CSUDÁLÓKŐ.
– Barlangmisztérium. –
Mind olyanok voltunk, kiknek már a Barlang rettentő költészete szivébe lopózott, szépségtől megnémult, alázatos szerzetesrendje az ismeretlen titoknak. Jelvényünk a saxifraga, a kőevővirág.
Homoródalmást rég elhagytuk s már a Kőmező sziklakaraján jártunk, mikor Csala Feri, kinek történelmi joga van a Barlanghoz, mert az ő őse bukott le tatárkémleléskor egyik szírtszálról; mindenkor fehér arcának rejtelmes merevségével megállított.
– Eddig csak mutogattam, ma feltárom nektek a Barlangot.
A székelynek az árnyékával huzott körön belül sohase lehet tudni, mi történik. Ezt a faji határvonalat tisztelni kell. A föld alatt lappangó különcök pedig különösen fanatikusok s ki sejtené, hogy milyen erkölcs járja a barlangokban.
Lelkendezve másztam a nyomában.
– Te ez olyanforma helyzet, – apprehendáltam a hallgatásért, – mint amikor az ördög Jézust vitte a hegyre.
– Vitte volna az almási barlangba, – sajnálta le kurtán az ördögöt. – Vigyázz, Heliopolisban vagyunk tüstént.
Már bontakozott a nagyszerü látvány.
Az omlott szirteken zúgó patak félelmes igéi jósolni kezdettek és akaratnélküli médiummá váltam, mihelyt belenéztem az első tátongó mélységbe. Az agyat nem birja többé lehűteni a hűvös havasi légnyomás s a ködturbánt a szemeiden reszketve emeled, mig a fekete bükkös körülmorajló rossz-szándéka a lélekkel enyeleg. Sejtelmek, rémlátások, káprázatok, szorongás, a hegységek redői, a megrendíthetetlen valóság sötét hátterére felfestik a balsors gyönyörűségét.
A mélység diszíti a magasságot.
Az Erős szirtrepedését, a facies abyssit az eltünt patak medrén alul kerestük meg.
Innen nézve fel, az ormon maradt, biztonság-kötéllel rögzített társaimat köldöküknél fogva megkötött kis majmoknak látom. Fölülről tekintve magamat, már nem is vagyok, elvesztem a katlanban, a méregfőző alvilági tudományban. Ha gondolkodom, csak a sötétséget szaporítom. A megérzett abszolut butaság lassan-lassan megnyom, de nem csoda, hiszen itt Michel Angelot is megütné a guta, mert ezt a tömeget a formával már nem lehet nagyobbá tenni. Egyetlen méltó foglalkozás itt: Foszforos kefével tisztogatni valami brontosaurus inyét, hogy a tulsó oldalon fertőtlenített szájjal okádja ki az elnyelt patakot. És ez nem önámítás, vagy szemfényvesztés; igy történik a valóságban sok ezer év óta.
Csakhamar megjön a nap, a nap-város ébred. Sokszáz fehér, karcsu szirtszál ragyogó mezébe öltözve megujhodik s a kővirág felnyilik. Sesostris pompája nyilvánvaló, mihelyt elválik a felső-minden, az alsó-mindentől.
A fellegek futva tünedeznek, a hegy ingadozni látszik. A csillámos kövek a naptörésben látható sugarakat vetnek szét magukról s az igy képződött végtelen ezüst hálónak szálait a sejtelem tartja. Nagy könnyes bojtja pedig felettünk távozóban csüng.
– A nap-városban mára istent halásznak maguknak.
Csala, a kőimádó unottan vezetett. Hátrább figyelő társunk félbolond megjegyzést tesz.
– Ha ránk szakadna ez a borzasztó hegy.
– Kár volna a hegyért.
– Pedig fényes megsemmisülés volna, – ejti el a halvány kőimádó. – Legnagyobb mit ember megérhet, a kővé lényegülés. Ennek igen halvány és szánalmas megsejtése a szobor. A legtöbbször csak botrány-kő.
