp szól:
– Buff, buff – így szól.
Mészárosokat, a kik eladó tinók, juhvágókat, a kik mustra-birkák irányában jönnek, némi szeretettel fogad, mert megérzi rajtuk hihetetlen messziről az állati vérszagot.
– Beő, beő, be–vevő – így nyilvánítja ilyenkor Burkus a nézetét.
Éjszaka, ha gyanus ember közeledik, Burkus a terep ügyes kihasználásával bujik elő az árkokon keresztül s merészen kiáltja ki a feneketlen sötétbe a halberdót.
– Hab, hab, hab-habbab, buffhabbab, buju, buju, buju.
Ha megint más kutya koncsorog a mezőségen, a nyugodt s előkelő Burkus csak figyelmeztető szavakat kiált neki, hogy ne közeledjék idegen territóriumra.
– Bek, mek, belem, melem, bekmek…
A darvakra, ha elrepülnek előirt ivekben a tanyaház fölött, szintén szól nehány szót, nyilvánvalóan azért, hogy a gólyánkkal össze ne merjenek verekedni.
– Balabuff-buff, balabuff – mondja, de ez csak oly csendes mondás, hogy talán még a darvak sem adnak rá sokat.
Ily különféle szólásai vannak Burkusnak, a ki a kutyageneráczió apja a tanyán. Van még egy másik is, a ki szintoly legöregebb kutya, mint ő, de biz az nem sokat ér. A Talpas nem tud ugatni.
– Botnyelvű a szegény – ez az öregbéres véleménye, a ki szintén okos ember. Járt Pádovába. Akkor még jó világ volt ott. Akkora sajtot kapott egy garasért az ember, hogy csak győzze megenni.
Igen hát, a Talpas botnyelvű, de igen derék kutya azért. A nyulat eltudja fogni, a mihez a Burkus nem ért. Burkus igen ügyetlen jáger, mert ha nyulat lát, rögtön csahol.
– Ahhá, ahhá? – kiabálja.
A nyul ilyenkor elszalad. Ellenben Talpas szeliden oson utána az erdőszéli bokrok alatt s derékon kapja. Akkor behozza a tanyába s akkor ketten megeszik gombócz nélkül. Csupa szőr a szájuk, de nekik az mindegy.
Burkust tavaly végiglőtték.
– Elharántolták – mondta a béres.
Valaki rálőtt s egy fáradt golyó végighasította a bőrét. Nyögött, mikor hazatért, mert odakutyálkodott akkor is. Talpas Burkust szemrehányással készült fogadni s várt reá az akáczok alatt.
Szép lombos akáczok, de felette görbék. Most négy éve meg voltak faragva karónak. Ölbe voltak rakva a tanya háta mögött. Aztán kerítést csináltak belőlük a virágos kert elé s nagy X-formába verték valamennyit a földbe. Az Isten megáldotta azt a földet, az akácz pedig megfogta, lombos lőn, az egyik arra görbe, a merre az X-nek a ballába van, a másik arra görbe, a merre az X-nek jobb lába van. Itt várta Burkust a Talpas.
No csakhogy nem a régi méltóságteljes Burkus jött. Dehogy. Jött egy Burkus, lassan, minden lépésnél belesüppedve a homokba, jött egy Burkus, lomhán, lomposan, nyögve.
Talpas néhány lépést elébe ment. Megállt.
Burkus jött, fölemelte a fejét, ránézett élete párjára s lehajtotta a füleit.
Aztán a jobb oldalával elvonult Talpas előtt.
Talpas látta a sebet. Nyöszörgött. Burkus megállt. Talpas gyógyítani kezdte. Ötödnapra behegedt. Burkus ma Talpas rabja s örökre hálás.
Tíz éves házastársak között olyan kedveskedést sehol nem találni, mint e két kutya közt. Burkus többszörös öregapasága daczára oly negédes tánczot rop az udvaron Talpas előtt, hogy az elneveti rá magát, pedig igen komoly rendszerint, mint minden szótalan állat. Mondta már az öregbéres, hogy botnyelvű szegény. Soha sem tud szólni.
