NYIRFÁK ALATT.
Van itt a legényeknek egy bájos, régi szertartása, a zöldágeljegyzés. Magas, sudár nyirfaszálat vernek a lányos házak kapujába pünkösd hajnalán. Nem véletlenség, hogy éppen a nyirfát választják s a hagyomány szívósságával ragaszkodnak hozzá. Képesek tömlöcöt ülni érte. Olyan tilalmas nincs is, mint a nyirjes, a Sugás nevezetü, hol zöld, arany és fehér sorban, mint ég s föld között feszített lanthurok állanak vékonyan. Szépség, tisztaság van köztük. Tavaszi nedvök, a virics, édes és hűs. Micsoda fehérhajú agg szó ez. Úgy cseng, mintha eleink a zsákmány arany pengését próbálnák a kövön. Javarügyezéskor növendék legénykék léket vágnak a nyirfa lábába s a szekerce fokával meg is kopogtatják a fát. Zárkózott hatalom látszik a szemükben, sejtelmesen hajtogatják.
– Virits nyirfa, virits.
A fa sárgás életmustja meggyülekezik a vágott göbőben, nekihajlanak és szürcsölik élvezettel. A fákkal való ezen közösségnek, egyesülésnek mögötte sok minden rejtőzik. Az emberi öntudatnak nem példátlan merészsége-e villogó baltával megállani a kopár fa mellett és életreparancsolni: – Viritsnyirfa, virits! –
Tudólátó, jövőtáró, beláthatatlan fejü elődök öröksége ez is, kik feltárták a fa eredetét ezen mondásban:
„Nap volt édesangám, hold volt édesapám, kerek föld szült engem“.
A nagy háromságnak elfedezett nászára ráparancsoló értelem, ha el is porladt velük, a nyirfa nedvében mégis felforr tavasszal s viricsivó fiak cselekvéséből visszalátszik. Szánni lehet, aki nem hiszi.
Ott van a másik is, – a furulyahallgató legény. Nem az a legény, aki bor mellett hallgatja a tilinkót, klánétát, vagy ennekelőtte a tárogatót; hanem az az ügyibevaló székely gyerek, aki az elkészült hangszert legelébb a füléhez tartja s hosszan tájékozódik. Van, aki nem tudja, hogy a furulya tündérkoporsó, fényes nyoszolya, melyben a szép nóta alszik s kilenc lik az ablaka. Az a legény pedig ilyenkor az ablak alatt hallgatózik.
A zöldágeljegyzésnek akkor van ideje, ha már a szüzek saruja, a szarkaláb is kinyilt, a tavaszvizek felfakadnak a lábnyomok után; sárga kis virágban sárga kicsi méh ül, piros kis virágban piros lesz a méh is; a nyirjes szélén pedig megáll a vörös róka, belebámul a fehérségbe és szomoruan elfordítja méltatlan, ravasz terveket számigáló okos fejét. Csak a tisztaszándéku őz áll meg a lehajló ágak alatt s a napfényben az arany levélkék pici rebbenéssel pilinkéznek. Ilyen hajnalhasadtán, mikor az ég aranydeszkái repedeznek, a régi nóta költi fel a nyirjest:
Marokvesszőt vágok“.
Az alsó vesszőket letakarítják, gondosan ápolják, eljegyzési jelt vágnak a törzsére, művészfaragással diszítik, a lombok közt munkálva igy titkolóznak a leány felől.
Hej sokszor titkolóztunk nyirfa levelével.
Külön legénybiró intézi a dolgot, mert törvénye van az ágmetszésnek, kapuratűzésének. Tehát este, ha már matollál a denevér az ember feje körül, megkoppan az ablak.
– Jön-e úrfi?
Négyen-öten várnak, köztük olyan is, kinek az első zöldágverése most lesz. Szemes, eleven, a kamaszerjedésen frissen átesett fickók. – A cigányhoz rég kiment a parancsolat.
– Osztán akasztás lesz, ha valamelyik elmarad.
Már a többiek kis tűz mellett ülnek, nem messze az átokfától, amely a legdaliásabb fa tiz határban; de ott fog elkorhadni a saját lábán késő vénség után, miután a harkály végigoperálta az oldalát. Az átokfán ugyanis vértilalom van és édesanya átka. Alatta ölték meg a nagyobbik Kósát egy leány miatt. Ma sem kérdi egy se:
– Hát te kinek vágod? Csak összeszikráznak a szemek és megsujtják a szekercét. Megitilik a leányt is érte, az utcán lobogó hajjal fut a fehérszáju rémhir.
– Éva Julisnak átokfát hoznak.
Harmadéve történt, hogy Becze Sándor nem kélt fel a tüztől. Feltünt.
– Dologra Sándor.
Dacosan elkomorodik.
– Az idén nem gyegyöztem.
Megesik, hogy egyik-másik nem jegyez zöldágat, csak a tüzbe bámul. – Mit lát benne? – Vörös semmi a láng. – Furcsa madár szárnya nélkül, ágat eszik szája nélkül… Ilyen madár az élet is. Embert eszik szája nélkül. Csak a becsület jár szájról-szájra.
Tavaly mégis mást határozott a legény. Zöldágat vert az Évé Julis kapujába.
Reggelre derékon törve, csonkán, megzúzva, legyalázva az úton hevert a galy.
A bandaszóba, forró kedvbe az út kellős közepén belekáromkodott Becze Sándor.
– Álljon elé, aki tette!
A falutjáró fiatalság visszadöbbent, de aztán visszavágtak.
– Úgy ügyelj, hogy megbúsulod!
