Jézusfaragó ember

Árpádkori templom.

Ködös, beteges ház, melyet csontig gyötört az idővel viaskodás. Felrepedezett, vénhedt és terhes látvány, mely átment az ódonság vegyi folyamatán. Szürke, széles csontváz, mely minden éjszaka visszavágyik a teremtés első napjaira. Denevérrel ragasztott falain zöld a nyirok. Ki tudná mennyi idő óta sír alatta az a tücsök, melyre kezdetben a templomot ráépítették. Már csak hullafoltos imádságraktár, mely felvette legrosszabb külsejét, hogy kárvallás nélkül állja ki az ismeretlen veszélyeket. A támaszfalak úgy dűlnek neki, mintha a templom eddigi papjai homlokukkal támogatnák. Azóta fű nőtt ki a hátgerinceikből. A torony hegyén a pléhkakas a holdba akar ugrani. A szűk ablakok régen megvakultak. A zsoltáros könyv porbaszakadt, a primitív freskók szemeit megette a salétrom. A verébfiókák benéznek a szertartásra és óvatlan pillanatban ráesnek a úrasztalára. A kripta hivességéből felzarándokolnak a szellemek, hogy megnézzék a falon lógó szentruhát, melyből egykor kiették a hangyák a papot.

A mostani pap fiatal, makrancos erejü ember, hozzá nevelődött a templomához. Omladékban lakik maga is, roncsok mögött, ócska edények között, a világpusztulás szakadékában. Mindennap egy élethosszra merül ki. Elfoszlott életek romjain haldoklik. Ezen az estén végre fellázadt.

– Elég volt. Nekem elég.

Tervez és csendesen bealkonyodik fölötte. Senkije sincs, csak a templom. Gondolatai beleragadnak a piszokba ezen a helyen. Néha a magánosságban dührohamot kap és lángot érez a feje helyén. Saját szája párája égeti. Aztán elresteli magát és hogy önuralmát visszanyerje, megszámlálja egyik kezének földmunkától piszkos ujjait.

– Én már megvagyok címezve a pokolba, – dörmögi sárgán.

Evangéliumi igékkel megfeddi magát, szentelt vizzel tölti csordultig a száját, de ismét újra tobzódik benne a fekete angyal. Megalázza magát és durván rákiált a szivére:

– Mi lesz odabenn?

Bizonytalan mozdulatot tesz, fehérpercekre vágyik, mig az éjfél az ablak alattvár. A fehér perceknek kínos a harapása, mint a nesztelen menyété, mely az állat alatt elsunhanva mérgezi meg a tejét.

– Legalább asszony volna a háznál!

Ránéz a rongyaira, magát szemléli és szomoru házának minden kicsi tárgya új kínnal nehezíti. Rekedten kacag. A nevetés úgy zörög a testében, mintha a megromlott óra kerekén lefut a fekete lánc a tulságos súly alatt.

– Mi lenne itt a szép leányból egy hét alatt?

Fölcsapott a szenvedély, az éhes hús törvénye; hogy a levegő is reszketett körülötte.

– Kapok én asszonyt. Ideillőt.

Fogta a furkósbotot, melynek ólom a veleje. Már egyformán fegyverkezett a parasztokkal. Az ősember primitív furfangja szerint a botban hordta a halált.

Rágondol, hogy a férfiak már kivül alszanak a pitvarokon. Hanyattfekve várják, hogy tátott szájukba hulljon valami felülről, talán a jövő csillagdarabra irva és megerősítve életüket, mint a harmat a fű gyenge lábát. Még érzik rajtok az ösztön lehellete, mely vad és forrongó, mint az éj gyümölcse. Az ősasszony éjjelre földbevájta magát, hogy a férgek meg ne csípjék. Hajánál fogva rántotta ki magának a férfi belőle. Igy tesz. Ezek a házak is ilyen földi lyukak s az emberi gazdagság végső határáról így gondolnak az itteni szerelmes lányok:

– Bemeszelem a házadot sós téjjel.

A pap megpihen.

A föld összevegyült az éggel. Az éjnek csillagtáncán leereszkedett a másik élet felvonó hidja, hogy a sors a földre szálljon s a lehullott holdat gyászmenetben felemelje. A torony fehér gúlájára harmat csapódik. A látóhatár belemosódik a szertelen őrvénybe. Az űr tompán zajlik, mint a kisértetek gyomra. Apró, rojtos felhők gyülnek, mintha öregasszonyok fekete keszkenőit kapta volna magasba a szél.

Az Árpád-templom papja kilépett az ajtón, de megdöbbent az ujjmutató éjtől.

– Aljas vagyok.

És fennségétől megtísztultan szállott le a küszöbről.

