Nazarénusok.
Valahol egyszer egy ember gondolkozni kezd s miután bevégezte ezt a munkát, kijelenti, hogy nem jól van ez így a mostani hittel. Másformát kell csinálni, javítani kell rajta. Akkor ezt a véleményét elmondja az embereknek, azok bólogatnak reá s azt mondják:
– Így van ez és nem másképp.
Ez a hiteknek a magva. Az új vallás aztán terjed, az emberek elmondják a többi embereknek, mindig csak emberek embereknek, mert az asszonyoknak elég, ha utólag vesznek tudomást az új hitről.
Mind ilyformán indult meg. Jézus, Mohamed, Luther, Kálvin ilyformán kezdték a dolgot, ilyformán terjesztették új vallásukat, a mely mindenütt a népben kezdett először terjedni, a népben, a mely egyébként minden új dolgok iránt bizalmatlan szokott lenni. Mentek, röpültek széjjel az új hitnek dogmái s hódították magukhoz a híveket megmásíthatatlan erővel és országok épülének föl rajtuk.
… Kurta, kicsinyített kiadásban támad még most is mása ennek. A széles Alföld valamely tanyaházában egy gazda, talán a karám mellett a gulyás, gondolt magában valamit; a mit gondolt, elmondta a többinek, a többiek bólogattak reá s azt mondták:
– Igy van ez és nem másképp.
És támadt az új hit kint a tanyák alacsony ereszei alatt, a cserények, szárnyékok, karámok oldalában, a Tisza füzesében, a halászkunyhók előtt, megszületett a maga csendes mivoltában a nazarénus szekta, a Názáreti Jézus Társasága, a mint ők magukat nevezik. Apostolai sohasem voltak, papjaik szintazonképen hiányzanak és ezek azért vannak mégis, a vallás (mert vallás ez, a mit egy nagy, ismeretlen pusztai gondolkodó talált föl) pedig terjed és egyre szélesebb köröket kapcsol magához.
Honnan keletkezett, ki volt az első, a ki azt mondta, hogy én vagyok a Názáreti Jézus Társaságának a magva, nem tudatik. Illetőleg lehet, hogy tudós lexikonok tudják, de nem kutattam bennük utána s csak azt beszélem el róluk, a mit magam láttam. Látni pedig lehet sokat, mert annyi bizonyos, hogy ez a szekta a keresztény, egy Isten hivő vallásnak bizonyos depurátuma, visszaesve az őskereszténység ódon egyszerü formái közé, a mostani pompákban és szélsőségekben bővelkedő modern katholiczizmusból. Bizonyára furcsa volt eleintén ez a dolog, különös volt látni a nazarénus papot halzsiros csizmában és gatyában a hívei között s nevették is őket eléggé. Később alább hagytak az emberek a nevetéssel s ma már alig van, a ki gúnyszót tudna találni reájuk.
Mert mindaz, a mit a keresztény vallás szépet tanít, benne van e szekta hitelveiben, – azonban ennek a szektának a hívei ez elveket be is tartják, nem úgy, mint mi gyarló bűnösök. Ime azzal, hogy eltiltja a bélyeges papir használatát, egyszerre végét szakítja minden pörnek és minden adósságcsinálásnak s eltiltva követőinek a szeszes italok élvezetét, ez egyetlen szigoruan betartott dogmával messze kergeti tőlük mindama bűnöket, veszekedést, ölést, költekezést, a család elhanyagolását – már a mikbe az iszákos emberek bele szoktak esni.
A nazarénusok vallása tiltja mindennemű fegyver használatát. Ez ugyan kétélű dolog a mi szuronyos világunkban, de azért el kell ismerni, hogy az a pusztai paraszt, a ki e vallást föltalálta, midőn ezt a pontot beirta a követendők és megtartandók közé, nagyot, igen nagyot gondolt – kigondolta a háborús világ végét. Mert hiszen természetes, hogy ha az egész világ elfogadná ezt a tételt, akkor senki sem hordana fegyvert s lehetetlen volna a militarizmus meg a hadviselés.
Ők Istennek nevét hiába nem veszik. A nazarénus nem esküszik a törvény előtt sem s vallásuk, elterjedtségük sulyát igazolja az, hogy a törvényszéki tárgyalóteremben ma elfogadják azt, hogy a nazarénus ne esküdjék Istenre. Amúgy is föltétlenül bizonyos, hogy igazat mond.
