GÉPINDÍTÁS
I.
A holttestektől felpuffadt régi szép országok fölött végre összecsapódtak a háboru üszkös szárnyai és a kétségbeesés sorompói hosszan felemelkedtek, de sokáig voltunk utánna sulyos betegek.
Már zuzmarát vetett a föld színe s a falunk végén a hűvös őszi éjbe fedél alá huzódott a tűz is, mikor árván, minden nélkül, senki fiának hazajött a hitvány kolozsi hegyek közé szakadt szálas, barna székely fiú Csikszéki Vass Ferenc. A világ állapotától meg voltak szeppenve a falusi urak, azoknak fanyarul és büszkén intett.
– Csak félreértés volt az egész.
Esténként azonban, mikor a templom fekete kilincsére ráül a tiltó angyal s a nyavalyás szalma-viskók üstöke alól kilógtak az alvó verébfejek, mindig magába mélyedt. Egy másik rongyos, a sziszegve sántító kis tanító vele virrasztott. Annak néha kesergett.
– Igazán kiváncsi vagyok, hogy mi lesz velem?
– Én is, – unta cinikusan a béna iskolamester.
– Ezeket az erdőket egy koronáért edta el holdankint a nagyapám, aki latinul átkozta ki apámat, hogy minden bolond ne értse. Nekem mindennek a hire maradt. Mihez kezdjek?
– A magam gondját se szoktam számlálni, – morcant rá a tanító és szótlanul nézték, hogyan kezdi lelni az udvaron lepcsenő békákat az őszi hideg.
Később Csikszéki Vass Feri észre sem vette, hogy csak saját hüvelykujjának beszél.
– A parasztok ekevasa ujra kifényesedik a szántásban. A fagyos asszonykezek is felmelegszenek a kenyérdagasztásban. A pap ismét felüti elhanyagolt imakönyvét, a munkás ráeszmél szerszámára. De én mit csináljak?
Szinte kűzdött a gondolattal. Italozásba verte magát, züllött, romlott napról-napra. De mikor sivár otthonában felélesztette az inaszakadt tüzet, ujra megnyúlt az ábrázata.
– A megkinzott mezők felszabadulnak, a béna fák kiujulnak, a bogarak szinesen felgyúlnak ismét a levegőben, csak én vagyok fölösleges.
A falu papjának egyszer azt mondotta:
– Te Gáspár, úgylátszik én az Istent is félreértettem,
A pap a fejét csóválta és finoman mosolygott, mint a menyország diplomatájához illik. A faluja látszólag nem változott. A gyermekek most is ölébe szaladtak, tanácsát kikérték az emberek, a beteg ujjahegyén csak úgy égett a láz tiz viaszgyertyája, mint korábban. Minden este kapujába gyűltek história hallgatni a fáradságtól vastagfejü parasztok és közösen elnézték hogyan száll fel az éj páva madara a hegyekre hűs szárnylendítéssel. A szó tartott, amig az eget teljesen kiverte az aranyszeplő, az ugató kutyák piros szájába harmat esett, valaki jóéccakát kiáttott egy siket asszony fülébe s a kis falu is lassan elsülyedt a varázskútban.
– Nem élet ez igy – és dühösen vágta le magát legényágyára.
Mihez fogott, semmi sem sikerült. Olyan idők jártak, hogy máról-holnapra nem lehetett tervet csinálni. A szúrós szavu vén paraszt, a bibliás Áron Péter szemére is hányta.
– Most már tudja ugy-e, hogy mi az a kenyér?
Csikszéki Vass Feri akkor már olyan volt a nélkülözésektől, mint egy tetovált indiánus árnyék, de csunyán vissza beszélt a merész parasztak.
– A kenyér? – szikrázott előbb indulatosan, de lelankadt megint. Már szeliden mondta: – A magáét nem ismerem Áron bácsi, de az enyém, – már ami megvan, – a saját fáradt kezem gyümölcse.
Elhalkult, fehér fogait elöntötte a szó kínja és szinte magában duruzsolta tovább.
– Te kenyér! Lelkem kicsiny csontváza, munkánk halvány árnyéka, magasságos mennyből leesett sárfészek, melyből minden darab az aznap meghalt részünk…
Az öreg Áron kezet nyujtott.
– Ne nehezteljen úrfi.
