Jézusfaragó ember

Régen vége a kedves ídőknek, mikor négyen cimborák egy leányhoz jártunk; de az emlékezetünkben tovább él, mint a Küküllőbe esett csillag fénylő cserepe a viz mélyén. Irjátok meg nekem lelkem ecsém Máté, élnek-e még a Jucikák, Mancik, leeresztett haju huncut fehérnépek, szépet sugdosó édes gyermekeim, diák-ország tündérei; kiket szerenáddal költögettünk, kikért annyit megszenvedtünk tanárnak szavától, apáknak markától.

Akkor még: Csak egy kis lány volt a világon, akihez áhitattal járánk négyen, orrunk alá bajszért imádkozó nevezetes fiuk. Különböző dolgokban jeleskedtünk a leány körül. Magam az összes bogarak tudományos nevét és „lelő-helyét“ ismertem tanár ijesztő pontosan. Sanyi, a cigány muzsikált olyan szépen, hogy ma is szivesen fejébe verném azt a festett fenyőfát.

A leány a lámpát fél-lángra húzta és a kályha köré telepített.

– Most Bandi maga beszéljen valamit.

Semjén Bandi csak a félarcát fordította a leány felé. (Tudta, hogy ő „profilban nagyon érdekes“.)

Némi töprengés után szokása szerint sóhajtott és a homlokára árnyékolta a kezét.

– Ibn Rostehnál, az arab történettudósnál olvastam nagyon érdekeset az igricekről, – hazudott a gyalázatos.

– Ibn Rosteh? – csicsergett közös Jucikánk. – Jaj az nagyon szép.

– Csak maga szép, – búsult Semjén Bandi.

– Halljuk az igricet! – jajdultunk közbe.

– Az igricek? – mosolygott felénk. – Azok (– tudja Jucika édes –) pénzért nótázó, ablak alatt csókért leskődő, nagyurak bolondítói voltak. Különösen ez a Tomok-nevü. Ez a lelkét eláruló, imádságvesztegető rongyos szolgája a dalnak. Könnyet, lelkesedést kicsaló, mámort és lelkesedést, – az élet két színes fátylát reánkteregető, fiatal hunn legény.

– Nehéz, de gyönyörűséges élet volt akkor is az igrickedés, – beszélte tompán Semjén Bandi és a szeme ködleni kezdett. – Te teremtő Isten, mond meg nekünk nyilván; hová rejtetted ennek az érzésnek titkát? – Fűnek izébe-e, vagy madár tolla melegébe; kőnek árnyékába-e, avagy életbe-halálba? – Miért van, hogy egyszerre nem birunk magunkkal, kevésnek érezzük a szót és sorvadó szájjal bámulunk az ég mélységébe?

A hunnok talán tudták. Ritkán, nagyon ritkán, egy-egy székely, – rég elfeledett igricivadék – még visszaérzi szavak csengéséből, tűznek szeszélyes játékából, a sok földönalvásból, ráhullott falevelek súlyából.

Gúnyosan néztünk a fiu szeme közé, de őt nem zavarta.

– Más is hallhatta, – folytatta ingerülten, – hogy igy kezdik a székelyek a mesét: – Mikor a nap még dereng a világ szélén és az apamadár temetni viszi éjjel elhalt fiókáját…

Mi csak azt látjuk, hogy a szép leány felsóhajt. Semjén Bandi hálásan csak hozzá beszélt.

– Ne higgye Jucika, hogy magától találta ki ezt a székely. Ki tudja, melyik ősünk hozta magával valahonnan a Himalája alól, hol kutyák rágják el a holdat, a felszálló ködből gondolatok lesznek s furcsa képirások megszületnek. Szóbavermelt sok szép dolog bizony mindez. El lehet képzelni, hogyan szerettek az irgicek, kiknek éjjelük-nappaluk tele volt velük.

Barna-piros, izmos fiu volt Semjén Bandi. Büszkejárásu, összeszorított száju és gúnyos természetü. Csak most láttuk, hogy milyen meredek lépcsőkön jár a szive egymagában.

– A leánynak Isla volt a neve és éppen olyan volt, mint maga Jucika.

Csak a tűz s a hajnalcsillag tud igy igézni, mint a szerelmes férfi szeme; beszéd nélkül, puszta érintéssel, szabadulás nélküli édes ingerrel.

– Mondom a nap még derengett a világ szélén és az apamadár temetni vitte éjjel meghalt fiókáját. A hold ráesett a fák tőrzsére és rajta remegve hallgatta, hogy mit beszél a leány és az igric.

