Délelőtt a korcsmában.
Tegyük föl, hogy Devecseri István, a ki csendes, korcsmát nem járó magyarnak ismertetik a környéken, valamely ünnepnap délelőtt látogatókat kap a tanyába. Vagy valami urféle társaság a városból, vagy esetleg a komája, a ki egy napi járóföldre lakik s így ritkán találkoznak. Különben a látogató lehet más is, talán a biztosító társaság ügynöke, vagy akár a varrógépben utazó vigécz. Elég az hozzá, hogy a látogatók örömére, a mint letelepülnek az asztalnál az ereszet alatt, a kamrába megy István s törkölyt hoz elő, meg apró, vastag poharakat. Ünnep lévén, kalács is van, valamint a télen levágott sertéseknek az idén valami csodálatos finom, szép szalonnája maradt. (A disznó ugyanis ezzel emel magának emléket a halála után.)
E mellett van még sonkacsülök is, a mi szintén pompás étel, ha valakinek okos bicskája van hozzá és ért az evés művészetéhez. Mert a bicskával való falatozás tudománya sem sokkal kisebb Mátyás királyénál, a ki «bár ujjaival evett, ruhái mégis tisztán maradtanak». A tanya Mátyás király óta eljutott a bicskáig s azt oly szépen használja, hogy az étvágytalan beteg embernek ehetnékje támad, ha meglát egy csülökből jóizüen falatozót. Az úrféle nagyobb birkózással szedi szét porczelán tányérján késsel, villával a gyenge csirkeczombot, mint kézből a koma a csülköt. Utána szép ives karéjokat szelnek a kalácsból, valamint megérkezik ekkorára az asszony is, a ki frissen szedett zöld paprikát hoz. Igy megy a früstök egy darabig a törkölylyel, de egyszer hirtelen föláll a gazda.
– Hova? – kérdezi a másik.
– Baraczkér’ – felel Devecseri büszkén. – Van ojan is, a magam üstyin főtt.
Most jön a baraczkpálinka s abból iszogatnak, a míg el nem érkezik az idő, a midőn a komának menni kell. Mert úgy kell venni a dolgot, hogy a koma csak benézett ide éppen a komaság kedvéért (mivel a látogatások tartják fönn a barátságot). Másként azonban egészen más hivatala van ezuttal, a mennyiben levelet ad föl a postán a fiának, a kit Boszniában sarczol a király. Persze a levelesládák a pusztán nincsenek a kutgémek oldalára aggatva, hogy beledobhassa, mint a városban szokás, hanem azt el kell vinni messze, messze. De a gyerek megérdemli ezt az utat s a koma a baraczkból való italozás után jókedvüen hág a fürhéczre s a kutyák üdvözlő csaholása közben kirobog nagy porfellegekkel a tanyából.
Devecseri néz utána hosszan a tanyavégből, az asszony pedig a pitvarajtóból. A tanyán ez azon udvariassági ténykedés, a mit Knigge a lépcsőig való kikisérés czimen ir elő.
Mikor a kocsi a fordulónál eltünik, Devecseri visszatér és a munkája után akar látni. A munka ezuttal komolyabb, mert az udvart kellene mércsikélni egy ujabb hombár fölállítása szempontjából. Az istállóból borjuköteleket hoz elő, összebogozza és azzal próbálja széltében-hosszában az udvart, hogy hol lenne legalkalmatosabb az a bizonyos.
De a munka nem megy egészen jól. Az agya már nem tiszta, a torka pedig kellemesen bizsereg és némi baraczkbéli folytonosságot kiván. A józan életü Devecseri Istvánnál szokatlan érzés ez nagyon, de ezuttal már mindegy.
Ennélfogva eldobja a kötelet és az ereszet alá megy, hogy majd iszik még egyet a baraczkból. De nem lehet. A zöldre festett asztal a vadszőlő-lombok alatt már egészen üres, mert az asszony a vendégfogadás maradványait mind a helyére hordta vissza.
A gazda ugyan utána mehetne, mert tudja mindenről, hogy hova van elrakva, de ez mégis bizonyos röstelkedéssel jár. Az asszony is szót ejtene utána, ha mást nem, legalább ennyit:
– De rágyütt kend az izire…
Sokkal jobb ilyenkor, ha az ember a fejébe nyomja a kalapot, botot vesz elő, s azt mondja az asszonynak:
– Elmék egy kicsit.
– Hova?
– Biczókhon.
Tudni kell, hogy Biczóknak korcsmája van kint s ezt nem is állja meg beszéd nélkül az asszony. Azt mondja:
– Ugyan?