Utóbb a kenyérrel sem törődött. Mintha elhalt édesanyja jött volna érte, ki visszavezette gyermekkorába, a szülőföldre. Álmában történt-e, émetten tudta-e; de elborult kedve mégis virradni kezdett. Hiszen mindenki él. A Természet fennséges szerelme szinte láthatóvá válik. Miriád pirinkó kéz, gyökérke és virágideg tépi, szaggatja a nap sugarait, amely nekik a ruha, a szín, a dal, a vágy, az ének, az élet. A szárnyastestüek az ég kék selymébe göngyölik a beteg sárgolyót. Hiszen a fényes szertartás mégis megmaradt a földön. Ez a csodavilág él, beszél, fest, röppen és lankadatlanul kötözi fölötte az örök titkok szövedékét, az ezüst hordágyat, melyen szép leányok az életbe viszik vissza a tönkrement hősöket.
És azt mondta mindez: – Lássátok be nyomorultak ti, hogy a madár szárnya, vagy a ritmus mennybe inkább röpít, mint kisértet-gépeitek és az ökörszemnek, mely pittyentve bukik ágról-ágra több jussa és igaza van, mint a kézzel irott világterveknek. Az a kékségbe mártott hegykúp többet sejt az élet valóságából, mint ti, halálhitüek.
Vass Feri felrázkódott.
Eddig nem volt más reménye, mint aludni, aludni, mig a mindent megfojtó fekete lepke szájára telepszik. De most értette, hogy az emberi életet mégis csak aranykupola védi. Gyerekszerelmének kicsi rügyei fájni kezdettek a szivén és benne az árnyék és fény helyet váltottak. Régi, naiv, dugdosott levélkék szerelmes mondatai feltámadtak, mint ahogy a tűz-szikra itt is, ott is felbúvik az őszi erdő földrevert avarlevelei között.
– Klárika, Rákosi szép Klára, – vallotta csendesen és köszönés nélkül eltünt a faluból.
II.
Valami nyugdíjba beleunt rekedtmellü vén igazgató volt a Rákosi szép Klára apja. Vattásfülü hajlott legény lenn Udvarhelyszéken. Nagy családi barátság volt a két familia között, afféle százesztendős kollégák cimborás kitartása, kik üdülőbe járnak az emlékeikhez és kivárják egymás dédunokáit is, ha kell.
Az öreg tárgyilagosan végig szemlélte Csikszéki Vass Ferit, kit már az otthon ihlete zsákmányul ejtett.
– No nem igen formázod a tőkepénzest te se.
Mivel szerette és értett a szóból, a fiu megfelelt.
– Szemétdombon hízik a kakas. Hogy van Klárika?
A vén Rákosi apadt szemei körül ott volt a halál vérkarikája, mintegy odaszáradt monokli; mégis kiragyogott alóla a kedves huncutság.
– A napra lehet nézni, de reá nem, mert eltöröm a derekadat.
Lenn az udvar mélyén látszott is már szőke haja, a könnyü aranyfolt a fején. A fiatalsága messzi látszott és úgy jött szembe, mintha kegyelmet akarna kérni a hozzuk érkezett veszedelemtől a faluja számára. Már a fiu szeme vallott, hangjából is kitudódott, ahogy felrikkantott.
– Klára szivem! Vége a háborunak!
Tulajdonképpen mégis csak estefelé volt vége a háborunak, mikor a szép leány félkezével egy ágba kapaszkodott és karcsu alakja megingott a rettenetes szótól:
Többet nem igen beszéltek. Talán a harmadik nap vacsorája után az öreg felvetette némi gondolkozás után.
– A jövőre mik a terveid fiam?
– Szegény akarok maradni apám.
Ezen megütköztek, de a legény megnyitotta keblét, hadd hulljon belőle az őszinteség.
– Szeretem őket apám, mert ki vannak felejtve a világból is, csak az öntudatuk mindenük, de megfojtott szavuk mögött is ellenállhatatlanok. Szelidek a bizalomban és olyan mélyről tudnak szeretni. Fakók, de kemények, mint a kova, mely maga a megtestesült tűz. A sorsuk ragályos, de – ki tudná honnan, – valami édes íz szivárog nyelvükre és a csók után vityilóik elváltoznak, mintha illatos szellő kapná szárnyaira. Ezért akarom Klárát, hogy ketten legyünk egy-szegények.
Igy kérte meg a leányt.
– Mit beszélsz? – lepődött meg az apa, de már akkori a fiatalok igérettel és bizonyossággal egymához simultak. A két ifjú test fénylik s a világ szép mezején messzi tünik három gondolat. Nem látják sem apjukat, sem a jajkiáltó népeket. Mit törődnek vele, hogy fekete búzát termik-e a mező, Fennséges szomjuságban égnek és remegve veszik birtokba a megérdemelt valóságot.
