Iskola a pusztán.
Fehér út van a magas fák között. Hol homokos, akkor csak úgy magától való, hol pedig szikes. Ez esetben csinálva van. A szik a tanyák aszfaltja s egyéb haszna nincsen neki, mert az elhagyott, kopár földeken csak elvétve söprik a szódát. A gyár leverte itt is a természetet, ma a szódát nem söprik, hanem csinálják. Hanem azért a sziknek meg van a maga haszna: aszfalt az, meg kövezet. Ráterítgetik az útra s mikor az eső megveri, összeáll keményre s úgy gurul rajta a kocsi, hogy azt öröm nézni.
Az iskola udvara is ezzel van kitapasztva, száraz időben kemény és egyenletes, esőben csuszós. Az udvar körül van a tanító gazdasága: a méhes, az ól, a virágos kert, továbbá a földecske, a mely kukoriczácskát és buzácskát terem, valamint a czirokot is, a mely seprőnek igen alkalmatos. A tetőn gólya lakik, rendszerint a kéményen, a melyhez fészkét dróttal szokás odakötni, hogy a szélvihar le ne verje. Az útra forduló részen a harangláb áll, benne a fiókharanggal, melynek a szava libegve száll szét a tanyaházak barna tetői fölött s a jegenyefák, akáczok meghajlítják előtte koronájukat.
Nagy darab földek központja az iskola. Ott tanulja a tudományt a sok apró pusztai ember, lábolván télen át a havak tetején a tanító úr elébe. A széles buzavetések, a végeláthatlan kukoriczások, zöld legelők között a czivilizáczió első, kezdetleges pontja: az iskola a mezők növényei fölött.
*
Nem az, a mi a városi, sem nem az, a mi a falusi, hanem az egy egészen elütő valami. Építenek a táj közepén egy házat, abba jön a tanító s utána következnek a puszták kicsinyei. A Jancsik, Pisták, Miskák, Klárák, Viktorok, Pannik. A tanítás nem úgy megy, mint máshol. Nyáron a földből kell a tudományt szerezni itt, nem könyvből. A nagyobbacska a ház körül segít, vizet hord a dolgozó szülőknek, az apróbb libát őriz és malaczot. Azután a kis kezek részére is akad tavasztól őszig a tanyákban mindig foglalatosság: iskola ott csak akkor van, mikor a dolgok megszűnnek, mikor megjön borongós idejével az ősz és csatakos lesz az avar. Tart azután télen át késő tavaszig, mikor ujra rügyet vet a faág, a gólyák hazatérnek külföldi útjaikból és az ő kelepelésük lefuj az iskolának.
Egy terem van csak, a melyikben tanítanak, mert minden osztály az egyetlen tanító alatt áll. Mikor a harmadik osztályt tanítják, az első hallgatja mindazt, de meg a harmadik is az elsőt. Ezzel ők igen meg vannak elégedve s az iskolában jól is igyekeznek. Kora reggel indul meg már a tanyából az apró gyermek, vászonzacskóval a vállán, a miben könyve, a táblája, irkája, meg az étele van. A kezében pedig nagy bot az ebek ellen, mert sok utat kell tenni az iskoláig és télen a mezőségnek kutyái mérgesebbek.
A kicsike, csizmás magyaroknak minden lépése, a mit az iskoláig tesznek, harcz a kulturáért. A miként a szüleik egész élete harcz az életért, harcz a földdel, az időjárással, rossz emberekkel, a kik meg akarják rontani az Isten adományát. Néztem az apraját eleget, a mint a nekik térdig érő hóban, a téli reggel szürkeségében, kezükben a bottal ballagtak a távol iskola felé, hogy megismerkednének az ábéczé alapelemeivel. Az őszi szélvihar csatakjában, vizes tarlókon, ugarokon keresztül mennek, kiki olyan ruhában, a milyen éppen van. Bizony ott a tanítás nem mindjárt azzal kezdődik reggel, hogy no most következik Béla királyunk története, hanem előbb nedves lábbeliket kell szárítgatni, a fagyot engesztelni a kis testekből és sütögetni az apróknak a hozott szalonnát, mert az így igen melegít, a kenyér pedig a forró zsírjába mártva, ha só is van hozzá, valami pompás eledel.