Burkus tavaly beállt zsandárnak. Neki vannak ilyen raplijai. Én ezt így mondom: rapli. Az öregbéres, a kinek parasztember létére kötelessége magyarul beszélni, azt mondja:
– Mög van háborodva.
Burkus valósággal meg volt háborodva zsandársága időszakában. Nem tudni miért és hogyan, a kutya beleszeretett a csendőrökbe. E derék, szálas fiuk minden harmadnap jöttek a pusztára a messzi örsről, gyalog keresztül a nehéz sivó homokon, bementek a tanyára vízért s aláiratták ellenőrző könyvecskéiket. Burkus azelőtt a béres kutyákkal egyetértőleg dühösen fogadta őket, finánczokat sejtve bennük. Később fokonkint szelidülni kezdett, s egyszer hizelkedve dörzsölte csodálatosan nagy fejét a lábaikhoz. Azután velük ment, kisérte a közbátorság fegyvereseit a napos pusztán, a meddig a szem ellátott, s csak este tért vissza fáradtan, kiéhezve. Ez így ment talán három hétig, azután abbanhagyta a dolgot, megint a régi dühös állat lett. Ezt a rejtélyt megfejteni azóta senki sem birta, s Burkus viselkedésének oka gyanánt még ma is az öregbéres föntebbi véleménye az irányadó. Az öregbéres föntartotta nézetét.
– Mög volt háborodva – mondta – mög. De talán tanult tőlük valamit.
No, nem mondhatnám. A pusztai kutya gazdája holmiját csodálatos erélylyel védi mások elől, de maga azért néha belekóstol. Városi emberek, ha néha csöndes falukon utaztak keresztül, láthatták, hogy az idegen szagu városi hintót mint ugatják végig az utczán az ebek. A kutya kiáll a porta elé s szalad ugatva az üveges batár után, de csak addig, a meddig az ő kerítésük tart. Erről a területről kiugatván becsülettel a kocsit, a melyben valamely idegen támadót sejt, nyugodtan visszamegy a kerítés végéről, a hol már a másik porta Tiszája vette át a szolgálatot.
A kutya itt nyilvánvaló tudását árulja el annak, hogy meddig terjed az ő birtokuk, akárcsak az utczai bakter, a ki a reábizott házon kivül nem bánja, ha az egész világot elviszik a betörők.
A pusztai kutyánál fejlettebb ez az érzék. Annak szeme előtt nincs kerítés, a mely megmutatná, meddig terjed a gazdája birtoka, s mégis tudja. Van olyan birtok az országban nem egy, a mely városi emberé s a tulajdonosa nem tudja oly határozottan a földje szélét, mint a kutyája. Az eb az ő vagyonát e határig védi becsülettel, éjjel és nappal, e határig bátor, néha kegyetlen és durva, e határon túl gyáva, félénk s megdobhatja röggel a messzi tanyai iskolába igyekvő béresgyerek.
Ilyen értelemben Burkus kitünő preventiv policzista volt, de máskép csalfa gazember, a ki mindent lopott, a mihez hozzáfért.
A szitát kilopja a konyhából, hogy az apró kutyafiak beleállva, egy ujfajtáju veloczipédsportot rendezhessenek.
Ellopja a téli vadász-sapkát csak azért, hogy beledughassa az orrát s megjelenhessen Talpas előtt mint álarczos.
Ellop minden néven nevezendő húst. Ezeket nem huzza az orrára, hanem megeszi.
Előszeretettel lopja a tollseprüt, dohányzacskót. Minek ez utóbbi neki?
A gazember elviszi az öregbéreshez, a kit nagyon szeret, mert az engedi, hogy nyalogassa a csizmáit, a miket lopott gépolajjal ken be. Az öregbéres kiüríti a zacskót, Burkus visszahozza. Megrugatva, följajdul, kiszalad a házból, futtában elvisz egy papucsot s oly kedveskedéssel teszi Talpas elé, mint az Aladárok az első ibolyát a Margitoknak.
Azután szokott helyéről, az öreg eperfa alól elzavarja a kácsákat, a meleg homokba fekszik s ajkai körül kaján mosolylyal a ház ajtaját nézegeti.