A szegény vén ember sívárnak és elhagyottnak érezte magát, mint a bőjti szél az uton, de restellette bevallani saját tehetetlenségét. Éreznie kellett, hogy egyetlen fiatal puszta kéz mégis több, mint az egész mult és a legnagyobb bölcseség az egészséges lélegzet. Ősz feje előre billen vékony nyakán és addig hallgatnak, mig az utolsó méh is felmondja a virágnak a versét, az esteledés eloltja az arcok szinét és sötétek lesznek a napszakának változásától.
Mikor felállott, egyszerre ölelte meg mindakettőt, szomoruan megadta magát és csendesen hátravonult a gyümölcsös kertbe, ahol legtöbb mécsbogár fénylett, ott ledült s a kis férgeknek ilyen szókat ejtett:
– Nem mondhatom nekik, hogy vesztükbe mennek. Ma nem lehet életet kezdeni. Elpusztultok kicsi báránykáim. Nem bánom, legyetek egymáséi, de egymás utjába fogtok roskadni. Most még a levegőbe dugjátok orrotokat, de el fogtok bukni s reám ne vessetek.
Távolról úgy látszott a fekvő test a fénybogarak közt, mint egy gyertyácskákkal körülrakott szűk koporsó, melyben a régi világot akarják temetni.
– Reám ne vessetek, – ismételte halkan, azután elnémult.
A mécsbogarak előbb elhalványodtak, végül azok is elaludtak. Lehet, hogy könny érte őket s erről ők is megismerték az – embert.
III.
Előbb a hirük érkezett meg.
– Vass Feri megházasodott.
– Mire te?
Mulattak rajta, de mikor meglátták a friss menyecskét, még Áron Péter is igy szentenciázott a tanítónak:
– No tanyító úr! Ezt a fehérnépet még ha pápa volnék is elvettem volna.
A vézna kis ember haragosan kikelt a képéből, levénszamarazta a parasztot és látszólag nem törődött semmivel, de napról-napra zöldebb lett, mintha gyík hasán hált volna s egy éjszaka minden pénzét elitta a szövetkezetben. Nem sok volt. Elgyőzte és az övé volt.
Feketemáju, nyálas emberke volt ez a tanító, de a hüllők energiája élt benne. Titkos utakon járó, különös megvetett, ki a cinizmustól sárgát köpik. Testi gyengesége miatt mindig alázatos volt, ki a felsőbbségnek előregörbedt hátán szállította a hódolatot. Minden falu-ügyben hivatalos személy, ki észrevétlenűl furta be magát a nép akaratába. Pecsétes iratokon mindenütt ott figyegett a neve és mindenre volt ráérő ideje. Mikor meglátta az urát imádó törékeny szép asszonyt, egy árnyalattal szótalanabb, kopottabb lett, mintha sirkő háta volna a mindennapi tükre. Attól kezdve nyomában ólálkodott és szinte megfordult a szive irigy kinjában.
Azok pedig jótanácsból éltek és lassankint felmelegedett a küszöbük. Egyszer valamelyik értelmes hideg paraszt azonban azt találta rájok mondani, hogy:
– Szóm zokon ne essék, de ez biza csak cigány boldogság.
Csikszéki Vass Ferenc úr mielőtt megütötte volna, mégis megkérdezte:
– Hogy érti kend?
– Úgy, hogy a fagyos cigány is a döglött lovára ült melegedni, de mégis megfagyott rajta.
Ehhez az alapigazsághoz némi röhögés után hozzátette:
– Egyebet ajánlok. Vegye meg tőlem az úr a Biszómalmot. Az ugyan most nem jó, de, ha a gépet rendbehozatja, egy malom ma valóságos aranybánya.
A Biszó-malom a faluszélen álló ákombákom rozoga deszka bódé volt. A gépet évek óta verte eső, hó, fagy és tyúkok háltak rajta. Szakértők szerint nem volt érdemes költeni rá. De a két fiatal szerelmes bolond mit tudott hozzá. Egyikük se látott gépet közelről, de így okoskodtak: – Ma semmisem biztos, ha miniszterelnök volnék is, holnapra elcsaphatnak, de ha a jég el is veri a határt, – ha kell Amerikából is hoznak búzát. Az embereknek enniök kell. Tehát mindig őrölnek. Vegyük meg hát a malmot.
