Jegenyék alatt: Elbeszélések

Elveszett.

A csősz néha valamely ujságlapról megolvas egyet-mást az abban irt dolgok közül kint a napon, a földbe ásott ház oldala mellett. Lassan betüz, mert a betük tréfálkoznak vele s nem mindenik mutatja magát a való alakjában. Az ipszilont betünek olyan furcsa farkakat kanyarítanak mostanság, hogy alig ismerjük mög a gö betütől. A csősz még a régi iskolában tanulta a betüket s ha valamelyiknek a formátumára nem emlékszik, kénytelen elmondani az egész versezetet, melyben a betük külső testállásai le vannak írva.

Ilyformán az olvasás lassan megy, de megy mégis. A csősz megolvas mindent s nyers pusztai kritikát mond a dolgok fölött:

– Nem igaz ám ebből egy szó sem – véli a pipa mellől.

– Nem hiszi kend?

Megvonja a vállát.

– Nem hát. Hanem – mondja úgy engesztelés okáért – szép azért az ilyen kitalálás…

Ez, úgy látszik, általános vélemény a mezőség emberei között. A pusztalakó, a mikor a kalendárium adomás részét forgatja, így szól:

– Nem hiszem én ezt el… De az eszét csudálom annak, a ki kigondolta.

Hanem az mindegy, hogy hiszik-e vagy sem. A dolog mégis ott áll, hogy minden ilyenféle kitalálások tetszenek, s az öreg csősz elolvasott minden nyomtatványt, a mi a keze ügyébe került. E módon sok dologról csodálatos véleményei támadtak. Egyszer azt mondta a többi embernek véletlenül, hogy a nap egy helyen áll s a föld mozog. Azután más ilyféle zöldségeket beszélt össze-vissza, a miknek az lett az eredménye, hogy nem vették komolyan az öreget.

Szalmaügyekben elismert szaktekintély maradt azután is, mert hiszen a szalmáskert őrzésével foglalatoskodik s ezen a téren teljesen járatos, de másként nem sokba vették. A béresek nem érintkeztek vele, a számadó juhász, e tekintélyes ember, a ki számtalan rézpitykét visel a bőrnadrágján, azt tartotta felőle, hogy bolond.

Bánta is ő… A szalmáskert úgy is kívül esett mindenféle egyéb gazdasági terrénumon. Jobb szerette, ha nem zavarják. A kert csendes, fű terem benne, a szalma száraz illata leng a levegőjében s a dombos helyről messze ellátni a határban, az ér kigyózó fényes vizén át távoli karcsu jegenyék közé. A háza félig földbe volt építve, a fala is földből, a teteje is földből. A tetején is fű nőtt s a kicsiny ablak elé függöny gyanánt egy öreg utilapu terjesztette ernyős levelét. Olyan ház volt az, mint a czigány putrik, de rendesebb, formásabb s az évek hosszu sora alatt körülvéve buja füvektől, bizonyos kaczkiás külsőt váltott.

Vagy husz éve lakott itt az öreg csősz meg a leánya. Ő tavaszszal, őszszel a napos helyen, nyáron a kazal árnyékában olvasott, pipázott s nézte a nagy semmit. A leány odabent tett-vett, főzött paprikás krumplit, ünnepnap csirkehust vagy pörkölt tarhonyát, a melynek illatára a major összes kutyái előkerültek.

Nem olyan kicsi csitri leány volt ez, mint gondolni lehetne, hanem szép, magas és karcsu s fekete haja volt neki. Úgy kell lenni a dolognak, hogy a földgunyhókban valami nagyon egészséges a lakás, mert ez a leány ott született, ott nevelkedett ilyen szépre, ott lettek ilyen formásak a kerek vállai – no az igaz, hogy onnan is veszett el végképp.

Hova tünt, merre ment, a mikor elveszett: ki tudná megmondani. Az emberek nem nagyon törődtek vele, mert hogy ő maga is olyan volt, mint az apja, tudákos s okosabb akart lenni mindenkinél. Az apja leánya volt valósággal, nyári vasárnap nem ment a rétre labdázni, de még a siróhegyi csárda sem érte meg a kitüntetést, hogy kopott padlóján valaha tánczolt volna.

A legények között bizonyára akad, a ki kedve szerint való, ha egyáltalán megismerkedett volna velük. De nem ment sehova. Otthon maradt és dolgozott. A földgunyhó belseje olyan tiszta volt, mint egy gépház. Nyáron, csak persze nyáron. Télen nem lehet oly tisztán tartani az ilyesféléket. Aztán akkor egyéb dolog van. Hordják a béresek a szalmát és azt számon kell tartani. Azután disznóölés van. És egyéb ilyenféle dolgok. És fát kell hordani az erdőből.

Fiatal béreslegények, a kik nem rég mentek haza a katonasorból s a munka nem ölte még meg bennük a fiatalos kedvet, incselkedni próbáltak vele az erdőszélen. Nem ért ez semmit. Oda sem hallgatott.

