Thurzó útja.
Ha a bognárnak odaadnak egy csomó fát, hogy azt szerkeszsze össze kocsinak, nem bizonyos, hogy a bognár ezt el is készíti. (Amúgy is igen kitanulhatlan a bognár mesterség.) Hanem a kis gyerekről, már mikor megszületett, bizonyos, hogy meg fog halni valamikor. Az élet készíti ki erre a fiut, az élet, a mely előbb erős embert szerkeszt belőle, azután pedig őrölni kezdi, elszívja a vérét, összetöri a csontjait, végül megöli. Ilyformán, bár semmi sem bizonyos, az bizonyos mégis, hogy valamennyien meghalunk, legalább eddig mind meghalt, a ki született, az öreg Lévai Mihályt kivéve, a ki még százöt éves korában sem halt meg, hanem agyonütötték.
Ő lett volna az egyetlen kivétel a szabály alól, de nem lehetett, el kellett menni neki is a nyugalomnak csöndes éjjelébe, közanyánk ölébe. Mindegy. Nem baj ez. Helyet kell csinálni a fiataloknak s ennélfogva az nem is olyan különös, mint a milyennek látszik, ha valaki meghal. Elmulik s emlékezet marad utána, a melynél fogva még sokáig emlegetik, minél czifrább életü volt, annál tovább. Ha valami igen csendes, nyugalmas, munkás életet élt, a családján kivül alig emlékszik valaki utána, más esetben pedig gyakran emlegetik, mondván, ha elhaladnak kocsival valamely kopár dombaljban:
– Itt verekedett Vak Istók egymaga három zsandárral.
De hiszen az ilyenkor már teljesen mindegy, hárommal verekedett-e vagy öttel. Most ugyan nem verekedne meg egygyel sem.
Ezt gondolni néha szomoru. Hogy az a nagy erős ember fekszik mozdulatlan, pedig mennyi sok szép dohány termett tavaly is, a mivel csempészkedni lehetne.
Ez, a kiről most itt szó van, nem az ilyen fajta emlékezetü emberek közül való. Nagyon csendes viselkedésü volt világéletében az öreg, most se külömb, hogy meghalt. Úgy volt, hogy egyszer csak lehunyta szemeit. Betegnek nem volt valami nagy beteg, csak a hátát fájlalta néha s azt mondta, reggelenkint annyira fázik, hogy a szive is reszket. De nem volt ez mindig így. Gyakran hetekig is elmaradt a baj, a míg aztán ujra előjött. Ilyenkor kedvetlenül panaszolta:
– Nem tudom, mi bajom van mán mögén.
– Miért? – kérdezte a felesége.
– Nem köll a dohány.
No már ez komoly baj s ha valaki így van pipás ember létére, jól teszi, ha intézkedik az elmulás iránt. Mert hogyha valakinek sajogtatja a hátát az a bizonyos valami, meg hogy a fázástól reszket a szive gyökere is, az mind semmi ahhoz képest, mikor elhagyatottan hever az ablakpárkányban a pipa, a dohányzacskó, meg az ágy derekaljában a szépen kisimított, féltve őrzött barna-sárga dohánylevelek. Az már nehéz dolog. Mert ha a pipa nem kell, nem kell a reggeli korty pálinka sem, a bor sem, étel dolgában pedig ha minden tudományát összeszedi is az asszony, nem tud olyant főzni, a mi kináltassa magát a tálban.
Ez volt Thurzó Pál halálos betegségének is az előjele, hogy nem kellett a dohány. Thurzó Pál nem volt valami nagy úr, hanem szegényes pusztai ember, éppen csak akkora földdel, a mekkorára tanyát lehet építeni. A neve, ez a hires magyar név, ezért csodálatosnak tetszhetik, pedig nincs benne semmi feltünő. Vannak itt Bercsényiek, Thurzók, Béltekyek, Thököliek, Rákócziak, Szécsenyiek, Bánhidyak. Egyik ilyen foglalkozásban van, másik másban, de mindannyi magyar ember.