Igy kerűlt be az árok szélről, kölcsönpénzen az eldobott masina a „gépházba“.
Egyideig dicsekedve mutogatta:
– Ez az én kincsesházam.
Ezüstháznak lehetett mondani, mert rengeteg pókhálő csüngött benne zűrzavaros fonalakban, lisztporosan és száraz léggyel a végükön. Nappal ezüst-ház volt, éjjel arany-pajta, ha a tűz világított; de a nagy vasállat, a tizenkét lóerős benzinmotor bizony döglött maradt. Tekergő gépészek babráltak valamit rajta és mindenik új hibát fedezett fel, mikor továbbállott.
A gazdagok pénze olyan, mint a liba lába a jégen, csak felhuzta és látszólag nincs, de a Vass Ferenc úr kölcsön-pénze végleg eluszott. Akkor megdühödött és rácsapott a mellére:
– Magam csinálom meg azt a gépet.
Világszép Klára asszony ragyogva bólintott. A falu kacagta, azzal nem törődött, hanem egy szép őszi verőn bezárkózott a faluvégi viskóba. Nappal nem nyughatott, éjjel nem alhatott s a deszkaház sokáig fénylett a ráhajló füzfák allatt, mintha tiltott szertartást végeznének benne. A gépet szétbontotta, minden kis csavart külön helyezett el a földön és papirosra ráirta, mi hová tartozik. Ujra összerakta, megint szétbontotta, mig a gyönyörű konstrukció titkát leleplezte. Úgy hatott rá, mintha egy ismeretlen világrész fölött kelne fel a nap. Megrázkódott tőle.
– Hiszen ez úgy él, mint az ember! Rendesen lélegzik, szive van és hőmérséklete. A porlasztónak ezek a rovátkái mintha fogak volnának. A robbanás a gép gondolata. – Szentséges Isten te, mi mindent sziv magába ez a vas-bestia. Föld párája, virágillat, jaj és öröm, zsolozsma rezdülés, a végtelen életem mind-mind belekerülnek és éppen úgy sürüsödnek köddé, mint az én fejemben. Ezek hajtják, tépik és játszák le ön-misztériumjukat. Ha most itt meghalnék, a lelkem is belekeverednék és együtt robbanna szét benne a lábaimnál elhangzó egér-vicogással. Vajjon ez a furcsa ösvény hová vezet?
Napok mulva is káprázott tőle.
– Tisztára szeansz, szellemidézés, amit csinálok, – hirdette mindenfelé. A tanító napokat töltött vele a gépházban. Élesen figyelt, érdeklődött, mindent megjegyzett, egyszerüen learatta a másik verejtékes felfedezéseit. Ő nem mondotta, hogy a „gép szive, gondolata, lélegzik“, hanem meghagyta porlasztónak, dugattyunak, szelepnek, ütemnek és teknikának. Csak az asszonynak lihegte titkon:
– A maga kenyerén dolgoztam.
A törékeny, félig illat-, félig mosoly-asszony, azonban egyszer csak elszédült. Nem szólt, csak elszédült, mintha angyal repült volna el az orra előtt. Az orvos azonban megfogta a Vass Feri olajos gallérját.
– Tápláld valamivel jobban az asszonyt, mert nem állok jót semmiért.
Akkor már költöztek a vadlúdak.
Szegény Vass Ferencke pedig letámolygott a malmába, nekidűlt a döglött masinának s könnyezve instálta:
– Miért nem indulsz meg hát, hiszen beléd öltem immár mindenemet. Acélrúdjaidat a véremmel csiszoltam fehérre, hideg vastestedet mennyit melengettem. Títkos ágyaidat könnyel olajoztam, sulyos részeidet mellemen hurcoltam. Félig megvakultam, a saját bőrömből vágtam a szíjat rád. Fagyottan, fáradtan, éjjelenkint s nappal csak veled vesződtem. Nincsen egy pórusa borzalmas testednek, mit ne becéztem volna. Hideg, vak gyomrodba életemet szívtad. – Látod az asszonynak mindennap hazudtam, hogy már holnap őrlünk. Őt is feláldoztam és te mégis halott, csak borzalmas rom vagy. Und meg a pusztulást, térj már istenedhez, indulj meg átkozott!