Csalni nem szabad, lopni nem szabad. Persze az más felekezetnél sem szabad, de a nazarénus abban különbözik a többitől, hogy ezt a tilalmat betartja. A szegedi Csillagbörtön rablakóinak száma állandóan hat- és hétszáz között váltakozik, de nazarénus még nem volt közöttük.
Mindezen tételek közül magasan emelkedik ki a szektának egy fontos alapelve: a segélyezés. Nincsen olyan egymást kölcsönösen gyámolító szövetkezet, a mely bajában és szerencsétlenségében annyira ápolná egymást, mint ez egyszerű emberek a vallásuk révén.
Pedig sokfelé vannak. Az aradi vár kazamatáiban, a katonai brigád-áristom börtönében, a hova a fegyver el nem fogadása miatt jutnak regrutakorukban, épp úgy föltalálhatók, mint a széles mezőségeken. Novibazárban ismertem két közembert a zászlóalj legénysége között. Azelőtt altisztek voltak Szegeden, korhelységökért lefokozták őket, ültek az aradi várban is s onnan kerültek büntetésből a boszniai zászlóaljhoz. Ekkorra azonban a két korhely már jámbor, szelid volt: a brigád-áristom nazarénusai áttérítették őket a hivők vallására.
Az ujságok közlései nyomán ismeretes, mily állhatosan tartja fogadását a nazarénus regruta s nem veszi magához a fegyvert. A kikötés meg egyéb katonai szigoruságok megtörik ugyan egyikét-másikát, de nem mind. Ezek aztán mennek a katonabörtönök rabjai közé, hosszu esztendőkre, le a vastagfalu kazamátába, a hol, mint a példa mutatja, nem hogy hitükről letennének, de még hiveket toborzanak.
S a dolgok alapját igazán nem tudom, hol keressem. Honnan ez a fanatizmus, a hitnek ez a csodás, mély bensősége, a lelkierő ez egyszerű emberek legegyszerűbbjeiben? Ki tanítja őket, miként férkőznek agyukhoz, szivükhöz? Ki kezdte el ezt a dolgot, ki folytatja, miként tesz ily óriás, hihetetlen hatást a népre, a mely miatta, vagy inkább érte eltér temploma homályos boltíveitől, oltára gyertyáitól, papjai aranynyal varrott palástjaitól?
Az ok talán a formák és az elvek egyszerűsége, talán – és talán legjobban – az, hogy ez elveket épp olyan egyszerű ködmönös ember magyarázza nekik, mint a mily egyszerüek és ködmönösek ők maguk. És lehet, hogy az tetszik nekik, hogy nincsen úr közöttük. Mert az úr nem örvend valami különös tiszteletnek a tanyákon. Ur, a kitől földet bérel, úr, a kinek pörét adja, úr, a ki gyógyítja, a ki eltemeti, a ki az adót szedi s ez mind nem megy ingyen. Tiborczok ma is vannak fölöttesen s a ki pantallóban van, azt azzal a gondolattal nézik végig, hogy: hej, ezt is a mi pénzünk árából vötte az úr.
Mert sem úr, sem úrféle közöttük nincsen. Titkon és zaj nélkül üléseznek és tartják az istenitiszteletet alacsony tanyaházak gerendás szobáiban. Azonközben mindig akad ember, a ki belép közébük, annyira, hogy a szegedi alsótanyán, a hol a pusztai plébános nem akarja eltemetni a fölszentelt temetőbe a nazarénus halottakat, a Názáreti Jézus Társasága részére külön temetőről kénytelen gondoskodni a hatóság.
*
Az alábbi jelenetet esküdtszéki tágyaláson láttam, a hova tanuságtételre be volt idézve egy faluból valami tiz ember. Szokás szerint előzőleg eskütételre szólították valamennyit s kilencz meg is esküdött. A tizedik, egy igen csöndes tartású és viselkedésű öreg, előbbre lép.
– Arra kéröm a tekintetös biróságot, hogy én ne esküdjek, mert én hivő vagyok.
Az öreggel nem is tétették le az esküt.
Aztán folyt a tanukihallgatás, a tanuzók szobájából egyenkint jöttek elő az emberek s vallottak, ki ezt, ki azt. Minden egyes vallomás után megkérdi a tanutól az elnök a költségeit.
