Pengetés.
Kaszát minden boltban árulnak mindennap, sőt még utazó boltosok hordozzák is a tanyákon át, mégis miért vesz az ahhoz értő ember bucsukor kaszát? Kétségtelen pedig és tudnivaló, hogy az itt vett kasza sem külömb, (mert nem igaz az, hogy a bucsukra külön kaszákat csinálnának azok, a kik ilyesmivel foglalatoskodnak), sőt lehet mondani, hogy a legselejtese is éppen az ilyen tömeges vásárlásra kerül. De lám mégis. Megtudja-e valaki mondani, hogy ünnepnap miért szebb a nap? A felhők miért fényesebbek, az ég pedig miért kékebb, mint más közönséges dolgokra rendelt napokon? Még a homok is más és a lábra öltött bőrök másként ropognak benne. Továbbá ilyenkor bucsukor olyan szép minden, hogy az, igazán mondva, valóságos tiszta szin gyönyörüség, a fák mintha egyenesebben állanának, mint Úrnapkor a városban a katonák, ellenben az úgynevezett bojtorján csodásan piros szinü virágát kinyitván, vele az árok tulsó oldaláról az útfélre hajol. A jegenyenyárok levelei röpködnek a szélben és – mint már ez nekik régi módjuk – susognak. Derekuk ilyenkor halvány fehér, pedig derekaik nagyok és vastagok. Ezüstszín kéreg veszi körül az egészet s helyenkint látszanak csak rajta dudorodások. Biczók Péter az asszonyával, eladó leányával és legény fiával a bucsu felé haladtában elmenvén mellettük, egynél megáll.
– Nézd e, – mondja ellágyulva.
Az asszony nem emlékszik.
– Mit? – kérdezi.
– Hát nem látod? – szólt ujból Biczók, a fára tekintvén.
– Az az! – kiáltja most már elpirulva az asszony és körültekint szemérmesen – jajaj…
Voltaképpen pedig nincs semmi jajgatni való a dologon, mert nem történt egyéb, mint hogy Biczók fölfedezte a faderékon azt a szivet, mit húsz év előtt faragott bele. Vékony kis nyárfa volt akkor ez a jegenye, melyet így megrontott Biczók, de a fa kiheverte a bajt, nőtt, vastagodott és ma már annyira szétment rajta a vágás, hogy arra a tulajdon mestere is alig ismerkszik rá. Furcsa is ez, különösen, hogy az akkori bicska még egész állapotban van meg a Biczók zsebében, pedig a bicskaaczél holt állat, ellenben a vele élőfába vágott dolog eleven, mégis ez már alig mutatkozik, mikor amaz még teljes egészében él. Hát most már mondhat mindenki azt, a mit akar, de az nyilvánvaló és ellenség sem tagadhatja le, hogy a bicska rendes. Ha pedig a bicska rendes, akkor ráfordulhatunk azonnal így szóbeszédben a kaszákra (mert tessék elhinni, hogy a kasza is csak úgy embere szerint válogatódik).
Búcsú helyére érkezvén, hirtelen elmarad Biczók a familiától. A család megy előre a kápolna keresztjéhez, a hol leborulva imádkozik. Biczók pedig oldalt fordul.
A nagy téren, a mely fölött öreg akáczok nyitják virágaikat, egy oldalon messzibbről jött búcsusok kocsijai állanak; középütt, de távol a kápolnától, hogy oda ne hasson el vásári zajuk, mézeskalácsot árulnak, továbbá fütyülőket a gyermekeknek, a kik már dudálnak is rajtuk erősen, csapatostul járván. Ott mérik becsületes tótok az asszonyi hivalkodások áruit, kendőket, nyakba való kereszteket, lánczokat és finom patyolatot. Ismét tovább a kalendáriomos ember is ott van a sorban s históriákat árul. Igen szívreható történetek ezek a sziklához lánczolt Gergelyről, a Micz bánné hét gyermekéről, egy Ildikó királykisasszonyról, valamint Attila három fiáról. A kalendáriomos ember olykor énekel belőlük egy pár sort, a mit sokan hallgatnak, leginkább a legények közül. Késes is van, a ki bicskákat hozott eladni, épp így a pipaszáras.
Mindezen többé-kevésbbé fölösleges és hiábavaló dolgoktól kissé messzebb, egészen az utszéli fasor alatt, komolyan elvonulva, meglett, élemedett férfiak rakták ki a földre áruikat, a kaszások.
Soha még aranyból és ezüstből, aczélból és vasból nem csináltak olyan tisztességes eszközöket, mint a szántóvas és a kasza. A kasza segítségével három hét alatt lehet megkeresni a buzatermő rónákon az egy esztendőre való kenyeret. Ez a világ legszebb kardja. Ellenben félelmetes eszköz is. Mikor a hosszú nyélen meglódul az erős munkás kezében, azzal el lehet vágni az ember lábát csontostul. A fű harsog, ha vele vágják, a búza ropog. Vásárlását élemedett, hozzáértő férfiak eszközlik. Alkú itt alig van, mert az elárusítók szabott árakban dolgoznak, mert a reputáczió sem engedi, hogy ha az egyiknek ennyiért adta, olcsóbban adja a másiknak. De e helyett van választék, eléggé kiterjedt. A vele való kereskedés nem nehéz. Kihoz az ügynök egy ládában ötven kaszát, egy másikban ötven fenőkövet, a ládákat leteszi a földre, a tetejüket fölemeli és készen van. Igy jön sorba sok, a különféle gyárak megbizottai. Még csak egy zsákvásznat kell leteríteni s arra sorba rakni a kaszákat, némely részét úgy fordítva, hogy a fokánál fogva a vevő vehesse föl, más részét pedig a fokával befelé, hogy azt meg az árus kaphassa föl s mutogassa. Ezenfölül, a kinek a kaszái delejesek, az nehány marok szeget is szór a zsákra, legkiválóbban pedig szükségeltetik a pengető. Ez némelyiknél egy darab aczél, a másiknál fél tégla, a ravasz czigány azonban mindenképp nagy kvarczkavicsot hord magával, mert azon szebben peng a kasza.