Ujfent rávetette magát. Kormos, izmos karjaival felnyult a lendítőkerék massziv küllői közé s négy ember erejével mozdította, kinozta, mig a kimerüléstől összeharangoztak a térdei. A vasdög hördűlve szívta be a gázt, a szelepek cuppanva dolgoztak, de a robbanás elmaradt. A gép sziszegve, láthatatlan résein át mindent kifujt magából.
– Beteg a tüdeje, nincs kompresszió, – lihegett a fiu.
Megint szabdalt, vágott, reszelt, csiszolt légmentesre, tömített rogyásig. Kinlódott új hétig és századszor is megbocsátott a kenyérőrlő gépnek.
Estére kelve kétségbeesett, éjszaka töprengett, de pitymalatkor új eszmével szökött talpra és melegen, színesen suttogta asszonyának.
– Már csak a gyujtás hiányzik, Mig egy szép álmot lát rólam, készen lesz a gép. – Őrül neki? – Az elektrómágnesben van a hiba. – Csak aludjék tovább. – Nem nagy dolog. Egy kis vadászat a villámszikra után. – Az én reggelimmel ne törődjék lelkem. – Nem hiszem, hogy a mágnes patkók erőtlenek volnának. – Ugy-e maradt tej magának? – Külömken küldök frisset. – Régóta sejtem, hogy nem elég intenziv a szikra, amit kapok. Annak – tudja szivem – fehéren és vakítóan kell bevillámlania a gépbe. Ugyanaz, ahogy a gondolatunk bevilágít az emberi főbe.
Ment és nem törődött vele, hogy ujjai hozzáragadtak a hideg vashoz. Haja szemébe hullott, hasa korgott színe lekopott; de a csavarok csikorogtak szorításától s az épitmény rengett bús erejétől.
Amig a nagyszerű férfi szemeit közelszorítva leste a mentő szikrát, azalatt ezer kikericcsel több lett a mezőkön, a kukorica kidugta sárga orrát a pólyából, a malomház résein beestek az őszi sugarak s minden madár költözésre verte össze szárnyait.
Megtiltotta neki, de a kicsi asszony mindennap odaszökött és bekandikált a ronda bódé résein. Alázatosan lopakodott oda, lábujjhegyen, hogy irtózatos ura meg ne sejtse. Látta a küzdelmét és remegő alakján olvasni lehetett felséges asszonyi megrendülését. Önkéntelen megölelte és hozzátapadt a borzas deszkafalhoz, mintha óriás lepkét szögeztek volna orcájával reá. Milyen jó volna bekérezkedni hozzá, de sohasem merte felijeszteni a férfit a fekete mágiából. Hozzásorvadt a malom falához, amíg valaki arrajött. Akkor elment, lassan távolodott, míg csak akkora lett, mint egy szőke butéliás-üveg, melynek aranyból van a főkötője.
IV.
Estefelé a tanító ököllel megverte a bezárt deckaajtót s kajánul bekiáltott:
– A gyermekeid is megszületnek, mielőtt a kenyerüket megkeresnéd!
– Ave pajtás! – ujjongott vissza a fiu. – Jó uton vagyok.
– Maholnap rászáradsz arra a buta gépre, mint a szentgyörgyi béka a lapos kőre, – vigyorgott és félreült a bokor alá egy cigarettára.
Egyideig elnézte a fáról lelibbenő levél után bukó szürke cinkék játékát s hogyan terelgeti a levegőben a szellő az erőtlen legyet; aztán szokása szerint kurtát kacagott. A jó emberek ha kacagnak föltartják a fejüket, a madarak is alulról felfelé hullatják el a kedvüket, csak a gazemberek röhögnek bele saját szőrös mellükbe. Rég kiérlelte magában, hogy elveszi szerencsétlen társától az asszonyt. Most terve támadt rá s erre adta meg a röhintő ördögjelet.
Hónapokig leste, hogy ledűl a nő mellől a férfi, megörlődik és vagy ráhányja a gépre a vérét, vagy bele bolondul. Titokban szakkönyveket hozott Kolozsvárról s hideg, éles számítással kisérte ő is a munkát. A gyanutlan fiu szintén oktatta. lelkesen, melegen álmait közölte, de olyankor arany szögekkel feszítette keresztre.