Egyébként a név nem határoz, mert azért csak meghal az ember. Így járt Thurzó Pál is. Este még beszélgetett a családjával, mielőtt lefeküdt volna, mert a tél nagyon arra való idő. Korán szokás feküdni, hogy ne fogyjon a világ, a gyerek is nagyhamar kiment az istállóba és valamennyien lenyugodtak. Thurzó Pál ezen éjszaka meghalt szó nélkül és még azt sem mondta, hogy befellegzett. Csak reggel vették észre, mikor költik, de hiába költik, mert nem hallja.
Az asszony sirva fakad, utána a leánya. Thurzó fekszik az ágyban mozdulatlan. Bejön a gyerek, kérdi, mi baj. Mondják neki:
– Möghalt az apád.
A legény meredten bámult az ágyra és nézi az apját. Mikor az anya a siralom énekeibe kezd, hogy jaj mi lesz velünk most már, nem állja tovább, szótlan kifordul a házból, az udvar havában elmegy a tanyakerítésig, a sövény fagyos ágaiba fogódzik és kitekint a tájra.
Végig fehér minden. Az ut, a fák, a mezők, melyből néhol elszáradt bozótok teteje tünik elő. A csönd végtelen. Az uton nem jár senki, a kutyák nem ugatnak, mert nincs mire, az egyedüli mozgó lény a varju, a mely csapatostul ténfereg a havak tetején. Az ég alján nagy szürkeségek, a melyben elvesz a tanyavilág és ebből a szürkéből ha szél támad, apró fekete tömegek gurulnak elő, elszáradt ballangó-gyökerek gömbjei, a mik végig zörögnek a határ egyik végétől a másikig. Ők az egyetlen utasok, mert ilyenkor senki sem jár kint, csak a kinek okvetlenül menni kell. Nemcsak a föld, a fák, a virágok alszanak, de az emberek is vegetálnak. A pusztalakó, hogy a világítást ne fogyaszsza, későn kel, korán fekszik, az ebéd pedig eltünt, nincs más, csak reggeli meg a vacsora, mert a föntlétel ideje oly kevés, hogy abba egy harmadik étkezést beleszurni lehetetlen. Ólmos föllegek idején, mikor egészen elsötétül a táj s a dél világossága sem több, mint a nyári alkonyaté, nyolczkor kelnek, ötkor feküsznek az emberek. Ha azután még nagy is a hó, a határ egyetlen börtön, mert csak gyalogos ember járhat, de az sem birja ki messzire.
A betegség és a halál mindenütt szomoru, de legszomorubb ezeken a helyeken, ha téli világ van. Külön-külön börtön valamennyi ház. Orvos?… nem, ilyenkor maguktól halnak meg az emberek. Negyedéve télen, mikor óriás tömegben esett le a hó az égből, történt, hogy a halottat sem lehetett elvinni több napig a messzi sirjához. Addig a hideg konzerválta, mert hóravatalra tették az udvaron, a hol csonttá fagyott.
… Belülről egyre hangosabb a sirás, a siralom jajgató éneke sikoltásokra válik. A legény visszamegy, leakasztja a subát.
– Hova mégy?
– Majd hirt adok.
Nagy bottal a kezében utnak indul a tanyák felé s beszól egyenkint:
– Jó napot.
– Jó napot. Mi járatban vagy?
– Nem ögyébben, mint hogy möghalt az apám.
