HÁROM MUZSIKASZÓ
Poltári Kata a zsombori kisasszony felöltötte legszebb ruháját, aranycsipkés laptakötényét és beült a híres kertbe vízhajtotta szövőszékébe. Kacagott az ezüst vetéllő szépmívü, puha-fehér kezében és verte a ragyogó selyem fonalat, szerelmes szót, hogy a szövés híme kiadódjék. Drágakővel bőven hányt mellénykéje alatt pihegtek a tejhalmok s hétszer bolondult meg tőlük minden férfiember. Szent, hogy a Rika alján szebbtestü fehérnép nem termett. Az összes nagyasszonyok keszkenővel kötötték be fiaik szemét, mikor Zsomboron vágtatva áthajtattak. Azért mégis így esküdött meg a szentpáli úrfi, büszke Zólya Pál úr.
– Addig ne legyen nyugtom, mig lenge testét minden éhomra nem csókolhatom, ha sárig arany hajával kellene is palotás házam oszlopához kötnöm!
Poltári Katót elfogta a leány-méreg.
– Olyan kétágú legény osztán nincs!
Vitték a szót, hozták a mását. Zólya Pál úrnak minden csepp vére reszketett.
– Küldjétek Jóska cigányt.
Szép rész-jószágot adott egyszer bolondjában a hires Jobbsincsért.
– Vedd a nótafádat, – parancsolta keményen, – átmégy Zsomborra s megállasz a Poltári Kata leánasszon ablaka alatt s vonod neki a nótát éjjel-nappal. Ha kérdi megmondod, hogy szivet lágyítani én kűldöttelek.
Jobbsincs cigány így tett. Beszökött a híres kertbe. Faragott státuák között nyiladozott a sok virág. Gyönyörűséges tornyockák ékesítették a nyolc mezőbe futó ágyásokat.
– Hej szép fűstöt vetett itt a főd, – gondolta a cigány s beült az egyik útvesztőbe. Mihelyt feltetszett a kisasszonyház szövetnék-világa, ő is eleresztette a nótát. Vagy tudott hozzá eddig, vagy nem, de mihelyt meglátta a szőttömnyi ablaknál a leányt, minden ritmus egyszerre kezdette rázni a testét. Olyan édes-búsan siralta a fáját, hogy a csillagtüzek megújultak s a fák rügyei fakadásra fordulának tőle. A pávamadarak megreszkettek és kéjesen tárogatták himes tollaikat. Poltári Kata kihajlott ablakán.
– Mit mívelsz itt? Ki cigánya vagy?
Fekete márvány-cigánynak is hítták a hozzávaló lányok dali alakjáért. Rátérdelt a bársonyfoltos, cifrától-nehéz ködmönére.
– Ezeknek a virágocskáknak muzsikálgatok, hogy jobban nőjjenek.
– Vond, ha jól esik – kacagott a leány s aztán a cigány is úgy tett, mint a fülemile: hol egy bokornyit távolodott, hol egy bokrot közeledett; de végleg ott ragadt.
Zólya Pál úr ételt jóízüen nem ehete, italt nem ihata, mig vágya nem teljesült. Napokig ült vele szerelmes dáridókon a nagybotu Lőrincz pap s Iszkora Márton uram. Az udvari lantos diák mulattatta. Rávetette a dorbézolástól véres szemeit Zólya Pál úr.
– No Bath Marci! Szedjed a vinnyogódat s eredj te is Zsomborra! Nálam már kifogyott a lantos-pince.
Unszoló pohat ittak, ujra bekönyököltek a poharak közé. Bath Marci vetette a figurát s százszor leíratták vele a Poltári Kata ékességeit. Medve csontot törettek a borába, nem is sejdítette, csak elnyitotta két szömit.
– Aranykövü-csattos cipellőben, aranyfonálú zöldselyem harisnyában járkál. Inge fehér patyolat, haiszínü a gúnyája, rajta boglár s hej sok öreg gyöngy. Fején orcatakaró, kezin tarcolán-keztyü. Haja szépen vonódik utánna. Balkezében a likas keszkendő kényesen reszket. Más keze árnyékot tart a homlokának, mikor Szentpál felé fordulva sóhajtozza szerelmit utánnad vitézlő uram, Zólya Pál.