Gyötrelmesen szépet gondolt az, ki a mellettünk levő szírtet Széchenyi-sziklának nevezte. Megérdemelte, mert udvari bolondja volt egy országnak és helyette gondolkozott. Ki e földön világot látott, a jónak hitelt adott és végül ilyen stádiumba jutott.
Nagy méreggel felküldött a Csala-tornyára.
– Bucsuzzatok el a Földtől. Én nem megyek.
Sokáig állottam Csala-tornyán.
Alattam az ősz a hullott lombot összegezi, a vad az erdőt szimatolva járja s a költöző madár vággyá válik az ágon, a távoli földeken a székely pityókáját ássa. Az égen üvegfátyol, közel-felhő.
Kisérem a munkát, mint angyal az imát. Szegény, félmeztelen népem, mely arcbőrét vitte foltnak más dicsőségéhez. Utolsó rongyos ingét is a becsületre pazarolta.
Csak ütni s sirni szoktatták.
Zsebe van, hogy üres legyen. Saját tehenének tartozik a tej árával, pedig elvetéli körmeit a nehéz munkában, mig kiöltött nyelve bevérzi az ágya szalmáját.
Hiu gondja, hogy a pénze a koporsót kifussa.
Fejében hibás a tartalom, mert az igazságba: most is bizik.
Ha ma megkötözték, holnapra annyit fogyott bujában, hogy könnyedén kivonhatta kezét a bilincsből.
Elaljasodni mégse tudott. Baját mindig megelőzte és nem lett szavajárása a jaj, pedig hűségét halálával egészítette ki.
Abbizony vig az élete, csak az a baja, hogy: Üres gyomor nem hágy halmot maga alatt.
Nem csodálnám, ha leszédülnék én is innen e népet látva, mely napról-napra kisebb lesz a saját eszénél…
Izzadtan cammogtam vissza.
Csala Feri kőemelő nehéz karjával istenesen megrázott.
– Felülről sohasem mutat igazat a szikla s az ember, csak belülről; de te mégis megérdemled, hogy láss.
Ugy követtem a Barlangba, mint a bolondot a feje. Leigázva engedtem, hogy rendelkezzék és meggyújtsa fáklyámat. Pár szóval megtanított a fáklyacsóválás jeleire.
– Én majd a fejemet s te csóváld a fáklyát, – mondtam félviccesen.
– A te fejed? – kacagta igazságosan. – Itt vannak Pajtás a valódi, sziklábarekedt, korszakos koponyák.
Itt-ott kénpenész ül némelyik kő-bokron. Az egymásra hullott cseppkő arabeszkké foszlott. A vörös fáklya a levegőtlen oduban immel-ámmal gőzöl. Sziklák tépik az ember árnyát, kétségek a szivét. A szem vibrál s a képzelet sietteti az alvilági tréfát. A fáklya serceg, mintha kobold egérszőrt pörkölne a lángjába. Hátrább kormos üst kuporog a vad cigány hátán, mint középkori banyán az ásító sátán. A bennsőség oly mély, hogy az életet mimelni se lehet. Az érzéstelenség pedig akkora, hogy még az öngyilkosnak is a haja szálankint ragadna agyába a félelemtől. A tehetetlenséggel és sullyal-tömött sziklák őstehetségét nagyobb feladat megoldani, mint a légy hat lábát el nem apadó tapadással ellátni, vagy sejtekből fát ragasztani össze és a virágba a harmatot beleöltöztetni. A Barlang önmagából él, mint a Jóisten és a nagyonöreg világtalanok. A Föld lényege az, mit ez a torok magából kiásít.
– Óvakodjatok, – zöldül a barlanghitü Csala, – az üregeket hangok őrzik. De minő hangok. Egy ember nem elegendő elviselni, – rebegi fázva és előrohan, hogy üvöltésével a kardalt intonálja.