Mire a táj tulsó oldaláról a tanyához visszakerül, itt is, amott is, a fehér havon mozgó alakok látszanak. A hallottlátogatók ezek, a kik e foglalkozást semmiért el nem hagynák. Jönnek subában, az asszonyok hosszu, rókaprémes köpönyegben. Míg jönnek, beszédet tartanak az az elhunyt fölött. Az emberek gondolkoznak. Ha most Thurzóné a földet eladná, meg lehetne venni. Számolgatják magukban, ki lenne rá vevő, hánynyal kellene megküzdeni. Mert ez küzdelem, a földszerzés harcza, a mely csodás erővel él bennük. A föld a vagyon alapja s a pénz sehol sincs oly jó helyen, mint a földben. Ki liczitálna rá? Savanya Pál, Kabók Gergő, Gél Mátyás… Gél Mátyás, Gél Mátyás – van is ennek pénze…
A tanyában ekkorra nagy a csöndesség. Mint minden elmulik, a sirás ideje is elmult. Csak a szemek könyesek és a fekete hangulat terjed. A kutya sem ugat. Mondják, hogy a kutya néha lelket lát s ez attól van, bár mások ismét az ellenkezőt tartják, hogy midőn az eb lelket lát, emberi hangot hallat, oly névtelen üvöltést, mint például az, a ki megy a Tisza közepén s hirtelen kilövik a csolnakából. Bár ez irányban mi bizonyosat sem lehet tudni.
A tehén is kilépett az istállóból s megállt a befagyott vályu előtt. Savanya Pál, ki földvételi számadásaiban elmerülve lépegetett idáig, odament s huzott neki vizet. Az állat mohón kapott utána s mig ivott, nézte Savanyát nagy fekete szemeivel, hogy vajjon még egy vödörrel huz-e.
– Huzhatok – mormogta Savanya Pál – ámbátor nem jó ennyi vizet inni hidegön.
Azután mikor visszaereszté a vödröt, megvakarta az állat fületövét, a mi tehénnek legkellemesebb állapot, mivel oda sem a farkával, sem a lábával el nem tud érni. E közben ér be Gél Mátyás a kapun, mivel hogy ő lassabban jár, mert kortyantgatni szokott az uton, pálinkával tartván magában az egyenességet.
– Nézd el nézd – beszél magának italos emberek szokása szerint – ez mán egész átvötte a gazdálkodást. Pedig úgy is ráliczitálok.
Majd odakiált Savanyának:
– Hát kend?
– Ehun e! – felel Savanya.
– Ajnározza kend a tehenet?
– Az. Mögsajnáltam szögént.
Odabent pedig már asszonyok vannak, szomoruan lépve a házba. Már maga a bemenetel is… Az ilyen fekete nap az egyetlen aktus, a midőn nem lehet köszönteni. Se áldásbékességet, se jónapot kivánni nem lehet és ez valami nyomasztó, nehéz dolog nagyon, szótalan lépni át a küszöböt. Thurzó már meg van mosdatva és fekszik a padon. Fejénél gyertya van, az asztalon is, mert a kis ablakokon még nem jön annyi világosság, a mennyi kellene. A két gyertya fényénél jól látszik a tetem. Szép ember volt mindig, most is az, dorbézolások soha sem törték meg, a mi kis vánnyadtság van az arczán, az a betegség utolsó napjaiból való, mert bármennyire férfi is a férfi, a halállal való csata hagy némi nyomot rajta. Az asszonyok nézik, két kézzel fogva kezükben a tiszta fehér zsebkendőt, a mit ily alkalomra el szokás vinni. Vigasztaló szó az ajkukon nincs, mert bennük van a magas és benső filozófiára valló tudás, hogy nehéz bajoknál a vigasztalás csak a fájdalom öregbítése. Ebből is látszik, hogy az a csöndes részvét, a melyet mostanában a gyászleveleken kérni szoktak, nem uj dolog. Sok minden nem uj, a mi ujnak látszik, például Thurzó Pál, a meghalt egyszerü pusztai ember épp olyan asztrakánprémes fekete kabátba van öltözve, mint a milyent most a városi urak hordanak franczia divat gyanánt. Néha e ruha prémjét megsimítják az asszonyok.
A feleség sóhajtva rendezkedik a szobában, egyre többen jönnek s a kik az elébb még félve álltak meg a küszöb s a kemencze padkája között, az utóbb jövők által betolattak a szoba közepére.
– Anyám, melyik ruhát vöszi magára? – kérdezi egyszer a leány.
– A sütétöt, fiam, – feleli az asszony s ujból rendezkedik, hogy a szoba a halottlátogatók fogadásához elég ünnepélyes legyen.