A fényes tollat könnyű kitépni a madárból, hanem a denevér szárnyat nehéz elszakítani. A lezuhant emberek nyakán kell az élet-trónra mászni. Igy történt. A félszeg gnóm sohse rettent, regés szivóssággal fölébe került a másiknak. Hiszen ők azok, kik régen, honfoglaláskor estenden a fák mögött a lopott szüzekkel eltüntek, a tehénben megállítják a tejet, vagy mint felhő elfutnak a hold előtt. A középkorban élet szentségtől ájultan söpörte ki őket a templomszolga, Ma tanítók, püspöki portások, esetleg – miniszterek, de a hadüzeneteket biztosan velük küldik egymásnak a népek.
A más tragédiája nekik szórakozás. Feledhetetlenűl nagyszerü perceket szerzett ennek a tanítónak is a csikszéki Vass Ferenc küzdelme a géppel. Elnézte, hogyan teremti ujra a semmiből, hogyan találja fel ismét beteg masináját, mert nem volt annyi pénze, hogy egyetlen utmutató könyvet vegyen rajta. Ő már tudta, hogy az elektrómágnest három perc alatt be lehetne állítani az áram megszakítás kellő távolságába, de hetekig hagyta kinlódni.
Mikor mégis minden készen állott s a gép le volt győzve, akkor belopózott a nyomoru malomba, kezébe vett egy „hideg vágót“, rátette a gépfej alsó szelepére és hatalmas ütést mért rá. Az ércalkotás megrázkódott és – a gép ujabb huszonöt esztendőre semmivé volt téve,
– Most lássuk, hogy mit tudsz cimbora, – nevetett megkönnyebbülve.
Ki látta? Este volt. A hold tulságos éjjeli papucsokban akkor futott lefektetni a szunyogokat.
V.
Csikszéki Vass Ferenc nem vett észre semmít. Másnap alig nehány órai munka után mégis megjelent az élet a gépben. Megborzongott a feje bőre is a sikertől, mintha szél fujná le a haját és úgy amint volt, vasporosan, szennyesen, kezén fekete üszkös sebekkel rohant haza. A tanító éppen a szövetkezet ajtajában bölcselkedett az atyafiakkal és kérdőleg felfigyelt.
– Győztem testvér. Jere hívjuk az asszonyt is, hogy lássa az indulást!
Az aranyszinű szenvedés, az asszony megreszketett a hír hallatára. Ugy futottak hárman a faluvégi malomba; kettő mint a gyermek, a harmadik fejét csóválva.
Ujra festve, ragyogóra törülten, acél szépségében, frissen olajozva, gyönyörűen várta a gép. Meghatva, hosszasan elnézték. Vass Feri balkarjával magához ölelte feleségét és fejüket összehajtva így beszélgettek.
– Látja?
– Látom.
– Emlékszik milyen volt? Rom, halott, összetört, mint – én. Sokszor azt is képzeltem, hogy nekem a világot kell ujjáépítenem, melynek kihánytuk ősi csontjait és nem maradt rajta, csak pusztaság, piszok és láz. Még a nap világát is elföldeltük félig. – Nézzétek ezt a részt a gépen. Vajjon nem az emberiség hatalmas feje-e? Ezek a finom fémrudacskák, mintha gyermek csontok volnának. Sokszor kisérte a szemem a dugattyu járását. Valányszor a tompa szinű fém behalad siralaku hengerébe, mintha mindig egy fáraót temetnének el, – vagy egy embert… De várjatok csak! Most visszatér az élet és tüzes csapásai alatt vége lesz a pusztulásnak. – Kicsi szivem vége van a maga nélkülözésének is, most dőlni fog a kenyér.
– Mit… mit mond? – Dehogy! Nem volt nehéz munka, aztán érted tettem. Dal volt itt minden mozdulat. Mikor az ezüstös tengelyeket a rozsdától előcsiszoltam, neked szőttem ezüst ruhát. A verejtékkel higított kék olaj a mi életünk misztikus fürdője. Addig mesterkedtem, mig az öklömnyi csavarokkal visszaszorítva a lelket a gépbe, betömtem a fáráók sírját. – Mindez csak érted történt, – mosolygott a fáradtságtól egzaltált nagy gyermek.
Még egyszer finoman meghordozta tekintetét a vas-jószágon és határozott mozdulatokkal indulásra állította,
– Vonuljatok kissé félre, – intette jókedvvel.
Azzal ráfonódott két kemény markával és irtózatos erővel megforgatta a kerekeket.
– Most!
De a várt robbanás és lökés elmaradt,
– Mi az? – Mi baj? – sorvadt le Vass Feri a kerekekről.
