JÉZUSFARAGÓ EMBER.
I.
A hajnal felköltötte a falut. A májusból kiömlő áldás egyszerüen és tisztán kisérte a szekeret. A természet ártatlan, mint a gyermek ütere és szép, mint a gyógyult seb. Ragyogása hegyekről, patakról, ablakokról s a szekeres orráról egyaránt visszaverődött.
Lépésben haladtunk a különös, művészi pompáju fahajlékok során. A székelyek emelt elmével jártak. Nem barom mögött baktató parasztok ők, hanem isten jobbjának árnyékai, kiknek értelme röptében táplálkozik, mint a fecske. Ha asszony jött szembe, oly dúsnak látszott, a leányok üdének, mint a csókkal összelehelt orca. Az út közepéről egy elütöttdereku kutya fartal be a kapun az életre. A szekeres felébillenti az ostornyelet.
– Ott lakik a jézusfaragó-ember.
– Ki lakik ott?
– Valami országcsuda. Mig étetünk, megnézheti, – veti hátra.
Szép itt minden, még a levegőben a szellőtől elcsavart füst is. Úton-útfélen látom az érdekes, kissé fellengző székely fényt, mely a nap alá is tüzet szeret rakni. Az angyalok osztovátáján se lehetne kedvesebb helyet szőni. Az élet tivornyája van itt, hol a halál talán sohase támasztja üveg-létráját az ember homlokának, hogy megnézze hátralevő napjait. De ki-mi lehet ez a falusi ezermester? Jézusfaragással kevesen foglalkoznak. Érdemes megnézni, mig az emberem a zabra bizza lovát a fogadóban.
A hanyatlott kuria-forma házat fölverte a burján. Néhány barna, érces legény állingál az uton. Tőlük kiváncsiskodom.
– Ki lakik itt?
– Ott-e? A naccságos úr.
– Hát nem a Jézusfaragó?
– Mert az.
Tehát úr, sőt naccságos úr, ami a székelyek közt, kik mind nemesek, – szokatlan megkülömböztetés, inkább gúny. A legények tekintete se sok jóval biztat. Mindegy. Annál érdekesebb.
A kutya morogva a kutyatej közé buvik előlem. Magas, tartózkodó, züllött kinézésü férfi fogad. Dühösen pillogott rám. A szobrászok mind bogarasak. Nadrágszárát urasan összecsapta.
– Tessék!
Megvető mozdulattal előrebocsátott. A szobában öreglegényes, furcsa és méltatlan rendetlenség. Igazi koszos csavargótanya.
Rámnéz, én rá.
A lábán rossz cipő, a fején nimbusz. Hosszukás arcalakítás, rajta észlárva. Ugy látszik sokszor szenved éhségkáprázatokban. Az állatszemek fölött bizalmatlanság szőtte össze szemöldökeit. Magábandühöngő alak lehet, amilyenek az északi sark mögül leselkednek a földre.
Nyájaskodom vele.
– Érdeklődöm az ön művészete iránt, ha láthatnám nehány munkáját…
– Kérem.
Kinyit egy oldalkamrát és mogorván, gyürt karokkal félreáll. Kiváncsian lépek be. A műterem elég ijesztő.
Csodálatos hatás.
A viskó fehér falán számtalan kisebb-nagyobb feszület meredezik. A sarokban szörnyü keresztek nyulnak. A háttérből zordon Krisztusok néznek le rémes rángás képébe kötözötten.
Minő istennyomorító hely ez!