Minden gyertya rájuk üszkösödött. Egymás szájába ásítottak, izzadt fejük egymásután dűlt be az asztalra. Bath Marcinak már kék volt a szája a hajnaltól, de szeme nem szünt meg csodálkozni.
– Cipellője aranykövű csattos… Ünge hime harmatos… Hajába most sodorja a gyöngyöt…
A vigyorgó kapuistrázsának még suttogva megsimogatta türkös fejét.
– Haja le van eresztve, teste szépen feresztve. Tudod-e?
Mikor a Homoród-vize mellett eldőlt az árnyékon, akkor is dudolgatta:
„O szűzlő szép szemek, ó rózsálló piros tündeklő orcák, ó édeslő szép ajkak!“
Az élek-halok füvek között kigondolta, elpróbálta saját szája szavával. Az egyik vers dús és nehéz volt, mint a nagypénteken vetett viola, a másik játszadozó és úgy hatott a leányszivre, mintha görlice madár sétál sárig lábával okosan az ágon. Poltári Kata előtt azonban botra kötötte a tudományát s az ismert öreg virágéneket hajtogatta:
– Ajak vérén termett sugár liliomszál. Ahol te jársz, rózsa keljen, ahová lépsz, gyöngy teremjen.
Maga a kisasszony végezte be nagykacagva az iruló-piruló dalt!
– Orcáid rózsái ha közel volnának, égő szüvem mellé tűzném bokrétának…
Rá egy hétre Zólya Pál úr is megcsinálta a maga versét, de lóból és emberből. Megrakta kinccsel mindakettőt, s olyan szép volt ez a virágének, hogy Poltári Katinka sikóltva adta meg magát. Bath Marci azt mondotta orrafittyentve a lakodalom után mivestársának, a cigánynak.
– Ez a leánasszon is a könnyebb végit fogta a nehéz szerelemnek.
Attól fogva egy bokorral hátrább muzsikáltak mindaketten a híres zsombori kertben.
*
A legtöbb friss férjnek a füle megvékonyodik, orra megnyúlik, langalló csontjai lehülnek, a szépen szólásról leszokik, nagy komoly firhang ereszkedik az ábrázatára s még szombaton kiadja a hétfőre szóló parancsot. De vannak bővérü, kutyakemény legények, akiknek azután kezd igazából tüzet vetni a tekintetete s szálegyenesre tartják magukat.
Ha a Zólya Pál úr házassága szóbajött, az urak csak kacagtak és a tájékozatlant így világosíták fel: – Sem ez, sem az; hanem eszi a medve epéjét nősténről. Hathatós orvosság volt régtől a nőstény medve epéje. Férfiak éltek vele nagy bosszuállások etőtt. A Zólya Pál úr homloka a nagy gondtól benőtt a két markába s bár a szája senkinek sem járt felőle, mindenki tudta, miért jött a fejedelem Zsomborra a hires kertet megtekinteni.
Nem hiába rakatta itt valaha Réka asszony ezüstrudas pitarát bánatos rozmarinttal, volt ebben a kertben, amit Erdélyország megtudott teremni, a kecskeszőrrel kötözött gyenge fukszia virágtól ezeresztendős tölgyig s aranyserpenyőn fordúlt a kert kapuja. Ma már a rög gyomrában alussza álmát mindez, de akkor így volt. Annál szebbet az első világi majorság gazdája, az Isten sem látott.
Eleintén Őnagysága nem sok ügyet vetett az ágyásokra, hanem a pohárszó járta s Jobbsincs-cigány muzsikálta. Ittanak vendég-szöktetőre, unszolásra, marasztásra, egészségre, kóstolásra, ukkon-poharát, asszony imádásra. Ittak mindenfélét: asszut, zsályást, szegfüvest, vakbort, ürmöst. Tisztelték a fejedelmet untig. Mikor a hajnali fülemile megszólalt s a filegória is kezdett feltetszeni, valaki elszólotta magát.