– Mit fizetett a vasúton?
– Két hatost.
– Hát akkor oda-vissza négy hatos?
– Űgön – kapta rá az ember.
Az utána jövőtől már így kérdezte:
– A vasut oda-vissza négy hatos?
– Ügön.
Mind a kilencz a csöndes ügönt felelte a kérdésre. Utoljára jött tanuzni az öreg. Elmondta, a mit tudott s azzal ujra kérdezi az elnök:
– A vasut négy hatos?
– Nem uram – felelte az öreg – csak két hatos.
– Tudom, tudom – mondja az elnök – ide két hatos, meg haza is két hatos, hát össze-vissza négy hatos.
– Nem bizony, uram – válaszol ujra emez – ide egy hatos, oda egy hatos: össze-vissza két hatos…
Kicsi dolog ez, nemde, és két hatos nem valami nagy pénz a mai világban. De mégis végtelen sok jellemző van abban, hogy tíz ember közül épp az az egy mondja meg az igazat, a ki még esküt sem tett arra, a mit mond.
*
A föltétlen igazmondás, világi hivalkodások kerülése és önmegtartóztatás szektájába azért bejutni nem oly könnyű, mint gondolni lehetne. Ez a csodálatos paraszt-vallás csak tiszta embereket fogad be magába s azok számára, a kik nem tiszták, belépésükkor vezeklést ir elő. E vezeklés reális és nincs benne semmi poézis, de annál több lelkierőt föltételez. A vezeklő nem gyón és nem térden csuszkál, hanem mindazoknak, a kiknek valaha kárt okozott, megtéríti, személyesen jelenvén meg náluk és bevallva tettét.
Még ha álnéven, posta-utalványnyal küldené meg a kártokozás értékét, hagyján volna a dolog. De oda el kell menni, el kell mondani: uram, én vagyok az a tolvaj, a kit ekkor meg ekkor annyira kerestél, én loptalak meg, itt vagyok, most mondd, mit fizetek, mennyi pénzt ér az, a mivel megkárosultál?
Ehhez kell bizonyos foku elszánás, bizonyos benső erő, a mely ez egyszerű lelkekben bámulatos módon támad föl egyszerre és él és uralja az embereket. Mert egy szóval sem mondja a tolvaj a vallomás után, hogy már most ezt titokban tartsa a másik s hogy senkinek el ne mondja. Mondhatja az annak, a kinek akarja, a tolvajt beismerő vallomása alapján perbe foghatja: a szekta uj hive mindezt nem bánja. Ő egész multját eldobta magától abban a pillanatban, a midőn a hivők társaságának tagja lett és Jézusban ujjászületett.
Ez az ő keresztelésük.
*
Pálfy Antalhoz, a ki kapitány a szegedi tanyák domaszéki részében, a mint ülne az ereszet alatt a háza előtt, beköszönt egy szegény ember.
– Dicsértessék – mondja megemelve a kalapját azzal a kezével, a melyikkel a botot fogja.
– Mindörökké.
– No – mondja ujra az ember – üsmer-e még?
– Vélök rád – feleli Pálfy – gondolom, itt szolgáltál nálam vagy öt év előtt.
– Úgy ugy – válaszol a jövevény, láthatólag örülve azon, hogy megismerték. – Én vagyok az, a ki jelönleg szolgáltam itt öt esztendeje… Azuta elkerülköztem erről a tájrul.
– Jól van az no. Aztán mi járatban vagy?
Az ember durkálja egy kicsit botvéggel az ereszet szikkel tapasztott földjét, azután bátorságra kap s volt gazdájának a szemébe nézve mondja:
– Nem ögyébben, mint hogy buzát loptam én akkor magátul… Most mög, hogy az uj hitre tértem, elgyüttem: mondok, majd mögtérítöm a kárját.
– Buzát loptál?
– Azt ám – felel csendesen az ujhitü.
A gazda kérdi, hogyan és miképpen, a mire részletes választ ad az ember. Úgy volt az, hogy nyomtattak éppen, ő pedig kint a rét szélén a tanyaaljban gödröt ásott éjjel, nappal pedig hordta bele a buzát, a mennyit éppen birt.