Bolond igric mondotta:

– Amerre velem jössz, csak ott szép az élet. Szép, fűzes mezőben, nap jelenlétében elmegyünk a csendbe. Éjjel, ahol járunk, eléd jönnek a csillagok és kereken gyűlnek az ég alján, hogy reánk vigyázzanak.

Szegény leány mondotta:

– Hiszem.

Bolond igric szólott.

– Két erős karomnak melegében viszlek.

Szegény leány hitte.

Igric csak folytatta.

– Édes rózsám, visszafelé menjünk. Jaj, ne a hódítás útján, amit karddal vernek. Az én kenyeremre ne hulljon többé vér. Félek, hogy megfog az átok. Azt mind elkerüljük. Itt fekete kínnal születik a gyermek. Az én fiam ágról könnyen leszakadó aranyalma legyen. Isla, énrózsám, csókold meg a fáraesett holdat, ezzel esküdj. Menjünk.

A hunn leány belekábult. Szemeit a fára, kezét keblére vetette.

– Megcsókolom a fáraesett holdat. Menjünk Hadisten nevében, hét szűz útján, Istár asszony, istenasszony éneke felé.

Lehanyatlott a Semjén-fiu.

A mi szép leányunk ránézett lelkesen, a legény kezét megérintve utána mondotta.

– Megcsókolom a fáraesett holdat…

Kéz a kézben maradt. A lelkünk fájt. A más ember boldogságának mindig szomoru a tanuja.

Kéz a kézben maradt, fejük összehajlott. Semjén Bandi ránkmosolygott, hiszen aranykereket gördített maga előtt.

Hirtelen elszégyelte magát.

– A többit el is hagyom.

A leány megsimította a fiut.

– Akkor szomorú leszek.

Semjén makacskodott.

A leány kedvéért irigykedve sürgettük.

– Fejezd be, ha elkezdetted.

– Jó, – setétült el a szeszélyes székely és az arca fonnyadni kezdett. – Magatokra vessetek. Én elmondom. El én.

Ilyen dacosan szánta el magát. Nehány különös jelet csinált az ujjaival.

Mindaketten megcsókolták a fára esett holdat és mentek-mendegéltek némán, fáradtan. Mögöttük a két kimerült ló összegabalyodott saját árnyékával.

Nevét se ismerték, ahol jártak; de a népvándorlás útja volt. Állatpaták lyuggatták össze a vizes rónát, agyig földbe rekedt otromba kerekek romjai maradtak vissza, magassugaru küllőikkel kietlenül fenyegetőzve. Az emberhullák tövében hevertek szerteszét.

– A kvádok kegyetlenkedtek, – dörmögte Tomok, az igric.

Undorodva kerülgették a koponyákat, amelyek szétrugdosva várták elmulásukat, mintha borzalmas hittérítő barát elszakadt olvasóláncáról peregtek volna szanaszét.

Ragadozó keselyűk is rettentek fel, magukkal rántva az izmos lábukra csavarodott holttestrészeket a hetedik atmoszférába, hogy nyugodtan költhessék el.

A szél összesepri és hordozza magával a langyos fanyarízü pestist, mely a szétkapcsolt szájakból dűlve, rondán fertőzve hullámzik a völgy torka felé; ahol vörös, meredek sziklák látszanak a rájok hulló napfényben, mintha az infernum égő falai integetnének.

Isla, a lány a sziklára bámult. Finom orcája fáradtságtól lázasan, szintelenül összeesett, nagy szemei fénytelenűl vöröslöttek, mintha a köröskörül kioltott élet piros hamma fedné. Régen elejtette lova fékjét és bágyadtan hárítgatta ködös fejecskéje fölül az álom szárnyait. Nem is látta a borzalmakat, csak az igricet.

– Nyugodjunk édesem, fáradt vagyok, nem birom tovább, – kérlelte a legényt.

– Mindjárt. Erősítsd magadat. Erdőt és csendet látok, ott megpihenünk. Itt, – hiszen nézz körül, – félek megállani.

A leány ráejtette fejét az igric vállára. Gyenge volt, gyermek még. A rárohant képek körülszállották, mint a virágzó kalászt az aranypor.

Az igricnek engednie kellett. Fekvő helyet vert a közeli fák alatt.

– Aludj hát Isla.

Semjén Bandi egy kevéssé magába mélyedt. A mi kis Jucikánk elborzadva csak őt nézte. Most megakadályozhattuk volna a lélekrontást, de egyikünk sem gondolt rá, hogy a bűnt segitjük. Csak a magunk reménységét láttuk, egyikünk se szólott:

– Aludj hát Isla.

