WeRead Powered by ReaderPub
Jegenyék alatt: Elbeszélések cover

Jegenyék alatt: Elbeszélések

Chapter 20: Legényavatás.
Open in WeRead

Explore more books like this:

About This Book

The collection presents a series of vivid rural vignettes centered on village rituals, daily labor, and communal gatherings. Episodes revolve around church bells and their meanings, tavern mornings and hospitality, market tensions and small violences, and the oddities of local characters such as bell‑ringers, itinerants, and farmers. Through close description of sounds, gestures, and household routines the pieces balance wry humor and melancholy while observing social hierarchies, customary obligations, and the seasonal rhythms that shape life on the plain.

Legényavatás.

A Vera (úgy hivják, hogy Vera, pedig Vera néni volna) szikár csontos öreg asszony, a kinek ég a kezén a munka és mindent oly tisztán végez, hogy az az erre adó embernek valóságos gyönyörüség, hanem az is bizonyos, hogy nyelvesebb fehércselédet nem teremtett még az uristen erre a kerek világra. Beszalad az almáskamrából, a hol a rohadtak selejtezésével foglalatoskodik s mielőtt szóba kezdene, nagyot huz a levegőből, azután azt mondja:

– Hát kéröm mijen szömtelenségök történnek.

– Ugyan?

– Hát kéröm, mögáll az embör esze.

– Az?

– Debizony csak. Hát az mán mégis röttenetös. Hisz itt mán nem löhet mögmaradni a tanyába. Kéröm.

– Ugyan?

– De hát kéröm ilyent? A saját tulajdon szömejimmel tapasztalom. Szörnyüség ez, kéröm. Hát mi lösz a világból? Hiszen én ijenre elsüjjednék szégyölletömbe.

– Dehogy.

– De kéröm. El én. Hát hiszen… Hüjj, ha az apja mögtunná! Léverné a kezeit, mög kitépné azt a bodros haját… No de annak a kölöknek se lennék a hejjibe. A nyavajás… Oszt még ü mongya néköm tegnap: boszorkány… Ejnye montam, szakagygyon rád a part, eregygy elülem, pusztujj, mert ha én mögváglak a széna-vonyóval (épp a tehénnek adtam kéröm), vacsorán éröd Pilátust. No oszt ijet. Ma mög… Ijen szömtelenségök!

– Az?

– Hát hogyne kéröm – folytatja – ki gondolna ilyet? Hát hogy meri mögtönni?

– Ugyan?

S miután eddig senki sem kérdezte tőle, hogy mi történt, merre történt, a vénasszonyt elfutja a pirosság, megröstelli magát, csattogó papucsaival szó nélkül sarkonfordul, kimegy, künn valamely ebet oldalba rug, az ereszet alján az asztalról, melyen az ebédutáni csentrös még ott maradt, leüti a macskát és dohogva halad át az udvaron. Az alma ma bizonyosan hibásan selejteződik. Vagy mind kihányja, vagy közte hagyja a férgest is. Azonban inkább ez a malefaktum essen meg, minthogy a vénasszony pletykáját végig kelljen hallgatni, mert az rendesen lélekveszedelmet jelent.

*

Senki sem tudná lélekre megmondani, hogy voltakép a Hab Viktor miért szép leány, mert bizon az nem szép. De nem igaz ám az, hogy nem szép, mert szép. Az annyira tetszetős, hogy csodálatos, pedig a tanyán azok a hires deli termetek nem fejlődnek tulságos nagyon, hamar elhuzza őket a becsületes dolog. Igy a dereka szépsége el is vesz a lánynak s még csak nem is sok ideje, a női mell szépsége is veszendő volt, mert ilyesmit bűnnek tartottak s lekötötték szijjal, hogy apróbbra apadjon. (Sok vakarcs gyerek adta meg ennek az árát.)

Ilyesmik megeshetnek, de már a szemeit csak nem lehet kiszurni senkinek sem, a mint, hogy volt ebből a Hab Viktornak kettő. Szép, nagy játékos szemei voltak, a mikkel tudott is hol erre, hol arra kacsintani. De közben a keze sem maradt utolsó, az ő husos barna kezei, a mikkel úgy üté nyakszirten a vele kacsalódó legényt, hogy mint mondani szokás: arrul kántált. De azért akadt olyan, a ki utána sóhajtozott elég, mert, mint a föntebbiekből is kitetszik, a saját két tulajdon szemével babonázta az embereket, már hogy a fiatalját. Mert az öregek az ilyesmire rá sem hederítenek.

Azonban a sóhaj csak sóhaj marad, az epekedés meg epekedés. Mint mondani szokás: az értetlen szerelemnek semmi látszatja nincsen. Érthető pedig nem akadt, mert a ki meg akarta volna értetni magát, azt a Viktor elverte magától, hogy annak lelohadt a kedve.