A gép szájából csurgott a benzin, mint az ájult szájából az orvosság. Reszketve végigvizsgálta a szörnyeteget. Csavarkulcsokat rántott elő és részekre tépte velük. Majd gyufával belevilágított sötét rejtekeibe és akkor az ércben, hol az élet gondolatának kellett volna előugrania, a gépkoponyában előtünt a mély, fehér repedés.
A férfi karjai álmosan atáhanyatlottak, az asszony fejecskéje előretört, a tanító szokása szerint kacagott s a malomra szakadatlanul hullott a fák őszi aranypénze.
VI.
Föltette a repedt fejet egy félvak ló után. Vitte Kolozsvárra. Szánalmas látvány volt. Halovány tüzet vet a ló szeme az útra, csüggedt fülében alszik a bolha. Bólintó bús fejét rángatva, taktusra hullatja s nehéz kócos nyakát futás helyett nyújtja. A kis cigányszekér csörömpöl s a foghijjas vén asszonyok guzsallyal fenyegetik tovább a kapuktól, nehogy betérjen rajtuk ennyi nyomor.
A varjuverte tornyok lassan elmaradnak s mint a bolondok, saját ösztövér érnyékukkal versenyt futnak, mig megérkeznek a gyárba.
Szálas vad gépészek megnézik az ütött-vert vasdarabot, mondanak egy nagy összeget s egy biztos jótanácsot.
– Vigye muzeumba!
A vas fürge ötvösei sorra lekacagják, jókedvüen megbámulják a ló rengeteg hasát s belebabrálnak a kohók aranyparazsába. Zeng a kalapács s a fehéren-izzás ezüst tajtékjaszétfröccsen.
Csikszéki Vass Ferenc szomoruan rápillant, aztán vándorol tovább gyártól-gyárig, végül a városvégi kovácsig züllik.
– Újra kell önteni, – vélik itt, – heggeszteni nem lehet, – mondják ott.
Valaki aztán felvilágosítja:
– Ez nem a hőségtől pattant szét uram, ez erőszakos törés, nézze, még friss.
Vass Ferit mellbetaszítja a szó.
– Mit beszél?
Maga is meggyőződik s rajtafeledi hosszan a gondolatát a ló pofáján.
– Ki tehette?
A tünődésben majdnem ott is hagyta a repedt vasat. Úgy dobták utánna.
Hazafelé a gyanut hímezte-hámozta borongva.
– Ki tehette?
A lovat már untatta a magány. A férfi csak ült a farka mögött sután s két forró szeme előre lövelt. A levegőben vészek kavarogtak.
Úgy vitte haza az öreg szennyes kanca könyörületből, tapogatózva s biztonság okából az utat szagolva.
VII.
Azzal az erős szándékkal ment újra a géphez, hogy agyondarabolja. Véget vet mindennek.
S akkor… akkor mégis ráborult a hideg jószágra.
A fekete titán kéménytől kerékig virággal volt behintve, mintha valaki el akarta volna leplezni a Vass Feri szörnyű szándéka elől. Az ősz félig fagyott virágait mind magán viselte, mintha az érc minden verejtékét újjátermette volna.
Nohát nem bántotta. Egy se húlljon le róla, hátha a vas rettentő törvényei alattuk megszelidülnek. Ült és nézte némán.
Ott, köztük fogant a segítő eszme. Körül fogja vésni a repedést körben a fedőszelepet utánanyújtja, becsiszolja és kész a gép.
– Milyen egyszerű! – és újult kedvre kapott.
Soha nem látott, pontos szerszámot tervezett. Mikor kész volt, mindenki bámulta, olyan volt mint az őszi kikerics a gépen, tehát virág, acél-virág. A csodájára eljött a tanító is. Nem hitte, hogy az istenkényszerítő terv sikerüljön ezzel a primitiv jószággal.
– A nyelvemmel is lenyalom még azt a hibát a gépről, – hörögte Vass Feri és fúrt-fúrt szakadatlan.
– Te őrült féreg! – borzadott a tanító.
Az acélvirág nem törött el, csak tüzes lett, éles, aranyporzókat kapott, mintha a megtermékenyülésre készülne. Es miért ne? Hiszen az érc is lehet, hogy halott virág. Miért ne térhetne vissza élő testvéreihez?
Úgy történt.
Harmadnapra készen volt a gép.
– Reggel indulok, – mondotta Vass Feri diadalmasan. – Asszony! – rikkantott kedvében, – most már felvirágozhatod.