Finom, siri, kis eljajdulás kezdődik, mintha tündér hajszálán vonót rántanak el.
Szeliden bólint rá az ember, mint a püspök a bünre.
– Vigyázz! A limbus vészjele volt.
A zizegés folytonos és különös lesz, mint ahogy a falevél féloldala sir az egyirányu szél miatt.
A fénynél ragyogó kövek közt megnövekedett szilhuetttermettel tévelyeg feléje a Barlangnéző. Igy fogunk botlani egykoron a firmamentumon csillagról-csillagra a teljes kielégülés felé tüzbeperzselt szemünk világa nélkül.
Csala a fáklyáról lecsóválja a pernyét és felzúdul a nyavalygó zsivaj, mint ha kopott korifeus a Föld árnyékában bizva ördöglármát rendel.
Az első vándorlegénynek, Káinnak gyötrelmes füttye hallik.
A halottak anyanyelvükön üdvözölnek a gödör szájánál.
Démonok forradalma ilyen a pápai áldás miatt, vagy a lángonsülő férgek hattyudala.
Feltétlenül utálatos, mint a nyáltalanszáju agg-szüzek szerelmes éneke.
Lehet, hogy a kinai ábécét zagyvalják elő egyszerre az összes kinaiak. Csak a fuldokló gége fuj ilyen akasztófa ritmust, vagy teljesen összeragadt éposszal próbálkozik meghibbant szavaló.
Elviselhetetlen és idegölő, átkot és káromlást inspiráló szörnyüség.
– Megbolondulok, – figyelmeztet magára a társunk.
– Már nem, – gondolok a házasságára jóakarólag.
Csala meggyőződéssel magyarázza, hogy ez a világharmóniának egyedül hiteles visszhangja.
Azt mondják, hogy a riadt denevérek százezrei okozzák ezt a kórust. Lehet, de a közeledésre elhal minden, az alagutak elvezetik a rémzajt, sustorogva megszünik, mint mikor a sugárzó szenet vizzel leöntik.
A mágus-tudománynak vége, csak a halombahányt hangszerek, az avas félkoponyák, csorba csontok sejtetnek valamit. A denevérek közömbösen függenek a szárnyukra aggatott horgokon. Kőcseppenések sűrün koppannak, mintha láthatatlan királyi koronák népük könnyeit gyüjtenék.
– Mit érne most egy torok friss levegő!
– Szót se róla. Kőimádók lettetek.
S azzal egy szük lyuk előtt a sikos, kocsonyás piszokba ereszkedett.
– Nem lehetne valahogy máskép imádni a követ? – méltatlankodunk.
Négykézlábról, szomoruan vádol Csala.
– Mit ütköztök meg rajta? Inkább a földet, mint egymást üsse a kezünk.
Diadal és jóság nemesítette száját.
– A Kőnél maga az anyag a törvény és a vért, azért a hegyek határai ellen ne vétsetek.
A Kőnek nincs szive, mert a sziv csak arravaló, hogy változzék benne a szeretet, de a sziklarészek egyforma érzéssel tapadnak egymáshoz.
A Kő nem örökkévaló, mert nem tud hazudni.
Imádjátok és kövessetek! A Függő-kő alá megyünk.
Már nem csodálkozunk a gondolkodásán a roppant, tömör szikladarab látására, mely örökös zuhanóban van, mint a mindig kész pusztulás.
A Föld lelkiismerete ez, mely egyszer le fog dobbanni ránk, mihelyt az igazság nyila ellövi az őt tartó hajszálat. Pillanat kell-e hozzá vagy korszakok, ki tudná? Csak a csecsemőt nem lehet büntetni vele, hogy alatta egy szál rongyon ne mosolyogjon, de nincs az az elvetemült vaskoponya, hogy a veszedelmes és bizonytalan eshetőségtől meg ne repedjen.