Csillapodásul gyermekkorához tért vissza, a szülői házhoz és földbevert kövekként állott a kopárra tiprott világ közepén.

Majd nesz hallik és valami zavaros tömeg bukkan elő abból az irányból, ahol csendes fény hull az ösvényre. Odaér és az ablakon beszól.

– Itthon van-é, tiszteletes uram?

– Ki kérdi?

– Az egész eklézsia.

Egy nép sorsának rettentő humora van ebben a beszédben. Egy ember az egész eklézsia. Kántor, kurátor, egyházfi és gyülekezet. Bús, öreg roncs az is, terméketlen ágyéku, utolsó lélekzetét leső mustrája fajának.

– Mi a baj Gábris?

Az öreg keserüen köpik.

– A máshitüek küldtek, hogy ha nem adjuk a földet s a templomot, kipusztítnak innen.

A pap mosolygott. Sokszor megfenyegették már a máshitüek és másnyelvüek.

– Adjuk-e Gábris?

– Nem kéne.

– Akkor nem adjuk.

– Én bizom, – pihegte az öreg, – hogy nem merik agyonütni a tiszteletes urat, mert tudják, hogy időnapelőtt ébredt ember.

– Az mi a fene?

Az öreg borzadva nézett a papra.

– Olyan ember, ki születése előtt az anyja méhében sikoltott.

– Szamár kend Gábris, – szidta a pap.

– Lehet, – átalkodott meg hitében a másik.

Az árva két magyar hallgatott.

Tüz verte fel a pap arcát, tapasztalat szegényítette a másikét. A pap fejének éles reliefje mögött az agy kerékvágásain sürün járnak a gondolatai, hogy megduzzad a koponyája tőlük és piros jelet tesznek a szemeibe.

Kivül a fák galyai közt álmokkal vesződnek a madarak. Ebbe a kis zugba veszve természetfeletti kötelességeket ró magára a pap, mert megejtette az ihlet és kiegyenesedik, mint egy bogárka felett az Isten.

Az Árpád-templom a mellére dölt és most benne reszketnek e kialudt idők. Az árnyak parancsolnak neki. A rothadó, penészes szentruhát magára öltötte temploma faláról és azzal a végzet tiltó törvényt irt a lábai körül. Innen el nem mozdulhat.

Egész lényén elhatalmasodik a kripta szele, a fogai belevacognak, ahogy földi vágyait szétszórja. Fásult lábakkal már a saját koporsójában sétál időnapelőtt ébredett emberek végzete szerint.

Dacból se tágítana innen. Büszkeségét is terheli a fenyegetés. Felvágja az eklézsia kis leveles ládáját az asztalra. Előkotor egy fonnyadt, régi irást, valamelyik porladó pap elődjének levelét.

– Ide hallgass Gábris! Háromszáz esztendővel ezelőtt ilyenek voltak a papok.

Remegő fanatizmussal kiáltott.

– Hallgasd te is Gábris! Őt is elakarták innen verni, de megesküdött, hogy nem megy. Irásba is tette a népeknek. Átok a kezdete, mint mindennek a földön.

Kálvinista énekléssel olvasta:

– Én, Uz Bencze pap, esküszöm s ha bé nem tartanám:

Föld engemet elnyeljen, latrok kössenek lábukhoz, minden féreg rajtam hizzék, minden bánat bennem lakjék. Mózes írása törüljön el, szamártemetésben legyem részem. Hóhér legyen baltolmácsom, ha mi gonoszt véghezvinnék. Szép hitös assszonyom tőlem elsorvadjon, inges két magzatom akárhogy elvesszen. Megvetésnek kára érjen. Isten szakállával törülje nevemet az élők sorából. Amig a nap kisér, meddig a hold ellát, beteg kutya szerencséjét örököljem!

– Mert én, Uz Bencze pap, énakaratomból esküszöm!

– Esküszöm pedig a kenyérre!

– Esküszöm a sóra!

– Esküszöm a négy bőjtre, Istenre és minden teremtményére, hogy én ezen szép templomot hóttomig el nem hagyom, s ha meghóttam, testemmel akár kertet támasszanak!

Mindaketten lihegtek a rémitő eskü után. A pap aláirta és megcsókolta az Uz Bence esküjét. A térdén eltörte ólmosbotját. Két karját a mellére vágta.

– Most eredj öreg Gábris és vidd hirül, amit láttál.

Az öreg ember roskatagon motyog és eszi a szája szárazságát.

Az éj teljességében áll és olyan, mintha a pap fénytelen buráját keresztül lövöldözte volna, hogy az Isten ide lásson.

Az Árpád-templomon új repedés támad és az alatta cirpelő tücsök csendesen kimulik. Minden alszik, csak az időnapelőtt ébredt ember őrködik a bunkók árnyéka alatt.