Pálfy Antal ma öreg ősz férfi s a mióta a gymnáziumot végig járta, folyton a tanyán lakik. Ilyenformán ismeri jól az embereit, szokásaikat s meglepte nagyon, hogy világos nappal, nyomtatáskor tőle még buzát is lehet lopni.
– Aztán, hogy loptad? Hogy vitted a buzát a szérűről a gödörbe, mikor én mindig ott voltam a nyomtatásnál?
– Hát a csizmaszárban – adta meg a fölvilágosítást az ujhitű. Ezután pedig azt mondta:
– Hát mit fizetök ezért a buzáért, a mit loptam?
– Hát én azt nem tudom, hogy mennyit loptál.
– No felel megint az ember – gondolom, löhetött ugy öt forint ára. Annyit fizetök is.
A mellény belső zsebébe nyul, kihuzza a kaszát, abból kivesz egy sokrétbe hajtott ötöst, s leteszi az asztal sarkára. Most azután készen is van a dolgával egészen. Elbucsuzik és megy kifelé. De a mint az ereszet-kerítés kis ajtaját megnyitná, visszafordul.
– Már csak szólok még egy szót – mondja.
– No?
– Csak az iránt, hogy ölég-é az az öt forint?
– Mondtam már, öcsém, – felel a gazda – hogy én erre nem szólhatok. Te tudod, mit loptál.
Az ember erre se szól, se beszél, csak visszamegy ujra az asztalhoz, előveszi a kaszát megint s az ötös mellé tesz még egy ezüstforintot.
Most meg van teljesen nyugodva, áldást, békességet kiván s halad tovább az ő becsületre vált útján az újhitű.
*
A másik eset szintén Domaszéken történt, most a szüret alatt Csikos István birtokosnál. A szüret alatt a must forrt, a leányok szedték a szőlőt, csöbörhordók pedig vitték a sutuba. Egy forduló alatt a tanya-udvarban egyik leteszi a rudat a válláról s oda áll a gazda elé.
– Oda adta-e már a kapás a négy hatost?
– Micsoda négy hatost?
– Tegnap adtam neki négy hatost, hogy adja oda az úrnak.
– Hát hiszen nem tartozol te nekem négy hatossal – mondja Csikos.
– Nem ám – felel a napszámos – hanem hogy most áttértem az új hitre, mán csak mögadom az almák árát… Mert én szödtem mög a kis almafát ott a sarkon tavaly nyáron.
Elmondta azután, hogy a bátyjával lopták le a fáról a termést, a ki abban az időben éppen csősze volt annak a tájéknak – s el is adták nyolcz hatosért az almát.
Az előhívott kapás konstatálta, hogy csakugyan adott neki negyven krajczárt az az ember.
Az újhitű ezzel nyugodtan vette föl a vállára újra a szőlőhordó rudat s a mint ment, még visszaszólt:
– A másik négy hatost a gyűvő hétön elhozza a bátyám… mert ü is most gyün át az új hitre.
A gazda pedig nézett utána, a mint a nazarénus ment a szőlő homokos útjain s azt mondta önkénytelen:
– De jó volna, ha mindenki nazarénus volna a világon.
Mint látnivaló, ez a szekta nem más, mint maga az ős kereszténység, a Krisztus által tanítottak egyszerü, világos és üde formájában. Alapelvek: szeretet, becsület, mértékletesség, megalázkodás és kerülése minden világi hivalkodásnak.
A nazarénus nem üt vissza, ha megütöd, nem lop meg, nem káromol senkit és semmit. Ha valaki kér tőle valamit s bizonyos, hogy ennek a valakinek arra a segedelemre, a mit kér, szüksége van, a nazarénus hite szerint ezt nem tagadhatja s nem is tagadja meg tőle.
Mindezekhez nem kell nekik czifraság. Ez a tan, a mit az ország legegyszerűbb emberei, pusztai földművesek készítettek maguknak, nem óhajt magas templomot, faragott szobrokat és skófiumos palástot. A mint Péter, a halász, apostol volt, bár mezitlábbal taposta a Genezáreth fövenyét – kaszálás után este, mikor a nap veres fényével elönti a semjéket s a sarju friss illata nehéz köd gyanánt úszik a távol tanyák fölé, akként prédikál a Jézus-társaságbelinek, gereblyével a vállán, egy vén nazarénus ember.