A föld szinén van egy nevetlen fű, aminek a szörnyü rétegen átbocsátott gyökere a Függő-követ tartja. Ha e nevetlen füvet emberi vér éri, elszárad a gondviselő gyökér és itt lenn vége mindennek.
Nem tudtunk nevetni a babona-parabólán, sem vezetőnk fatalizmusán, ki igy fejezte be ezt a Himalája alól hozott regét.
– Ki nem hiszi, üljön be valamelyik ősmedve-tanyába és várja be a szavak teljesülését. Figyelje az idehalló csiki kutyák ugatását, azok megjelentik a ház körül orozkodó veszedelmet. – A kakasoké a hajnal, ővé a türelem.
– Ahová most viszlek, örök estét köszönjetek, – óvott Csala Ferenc. Az a kinzókamra.
Ha végig kúszol a sziklaélen, meseháton lovagolsz.
Itt minden üreg szent, mint a naputánzó monstrancia, melyből a nép lelke sugárzik elő. Lángélü kőkardok függenek a bejárat felett. Kik itt időztek, csókkal szivták ki az erőt a sziklából és szeretetükkel helyezték védelmül.
Most már a Sugár-orgona szótlan és elszállott az utolsó méh is a megkövült Méhkasból. A Sütőkemencének a hamma kihült, de azért csak ezüst kalapáccsal szabad megkopogtatni a sziklafalat, mint a pápa homlokát, hogy a multról beszéljen.
A halál rég kinézte a poharat Eleink kezéből és mi idegen világ porát hordottuk ide. Elfeledtük, hogy a por a kőnek nyilvános gyalázata. Milyen semmiség minden a finom kőpelyhekből konstruált csillárok világosságában.
Finom leányujjak állanak ki a kőlapokból. Őket eltemette a hideg és fehér elem, mely könnyed és tiszta elmulást ád, mint a hófuvás-halál.
Ne vádoljátok a követ, hiszen a falevélnek is helyet lágyít szigoru keblén és eldajkálja a madártojást.
Mit tudtok ti a föld felszinén a kőről?
Az a kő primitiv és koldus. Eb után vetitek, vagy sirból felhányjátok, hogy ördög-inget szabjatok a csontvázra. Szokva vagytok hozzá, mint a cigányhegedü a gaz időhöz.
Felettünk több ezer láb magasságban rengeteg erdők görcsös gyökérzete, mint a sziklák agytekervényei szórják a Föld ősgondolatát. Nehány szerencsétlen méter csak a termő élet mélysége. – De mit sejt a szirtrepedést hallgató gyökérszál a létnek arról az örvényéről, mely itt a sziklák kebelében rejtetten zajlik? Felszines semmiség, kevés nedves földturkálás, az eszméhez méltatlan korlátoltság, szűkös paraszttudomány csak az a réteg-élet, mely nem nagyobb egy ördög-élőarasznál. – De hol van az a cél és bóduló szakadék, hova ezek a sziklák gravitálnak?
És…
Szikla irgalmazz nekünk! –
Mi vagyok Én velük szemben? – Az a csekély és nevetséges név, melyet kínos hernyó-mászás után denevér-ganajjal a Barlang oldalára felfirkáltam.
Valahol belül és lefelé rejtőzik a kövek valósága. Az a nehány gúlaoromzat pedig, mely a barlang Kő-páholyának fukar ablakán át ide látszik, csak fölényes kőtorony-játék, mellyel a hamar megunt teremtés dicsőségéhez szemkiszúrásból a sziklák is hozzájárulnak.
– Nincs tovább. – Mindent láttatok. Elmehettek, maradhattok, ahogy tetszik.
– És te?
– Én? – tévelygett.
A fáklyacsonk reszketett a kezében.
Megütközve kezdettünk ráfigyelni. A barlang arányaihoz szabott szép szál fiu ide-oda ingadozott, a szeme karikázott.
