TEDD LE A NEVEDET GIDRÓ PÉTER.
– Átkozó levél az utolsó árcsói baráthoz. –
Magában fondorkodó, előrehorgadott ükapám omló-porló írása ez, kinek az élet már aranyzérus. Régen átdugta a fejét rajta. Hatalmába belefáradt, málladozó gőgös agg volt, ki hetven éven túl magasabb szférát lakott és csak isteni közbenjárással lehetett szóra birni. Alakja vetekedett gyepűháborító őseivel. Fakó, gúnyoros bölcs és hajthatatlan. Sisakban feledett százados fő, kiméletlen, hiábakeresztelt turáni keserves, ki háborgásában földdel együtt szedi az epret, mint a medve.
Mikor a levelet irta, üstökét meszelgette a halál, mint a rabszolgák lábát volt szokásban, de ő ezzel se törődött.
*
– Láttalak, Barát!
Sirgödör már a kincses ládád. Imahabaród erőtlenül aláfittyent, kopasz, nyeszledt saskeselyü ül már a dohos kámzsád felett. Végérvényesen vége az árcsói szép napoknak. Megelégszel a jóleső tüsszentés boldogságával. A bortól mindjárt a tántorgó kerekű, aranytaligára ülsz és sápadtan elalszol. Ha asszonyt vezetnek eléd, ölelés helyett megáldod. A kincsek felett győzelmesnek látszol. Gúnynak, gyülöletnek szentes ábrázattal lyukas tarisznyát tartasz. Juhok közé vetett érzéketlen pásztorbot vagy, ó-szövetségi kormányforma.
Ki vétkezni képtelen, imádkozni se tud. Néma és töprengő levél, mint a tojását csőrében költöztető madár.
Tudatlak, hogy jól vagyok, Barát. Az én lábamról nem ették le idegen porták marós kutyái a sarkantyus csizmát kúdulás közben. Hát, hogy megőszültem? Ne féltsd te az fehér lúdat a vizbehalástól. Te csak vizsgáld a lelkiüsmeretedet, mig megvedlik alattad a medvebőr a kanapén és megfurja lábszáradot a szú,
Tedd le a nevedet Gidró Péter. Érdemtelen vagy rá. Az apád még fagúzsból csavart jármot vetett a bölény nyakába a fülei nagy erdőn, de te azt se tudod, hogy nem ezüst fonállal, de vérrel peremeztük subánkat, mig te Istennél futottad a magad dolgát.
Vitték-e hírit neked, hogy Kós Imrinek vége?
Gyeke Dénes se öntözi többet pézsma-vizzel a szakállát.
Bethlenfali komám se ciprusfaládában nyugszik.
Petresnek is a bogácsi szászok ástak sirt istennében.
Etcetera, etcetera.
Míg a felvetett alma alájön, idő változhatik. De te honnan tudnád?
Tőled ugyan zászlóval hordhatnák el a határ köveit.
Hosszu gondolatnak rövid szót adok.
Porod se maradjon. Barátnak is rossz vagy, különben ösmerned kellene a székely hitigazságot, hogy nemcsak a chrisma, vagy a fák olaja szentelt, hanem az emberek drága kenete, a verejték a legigazabb papavató-szer, melyet belső tűz ver ki lelkéből azoknak, kik asszonyok kedvességéből is kölcsönzöttek erőt s kiknek fülébe gyermekük sirta teremtésvádoló haldoklását. Ennek hijjával porbairt jóslat lesz belőletek.
Enlaka fölött a kővéváltozott, felkantározott Firtos-lováról mondják, hogy megjelenti a székelység sorsát. Szép, békés üdőnkre fehér, mohaszőre arannyas, zord üdőnkre fekete, felhők közt nyugtalankodó.
Sárviz járjon a szivedre, soha se nézed te azt a lovat?
Meglátszik, hogy úrfi-korodban is csak asszonyoknak kémdeákja voltál, másképpen azon lóról fölszedett szemöldökkel kellene prédikálnod egyhuzamban reggeltől estvélig, mig annak a lónak kőlábai eloldódnak, mert – sírástól reszkessen rothadt bajszod – pusztulás jöve reánk.