Az utolsó télen, a midőn így történtek a dolgok s a midőn Annus eltünt, egy vándor trupp érkezett a tanyák közé. Szinészek voltak ezek, valóságos szinészek: egy asszony, egy lányforma, azután az igazgató úr, meg egy másik, egy fiatalabb. Egy kocsin jöttek négyen a podgyászszal és vasárnap délután játékot rendeztek a juhistálló felső végén. Ott volt arra hely szépen és meleg is volt a hely, okosabban már nem is lehetett kiválasztani. No és azt aztán elmondani nem lehet, a mit ott mindent előadtak. Ez volt csak az igazi kitalálás. Az öreg csősz maga is előbiczegett a szalmáskertből a leányával, nézni ezen királyok osztályoskodását és villongásait a juhistállóban. A Belizár király volt az igazgató, a hosszú hajával, a Sármány királyfi pedig az a szép magas fiatal ember, vörös köpönyegben, aranyos karddal és szines papirosokból való koronával, nem egészen aranyból és ezüstből, hanem csak a milyen egy király fiát illeti. És azok a drága szép szavalások…

A társaság igen jó kedvvel játszott, mert hoztak tojást, tyukot, az ispánék ott voltak, a vadászék és több ifiur a szomszéd majorokból, meg a közönség mind, a ki csak az istállókból és béresházakból eljöhetett. Az igazgató úr a művészet e szép és ritka pártfogásán igen fölbuzdult s oly apai átkokat dörgött a Sármány királyfi felé, hogy öregebb asszonyok a hátulsó hallgatóságban sürün vetették a keresztet magukra. A dolog tetszett is s bár az uri nép hamar elvonult, a nagy közönség ott maradt s vége nem volt az éljenzésnek, a mikor a hős Sármány aranypapirral bevont kardját az istálló teteje felé tartva, sok veszedelem után örök hűséget esküdött a herczegkisasszonynak, a kit a társaság leányforma női tagja képviselt. Az is igen szépen játszott és a haja úgy volt föltüzködve a fejére, mint az uri kisasszonyoké s nagy ékességek csillogtak a hajában, mint azt városokban lehet karácsonyfákon tapasztalni a tortásboltok ablakaiban.

Mindnyájukat megéljenezték és hogyvoltakat kiáltottak nekik, különösen a Sármány királyfinak a biboros köpenyben, a ki azonban alig látszott ezt tudomásul venni, hanem fáradtan szedte le az előadás végével fejéről az őt megillető koronát és szomoruan tekintett végig az istállón. Szeme réveteg tekintetével a sarokból egy másik szempillantás találkozott, egy égő, tüzes, forró, vágyódó tekintet arról a helyről, a hol a szalmáscsősz leánya állt…

Ily szomoruan viselkedék Sármány királyfi, ellenben egészen más volt a Belizár király. Mint mondá, kicsiny, de lelkes társasága sulyos anyagi körülmények közé jutva, már-már pártoláshiánynyal és éhinséggel küzködött s ez okból fokozott örömmel vette át a barázdált arczu, agg ember a tojásokat, tyukokat, burgonyát s a számadó juhász által utólag, elismerés gyanánt nyujtott sonkacsülköt s fagyos kolbászt a művészet szent koszorujának nevezte s meg is ették azonnal, a koronával a fejükön, a művészet szent koszoruját. Sajnos, az elismerés napsugarának verőfényében nem sütkérezhetett tovább a Dongováry Leo társulata, mert hogy hétköznap egyéb dolog foglalja el az embereket s nem látogathatják Thália csarnokát. Igy mondta ő, midőn elbucsuztak s a két kicsi, sovány, macskányi lóval nekivágtak a fehér hómezőknek, a melyek fölött föllegek futó árnya suhant át, kergetve egymást a puszta végtelenségben.

Elmentek s elvittek mindent magukkal, a mi reájuk emlékeztetett. A koronákat, a kardokat, a palástot mind ládákba tették, azok mind velük mentek.

Ezen a fehér, holdjárta éjszakán a szalmás-kert alacsony földházából megindult Annus és ment a koronák, biboros ablakfüggöny-palástok után. Elveszett, eltünt végképp, nyoma sem marad.

Hova veszett, hova tünt, hova pusztult: ki tudná megmondani a pusztákon, a hol minden egyforma, minden megszokott s a hova nem mindennap jönnek Belizár királyok.

Az öreg csősz egymagában olvassa a nyomtatványokat, a mik elébe kerülnek, a mik az ispán házától, a vadásztól a kezébe jutnak. Lehet, hogy megéri, a midőn a Beérfalu és Környéke Lapja elismerő sorokat szentel Szalmáskerthy Annának, a jól szervezett Dongováry-féle társulat első hősnőjének, a ki immár a nagykorcsma udvarán két hét óta ejti lázba művészetével Beérfalu és környéke intelligencziáját.

Lehet, hogy megéri, lehet, hogy nem. Szeme egyre gyengül. Fogy az öreg nagyon.

– Rágja a szú a csontját, – mondja róla a számadó juhász.

A szeme világa bizony veszendőben van. Könyek is rontanak rajta s azok szivárványán keresztül nem látni már meg rendesen a betük formáit. Testállásukban a betük egyre zavarosabbak, mindinkább gyakran kell emlékezés okáért a régi versezethez folyamodni.