– Feri mi lelt? – gyanakodtunk.
– Semmi.
A fáklyánk tétován világított rá.
A falból indulatos, vad arcélek ütköztek elő, készen rá, hogy megharapják az Isten kezét. Dicsőségtől csömörlött, világokat összeontó barbár uralkodók, prófétákat cenzurázó, tulzotterejü vílágdacolók vetettek itt ágyat maguknak. Szerencsére oldhatatlan szirtövvel van a testük hátrakötve és nem rohanhatnak ki, hogy fejük fölött a kőzetbefúrt öklükkel együtt a világra rántsák a hegyet.
Ezt a látványt igazán csak a hideggyomru állat, a denevér birja ki.
Szemben félemlőjü, törött-zuzott kőfaru nők kőtejjel szoptatják kicsinyeiket.
Pirosarcu székelyanyák voltak valaha, kikről borzasztóan tud mesélni a furulyával kitoldottorru kecskepásztor.
Ami velük történt elenyészett és csak a mindentudó szikla sir a ruhánkra, Füst s a lélek nem kormozza be a levegőt.
Szipogó parasztasszonyok, – kik orrukkal piszkolják kötényüköt, – nem állhatnának résztvevőbben a mult rémtettei előtt, mint mi. Csak ez a kőlebbentő Csala lázad fel.
– Jerünk. Akkor is pofonnal egyensulyozták az embert s a Krisztus szakállával törölték meg a hatalmasok ülőhelyét. Akkor is arcbavágott parolákkal cserélték az országot. De ne essetek kétségbe, ma velük leszünk a kövek menyországában.
– Kövek menyországa? – kételkedtem.
Miféle agyrém, vagy kőreruházott rejtelem ez? Hiszen ez már kéjeleg a kövekkel és veszedelmes uton járó akaratához bilincselt minket is. Rabul vetett, hogy borzongásunkból, a tér és időt leromboló gyönyörűségekben kiélje magát. Bűvös befolyása jólesett és végül is a névnek mindig megmutatta a valóságát.
Kőcsudáló Csala most megállott a végpont előtt és elsimította homlokát.
Az már igaz, hogy páratlan látvány volt. Haalmas terem, melyben a támasznélküli boltívek szörnyű törvénye ttartja a geológiai világ-királyság felett.
Minden zúgot fényességek vernek át. Aranyszikra szóródik. Azurfény-játék kísért. Ott máglyaszerü halom, mintha drágakövekből rakott pásztortűz lobogna, hogy a Szegények is melegedjenek.
Pazarszövésü valódi kőfüggöny takarja a szivárvány-szobát.
Csala elbűvölten, letartott fáklyával áldoz és mi nem csodálkozunk a szertartásán.
– Üdvözlégy kő!
– Te időtől kopott lépcső a Semmihez.
– Sasoknak asztala.
– Élet eszméletlensége.
– Sziklák, melyek a Földhöz szorítjátok a Szépség hímes köpönyegét.
– Alázatosan csússzál Ember – riadt reánk extázisában, – mig a hátadon sebeket húznak a hegyes mór díszítések.
Előtted megkövült székely vérrel telehagyott csészék sora fekszik.
Feltépett egy félmázsás követ és keserves erővel bevágta a barlang-menyország szépségei közé.
– Feri! Testvér! De Feri! Legyen eszed Feri!
A lappangó dohosságtól bolondult-e meg ilyen átmenet nélkül, vagy a terhes mászkálás közben koppantotta el valahol a józan eszét? A gyanus barlangmagyarázat se természetes.
Csitítgattuk, konyakot dugtunk a szájába. Végre kedves lett, de mint a hajánál fogva szerelemre kényszerített leány. Mosolygott, körűlnézett.
– Ez a hely megnyugtat.
(No fene menyország, hol igy vígadnak az idvezültek.)