Aki pedig barát, az termeljen sáfránt, ha nem tud a sziklába lelket önteni.
Egyéb panaszom is van.
Hajitásnyira van tőletek a világ nevezetessége, a Rakodó-hegy. Viz oldja fel a föld méhének minden kincsét és színes rétegekből hegyet emel arany lávából, ezüst fátyolból, gránát-, zafir-kristályokból. Észrevétlen tornyosulással mese növekszik valósággá.
Egy életet éltél le a Rakodó-hegy alatt s az ércforrások felhullámzó csudálatosságát mégse érted. Csak a szineket látod, a dómépítő türelmet, de nem sejdíted, hogyan válik a feloldott kincs mélységtáró bölcsességé, honnan pap-eleid merítettek.
Hej Barát, te talpas! Ez a kincsek sirja, hadas Irnák koporsója. A felvetett virágkövületekhez van-e értelmed? Borultál-e a hegy szája fölé jövendőt lesni, jelent megtudni, mig igaz látások özönlenek lüktető agyadba? Bűvös erő tükröződik abban s a tükör néped életét megigazolja.
Rettenj és rémülj Barát! Fekete réteget rak hadas Irnák sirja. Szorítsd rá a szádat s szüntelen kiáltozz át a másvilágra, ha értünk könyörögni erőtlen valál.
Ám, mi közöd velünk? – Sohasem érezted a csillagnál melegedő bújdosók vágyát a tűzhely után, anyád sirjába se lőttél keserűségedben, hogy miért szült e világra téged. Ti pedig árcsói barátok ehelyett csákánnyal támadtátok, földdel behánytátok a székely jóshegyet. Sok istentelen! Elfeledtétek: – Amelyik nép multját eltemeti, elpusztul az.
Hamarabb megolvad a kő egy barát tenyerén, minthogy ezért megbocsássak. Nem csoda, hogy a fejetekre szakadt a firtosi zárda.
Igy tevétek a hunn írással is.
A pogány ragaszkodás fájt nektek. Nyugatról hoztatok köntöst a szónak, pedig nem látott még olyat betűkitaláló értelem. Nyíl után hunyorító, világigázó nagy nép igaza volt pedig az az irás.
Mert: –
Van, aki madarak nyomáról rajzolt betüt a szónak. A villámcikázást nyomorította ábécébe a germán. Másnál ismét alattomos kigyótekergőzés a sorok hulláma. Az arab írásban mintha a sivatag közepén elhullott emberek testén egymásmellé osztott férgek ágaskodnának. – A hunnok azonban a bölcsesség gyökérszálaiból, öreg emberek szeme mögé vont életráncokból alkottak formát a gondolatnak.
Nem látott még ilyent betűkitaláló értelem.
Ha minden barát szájavégén tiszta kánári nádméz csurogna e népre, mégse volna jóvátéve a ti irásirtásotok.
Hosszuorru fa-saru, hosszuorru barát.
Pókhálóban ültök a föld fölött. Nem is vélitek, hogy a gondviselés két véglete, a kenyér és a virág közt számunkra mi történik.
Zsebkendő-végről táncoltok az élettel. Csak a szemetek ég utánna, mint a faoduba leskődő baglyoké.
Úgy kellene, hogy rátok nehezedjen minden hegy s a tűzhasogatta sziklák. Fejeteket izzassza a felhő, a szálló bogarak nektek kedveskedjenek. Sirásunk érzékenyítse sziveteket, belénőjjetek fába-fűbe. Pihenőhelyet csináljon a megcsúszott kő, idekösse lábatokat a virág, agyatokba belevilágítson a gyertyánk s a fákon tündöklő minden gyümölcs elbódítson. A hangya is akadályt hordjon léptetek elé. A nap függönye e láthatáron át ne bocsásson, avagy botlanátok el az ördög barázdán, a székely földet körülzároló emberfeletti őrtöltésen és süvegberejtett orcával addig zokognátok felettünk, mig a koporsónk alá tett tövisen megnyugodva testünk-lelkünk földdé omlik.
– Hej Gidró, Gidró!
Csókkal mérik meg a fehérnép száját, szeretettel a világ hosszát és te övedről leoldoztál bennünket.