A ruhák sem valami hiresek, a mikben a gyerekek jönnek. Nem mindenkinek telik odakint ilyesmiben a drágára, hanem a téli kabátot valamely kendő képviseli, a mit átkötnek otthon a Jancsi derekán furfangosan, hogy az eltakarja a kis mellét, a hátát, de még a nyakát is meg tudja óvni a belehulló darától. Azt persze az iskolában le kell oldani, mert ott meleg van, délután pedig, mikor a gyerek újra indul hazafelé, a tanító köti föl neki, vagy a felesége. Akkor aztán nekivág az alkonyuló délutánban a gyermek a hómezőknek s megy, megy mígnem hazaér, hogy holnap megint jőjjön. Már hiába, ott ez így van, mert nem lehet másként. A városi modern gyerek belehalna az ilyen utazásokba, a mit ezek az apróságok naponta azért tesznek, hogy a puszta iskolájában tanulhassanak. A tanulás nem olyan, mint másutt, mert innen nem szaladnak délben haza a mamához, hanem kiki előveszi a maga tarisznyáját, kis bicskáját s abból falatoz, a mit hozott. A kivel olyasmit adott anyja, hogy azt meg lehet melegíteni, meg is melegítik a tanító tűzhelyén, a többi pedig kolbászszal s egyéb disznóból való étellel él, ha van neki. Nem mindenkinek jut ez. Nem egy csak egy karaj kenyeret hoz ebédre, de azért az is jól esik nagyon s a hogy meg volt az ebéd, folytatják a tanulást ott, a hol abban maradt.
Nem kell gondolni, hogy valami elhagyatott helyek ezek az iskolák, bár a pusztákon sokfelé van ilyen is. Itt a határban már harminczon jóval fölül van a számuk, rendes és példás valamennyi. A dolgozatokon, a miket büszkén mutogat föl az arrajáróknak a tanító, elcsodálkozik, a ki látja. A nagyobbacska fiuk, a kik az év nagyobb részében a vasvillával, fejszével dolgoznak, a kik már hozzá tudnak nyúlni minden dologhoz, micsoda szép rajzokat csinálnak és milyen szépen van az alá odaírva, hogy az tanulmányfej! Hát az írkák! Hát a himzések! A Jutkák, Pannik és Teczák a tanító feleségétől tanulják a varrás tudományát s a kis barna kezek öltögetése nyomán czifránál czifrább virágok fakadnak a vásznon.
A tágas nagy mezők végtelen csöndjében a művelődés legelső lépcsője az ilyen ház. Letett már régen a pusztalakó arról, hogy a fiából csak az legyen, a mi az apja. Az előtt azt tartották, csak annyit kell tudnia, hogy ha vesz vagy elád, a vásárban be ne csaphassák. Ma jó nevű ügyvédek, mérnökök, orvosok vannak, a kik így a hóban másztak az iskolába odakint az alapvető tudományokért. Az meg nem régi történet, hogy egy városi hivatalnok valamely hivatalos ügyben járván a tanyák között, az útfélen egy gyereket talál, a ki birkát őriz. Ugyan nem nagyon őrizte, hanem hasonfekve valami papiron babrált. A hivatalnok látja, hogy kajczáros föstékkel, lósörényből csinált ecsettel a papirra nyulakat föstöget, a kik a salátát eszik s egy piros ruhás irgalmatlan nagy katona a papiros szélén ezen boszankokodik, de nem mehet a nyulak után, mert az egyik lába lemaradt a papirról.
– Hát te mit csinálsz?
– Hát ezt e.
– Hát hol tanultál te festeni?
– Hát – mondta a gyerek – arra messze, a hol az a három jegenyefa van, az iskolában.
A gyerek ma Münchenben végzi a festőművészeti iskolát, szép tehetségű és sok reményre jogosító fiatal ember. Igy haladnak előre, a kik onnan kikerülnek. Persze nem mind. A nagyobbrész kint marad a tanyák között s emberré növekedvén, maga helyett a fiát küldi a tanító úr elébe. Minden változik, formálódik, halad, csak éppen az öreg tanító marad, a a mi annakelőtte volt. A haja megőszül, az arcza piros, de ránczokat vet, a szeme fénye is fogyatkozik, azonban a kedve és vidámsága a régi maradt. A fizetés bármilyen kicsiny, egy hosszú élet alatt olyan helyen, a hol nem lehet pénzt elkölteni, valamicske mégis csak maradt belőle s gond nem látogatja a házat, a melynek a tetején a gólyák, az ereszek aljában fecskék laknak s nyáron dönögve röpködik körül a méhek. A kevéssel megelégedő boldogok élete ez: nyugalom, csend és egyszerűség a tanyák barna népe között, a mely mind az ő kezei alól került ki s környezi tisztelettel jártában-keltében és invitálja a disznótorokra télen, vagy pedig szalonnával, sonkával tiszteli meg, a mit maga a gyerek hoz nagy czipekedve, mondván:
– Ezt mög magának küldték a szülémék e.
– No azt okosan tették – gondolja a mester s a táblához állván, számokat huzgál arra a fehér krétával. A puszta jövendő emberei szótalan hallgatják, a mint beszéli:
– Következik pedig a negyedik művelet: az összeadás…
Odakint teljes csendben van minden, hó fekszik a határon, a nagy némaságban a határ aludni látszik. Olyan, mintha semmi más nem volna a kerek világon, mint éppen csak a negyedik művelet, vagyis az összeadás, a melynek megismerésével hatvan gyerek agya foglalkozik a havas puszta közepén.