– De bizon csak – feleli rá félig vidáman, félig pedig komolysággal István.
– De ebédre előgyün kend?
– Elő.
István most már végkép nekiindul. A tanya-udvarban a két kutya összenéz, az egyik lefekszik az ut közepére, a mi annyit jelent, hogy lélek az ajtón se be, se ki, – a másik pedig ballag a gazda után. Félénken megy az eb, miután nem tudja, visszakergetik-e. Egyszer aztán szőre a száraz bojtorjánba akad, az megzörög s arra Devecseri visszafordul. A kutya alázattal lapul, de a mint látja, hogy a gazda nem szól semmit, vidáman ugrik föl, s most már ő járja elől az utat. István egyébként nem szokta megengedni, hogy a kutya így komázzon vele, de most derült hangulattal lépdel maga is és egész a csöndes kaczagásig fölmegy a jókedve, a mikor látja, hogy az akáczos közében a Hattyu tényleg arra fordul, amerre Biczók korcsmája fekszik. Most már István meg van győződve, hogy valóságos Isten rendelése a mai napra szánt jókedv. Az a kis nehéz érzés, a mi a szivén feküdt eddig az ut alatt, hogy oly könnyedén odahagyta az asszonyt, eltünik s ő maga belép a tanyai korcsma udvarába.
Szép nagy hely az, kitapasztva szikes földdel, mert a nagy eperfa alatt szokás tánczolni vasárnap délután. Most ott egy asztal van, meg pad. Nyilvánvalólag ott reggeliztek Biczókék. István mellé telepszik, a kutya a pad alá kerül és szétnéznek mindaketten. István gazdát keres, a kutya meg kutyát. De nem látszik se gazda, se kutya s ennélfogva azt mondja István jó hangosan:
– Biczók?
Az eperfa tulsó oldaláról azt mondja valaki:
– No!
Devecseri kihajol a fatörzs mögül, hogy jobban lásson és látja is aztán Biczók Gergely uramat, a ki gyékényponyván fekszik a fa árnyékában és két könyökre támasztva a fejét, ujságot olvas. De az olvasás nem megy könnyen, mert gyürődött, zsiros nagyon az ujság. (Valami urinépek jártak erre a héten, azok hoztak benne kácsaczombot.)
– Hát kend itt van? – kérdezi a vendég.
– Itt ám – mondja úgy hevertében éktelen nyugalommal Biczók.
– Hát mért nem szól kend?
– Majd szól kend, ha köll valami.
Persze hogy köll. István első sorban is bort kér. (Milyent? kérdezi Biczók. Mindig csak egy fajta van neki.) A legjobbat kell előhozni.
– Más nem köll? – kérdezi megint Biczók.
– Mi?
– Szolda.
Erre most már Devecseri nagyot rikkant. Hát hogyne! No nézze meg az ember, de nagyon is kell! De ha nem tudta, hogy van!
– Van itt mindön – mondja Biczók büszkén, fölkelvén a gyékényről s leporolva a térdeit. Azután bemegy a házba, italt hoz és szikvizet, a mi előkelő jelenség a tanyákon, mivel messziről kell szállitani. Így el lévén foglalva az asztal, szó nélkül visszafekszik az ujságjához. A vendég azonban nagyot ivott a nagy pohárból s miután így a félliteres üvegnek s a fél szódának a tartalma eltünt, egybeereszti most a szikvizet a borral.
– Olvassa kend hangosan – ösztökéli a gazdát.
Biczók belekezd a vezérczikkbe.
– Aszongya, hogy aszongya: A va-lu-ta-kon-kon-
Mi az ugye?
– Aszongya, hogy aszongya: A va-lu-ta-kon-kon-ver-tá-lá-sá-ról…
István ezen akkorát kaczag, hogy a Hattyu kiszalad a pad alól.
– Bolond kend, Biczók. Hiszen nem ujság az, hanem valami diákos levél. Mit akar kend ojat tudni, amihön nem ért. Jobb, ha iszik kend. Ehuné.
S huzván a palaczkból, Biczók felé legyinti a nyakát, Biczók elhalászsza, föláll s azt mondja (mert köszönni is kell egymásnak valamikor):
– Adjon Isten…
– Adjon Isten – feleli István s egészen kedvre kap. Évődni kezd. – Igyék kend, igya ki mind. Nagyon jóizü bor.
Biczók nagyot esik a szóra:
– Jó ugye?
– Jó ám, verje el az Isten a tüvit utrul-utra.
