Jézusfaragó ember

A hó végtelenségében a házak füstje egyenesen lyukasztja az eget. Az útszéli bámész jegenye szálló varjú után nyújtja a csúcsát. A jegesrevert uccán hazatérő részegember ingatja sapkáját. Észre se vette, hogy a nap már a holdra bizta titkát. Uccafordulónál megtorpan, – (itt mióta van árok?) – s elszántan átugrik a saját árnyékán.

A fagynak fehér jókedve van. Szemközt fújja a hóport, zuzmarát, ablakokra gyémántvirágot cirkál, a határkövön hóbabonát csinál, s majd éjfélkor farkashátra pöndörödve szalmába ellett kutyakölykökre vadászik. Ilyenkor mondják, hogy a cigánynak vállabércin, nyakaszirtje alatt megfagytak a juhok.

A faluban gyertyavilághoz járnak, szomszédba kószálnak hirhordozni, időtölteni. – A részeg félrebámul, tüsszent, s a pipa kilóg a száján. Énekelne is, de elrontja kedvét, mert valaki elhalad mellette.

– Te vagy-e Ábris?

Kékrefázott jeges szemöldökkel beleköt a részeg.

– Hová mécc?

– Ide a mestörhöz.

Ha a mester menne Ábrisékhoz, akkor most a részeg kevélyen elrázná az újját az orra előtt.

– Az úr ki cigánnya?

Ábriséknál pedig az az ölelnivaló menyecske így bátorítaná kis fiát:

– Mongyad kicsidem, istálom a kezit édes bácsi.

Mesteréknél csak:

– Jó estét Külü-bá. Mi jót hozott?

Külübá bizalmasan elhelyezi a sapkát a vetett ágyon.

– Ezön zsebbéli órát, – közeledik a lámpához.

A mesterné sötéten nézi az ágyon csepegő, havas, fodor sapkát, de a sapka nem törődik vele, mintha fekete bakmacska lesné az ágy alól kibuvó egeret.

A mester tájékozatlanul összenézi az órát a sajátjával, beigazítja. Külü tudományos érdeklődést tanusít.

– A percmutatóba nem vagyok bizonyos.

Kiderül, hogy a többi mutatóban sem bizonyos.

– Megfelejtettem, – pironkodik Külü.

A mester csodálkozik.

– De hiszen maguknak faliórájuk van.

– Azt fejből üsmerem.

– Sz-akkor készen vagyunk, – könnyebbül a mester, – mert ez éppen úgy mutat.

Külü kedvetlen.

– Kihántam a drága pénzt az ablakon, ha úgy mutat.

– Hogy hogy?

– Úgy, hogy a nem jó.

Ujabb kérdések kihozzák, hogy a falióra ugyan se nem siet, se nem késik, mert még apja halálakor elserkentette az utolsót. Ezért ismeri Külü fejből, ezért feledte meg, – annyi idő óta, – a mánusok járását.

– Gondolám, ha Mesturam felelevenitené.

– Szivesen.

Egy-két próba után aztán az órák, percek, másodpercek állását hibátlanul felismeri, nem parasztosan, hogy: – fertáj nyóc, hanem vasúti pontossággal: – Hét óra tizenöt.

– Szép aranyóra, – ismeri el a mester.

Penicélussal felbillenti óvatosan a belső fedelét. Látni lehet, hogy a hajszálkerék aranyszárnya ragyogva repdes, az ékkövek keményen fogják a finom csapágyakat, hogy el ne görbüljenek az arany kerekek, mikor az idő tizenkét szép fehér ökre végig vonja a végtelenség útján. Külü szeretettel tükrözteti arca előtt, s már itt elgondolja, hogy puha bárányirhából tokot varrat neki. – Ezen a szikrázó patyolat estén azonban meghordozza a faluba, s nem éppen kedvező megjegyzések közt a köztudatba jut az óra. Lehet, hogy boros fővel ér haza Külübá, s a tulipántos kanapén hanyatt helyezik. Agya szédülő malomkerekein lecsúszik a „cseppbor“, a mónárlegények őlleni kezdik a felgyült gondolatokat, s ő széles mosollyal elszenderedik. – Éjfél után felriad majd az öregasszony.

– Jajmáriám!

Izgalmasan egyremásra huzgálja a gyufát a falon, mig a lámpa fellobban. Siettében borzas ősz hajjal rávilágit Ábrisra, – (mintha az ördög nézné meg kalauzlámpával a lelkiismeretét), – s pillanat alatt a lájbizsebe aranyórát tojik.

Külü nem szól vasárnapig. Törött tükröt támaszt az ablakhoz, s kaszadarabbal eszközölt beretválás után felmorcan.

– Asszon. Az innepi gúnyámat, s az aranyórát!

A zsendely nagyot csattan a rozoga mesterház tetején. A hideg nem tréfál.

– A herkópáterit, megfagyunk a télen, – szól a mester.

– Fogyatékán bizony a fánk, – panaszolja mesterné.

– Hát a kánonikaporció, – dühödik Külü.

– Az erdőn van, a herkópáterit.

Külü megemlékezvén a honoráriumról, elbúcsuzik.

– Hónap békapatok egy szekérrel.

Mesterné szeretettel néz a fodorsapkára, s a háta megett elnevezik Külüt tisztességes embernek.