– Megjöve a filemile-várás!
A filemile-várás pedig valóságos szertartás volt eleinknél. Bokorról-bokorra követték némán a legszebb asszony vezetése mellett a szeszélyes madarat, mely hol itt bugyborékolt, mintha a bokor gyökere panaszkodna, hol a hátuk megett csattogott, mintha a föld minden virága egyszerre kacagna.
A fejedelem jeladásúl levágta drága serlegét.
– Szépasszony vezessen! Három részjószágot annak, ki elfogja a madarat!
Olyan labirintusok voltak abban a kertben, hogy aki csinálta, még az sem ismerte. Némelyike bevezetett a Rika rengetegébe.
Zólya Pálné asszony ránézett csendességtől fekete férjére s csakazért is befordult egyiken. Ketten-hárman felszöktek szemkiszúrásból a fejedelem után és eliramlának abban az irányban, hol nem járatos a filemile. Pekry uram visszahunyorította a medvebőrös lócára a heveskedő Zólya Pált, aki hirtelen serleget ragadott és belenyomta fehér száját a borba. Úgy reszketett minden foga, hogy arany habbal telt meg tőle szénszinü, villogó szakálla. Mit nem adott volna érte, ha ennek az országnak összes filemiléit borzadó hajaszálaihoz kötözhette volna!
– Tyuhaj! Tyuhaj! Tyuhaj! – sirt a fülemile.
Mereven hallgatták az urak. A barna madár félelmében szárnyaival az ő szemüket verdeste. Bokor sem rezdült, álmodtak a virágok, még homály árnyalta a hires kertet, de már felöltötte harmat-takaróját.
– Haj! Haj! Haj! – Távolodott a madár.
Jobbsincs cigány rásirt a hegedüjére. Zólya Pál feketébb lett a cigánynál. A napóra halványan már megárnyékolta a nagy arany négyest, a virágos, tilalmas völgyek ébredeztek, a virjasztó szájak izgalmukban fehéren gőzöltek a korafriss ájerben.
– Jaj! – hangzott a messziségből.
Madár mondta-e, asszony mondta-e, nem lehete tudni…
Etves uram, a félig vak törvénytudó erre példázgatni kezdett, hogy Erdély törvényei olyan bölcsek, hogy a hitvest, ha hűtlenség szennyében találtatnék, férje hatalmába adják és viceversa.
Mire visszakerült a nagyságos fejedelem, irtózatos részeg volt valahány. A cigány is kétrét hajlott a bortól és alig tudta vonni az incselkedő nótát, hogy:
„Hol jártál vilojám ilyen korán? Látom a cipőd harmatos immán“…
Ettől a perctől kezdették suttogni, hogy Zólya Pál úr beteg, eszi a medve epéjét nősténről.
Bath Mihály a lantos minden hajnalban magával vitte a cigányt messzi, a kert zúgába s egy csomó agyonnyomott virág felett reggelig vonatta a bús nótákat s hogy senki ne hallja, egy hímes keszkenővel előbb megfullasztották a hegedüt.
*
A házba rejtették magukat. Nem ajgáltak sokat a világ fülébe. A kenyér megpenészedett az asztalon. Nem sokat illették. Nagybotu Lőrincz papnak esténként fel kellett cammognia a torony szobába. Csak addig maradhatott ő is, mig bor rontotta rekedt hangján felolvasta a törvény második szakaszát, mely pallóst ejt a házasok hitszegésére. Más szót nem tűrt maga körűl, csak a Lőrincz-pap bolond mormolását:
– Articulus secundus…
A törvény végén mindig megcsókolta az asszonyt:
– De én megbocsátok.
Poltári Katinka bizony meghervadt, keblei meglanyhultak. Törött élet törött vére járt a szivökre, de tovább ették egymást. Hol a férfi hajlott be a nyoszolya bojtos függönyei közzé: – Articulus secundus –; hol az asszony dörgette meg ajtaját: – Ki vagy, hogy igy tűröd a gyalázatodat? Néha ingerült kezekkel ura szakállába ragadott.