Rémületes a szálas karok kitártsága, mellyel szembe kell menni. Egyik nem engedi a másikat nézni, egynek és egyszerre kell látni az összest. Kettő sincs egyforma köztük sem alakra, sem kínra nézve. Szokatlanok, brutálisak mind. Inkább latrok. Aki a fára felkényszerítette, maga se hiszi, hogy kinlódással lehet embert üdvözíteni. A vonások elhelyezése élő, a vonaglásban hajlékonyság, inak feszülése, a csontok hűen csontok rajta. Félelmesen nagyszerüek: a szakálbamardosó száj, üreges arcgödrök s az embersuly, mely a szakás cigányszögekre nehezedik és megtorlódik a térdek merevségén. Egyiken finoman ki van dolgozva a pillanat, amint a jaj felbillenti a szemeket és a nyelvet. Fakósárga, hosszu alakok éles hátgerinccel, melyek legörbítik bozontos fejüket, mint Atlas a földnek. A kidudorodó bordázat, az ajzott pillák alól kirontó szándék arra vall, hogy készek szóval is agyonsujtani az embert.
Mellemre nyomott kézzel igyekszem számot vetni a látvánnyal, mintha piros szőnyegen táncolnék, úgy szédülök.
– Uram, mi ez?
A művésznek fütyül a lélegzete a hátam mögött az izgalomtól.
– Mi ez? – tévelyeg a gondolata válasz nélkül.
Már tudom is.
Mi volna egyéb, mint kinszenvedni nemtudó véres orgia, hússzakító irtózat, nyers tolongás a halál felé, kivégzettek lázadása a vesztőhelyen, kik alkalmas időben el fognak szökni a gerendákról. Az erőszakos idomok a világrend ellen ácsánkodnak, mintha mindenik Pompeiben vagy Karthagóban előásott Jézus-karikatura volna, vagy a római császárpalotába szánt gúnyfeszület. Haldokló bakók viziója ilyen. – Bár szakadna le a tömérdek falramászott test, hogy könnyebbülne meg a fal.
Elég volt.
Ha nézem, mintha harcból riasztott utolsó zsoldos volnék, ki lova nyakát harapdálva ösztökéli a futást, mert vérét torkába hányja a félelem.
Mögöttem áll ez a duhaj rokkant, ki mankóval beverte a király ablakait, eszmebénító nyomorúlt, ez a véső hiénája, ki saját égő haja fényénél gondolkodik.
– Tetszenek? – mosolyog szúrósan.
Azonmódon kérdezem vissza.
– Nem ölt maga embert?
Mert csak az köthetett ki az élethü feladattal, kinek keze közt csontok töredeztek.
– De igen, – gördíti vissza a szót. – Négy évig egyebet se csináltam,
Fehéren fordulok el tőle. Legnyugodtabb szemtelenséggel lefitymált.
– Ugy botránkozik, mintha ön volna az uristen szemén a szemüveg.
Őrizgettem a hidegvéremet, de erre kiméletlenül viszonoztam:
– Nézze kedves faragója a fának. A homlok nem arra való, hogy az eső visszaverődjék róla. Keressen okosabb foglalkozást, mondjuk ölje még négy évig az embert. Azok legalább meghalnak, ezek a faragások arra is képtelenek.
Piros láng játszott át az ábrázatán. Azt hittem, nekem ugrik és távozni akartam. A züllött művész elgondolkodott.
– Ne menjen még.
Bizalmas lett és könnyed, fölényes és hideg. Közelhajoltam egyik darabhoz, hogy szemügyre vegyem faragó-jegyét.
– Nem használok faragó-jegyet. Nekem a probléma a fontos.
– Probléma? – csodálkoztam.
– A modern Krisztusábrázolást gondolom és az sikerült. Látja, mennyire felizgatta önt is? Nem ezt várta.
– Tényleg, – gunyolódtam fesztelenül.
– Ne feledje, – tiltotta el a közbeszólást – a Megváltónak is megváltója a halál, a halál pedig ma nem megnyugvás.
– Igazi haláleretnek, de csak folytassa.
