A kompban.
Valamely ünnepnap reggelén évek előtt Vásárhely felé igyekeztem, a hol a kis-homoki szőlők között akadt volna dolgom. Nem annyira dolog, mint inkább mulatozás, egy barátom hivott meg tanyaszentelésre. Az ilyesmi rendszerint kevésbbé szokott szentelés lenni, mint mulatság, s ez okból többszörösen megigértette velem a meghivó, hogy elmegyek. Az igéret szép szó, ha megtartják, úgy jó – véli a szokás-mondás s nagyon igaza van neki, mert az igéretet nem mindig tartja be a magyar. Itt is majd úgy volt. A vonat reggel négy órakor indult. Éjfélkor otthagytam a törzsasztalt s hazamentem. Háromkor fölkelek s megyek kifelé a vasútra. Elhaladva egy éjjeli kávéház mellett, gondolom: jó lenne egy kis reggeli kávé. Talán csak van neki. Hiszen volt s nem ez lett volna a baj, hanem az, hogy a tisztelt törzsasztal kompániáját bent találtam a kávéházban. Én már ki is aludtam magamat s reggeliért jövök, ők még mindig a vacsora után dukáló bort iszszák. Ugyancsak zsiros vacsora lehetett. A szótalan ember bőbeszédüséggel tárgyalt vadászélményeket, a vén nőgyűlölő a pénztár tündére felé kacsingatott s lábait olyként rakta egymásra, a mint ezt színpadokon szokták tenni a Gastonok és egyéb grófok. A vidám, anekdotás czimbora elhallgatott, csak a bort önté folyton és keverte vízzel és semmi egyéb dologról tudomást nem vett. Az arczok pirosak voltak, a szemek veresek, a kompánia túl volt a rendes mértéken s erőszakoskodott. Nem akarták engedni, hogy kávét igyam, bort kináltak parádival, a mi úgy reggel éhomra nagyon jó itat lehet, ellenben a kávét, mint lanyha irányzatú gyarmatárut föl akarták lökni. A kompánia kétségkívül igen érdekes volt s a jelenéből lehetett remélni, hogy jövőjében még szebb lesz. Már mind egyszerre beszél, csak a beszédes hallgatott. Elvették a botomat s míg ezt kialkudtam tőlük, lekéstem a vonatról. A vonat négykor indul Vásárhely felé s négy óra öt perczkor már csak a füstjét láttam, a gúnyos füttyentését hallottam, a mint a baktói tanyák közé kanyarodva, a lapos messzeségből még visszakiabált.
Szép az nagyon, az igéretet betartani s itt már rövid útja nincs más a dolognak, mint menni szépen a vonat után. A drótostót is így járja be az országot vasúton, hogy a töltésen utazik csak gyalogszerrel. A mig hajnali időben kocsi után járna, míg az fölkászolódna, fele útját már meg is tette az ember. Azután az idő is neki való, a ruha sem olyan, hogy abban ne lehetne országutat járni, csak épen a bot hiányzik, a mi a kutyák ellen igen ajánlatos, mert a mi van, az igen vékony. Azt, ha elkapja fogai közé a tanyai kutya, kettéharapja.
Különben mindegy volt már, az úton majd akad valami tört ág. Megindultam, s miután megindultam, most érek oda, a mit elmondani akarok. A vasút töltésén haladva elmaradnak kétoldalt a szegedi tanyák, jön a gyevi határ. Itt a fás útra kell letérni, azon kimenni a Tiszához, a Tiszaparton a komphoz. Lapos táj ez, miből egyedül a nagy töltések magasodnak ki, arról meredélyes út vezet a parthoz. Túl a falu mentén egy nepomuki János látszik, a kinek a szobrát vízvédelmi szempontból szokás a partra helyezni s a míg be nem jön a víz, beczézik is, de ha kiönt a Tisza s látják, hogy János mit sem tett a vidék érdekében, elhanyagolják s többé nem fogják oly szorgos gonddal fehérre meszelni rajta a kőpalástot.
Utas embernek mindig szerencse, hogy az innenső oldalon találja a kompot, a legnagyobb szerencse azonban, ha indulóban van, mert a komp egy-két gyalogutas kedvéért nem szívesen indul útnak. Ezúttal volt már rajta egy kocsi két macskalóval, a miken madzaggal volt összefoltozva a szakadozott szerszám. A révészekkel a gazdájuk beszélgetett s pálinkát kinált nekik, a mit a zsebéből húzott elő. A hosszú üvegnek csak a fenekén lotyogott, a többit beszedte a magyar s ez alapon igen vidám állapotban volt már.