Hogyne tette volna. Gondosan rakta rá az ártatlan leánygyermek a virágot a füstös gépre, mintha élő teste volna. Szólott is effélét. Talán megsejtette azt a kinos átlényegülést, a mi itt érccel, vassal, acéllal megesett, a ráfekvő ember testének és szellemének irtóztató kényszere miatt.
– Most pedig végzek vele – suhintott rá egy vesszővel a csizma szárára a tanító. – Hadd legyen vége a gép-romantikának. Igen egyszerű, – mekegte magának. – El fogom zárni a kipuffogást s a szabadulni nem tudó szörnyű nyomás szétloccsant maga körül mindent. Olyan lesz mint a saját tojásától szétrepedt tyúk, – mulatott fölötte. Egy kis véletlen szerencsétlenség az egész. Na gyerünk.
A virágok a gépen kissé meghökkentették:
– Ne bántsd!
– Gyerekség, – mondotta a lelkiismeretének s a fekete kendőbe újra visszagöngyölte a szivét.
Higgadtan végezte munkáját. Csak néhány szál virágot kellett eltávolítani, azokat feltűzte magának s a gázkivezető érc csövet keményen beszögezte.
– Reggel indulok, – jutott eszébe a Vass Feri boldog dicsekvése.
– I-in-dulj! – vezényelt jóizüen.
Hanem a virágot a fele útján eldobta.
– Óh acélvirág! – gúnyolódott újra és a Vass Feri minden lelkesült szava egyszerre eszébe jutott és látt őt a géppel küzdeni.
– Affene egye meg! – menekült tőle.
Éjfél után felkelt az ágyból és pálinkára fogta a lelkiismeretét. Végül a sok szesztől sírni kezdett. Míkor az éj füstbokrétája ott fenn, a legmagasabb fellegek között világosodni kezdett még mindig ott fetrengett a tanító a saját nyálában, összeroncsolva szennyes vackán, mintha Vass Feri rá dobta volna a gépet…
VIII.
Nem költötte fel, csak eltervezte, hogy majd ha az első liszt kihúll, a markába gyűjti s azzal szalad haza és ráhinti kicsi asszonyára, megkereszteli a kenyerük nevével.
Az éjjel dér hullott s a gép hóharmatos volt. Előbb felmelegítette a porlasztót, gondosan előkészített mindent. Izgatott se lett. Majdnem egykedvüen forgatta meg a kerekeket. Az áram megszakító hosszu fémnyelv csattant egyszer, a harmadikra a gép füttyintve berobbant s lelökte kerekeiről.
– Megy,… jár,… – mosolygott gyöngéden.
Pillanat mulva óriási dördülés rázta meg a fa-malomházat. A gép alatt a föld felszakadt, mintha a pokolból egy nagy disznót lőttek volna bele. A robbanás még kétszer bevágódott, a fehér, gázfelhő lángolva csapott szét. A gép pedig teljes erőből, a tehetetlenségből kiszabadulva káprázatosan vágtatott. Agyig beleette magát a földbe.
Percek alatt terjedt el a faluban, hogy a Biszó malom szétrobbant és megrendülve vették körül az emberek, de nem mertek a szörnyű dübörgéshez közelíteni, ahogy a templomban a szentek fejének festett dicsfény kószoruját nem meri átlépni sem légy, sem pók, semmiféle féreg. – Hanem még csak az volt az irtózat, mikor sikoltva a Vass Ferenc úr asszonya eljött. Jótétlélek asszonyok megölelték s közel sem engedték. Aranyhaja megtörten hullott arcára.
Akkor azután a fél falu arca elé kivágta a bezárt ajtót Csikszéki Vass Ferenc és úgy, fülig olajosan, rongyosan, kábultan ráfektette fejét a száguldó gép oldalára, mintha az újjáteremtett élet szárnyaló kerekeinek beszédét hallgatná a kenyérről.
Már nem e világon volt, de az elszédített emberek is jól látták, hogy nem is a gép, de a férfi belefojtott nagyszerű lénye kelt munkára és vissza nem tartható iramban az szórta közibük az asszony virágait. A lelke robbant el a vasütések alatt kenyértermő valósággá. Elkinzott kezei, a röpülő kerekek s a mélyen búgó gép-zaj már a más világ meséje, melyet még szemfedő alatt elkezdettek a világ romjai.
Ugyanaz a misztérium ez, mint a Krisztus tövis koronájáé. És ez szintén nem más, mint az ő szégyenes töviskerítésük a viskók körül, amelyen belül mégis az egész emberiség otthona vagyon.