Az úton kutya iklat lefele, lompos farkán jégcsapok zörögnek. Külü megnézi, hogy a kis göncöltől srégen az ötödik csillag látszik-e. Ha azt elhagyta a hold, túl vagyunk a kilenc órán. Felleges időben, ha balfelől fújja a szél az ember orrát, lenyughatunk, mert éjfél is elhaladt. Külü a kalendáriumot még Mihájdiáknál tanulta csak úgy pogányosan és versben:

Afféle régi magyar időszámítás ez, virággal jelölve a föld útját a térben és időben. Páratlan gyöngédség és hatalmas emberkéz volt, mely elhintette ezeket a virágokat, hogy a vénségtől félvak föld hazataláljon.

– Még szoknom kell a zsebórához, – véli magában és halad tovább.

Itt is fény, ott is fény. A házak rásugárzanak az útra. Éva Esvánéknál nagy a zuvatolás. Ide Külü valami címen betekint, de nincs maradó szándéka. Kevés beszéd után készülődik.

– Még fiatal az idő, – marasztják.

– Fiatal-e? – kételkedik öntudatosan, s áhitattal elővonja az órát. Hanyagul rápillant, rázza a fejét.

– Jól eltőt biza.

A vele egyivásu Tömpe Márton irigyen felherken.

– Be cifra hagymád van, hol szörözted.

– Sármántyu madárral kőtetettem, – s a kezefejével távozóban legyint, hogy ne bántsák kacagással szegény Tömpét.

Tömpe Mártonnak a pénz sohase huzta le a zsebét, de hajszálon függött, hogy ő is most csak belépjen az ódalházba, letörjön egy fogat az arany boronából, s odavesse a cigánynak, hogy patkót mérjen belőle a csizmára.

– Csak akkor ne lesz vala likas a lábbelim, – révedezik.

Favágó napszámos ember, de éjjelenkint különös foglalkozása van. Éjfél előtt páfránymagot keres, ami tudvalevőleg ezer évebn egyszer nyilik, pár lobbanással elvirágzik, s aztán elszáll a semmibe; de ki elfoghatja, örökre boldog, mert mindent tud. – Ilyen Tömpe lehetett, ki a mindentudás kósza meséjét a szegények lelkében elültette.

Pásztorgyermekek, ha bokorágon alvó madarat lelnek, gyantás fenyőágat mártanak a tűzbe, s azzal közelednek nesz nélkül. A fény különös álmokat okoz a madárnak és borzolt tollal nyöszörög a hatalmasabb fény előtt, mely rémítően több, mint az ő kis koponyájában rejtőző. Régi könyviró talpas barátok ilyen elszédített madárkoponyákban keverték a festéket az iniciálékhoz, de ennek a mássa ez a szegényember is, ki leirja a lét első virágját, a fényvirágot.

– Levél hegyin kicsi fehér lang, de – mindig messze van.

Bizony messze van az Tömpe Márton. Akkor langyos, szüntelen esőfonalak mindenszinü özönnel verték a földet, a kötetlen gázok tarka füsttel égtek, forró csillagködök heve lengette az öregisten fehér szakállát, s a páfrány fénylő spórákkal elcsirázott.

Mégis a néma kőrétegek függönye mögé látott Tömpe azzal a homlokkal, mely öreg és fekete, mint a kova; sőt – ugy beszélik, – futott a virág után s akkor a tudás magja fennakadt a rongyaiban, mert tudni kell, hogy sohasem ott van a mindentudás magja, merre a fényvirág szalad, hanem ellenkező irányban. Fékezhetetlen boldogság derengett át Tömpén, de csak múló pillanatra, mert hirtelen a lyukas lábbelin eltünt a mag, eloszlott minden. – Szegénynek sorsa ez.

Tömpe néz, az arca ércfal, mit vágy merevített s mintha pokolból jött volna, ugy vöröslik; vagy csak a szégyen, a rongyosok rongya ütött ki rajta.

Később fázó lélekkel felállott, a sapkát, mint koporsó fedelet tartván a kezében. Amire mások a beszéd orsóját guzsalyukba dugták, rendre elszéledtek, kit a merre noszogatott sorsa.

A külü óráján akkor már tizenkettőre járt. – Ugyis eleget pihentek, holn p már vasárnap s hosszak az éjek. Mégis eljön a kéklábu hajnal, az álom összekapkodja cifra játékait, selyem szemfedőit, a háztetőn hóbasüppedő lábakkal igyekszik haza a kalandos macska. Semmi változás. Senki sem született, senki sem halt meg; csak egy leánynak fagyott az ablakhoz néhány szál virága. Ahelyett nyilik más. Mára a hideg is enyhült. Külü az óráját templomba viszi. Kifundálta, hogy majd odaáll elismeréssel a papjához a beszéd után.

– Fáinul megszerkesztette. Kerek egy óráig tartott. Néztem a zsebórámon.

De odavetődik orgonánkékült kézzel a mester, mosolyogva puhatolózik.

– Hány óra magánál szomszéd?

Külü zavart. Felnéz a napra, kezében az aranyóra.

– Most, éppen most, – törekszik a pontosságra, – most éppen, tiz óra, hetven perc (rábök a percmutatóra) s még valami.

A mester kacagva üt rá a vállára.

– Maradjon maga csak a napnál.

Külü mogorván rejti el az órát.

– Hogy én abba a percmutatóba örökké hibázok.

Azóta ő is csak az öregisten aranyóráját nézi tovább a fellegek között.