Késő is lett volna. A Semjén fiu tovább cselekedte a rosszat, mintha maga Ibn Rosteh, vagy a bizánci Priscos Rhetor démona volna.

– Ahol megtelepedtek, avult rongyok, „jelkendők,“ a zászlók ősei voltak a fákra bogózva, üstöknek vájt füstös gödrök elhányt csontok, szenes favégek, állat-alom és piszok hevert. De a csend ugyanaz maradt, ami előbujt a holtak süket füléből. Lehet, hogy este lesz a tánc, ha a megnőtt-szőrü és körmü vitézek felülnek álmukból, hogy sebüket hűsítsék.

Az igric maga is elnyujtózott két markába eresztett fővel, amiről a hunnok azt tartják, hogy a hanyatalvó istennel diskurál és látja, mikor a felhők mögül megfenyegeti a világot.

Hiszen volt itt, mit megbeszélhetett Istenével, ha ugyan nem egymást fenyegették, mert a csataterekért akkor is egymást vádolta az Ember és az Isten.

Aszondom – rázta az öklét a székely – hogy a hadak földjét nem lehet többé üdvösségre szólítani. Minden erőt felprédáltak rajta. Hiába jön a tavasz serkenteni, egyetlen gyökérszál se hagyja abba érte örök álmát. A kiégett fák belseje hamutól vakúlt. Hideg esők, meleg esők hiába tisztogatják, hordják a porrá omlott embert az alvilág torkába. Akárhány napfordulás költögesse, akármilyen holdváltozás szeretgesse, száz emberöltő csillagképei jósolgassák; itt a jövő sirja van, amiből nincsen föltámadás.

Az igric is elszenderedett.

Mikor fölriadt, a lovak hátán már a sötétség ült. Isla-leány a fejénél zugolódott.

– Hova vezettél? – Ez nem a Hét-Szűz útja, istenasszony dala helye…

A mi kis leányunk után panaszkodta.

– Ez nem a Hét-Szűz utja.

– A hét-szűz utja itt van – és a saját keblére mutatott Semjén.

Csak mi nem tudjuk, hogy melyik igric mondja.

Tovább már békülékenyebb volt a székelyfiu hangja.

– Álomtól álomig vezette az igric a leányt.

A következő napon vad, nomád férfiakat láttak, kiknek a soha-el nem-múlás ragyogja be, hatalmas lábuk mindig kész az eltipró, sulyos léptekre. Csak a meghalásét, de a magát-megadás érzését nem ismerik. Büszke tartásuk az időt nem veszi tudomásul és lényegtelen, hogy melyik évezred következik. Hivatva vannak, hogy a világ romja közt turkáljanak és megmentsék ennek a világnak piszkát a következő számára. Valódi ólomagyu, szines húsemberek. – Néhánya a fűben feküdt és olyan hosszura nyulóra tünik fel alvása, mintha azalatt nőtte volna körül tagjaikat a fű és virág. – A rablott asszony fejét rengeteg szakálluk árnyéka alá rejtik, hogy majd otthon csalják ki a varázsigét belőle; amit a karjuk közt szoritott test sejtet.

Isla a leány felsikoltott a látásukra és ellökte az igricet.

– Elámítottál, gyűlöllek.

Kiegyenesedett, kevélyen lerázta magáról az igric-igézetet. Ujra a hódító, kemény fajnak nemrettenő sarja lett.

A lóra ugrott.

– Ne kövess – és a lóra vágott.

A ló ráfújt a földre s a pusztulás szimatján elindult táguló orrcimpákkal, a távolért reszkető szüggyel és többé le sem tért a hódítók utjáról.

– Az elpusztított világot valahogy elviselte, de az elpusztító embertől visszarettent.

Igy halt meg az igric, mihelyt nem tudta a leányt álomtól álomig hívni, hanem felébresztette.

Akárhányszor derengjen a nap az egek szélén, az apamadár mindig temetni viszi elhalt fiókáját.

Mert – hej! – keserű az igricek útja és a szivök fájdalmaknak kutja.

Hazamenet mind a négyen támolyogtunk, a leányt sajnáltuk. Semjénre dühöngtünk.

– Elrontottad a szép estét.

Még a kapu előtt tanácskoztunk, mikor megnyilt az ablaka. Semjén odaugrott. Közelhajtott feje fölött hozzánk is eljutott a rejtelmes beszéd.

– Bandika. Én, – én – mégis megcsókolom a fára hullott holdat…

Sanyi, a cigány a Semjén fejébe akarta verni a hegedüjét, de letett róla. Halkan rákáromkodott Ibn Rostehra, igricekre, reánk is és nagy méreggel hazaszállingóztunk.