Ezen aztán mindaketten nevetnek, mert nem mától fogva ismerik ők egymást. Biczók szó nélkül megy be a házba s most nagyobb üveggel hoz bort, meg egy sor szódát. Kinálják egymást.
– No.
– No.
A bor fogy.
– Máskülönben hogy van kend? – adja föl a szót Devecseri.
– Vagyok, – feleli Biczók. – Hát kend hogy áll?
– Nono, az embör csak mögvan valahogy. Isten á…
– Isten á…
A ldja mög elmarad, mert ez a koczintó köszöntés is azon magyar szavak közé tartozik, a melyek elejéből egészen ki lehet találni a végét.
Így aztán megint megvannak egy darabig. Egyszer István leveszi a kalapot a fejéről.
– Kend már hallja? – kérdi Biczók.
– Ügön. Harangoznak ebédre.
– Gyék kend velünk.
– Én nem. Csak aztán kigyüjék kend.
Nem is kell reá sokáig várni, mert ünnepnap délutánján akad elég dolog a korcsmában s így rövidre kell szabni az ebédet. Biczók fiatal leánya már tesz-vesz is az udvaron, üvegeket mosogat, a tánczhelyet söpri, a mit Devecseri István szótalan kedvteléssel néz a borospalaczkok mögül. Csak a mikor már egészen előtte porzik a seprüvel, mondja neki:
– Aszongyák, Roza, az őszre hazagyün az ezred Boszniából.
Roza úgy tesz, mintha nem bánná, de mikor tetten kapja magát, hogy elpirult, ledobja a seprűt s megszalad.
Eleven lény nélkül marad az udvar. Devecseri szeme keresztbe áll kissé s az üvegek felé fordulva, mosolyogva ezeknek mondja el, miközben a pipaszár végével a megfutott leány felé mutat:
– Mind ilyenök voltunk legénykorunkban.
Azzal iszik ujra s mert valami régi emlékezés támadhatott föl az agyában, ezuttal igen nagyot. Azután elővesz egy szódát s a kutya fejére fecskendez vele.
– Ne aludj, ha a gazdád nem alszik.
A Hattyu föl is ugrik, a fejét bele is üti az asztallábba s mert fáj neki az ünnepi megemlékezés, vonít. István meg nevetve veszi föl ismét a poharat, mikor kijön a házból Biczók, egy darab lepénynyel a tenyerében.
– No – mondja s elébe nyujtja – kóstolóba.
Elfogadtatik.
Az megint külön tudomány a lepényt fecskefarokra enni, hogy minden harapás után egy félszigetforma álljon ki belőle, kinálva magát uj falat gyanánt. Devecseri azonban érti ennek is a módját s az étek után, a mikor bevégezte, még jobb izű a bor. Koczintanak és beszélgetnek. Az idő mulik. Egyszer az óráját vonja elő Devecseri s kibontván a réztokból, megtekinti. Éppen fél kettőre van.
– Fizetök, Biczók – mondja.
– Hát elmén kend? – marasztalja a csárdás.
– El.
S nehogy azt higyje Biczók, mintha az asszony kedvéért menne haza (a mint hogy igaz is), vontatottan teszi hozzá:
– Hogy a béröslegény elgyühessön a tánczhelyre.
Ezzel aztán kifizeti, a mi rész az italból reá esett s kezel Biczókkal. A Hattyu megértvén a dolgok állapotát, előre megy, István utána s lépdelnek a köz száraz homokján, a magas jegenye-akáczok szükes déli árnyékában a tanya felé.
Otthon az asszonyt a kut mellett találja az ingadozó léptekkel érkező István, a mint a tüzhely edényeit rakja a vizes dézsába. A részeg István szeretettel néz végig dolgos élete párján és ellágyulva mondja:
– Oda maradtam… Haragszol ugy-e Viktor?
Azt mondja Viktor:
– Bizony kár volt a sok szép jó ételért.
Azt mondja István:
– Sajnálom is már nagyon… Mög a sok pénzt, a mit a borért elfizettem.
Erre bünbánattal lehajtja fejét. A nap végigfekszik arany hullámaival a földeken s gyenge szellő szaladgál a fiatal akáczok alatt. István még egyszer szól:
– Nagyon sajnálom.
Viktor csendesen törölgeti kötényével a kut kávája sarkát. Aztán mentegetőzve rántja föl a vállait és szelid hangon védi Devecseri Istvánt Devecseri István vádja ellenében:
– Azért nem köll olyan nagyon évődni… Ha rágyütt kend az izire.