Felnőttek is belekeveredtek s az asszonyok addig jézusmáriáztak, hogy a többi akkor abbamaradt. Zúgták ezt is, azt is, hogy Becze igy, hogy Becze úgy; de Becze csak azt mondotta a követeknek.
– Az én dógom.
Azóta egy év telt el és most várjuk a holdat. Néha vetnek a tüzre. Őket nézem.
Kedvesek vagytok ti fiuk a tűz mellett. – Most szerettek mindent a mi van, mert minden a tietek és szép a minden. A babátok szeme a csillag, a tűz melegében őt érzitek magatok mellett. Csak ő szép, csak ő édes míndenek felett. – Ég, föld folyása, a tejut pataka értetek van. – A létnek dermesztően fennséges küzködése, fölöttetek való pusztító szágúldása, a bolygórepesztő dörej csak úgy hallszik ide a kis tűz mellé, mint a nászmuzsika, melyet a tilinkóra hajtott fejü legény ismer.
Ti kis legények nagy boldogsággal siessetek, mert telik az idő! Pár év előtt még ficfafurulyát, most zöldágat, pár év után majd csak pipaszárat vágtok.
A tűz hamvadóban, az idő haladóban, a legények felkelnek.
A nyirjes hangos lesz, fejszecsapások alatt ingadozik a fák ezüstös teteje. Már csak egyedül ápolom a tüzet, mintha apja volnék s – talán az is vagyok.
A Sugásban zuhantak a fák, mikor a tűz fényébe lépett harmadszor is Becze Sándor.
Eldöbbenek:
– Mégis kijöttél Sándor?
Szembeült.
– Muszáj vót, otthonn nem nyughatom.
Fejszét se hozott, csak idegenül elbámul a fák során. – Megsajnáltam.
Milyen más, mint a többiek!
Semmit meg nem érint. Embertől nem fél, de ezek a fák, ezek a fehér pihegyűrüs, fosztoskérgű átkos fák bántják. Az ágak szomorúak, a tűzzel, lángvetődéssel tündöklő levélkék fájnak. – Susogásuk rágalom, hallgatásuk kétszinüség, édes nedvük méreg. Nap ha rásüt, hold ha ráhull, madár rászáll; szinben, izben, hangban, illatban meggyalázottak, mintha a fából is ember lett volna.
A fiuk elkészültek, indítják a szekeret.
– Mehetnénk.
Meg se látják Beczét. – Állnak.
– Tegyetek a tűzre.
Csodálkoznak, hogy miért.
– Még egy fa hiányzik.
– Hiányzik-e?
Mind állunk a tűz mellett. Feszült, kemény, testzsibbasztó mereven. A tűz megfesti a szótalan tanácskozást. A szűk kör közepén pirosló zsarátnok lehet, hogy halált szül, ha a markok szétnyilnak. Becze nyakán kihivóan feszülnek az erek, az elővetett láb már-már felrugja a kis tüzet s akkor megtelik a nyirjes piros rózsákkal, számos tűzvirággal; de egy-két száj is megtelik csendességgel. Jó lesz megelőzni. Nyulok az egyik fejsze után. Vádolón elpillantok felettük, kicsibevevően és fától-fáig nézelődöm, szemmértékkel becsülgetem, válogatom. Nyulánk, széplombu kicsiny fánál megállapodom. A legények érdeklődve, de mozdulatlan állják a tüzet.
– A zsenge lesz, – hallom egyszerre.
– Ha zsenge is, de az én becsületem rajta van, – vágok vissza.
Becze megmozdul.
– Pedig azon az én becsületemnek kell rajta lennie, – panaszkodik.
Erre már leeresztem a fának vont fejszét. Most már ütést se szabad a fára tenni, olyan próbakoppintást a tövére.
– Ez igy van Sándor.
Nyiltan a legény pártjára állok.
– Jere Sándor, itt ma más veszti el a becsületét.
Keményen megpirosodnak. Ez sértés. Annak szántam, de morognak is kedvetlenül. A legénybiró közellép.
– Értsünk szót! Én megbizonyítom a becsületet.
Minden mozdulata erő és szépség, nagyszerü méltóság, ahogy kell a becsület megbizonyításához.
– Neköd adom az ölelkező fámat, – fordul Beczéhez megindult képpel.
A szintelen egyszerüséggel tett ajánlat nagysága elbódítja mindannyit. Nahát ennek hire lesz, de lehet is, ha egy ilyen első legény az erdő büszkeségét, a hires ölelkező fákat odaáldozza, csakhogy a legénység becsülete megbizonyosodjék.
A nyírjes magas pontján a sima lapályon áll az ölelkező fa. Kitartó munkával két egyenes nyirfa összefonva és úgy csavarva fel az égig, mint különös torony. Csak a fehér ménló hiányzik a tájékáról s a sokszögletü terméskő félig megbillenvet, beroskadva, zöld moha abrosszal s füsttől vöröslő szemü, égett nyaku, tagbaszakadt, ménfékező két őslátó a kezükre fröccsent, méntajték könnyü diszével.
A tűz villáncsol, az erdő megvilágosodik, kisvártatva a nyirfák alatt felvetődik egy kar, két kar, minden kar s asszongya hogy: – „Ha megebredsz, ne végy észre.“ –
A nóta felébredt a tilinkóban.
Minek ide őslátók.
Majd kijönnek egykor a fiaink nyirfakopogtatni, viricset ereszteni. A vén fák alatt elboklásznak s itt ezen a helyen a lábukkal rátoppannak a tűz helyére.
– Itt bizonyíták meg apámék a becsületet.
Hanem akkor mü, testvérek már a bor mellett is elálmosodunk.