A kocsiban széna között félig fekve, félig ülve látszott egy sápadt, beteg asszony, a ki rongyokba takart, egészen apró gyermeket szoptatott. Szomorú volt, s olyanforma, mint a ki a halálát érzi, vagy pedig nehéz betegségből lábbadt föl s még el van bágyadva nagyon. – Az ember szavából, a ki folyton beszélt a révészekkel s a nyelve pergett, ha kellett, ha nem, ki lehetett érteni, hogy a vásárhelyi rétre igyekszik s oda is való. Egyre szavalt, közben meg-megtántorodva s hogy a pálinkája nem kelletett a józan életű vizi embernek, most a dohányát szedte elő. Pedig maga a megtestesült szegénység volt ez ember a maga gunyájában, a mely az ünnep daczára köznapinak látszott s az asszony hosszas betegségét mutatja, hogy a szakadásaira sem vetettek foltot. A gyerek nyavalygott a vékony, sápadt nő emlőjén, keze-lába pedig oly nyugodtan volt a rongyaiban, mintha már nem is élne.
Az ember ezen közben gyanusan nézett végig, azután csak téblábolt tovább, mintha észre sem venne. Hanem a révészekkel, a kik a komp köteleit oldozták el, most már lassan beszélt. Azok nem feleltek neki, csak az öregebb nevetett rá viszonzásul a pipa dohányért, a mit kapott.
Ellökték a kompot a partról, mikor a töltés oldalában álló házból a gazda lekiáltott:
– Hej, az a gyalogos nem fizette meg a vámot.
Nem ám. Nem tudtam, hogy ilyen külön pénztára van az ódon vizenjáró eszköznek. A révészek ezt hallgatag tudomásul vették, ellenben a réti ember most már hangosan mormogott.
– Persze, persze – mondta. – Ilyen az úr mind… Muzsikáltat, de nem fizet… Hej, hanem megkövetelik a szegéntől…
Az elfojtva, de mégis elég hangosan mondott szavak a tanyai szocziálistát árulták el benne. Kedvetlenül járt-kelt a kompban s láthatólag nem tetszett neki, hogy nem védem magamat előtte.
– No kiáltotta boszusan – még a pipa is kialudt… Hej pipa, pipa, belülled is csak a garasos fajta jut neköm, mög a kapadohán. Hej, hanem jut a finom bűrszivarra, mög papirszivarra az uraknak…
– Pétör! Pétör! – szólt csitítóan a beteg asszony a kocsiból.
A rongyos ember odaszólt neki:
– Ne beszélj, asszony… Nem érted te ezt. Én beszélhetek. Én megfizettem a vámot. Nem úgy, mint némely ember.
A két révész már nem hallgatott rá, a komp a Tisza sebes árjába jutott, a víz megfeküdte, nyomta a keresztben álló hajót, elég dolog volt a kötelekkel. Egész erejüket abba vetették. Most ő is odaállt, a pipát félfogára kapta s nagy nekigyűrkőzés után szintén a kompkötélbe kapaszkodott. Húzta, már a mennyire tőle telt.
Egyszer aztán rám kiáltott:
– Hát az úr? Mér nem húzza a kötelet?
A kocsiból újra hallatszott:
– Pétör! Pétör…
– Hallgass, hallgass! Mért nem húzza? Vámot nem fizet, de a kötél se tetszik neki. Ilyenek ezek mind… Nem is tudom, miért nem tösz velük valamit az Isten…
A víz közepén jártunk, a folyó tavaszi áradata egyre jobban nyomta a kompot, az alattság-kötél megfeszült s a facsigák, a melyeken járt, nyikorogtak. A zajukban egy vékony, szomorú hang szólt:
– Pétör, ne veszeködj… Ne bánts te senkit…
De már nem lehetett vele beszélni. Dühös volt, káromkodni kezdett s annyira előre nyult a komp kötele után, hogy majd beleesett a Tiszába. A víz közepén föltámadt benne a bátorság s bár nem jött arra az oldalra, a hol álltam, a kötél mellől folyton kiabált:
– Hallja – kiáltotta – hát húzza vagy nem húzza?
Utóbb eluntam hallgatni. Az emberben sok szép káromkodás marad meg a katonaságból, als Erinnerung an meine Dienstjahre. Ezeket most igen czélszerű volt elővenni. Annyi bizonyos, hogy valamely agrár-szocziálista fejtegetés nem hatott volna rá ennyire.
Egyszerre megcsendesült, szótlan húzta a kötelet s már csak egészen halkan mormogott:
– Az, az… kiabálni mind tud… Persze, hiszen arra való a szegén, hogy azt mindig szidják.
Parthoz értünk. Míg fizettem, kivezette lovait a partra, de nem ült föl a kocsiba. Megvárt, míg kijövök. Nem akartam észrevenni, de a mint elhaladnék mellette, előmbe állt.
– Uram, – mondta – haragszik még?
Nem feleltem, mert hiszen valamivel csak meg kellett mutatni neki, hogy az előbb rosszul cselekedett. Nagyon bánthatta ez, mert még egyszer szólt:
– Uram…
A kocsiból szólt az asszony:
– Pétör… ne alázkodjál sönkinek…