Pedig lásd!
A gyűlölet kitagadja a fényt szemünkből, az erőtlenségtől elejtjük falatunkat és szégyentől ég az arcunk, mint a lángszin bársony. Jókedvünket elorozták, bitanggá vetett a keserü élet. Ahhozértő nótát mondhatna nagy leromlásunkról.
Nótamondás? – Hol jár az eszem?
Miseruhát adass minden tekergő lantosra, de ékest, de dúsat, amelyiken hat szentasszon vakra-varrta magát; mert – tisztelem a hirit –, nem tudnak ma a lantosok az igazi dalhoz.
Mindegy.
Már az én hegedüm keresztbetett két virág a gyermek álla alatt. A versek nem siettetik az ereink tüzét, könnyünkből a nóta több gyöngyöt nem farag, elveszett a taktus, a pariparobogás.
Ez az utolsó levelem hozzád, aztán közgyepet hagy köztünk a sir: de mivel szégyenítselek meg Barát?
Ha leányod volna, kicsike, térdigérő; hozzád küldeném, hogy öledbe rejtőzzék. Ha fiad volna, levente; fonnyadt, kongó melledre siettetném és te kevély örömödben, barát egyszerűséggel virágot szednél alomnak a lova alá. Ha asszony fonna borod mellett, rárómadarakkal, vadászó ölyükkel kedveskedném, mig te a kévét cséplő emberek tempójára ügyelsz.
Mivel pedig te csak vén, körmös Barát vagy, levélvivő cigányomat küldöm száz aranyakkal, hogy egy Gidró öreg bottal ne zörgessen idegen ajtón, borod legyen pezsdülésig s az idő, közös emlék megkényszerítsen: – Mikor mindaketten a nászhintó két ablakában bámuló lantos gyermekek valánk a fejedelem lakadalmán. – Az arany szegekkel kivert ezüstös kerekeken – ime – eddig jutottunk.
Igy is jó.
Csak, – ha innen elmentem, – a nyomor meglohadjon, jó szó felfakadjon, bánó szó ne legyen, fennséges legyen az inggel megtörült minden homlok. Avar közt a holló holtat ne keressen, a fejedelmek közt hazug ármányt több követ ne hordjon. Hagyjátok a vetést békében sárgulni.
Nyissátok meg száját a Rakodó-hegynek, hogy a regőrejtő hadas Irnák sirja házunkat betöltse. Te pedig vén Barát kérd meg Úristened, hej azt a sok árvát aztán ő feressze. Így még azt se bánom, hogy a csatazáró, fergeteges kürtöm csak a csordát gyűjtse.
Tőlem akár kakastéjjel süssétek a bátorságot, de én látni nem kivánom. A régi jó világot kössétek batyuba s földig húzván a leghosszabb fenyőt csaptassátok immá’ a pokolba.
De te Barát osztályosom valál, egyazon hótól fehérűltünk, közös könnyünkbe vakultunk; testemet azért ezektől megójjad.
Akármelyik könyöködön gondolkodj felőle, ép ésszel rendelem, esküvel meghagyom, hogy: –
Tömjén füstölővel magadat ne fáraszd, hosszu a tüdődnek a „Miserere“-soltár. Vén hangodnak szárnyán messze úgyse jutnék. Fejér szakállamot vizzel ne áspergáld, rongyolt Bibliádban se keresd a textust; – hanem a lovamot pompára szereltesd.
Eléadják szódra a bogláros féket, az innapi csójtárt. Homlokelő helyett párducbőrrel vértezd. Itt hányódik valahol az üstöknyomtató s a jáspisos nyereg.
Szép varratos keszkenőt adjatok kezembe. A sisakos, páncélos két fegyvernök el ne maradjon. Zászlót, kardot síromra vessétek, kopját a templomfalába törjétek.
Többet nem is mondok.
Csináld Barát, csináld, ahogy ketten tudjuk, konok módra, keleti lélekkel. Pornak csendességében, hegyeknek gyászoló fekete ölében megbúsult lelkemet így készítsd az útra.
Aztán te is tedd le neved vén, szomorú Gidró Péter! Siess, kövess engem!
Ez a plánéta már ránkunt.