Ilyen volt Hab Viktor, mielőtt az almák válogatásából elővonult volna a Vera.

*

Vera e tette következtében minden megváltozott. Minden, a minek csak emberi hangok befogadására füle van, megtudta, miként Hab Viktor sem külömb már, mint akármelyik másik.

No, ez nem volna baj. Az előzi meg a férjhezmenést, hogy egy legénynyel szívesebben vált szót a lány, mint teszem azt a többivel. Ez a dolog eleje. Ez ellen nem szólna senki, ha ez a legény éppen legény volna, rendes, maga fajta, a milyennek lenni a legénynek dukál, de hát kiderül a Vera által előadottak nyomán, hogy nem is legény, csak gyerek még, a kinek ha dologba áll valahova, félnapszám jár egy napra.

Ilyen is ritkán akad a világban. A szó szétröpült a tanyák fölött és átszállott messze a beszéd, hogy im Sátán Pista, a kutyúkölök megcsókolta a Veron nyakát. Tanuk vannak rá. Az asszonyok összecsapták a kezeiket, a lányok pironkodtak, ellenben Hadadi Gergely pusztázó legény (nagyvízkor mult ötven éves, azóta elfelejtette számlálni az időt) így mondta, mikor lovon járt a közben s neki is megvitték a szóbeszédet:

– Nono. Ha az isten szamarat teremt, teremt annak füvet is.

Kérdés, hogy igaza volt-e Hadadi Gergelynek, de nem kérdés, hogy a ki tudja, mondja ki az igazságot.

Az igazság egy ideig Vera oldalán állott. Az igazság ugyanis gyakran változtatja helyét. (Ezért vannak a világon az ügyvédek, hogy magukhoz csalogassák.) Ott állt, tényleg ott állt akkor, hogy soha valamely szőlőben tavaszi nyitáskor leánynak helye nincs. Nincs is. Leánynak helye van a szőlőben, ha fákat kell hernyózni, (mert mit bibelődjön az ilyen gyönge növendékállattal a férfi), továbbá helye van kötözéskor, a mi szintén lánymunka, mert az olyan szépen köti pántlikásan a karóhoz a venyigét, mintha csak a maga hajába fonná a szalagot.

El kell ismerni, hogy Sátán Pista mint munkaerő volt jelen a nyitásnál, pedig ez a dolog tudománynyal jár, mert a milyen a nyitás, olyan a szüret. Kétségen kivül áll ismét, hogy Sátán Pista még nem számít legényt, s ez oknál fogva mint gyermekembernek félnapszám jár, – csak az volna most a kérdés, hogy mit keresett ugyanakkor a szőlőben Hab Viktor, mikor neki ott ilyenkor semmi foglalatossága nincsen.

Éppen ezért kezdődött el hétfőn, almaválogatás kezdetén a beszéd, hogy azért ment oda, hogy a félnapszámos megcsókolhassa a nyakát és ez a tárgyalás szállt a nyíló mezők fölött, a rügyes faágak alatt mindenfelé, egész a másik hétfőig.

*

A másik hétfőn változás állott be. A másik hétfőn mindenki elhallgatott, sőt Vera is ezt tette, a ki pedig nem mindenki. A másik hétfőn ugyanis a fogadásnál teljes napszámba állók sorában foglal helyet a Sátán.

– Hát te? – mondja a gazda. – Te fiu?

– Nem – mondja a legény.

– Nem – mondja egy másik, katonaviselt is (oda föl szolgált a császár udvarába, Bécsbe), – nem gyerök ez már, hanem legény. Ténnap mán vereködött a tánczhelyön.

– Úgy, úgy – mondta a többi. – Ez így van.

Csakugyan. A «gyerök» feje be van egy tarka kendővel kötve. Kékbabos fehér kendő, a minek a külső részén némi vérnyom mutatkozik. Kevéske az egész, hanem a kendőre egy kereszt és hét oltári gyertya előtt meg lehetne esküdni, hogy vasárnap délután, mikor Hab Viktor a közön át a tánczhely felé ment, az ő fején csillogott.

– Hej az apád erre arra – mondja a gazda, kedvtelve tekintvén végig a helyes kölkön, – de mögembörösödtél!

Ebben a szóban pedig már benne foglaltatik, hogy félnapszámból ezentul egész napszámra növekszik. Már most ha még ehhez hozzáveszi az ember, hogy a kutyúnak ettőlfogva szabad jussa van a Hab Viktor nyakához, nem lehet átalni azt a kis fejbeverést, a mi különben is, ha nyulhájjal kenik, begyógyul időnap előtt.