– Hát nincs igazam? – A halál ma fekete sietés, imával gyámolított, vagy kínnal kövezett út, koldusra ejtett rongy, békés formájában is galambverejték, szeliden elnyelő halszáj, bölcs madár az ujjam hegyén, mely hallgatni tanít, kitóldott élet, mennyei recept az utolsó evőkanálon, egyedül önzetlen hadiszállító, festett sarku szerető, ki kezét velem a tálba mártja, kölcsönzött szamár, mely kihordja az emberből a világ keserüségét…
– Tulzás! – meredeztek a hajszálaim.
Lecsillapodott. Csapongása, a saslihegés megszünt.
Az ablakon beénekelt a tavasz, a természet folytatta lélekvándorlását a nap felé, mely forró keréknyomokon zengés közt nyomult a falu fölé. Szemünk szineket gyüjtött, fülünk loppal rejtegette a földi-zenét; csak ez az ember volt elégedetlen, ki irigyli Krisztustól az utolsó sóhajtást.
Hirtelen feleszmélt, mint a hindu szónok, ki éhes hasára csap a csendért.
– Régen, az őskeresztények tudtak meghalni, mert kivételes és nagy, ki akarata szerint parancsolni tud a halálnak:
– Az, ki szelidséggel becsmérelte a tiránnust.
– Ki a Pontus mellett ülve szenderedett el.
– Ki lábon alszik a Codex miniatürjében.
– Ki vérszopó farkassal ásatta sirját.
– Ki aranypaténán nyugszik.
– Ki meghalt 41. himnusz után.
– Ki kezét, mint viaszkfedőt keblére helyezte.
– És ki szemével függesztette életét az égre: – Lux ecce surgit aurea…
Jól esett neki a középkori gyertyalobogás, a pergamenforgató dohos barát, kinek a láncos könyvek láncát a lábára lakatolták. Ugy képzeltem, mint robusztus méteresmellü franciskánust, ki a lehelletével leheli fel a viaszt, hogy eltalálja a Clara Santa arcszinét a salétromot virágzó cellában.
Hollóval társalkodó vén Magános most ez a fejfaragó, ki ül, ül rendületlen.
– A lepkebáb (szakasztott mumia) – egy selyemszállal áthurkolja magát a füszálon. Csak ennyi erősség őrizte őket is. Egyetlen Jézus derekára kötött selyemszál.
Az idő eltelt, mindjárt érinti a nap a torony hegyét; de a müvész szavai uj látványhoz idéztek.
– Minden kor a halála szellemét veri ki a feszület-müvészetében. De ma mindez csak a multban él. Hiányzik ma hozzá a mély bennsőség, az extázis lendülete, a jámbor grácia, az antik pompa, a megkönnyebbülés, a megdicsőülés lelkesültsége. A homlok erőteljes, a száj finom és lágy, a fénylő kijárat, a szem nyilt és mély, hozzá nem hosszu szakál, nazireus haj; ahogy mindezt megszoktuk. – Százszor igy akartam én is, de a vésőm önkéntelen gyülöletre mélyült, az emberiség pofát tolt elibém, torz, éhségvert, szeszes szájat, a mintául kinálkodó világ pedig Dantéval szólva – trombitát csinált az alfeléből.
Hirtelen abbahagyta. A kertből füvet gázolva fürtös kis leányka zajongott felénk, a béna kutya farkával legyezve követte. A züllött müvész megvidámult. A feszületekre féltékenyen rárántotta az ajtót.
Mikor visszatekintettem, éppen csókra emelte a kislányt. A szekerem szembejött, az emberem is visszakémlelt.
– Hogy meredne meg az az ántikrisztus!
De aztán sietett is, mintha eb markolna a lábinába.
Engem is megzavart a fafaragó. Rontás van rajtam. Csoda, hogy a fejem körül nyilamló fecskék ki nem ütik a szememet. A lovacskák is alig lihegnek ki a kaptatón. A gabonák mezejét se tudom élvezni. A pipacsot sebnek nézem, a szarkaláb, a kék trubadur-saru is idegen, a buzaporzás – aranyporpazarlás.