– Ideje is volt, már aggódtunk.
– Keressetek valami emléket, aztán megyünk, – figyelmeztetett higgadtan.
Hamarosan kinéztem egy lábujján figyelő, kiváncsi, csodásan finom leány-figurát a cseppkövek közül. Babráltam vele, hogy óvatosan kitörjem.
A Barlangember szomoruan panaszolta:
– Te, azt úgy szerettem.
– Akkor valami kő-virágot török helyette.
Számtalan volt és szebbnél-szebbek. Folyondárok mészcsipkékből, tejben nőtt tavirózsák, zafir nefelejtsek, de Csala reszketett, ha feléjük nyultunk.
– Barbárok vagytok!
– Ha úgy gondolod, követ se mozdítunk, – tartózkodtunk ingerülten.
– Ne bántsatok fiuk, – szégyenlette magát.
Az őszinteség is olyan, mint a kőcseppenés. Kicsordul és leválik előbb-utóbb. Csala maga is érezte, hogy magyarázattal tartozik. A sóhajtása majd elfújta a Barlang fényességét, s csak a férfias szemérem tartóztatta, hogy vallomást tegyen.
– Ha sejtenétek, ha sejtenétek!…
Hallgató Barlanggá merevülünk mi is, míg a szivünk alatt kőmenedékét keresi a kagylófényü öreg sziklák szerető gazdája.
– Azt tudjátok, hogy szegény vagyok, istánciával lesem a kenyeret, a gondok fölé kacagás takarót húztam, utolsót rugom a gondviselés horgán. Belsőmnek a visszáját emlegetem, a jövővel laktatom a jelent. Bennem a rossz is elromlott.
A szó bennünk is arabeszkké oszlik, cseppkő-virággá fagy, vérünket és a lélegzetünket gátolja.
– Meguntam már a szánalom szamarán ügetni, a büszkeséggel dicsekedni. Nem cipelem tovább a szóvaltöltött zsákot. Mért legyek én a koldus mindig üres tenyere, kit a kapuból akkor hívnak vissza, mikor más a jóllakást már kipihente? Az én bajomat szociális asszonyok szent ügynek sohse emlegessék. – Charitas? – Szomoru tyuknak álmában ejtett tojása.
– Közétek többé nem megyek. Abból a földből az se enyém, amennyit egy rámijedt nyúl ültével pillanatra eltakar. Lettem a magam özvegye.
– A szegények hite az álmuk folytatása. Én ezzel a barlanggal becsaptam a Végzetet.
– Itt nyugodt vagyok, mint a kő maga és szilárdan növekszem bele láthatatlan életébe. Érzéseimmel áthevítem a sziklát és a ragyogását csak fekete álarccal bírná elviselni más, mint a vasöntés tűzfolyamát szokás.
Ügyetlenül körülvettük, hogy mérsékeljük a káros, elkeseredett túlzásait.
– Megértünk teljesen.
– Semmitsem értetek, – idegeskedett. – A kalap karimájánál megszűnik az eszetek fénye.
– Menjünk, hagyjuk, – sértődött meg társunk.
– Látjátok? – itélte ránk az igazságot Csala. – Képmutatók vagytok, mint a lúd. Az égbe néztek, s vizet nyeltek. De menjetek, ne lássalak. Unjátok magatokat, mint a pénzen az uralkodó és az évszám; de nekem a formákból kifogyhatatlan Barlang minden pillanatban újra diszíti magát és egyetlen kőcsepp elhelyezésével képes kétségbeejteni a művészetet. Gondoljátok el, nézzetek figyelmesen körül itt, hol az óra önként megáll a zsebetekben, mert ennek a fennségét már nem lehet idővel korlátozni. Odakinn pénzért se láttok ennyi kincset, s ez a kincs az enyém, mert feltudom fogni.
– Hát az a szemét, amiben mászkáltunk? – gúnyolódott valamelyik.