– Tudod mit tennék, ha megcsalnál? Én nem bocsátanék meg, fejedet elüttetném s ujjammal a véredből irnám fel a koporsódra: Articulus secundus… Mert szeretlek, szeretlek Zólya Pál s a fejeddel ágyamban játszanám.
Ilyenkor fennhangon, tébolyultan énekelte:
„Vetekedik vélem háromféle virág, egyik féle virág a búza szép virág… Ne vetekedj vélem te búza szép virág, mert bizony énvelem széles nagy e világ!…“
Közben a fejedelem háborut kezdett. Zólya Pál úr elkomorúlt. Éjjel vereslett az ég a tüzektől. Pál urat mindennap zaklatták az ország levelével. A madarak is menekültek s a zsombori kertben a fülemilék megsokasodtak. Egy éjjel aztán a bokor-ággal a daluk is behajlott az ablakon.
Klára asszony felrettent. Hirtelen felszökött ágyából, párnáival, aranyszőttes ruháival betömte ablakait és remegett, vajha pusztulnának el a föld szinéről.
Urát lassan kémlelte, ha hallja-e, nem rándul-e össze a keserüség a komor alvó arcon. A filemile tovább vert.
– Huj ti bolond madarai! – rikoltott megfagyott fogakkal.
Már minden eszközt megpróbált ellenök, de a daluk csattogva zengett. Erőtlenül a földre hanyatlott, látomásba esett. Ajtó, ablak megnyilt, borzasztón megvilágosodott s omlott be rajtok a számtalan fülemile. Néznie kellett, hogy a bűnszerző madarak hogyan lepik el a házat. Az ajtók, ablakok kiestek sarkukból és véghetetlen szálltak rajtok. – Milyen diadalmasan röpködnek! – Zeng a megfojthatatlan dal. – Szép Poltári Kata sikoltva rohan előlük ura ágyába.
– Ne hagyj elveszni! Zólya Pál úr ébredj! Juj ti borzalmas madarak, – didergett gyúlt orcával, elkerekült, rémült szemekkel.
Zólya Pál úr dédelgette asszonyát. Eljátszott gyönyörü fejével, arany hajával, erőtlen, halott ujjaival. A madár csendesen szólott az ablak alatt.
– Hidd meg nekem édességes szép hitvesem, hogy hazudott Etves uram, hazudik a törvény! Nincsen az szerelmet sértő ártikulus ezen a világon!
Erre felháborodott ujra és talpra parancsolta a falut, fejszére riasztotta jobbágyait. Nóta-mondó két hű társát, Bath Mihályt és Jobbsincs cigányt újra a Poltári Kata ablakához állította, ugy mint elején, mikor megkérte a leányt.
– Vonjatok neki szép dalt fiaim, búfelejtő szívenyhítőt, csendes nyugalomba segítőt, mert alszik!
A fejsze csattogott, a dal szólott s mire megvirradt, a világhíres szép zsombori kertnek csak a híre maradt.
A filemilécske pedig szorult bokorról-bokorra, itt jajgatott, ott is vert bús szava. Szép Poltári Kata követte loppal, fehér árnyas úton. Ura kacagva biztatta: – Most ott szól. – Kacagott, hogy elröppent. – Vonjátok ti ebek azt a nótát, hogy bóduljon az madár. Hej fejszések verjétek már agyon, három rész jószágot, ki a madarat elém hozza. Az én üstököm is izzad. Soha ilyen rettenetes filemile-várást. Szorul már az madár…
Ugy volt. A barna szárnyak az utolsó bokorról felcsaptak az égbe. Szép Poltári Kata kiröppent lelke pedig oda is követte.
– Lassabban vonjátok, szomorú húrra tegyétek a kezet, – aggódott Zólya uram. – Nem látjátok-e ti ebek, milyen szépen alszik…