– Itt vala 16-ba a csata, – morog az ember mellettem.
Azért fertőzöttek a kalászok, az üvegtérdü szüzek. Mennyi a feketeporzóju virág! Égettfalvak kormából valók. A vékony cigány, a szunyog is fülem fölé tartja muzsikáját. Lűtönbe nekivágott a szekér nagy lélekrázva s begörgettünk ujabb falu felé.
Itt azomban a cimborák lehuztak a szekérből. Sajnos, Székelyföldnek minden szegelikában van cimborája az embernek.
Egy év mulva errejártában a Borbáth fogadója előtt biztosan megjegyzi a szekeres:
– Tavaj nagy csata vala. Félbajuszomat leégette a bőrszivar.
Bizony két napig száradtak utána a cigányok a napon.
– A községi bika hátán akarák hazaküldeni a Krisztustagadót pitymallatkor, – mesélte a fuvaros.
Az igaz, hogy a rakoncátlankodók közt is férfi maradt a Jézusfaragó. Komor, különös. – A fiuk pajtáskodtak, féktelenkedtek, nem kimélték, csináltak pilátusvacsorát a bosszantására; de a nyugalmából nem tudták kiverni. Lelke fekete maradt, mint a pásztorüst a lobogó tüzben.
Akkor már mindent tudtam felőle.
Az észnek fényes pályája volt mögötte. Háromszor is dr., mindenben kiváló. Volt nagy úr és csavargó. Vadászott mágnásokkal és evett cseréptányérból, mint napszámos. Cigány nem mer előtte hegedülni, pap fél a teológiát említeni is. A szegény székely fia, ki valaha botraakasztott csizmákkal gyalog indult el a falujából oskolába, végigjárta a fél világot. Koldult mindenféle nyelven és a tudósokat levetette királyi székükből. Csak a nyugalmat, az igazat, a nemest, a boldogat nem találta sehol és enélkül nem birt ember lenni. A szép undorítóvá lett a megismerésnél, mint a székely mese szerint az elhullott eb szájából jövő hegyi patak.
Ölében kis lányával végül megbotlott a haláldombján, ajtóról-ajtóra hazazüllött.
Már szántam. A fiuk is tréfával dédelgették, ami neki láthatólag jólesett. Mégis kevés ideig feledkezett köztünk.
– A kis leányom, – ijedett fel a pohár mellől és ellenállást nem ismerő elszántsággal elment.
A cimborák vállatvontak.
– Bolond különc.
Uj mulatozás zendült. Nóta rázta a fejek gondját. Bor oltotta, bor ápolta a férfiak lidérclángját.
A faragó müvész pedig, az élet székely bánatosa, szenvedélyt forraló világharagos három embernek való erővel döngette lépteivel az utat a vad eszmék keresztretört alakjaival jelölt háza felé. Sziklafejét emelve retten tova, mint trónraigyekvő bálvány, vagy haragvó hunn táltos, ki birkózni szándékszik az idegen istennel, saját szakállát égrefacsaró dühében. Szekeret riasztottunk utána, de nem érte utól.
– Meggondolatlan és konok, mint a paraszt a sötétben – vélte egy szolgabiró.
Aztán kacagásba temettük, hátratettük a gondját, magunknak daloltunk. Miért ne? A segítő kéz ugyis föl van emelve, mi elüzi a férfit poharától és elaltatja a csecsemőt a csecsen. Az igazság fölött kétségbeesett emberek sorsa ilyen. – Jólét, boldogság? Két szál cigány, ki hazakisér az uccán az utolsó garasomért. – Huzzad! – Ugyis a velőnkben lüktet a pusztulás tánca és kacagni fogunk foghusrafagyott szájjal, mint az ember, ki az ablakon kiejtette gyermekét. – Ezt a világot meg kell váltani a lelkéből. – Csak most kezdem érteni a Jézusfaragó embert és irigylem Küs Miháj Danit, ki emiatt le akart taszítani hazamentünkben a szekeréről.