Csala Ferenc végleg megdühödött.
– Az értelem szentségtelenjei vagytok. Bolondul lármáztok, mint azok az aranymosó cigányok, kik szemenkint halásszák a Vargyas-patakból a kihordott morzsát. Az a szemét – tudod-e? – De itt a szemét is más: az élet halott része.
A társunk észrevétlen a Csala Feri indulatos szemei közé kacagott.
– Hagyd abba. Ostoba szegény vagy, ki, – mikor a kenyér elfogyott a kezéből, – saját ujjait eszi meg.
– Ne bántsd, – hárítottam el az álmodó fiutól a durva ridegséget.
– Eh. Az ájult asszonyt tükörrel lehet a legjobban felébreszteni.
– Áron te! – könyörögtem. – Balogh Áron! Hallod-e? Te hó te! – Mi lelte ezeket?
– Ki akarlak kergetni ebből a lyukból, – vitézkedett Balogh Áron, – mert nem neked való. Hideg, üres vázzá sorvadsz te is, mint a cseppkő. Már most is kiálhatsz bátran te is a csudálókő szádába és megkérdezheted: – Atyafi. Elmentek-e a tatárok? – Úgy nézel ki.
– Aztán miért? – ingerkedett Áron. – Ha eloltod a fáklyát, pompának, bűbájnak, ragyogásnak, fattyú-drágaköveidnek, az egész ámulatnak vége.
Csala túlvilági öntudattal rázta a fejét félelmesen mosolyogva, de Balogh Áron nem tágított.
– Mindegy. Majd jóllakol barlang-imáiddal s megúnod, hogy a nyáladdal gyógyítsd a lehorzsolt bőrödet. Szofizmáid agyadból a gyomrodba hullanak és rájösz, hogy a szépség is csak önámítás. Elszaladsz szégyenkezve, mint a tivornya-asztaltól, melyen fölébredtél.
– Még egyet.
– Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy a fényűzésed csaló varázsától cinikusan megfosztottalak, egészséges gondalatommal eltorzítottam cseppkő-palotádat, hol bizarr vágyaid szerint felsőbb embernek játszod ki magadat és gyerekesen egyensulyozni próbálod vele azon jólétet, pompát, hirt, uralkodást, mit az élet tőled megtagadott. Rosszul tetted, hogy szóltál felőlük. Az őszinteség a mai világban önmagad elárulása. Az erdőn járó gyerekek megtöltik a keblüket madár fiókákkal. Otthon a nyakuknál fogva huzogatják elő s emiatt két-három rebbenés után kimulnak. Igy jártál te is. Holnaptól kezdve fakó, ijesztő üresség lesz neked ís a barlang, mert feltártad nekünk. – A kőkorszak temetőőre voltál, de elűztek a holtak, mert eldicsekedted a titkaikat.
– Remélem nem haragszol? – ölelte át az ingadozó, sáppadt Csalát.
Csala szegény nem haragudott. Leromlott a kövekre gondolkodni. Nesztelen tisztelettel hátrábbvonulva néztem. A lábához esett fáklya pörkölte, füstölte a követ. Balogh Áron elégedetten mutogatta fogait.
A barlang-szerzetesek rendje oszlóban van. Az együttálmodó köteléket elvágta az irigység. A hatalmasabb gondolatot megölte az aljasabb, mint rendesen.
A Barlang mélyében utolsó fényökben reszketnek a kövek. A denevér is elsuhan felettünk ködös utjára. A körtestü állat a pók, nyugodtan megnézi hálóját. A kövek tovább csepegnek.
Vajjon mennyi időre van szüksége a kőnek, hogy magába rejtse az emberi fájdalmat? És lesz-e ki valaha kiolvassa belőlük?
A csudálókő csudái ma reggel megszaporodtak.
Csak még a Csala Ferenc bucsuzó imádságát szerettem volna hallani.