– Kiviszöm mán ezt a korsót – szól szomoruan – még ivott belülle az este a lelköm.
A bentállók nem engedik, hogy kivigye, hanem átveszik tőle s egymás feje fölött kézről-kézre adják a kis házi köcsögöt. Most az asszony visszatérne a szoba másik felébe, de a mint a pad mellett elmegy, a melyen Thurzó Pál fekszik, térdre esik. Fejen csókolja az embert, kivel huszonöt esztendőt töltött.
– Thurzó, Thurzó – rebegi végtelen szomorusággal – jaj én neköm most mán végképp.
Fehér kendőikkel az asszonyok szemeiket törlik, mely után, midőn özvegy Sábné keresztet vetne, mindenki mondja a miatyánkot.
Az udvaron Imre a kocsit készíti elő, mert messzire kell vinni a halottat. Halottkém, pap, temető, mind igen távol esnek, koporsó nemkülönben.
– Svábkocsi kéne ide – mondja Savanya Pál.
– Az ám – feleli Gél Mátyás.
Ez úgy értendő, hogy Thurzó Pál magas ember volt, olyan magas, hogy hosszában fekve rövid neki a magyar parasztkocsi, ellenben jó volna a torontáli sváboké, a kik praktikusabb népek és hosszabb kocsikat tartanak.
No de ezen segíteni nem lehet. Mikor a kocsi előáll, fölteszik a halottat. Thurzó Pál most megy ki utoljára a maga házából a padon. A kocsin gyékény van, azon derékalj, ezen lepedő, ezen vászonra csusztatják s beterítik subával. Az asszony, a ki szorgos gonddal nézi a segítő férfiak tetteit, azt mondja:
Kihozzák a másikat a tiszta szobából. Ez a suba egészen uj suba, azon egyenes lelkü emberek szokása szerint való, a kik nincsenek világi hivalkodásban és nem tetszelegvén, a komoly egyszerüséget keresik. A kaczagányt kivéve, a mely fekete bárány, fehér irhás bőr az egész suba és semmi rajta a czifra kivarrásokból, semmi tulipánt, csak éppen az alján huzódnak vékony zöld bőrszironyok. Elég Thurzó Pálról annyit mondani, hogy Thurzó Pál ezt a maga használatára vette ünnepi subának a saját izlése szerint s ezzel körülbelül meg van magyarázva az egész ember az ő tiszta életével együtt. Most, halott korában ráborul az ünnepi öltöny, fehér selymes szálaival letakarja hideg karjait és a suba belső bőrfonatai, a melyekkel magára szokta hajtani ez állati bőrt az ember, most gondolkozhatnak, ha tudnak, hogy miért nem veszi kézbe őket a gazda. Már a gazda nem mozdul, az asszony terigeti rajta, helyezgeti merev czombjaira a bőrt, valószinüleg azon okból, hogy ne fázzon.
Imre utolsót csókol az apján, mert Imre otthon marad, mivel valakinek otthon kell maradni. Ez ismét nagy megrendülés, a mely a szivekbe vág, mert az utolsó Thurzó, ki lelke szakgatásait reggel óta türtőztette, most, a mint apját a kocsin elhelyezé, mélyet bődülve végig esik a halotton, erős karjaival mindenen keresztül által fogja, szorítja, öleli, s mindazon szeretetét, a mely az ő hideg szokásaiknál fogva a szive fenekén maradt, most kiönti, a midőn fölkuszik az apja arczához s fejét annak fejére fekteti.
– Edös tanító apám!
A többiek állnak szótalan, csak egy-kettő ejti ki a legény nevét félhangon, félve, hogy eszét veszti ott:
– Imre, Imre.
Idő multán Gél Mátyás, mint legközelebbi szomszéd, leakasztja a lőcsről a gyeplőt. Hozzáértők szokása szerint az ostorhegygyel szeliden érinti a cselőről álló ló hasa alját, míg a hajszásnak a fülét. A lovak megindulnak, Gél Mátyás azt mondja:
– Jézus szent nevében.