II.
Egy évig hire-nyoma veszett a Jézusfaragó embernek, de ujra csak különös formában találtam rá.
A város szélén nagy üggyel-bajjal egy ernyősszekeret tördelő megvadult lovakat fékeztek meg. A szekérről keresztek hullottak szanaszét. A tömeg álmélkodva, bámulva állotta körül. A városszolgák a rendőrségre vitték, az összezuzott Jézusfaragót pedig az ispotályba. Félóra mulva már legendák keringettek róla a városban.
Valahogy sikerült emberré kötözni.
– Mit akar ezekkel a feszületekkel? – támadtak rá hivatalosan.
El akartam adni, – küzdött a torkába tóduló vérrel – Bejártam a félországot, de nem kell senkinek.
Ütéstől foltos szeme átkönnyesedett. Neki is immár nazireus haja vala és szine, – egykoron az érett buzaszemhez hasonlatos, – most megváltósan sárga. Vérsavó fanyarította a száját. Egy légy inni kezdett lábai sebéből. Ujjai bütykén a rubingyöngyök megalvadtak.
– Évike! – rándult fel a csuklás a melléből.
– Ki az az Évike? – estek neki.
A fűben gázoló kis leányt senkise ismerte, mosolygásából pedig hogyan lehetne kitalálni.
Feddő, cinikus laposra rángatózott arca. Itt nincs mit kérdezni többet, hanem majd a feszületek. Látnom kell.
Rendőr őrizte a szekeret.
– Megérinteni semmit se szabad, – szigorkodott és állotta bután a posztját.
Szomoruan állottam meg az embervérrel-festett Krisztusok előtt. Igen. Ők megváltották egymást kölcsönösen, saját vérükkel. Egyikök keresztfán, másik keresztfától halt meg és most mindakét test szelid és bölcs. Már nem a régi zord probléma. Ez a Jézus mintha kinjában is a kis leánya játszótársa volna. A lándzsa is talán csak azért nyitott bele az oldalába, hogy a gyermek a tenyerébe hulló piros csöppben kedvét lelje. – Fennséges nyugalom és béke árad szét róla. Semmi döbbenetes. Keresztény és igaz, mint a virágbimbóba zárt csend. Ő az ki áldást hint az emberi agyakba. Verejtékgyüjtő próféta, jókorérkező Isten, liliomok patrónusa, Küs Miháj Danik hite, királyok kegyvesztettje, erő a bogár szárnyában. Palástjának ráncaiból hull a morzsa asztalunkra. Ő a reszketés, mely végigfut a fegyvercsöveken. A leginkább sajnálatraméltó, ki a leghosszabban beszélt hiába a világnak.
– Nem kellett senkinek, – tördelte a szót a roncsolt művész.
Talán azért, mert egy szegény székely ember szekerén indult igazságot keresni és még az egykori harminc ezüst pénzt se tudta az éhezőnek kijuttatni. – Mégse. Ez káromlás. – Megkövetlek uram. Te nem akartál leszállani a székely ember szekeréről, hogy magára hagyd te is.
De most már éppen ideje, hogy célodat elérd. Benned a müvész nemcsak a saját, de a világ problémáját is megoldotta. Percet se veszíts. Rád vártunk. Ki a tömegbe veled! Kezd mindjárt rajtam.
Megilletődve teszek az ügyésznek ajánlatot.
– Egyiket megvenném.
Türelmetlen fennsőbbséggel hárít el.
– Ezek bünjelek. Nem lehet.
– Bünjelek? – hűl el bennem a lényeg, de a tisztviselő hidegen reccsen a rendőrre.
– Ezt a holmit hordja a 20-as szobába.
Többet biz én nem láttam a fábairott Jézus-képeket, mert a müvész tudtommal faragójegyet nem használt, sem az embereken észre nem vettem, hogy bárki is látta volna.