A humort és a tréfálkozást, a mi a nép pénzköltését más aktusnál oly igen nagyon jellemzi, itt megtalálni alig lehet. Valóban komoly dolog ez, a kenyéradó eszköz megválasztása.
Biczók elhaladva az árusok előtt, hirtelen fölvesz egy csillogó, fehéres kaszát, a melynek a foka veresre van festve. Megnézi a végét, a melynél fogva majd a nyélhez illesztődik. Végig húzza ujjaival a felső részét, azután az élét s a körmével meg is pengeti. Ha a körmön meglátszik ennek a nyoma, az nem baj, mert a köröm növendő, ellenben ha a kasza éle törik ki, az ugyan ki nem nő többé. Most a hegyét és a fokát kell két kézzel fogni s meghajlítani, tanulmányozván ezáltal az aczélosságát. Ha mindez beválik és semmi irányban sem kelt aggodalmat, következik a dolog főrésze, a pengetés. A kasza felső végén kell megfogni a vasat, hogy a penge az élével fölfelé álljon s oda kell azt most ütni a kavicshoz. De a mint az ütés megtörtént, azonnal fölkapja a próbáló s föltartja a levegőbe, hogy ott pengjen.
Szépen hangzik.
– Hm, – mondja Biczók, illetve inkább gondolja s nézi a kaszát mindakét lapján figyelmesen.
Azután az árát kérdezi. Biz annak szép ára van.
– Már ezt így adjuk, szólt az árús. – Ha olcsóbbat keres, találhat itt a szomszédok közt.
Biczók le is teszi a kipróbált jószágot, de annyi figyelemmel él, hogy legszélrül tegye. (Hátha visszajön érte az ember.) Megy odább s egészen sötétkék kaszákba botlik. Azután jönnek régi fajtájú feketések, továbbá czifrázott oldaluak. Egy helyen kikapja az árús a kezéből a pengét.
– Ide nézzen, – szól.
S odanyujtván a szegcsomóba, a kaszát fölkapja.
Hát négy-öt szeg ott lóg rajta. A körülállók jólelkű nevetésre fakadnak, mintha mondanák: az ördög vigye el a tudományát, de játékos.
De nem rossz kasza ez se. Im Biczók elejétől végig a próbák alá veti, utóbb fölragad a vászonról egy kaszakövet s az élén azzal erős nyomásokat eszközöl. A mint a követ húzza, pattog kifelé a vasból a szikra s minden nézők, venni akarók az árusra tekintenek, hogy mit szól. Már ekkora dolog után egy pár büszkeségszavat csak szólhatna, de nem szól az élelmetes ember. Inkább hátranyul maga mellé s onnan a ládaaljából keres elő egy kaszát: – No ezt próbálja.
Ez sem különb ugyan, mint a többi, de mert rezelvált helyről kerül ki, több figyelemben részesül. Szórja ám ez is a szikrát, de Biczók egyszer csak szótalan leejti a többi közé s megy tovább. Végül pedig, mert hiszen az a dolog vége, vesz egyet. Éppen gombolja az ünneplő mellényt kifelé, hogy a tárczához juthasson, a midőn vállon érintik.
– No? – kérdezi a felesége, – talált-e már kend?
– Épp most fizetöm, – feleli Biczók és ki is fizeti a kasza árát, a melyet most már bot gyanánt visz, haladván hazafelé a családdal.
Az asszony nem vett magának semmit, de az eladó kezében egy csinos újmódi kendő van, a sarkában az ország czímerével.
– Ez az ezredös esztendőre van – magyarázza.
– Hát ügön, felel helybenhagyólag Biczók – de mán azt a nagy szivet mér vötted…
Az eladó majd elejti a nagy mézeskalácsot, a mit a másik kezében visz, erre a szóra. Pedig szép szív nagyon, még tükör is van benne, körülötte pedig piros és sárga rózsák valóságos czukorból.
– Ezt-e – nevet föl az asszony vidáman. – Ezt nem mink vöttük.
– Nem? – kérdezi tünődve Biczók. – Hát?
Már az útszélen, a rozs között a piros virág nem sokkal pirosabb, mint az eladó. Talán még a nevét sem tudná most megmondani, ha kérdeznék.
– Franczia Gergő vötte neki, kottyan bele a legény.
Az asszony boldogan mosolyog. Biczók menvén a fehér, ezüstös homokban, vidámra nyilt szemekkel tekint végig a familián. Franczia Gergő… Ej, ha! No nézd el, nézd. Gergely kétségkivül rendes legény, amugy birtokba sem utolsó, lám, nem hiába nem eresztette napszámba járni a lányát. Szivébe nagy öröm ül be, a farsangra gondol, a lakodalomra, arról vissza a szépen igérkező termésre, mint a melyből minden költségek előadódnak.
– Ez mög ojan kasza, – szól boldogan – hogy a fa derekát is átnyesi.