Beszélgetés.
A konda meg a falka rendes időben igen távol vannak egymástól, oly messzire, hogy akármennyire sík a legelő, egymást nem is látják. Ez, egyéb okok mellett, leginkább azért van így, mert az állat nem állja egymást. Az egyik terített asztalán ne járkáljon a másik. Nem is közelednek; a mig csak van mit enni a nagy darab téren, mindig a két szélében járnak. A fü azonban nem olyan, mint az ember körme, hogy akármennyire pusztítják, újra csak kinő; bizony az ősz felé már a föld alatt marad és nem igyekszik kibujni. Igy történik aztán, hogy ez időtájban a két sereg állat, keresve a füvet, lassan húzódik egymás felé a a mezőségen. Minden nap kisebb a terített asztal, minden nap jobban közelednek a közepéhez, mignem egyszer már ott is vannak. Ugyan ekkor sem egészen tőszomszédok, de mégis vannak akkora közelségben, hogy az Imre juhász meg a Sándor kondás átbeszélhetnek egymáshoz, állván a barmok között.
A dolgot úgy kell venni, hogy két major között fekszik a legelő s az egyikhez tartozik a falka, másikhoz a konda. (Mert az állattenyésztésben el vannak egymástól választva a nevelési ágak.) Igy Imre juhász és Sándor kondás bizonyára régen találkozhattak s az utóbbi időkben nehezen volt arra alkalmuk, hogy kicserélhették volna nézeteiket.
Most persze egészen más. Im a juhok és sertések egymáshoz jutottak a levegőn, a mely olyan széles, hogy egyik végéről nem látni a másikat. Azelőtt csak tudták, de nem látták, hogy a másik is ugyanazon földmezőben jár s ez innen, az onnan nézi a fölszálló vagy áldozó napot. Ilyenkor nem lehet diskurálni. Ha van is mellette valamely gyerek, azzal a komoly férfi nem beszél, a komoly férfinak az a tulajdonsága, hogy botvégre tegye két kezefejét, arra az állát támassza és így, mint mondani szokás: «kinézze magát a világból».
Ám most délelőttre, mikor bejutott a lassu járásu állatsereg a pusztaközepére: egészen szomszédságba értek. Imre juhász a midőn látja, hogy a sertések közül Sándor feléje tekint, lassu mozdulattal föl is nyúlt a kalap széléhez. Sándor is kis idő mulva ugyanezt teszi. Későn hajnalodó, korán alkonyodó idő van, a jószág alig hogy kimegy, már jóformán halad is visszafelé.
Egyszer azt kiálltja amaz felé Imre:
– Hát kend…?
Sándornak jól esik a szó s kivárván, mig Imre felé fordult a szél, hogy jól oda vigye a hangot, visszafelel:
– Hát csak…
A comment-vous portez-vous s a wie steht das werthe Befinden sablonjának ezzel most már elég is van téve s a két ember hallgatagon szemlélődik a jószágai körül. Van ezekkel sok gond, lehetne arról beszélni eleget, de hát minek. Ugyis elég mindenkinek a maga baja. A nap megy fölfelé az égen, elég magasan jár, Sándor már épp a tarisznyát szedi elő, a mikor látja, hogy ugyancsak neki ereszkedett az Imre falkájából egy birka. Az néha szokása a játszibb lelkületű birkának, hogy vágtatni kezd s ilyenkor, ha elibe nem küldik a kutyákat, kimegy a határból. Imre nem látja, háttal áll, mert a táj szélén bólingó jegenyéket nézi már vagy egy óra hossza óta, Sándor hát úgy gondolja, hogy által kell kiáltani:
– Ahun a!
Imre e szóra lassan visszafordul, látja a birkát, a mint szalad s füttyent a puliknak, kinyujtott karral mutatva a szökevény felé. Azok aztán vágtatnak utána, de már Imre oda sem tekint, hanem megint a jegenyéket nézi. A három-négy fa köze máskor kék eget mutat, most pedig ólmos szürkeség látszik ott. Lassan terjed, bontakozik, de mielőtt följebb haladna, elönti a szemhatár alsó részét.
Imre példáját Sándor is látja csakhamar és nem telik bele egy óra, szintén arra fordul. Most egyszer azt kiáltja át Imre:
– Eső lössz!
Sándor komolyan veszi szemügyre a határt. Ezuttal már nemcsak a jegenyék felé eső tájékot tekinti, hanem köröskörül, az egész ég alját. Tanulmányozza a szél miként való járását. Nem ad hamarosan feleletet, a mit Imre olybá vesz, mintha Sándor kétkednék az ő időmondó tudományában. Lehet, hogy joggal, s nehogy az időjárás mást hozzon, mint a mit ő mond, az előbbi mondathoz még hozzákiáltja (vagy egy fél óra mulva):
– Vagy hó…
E vélemény ujból csak arra ösztökéli Sándort, hogy behatóbb megfigyelés alá vegye az eget. Azonban határozottat szólni nem lehet, mert a föllegek most vannak még csak a fölvonulás kezdetén és a szinük, miből tartalmukra következtetni szokás, még nem tökéletes. – Továbbá az állat viselkedése is tanulmányozandó. Ilyenkor az állatnak is van mutatkozása, a mi szintén a formájához képest ezt vagy azt jelenti. Más, ha szétszórva marad az állat, más, ha összebujik, más, ha hangos, más, ha hallgat. Ezeket mind külön kell sorra venni, akár csak a meteorologus, mikor hozzákészül csalhatatlan jövendöléseihez, mely szerint helyenkint némi csapadék várható. Ezeket veti latba, egyenkint és összesen, közben a haladó föllegeket is nézi, mérvén a szél erejét a határszéli fák hajlongásából, néhány madár röptéből. Megbizonyosodván mindenek felől, most már átkiált Imrének:
– Löhet dara is…
Imrén a sor, hogy véleményt adjon. A határt őszintén szemügyre veszi s tekintete végigsiklik a felhőkön, melyek magasodnak s a hegyük olyképp szalad a nap felé, mintha föl akarná nyársalni. Valamint birkáira is tekint. Az egészen fiatal bürge még nem ért az időjósláshoz, de már az anyabirkában több a tapasztalat. Az szintén jelez ezt vagy azt a viselkedésével, s mind e nyilvánulások sokat nyomnak a latban a hozzáértők előtt. Imre ezeket figyeli, de mire odáig jutna, hogy észleleteiről számot adjon, látja, hogy Sándor megindult kondájával a maga majorja felé s már messze jár. Füttyent hát ő is a kutyáknak, az ebek ugatva megrohanják a falkát, a juh megindul, Imre lépeget utánuk s úgy lehet sajnálja is, hogy nem fejezték be egészen teljesen a beszélgetést.