A VÉRLÁTÓ LEGÉNY
Az őshagyományokhoz tartozik ez a különös csengésü szó abból az időből, mikor nem egy, hanem hét Boldog-Asszonyt tiszteltünk, magyar nevezetü csillagok alatt aludtunk és dalt énekeltünk a Földről, melyben benne volt a mindenség összhangja. A pogány-hunn szertartások hálazengő dala volt, a világteremtés látnoki tudásából megalkotva olyan fokozattal, amely két fűszál összesurlódásának könnyedségétől kezdve a világkataklizmák zordságáig mindent egyesített magában.
Babonás borzongás lep meg, ha csak ki is ejtjük: Vérlátó legény. A keleti fajoknak a lét és nemlét kérdéseit törvénybeosztó elképzeléseinek egyik formája, a szántóvető mitológia természetfölötti erejű papja lehetett valaha a Vérlátó Legény. Majdnem teljesen elmosódott az emlékezetben, de a mi falunkban ma is őrzi a Vérlátó-család.
Arról hires familia, hogy vala egy szép leánya. Az ősvallásban lehettek táltosok, különféle Látók, Rémlátók, Vérlátók, Széplátók, de ilyent, mint ez a leány, egyikük se látott.
Kölyökkoromban hallottam azt is, hogy ha esténként az ablaküveg elhomályosodik, kivül Tévelygő-Lélek didereg. Hajdanában ez is vallási igazság volt. Abban az igazságban én is bizonyos vagyok, hogy valahányszor a Vérlátó-ház ablaka elhomályosodott, benn a szép leány mindig elpirult; ami rendesen igy van más vidéken is, ahol Bolygó-Lelkek járnak.
Ezek után nyilvánvaló, hogy a bolygó-dogmát fehérnépek találták ki, de csak most tudom, hogy mi rejlik a vérlátó igazságban, melyet az idő eltemetni, ember elfeledni nem tud.
Azt tartják, hogy a virágok a föld leggyöngédebb gondolatai. Mindenik a megvalósult szeretet.
És ma kételkedem ebben.
Az első érzés melegségével és hiszékenységével a Vérlátó-leánynak nyujtott első piros virág meggyőzött, hogy a rólunk lekeresztelt vén misztérium mégis bennünk lappang.
Ma is elborzadok, ha rágondolok.
A szép leány a virág láttára halálosan elsáppadt, vonásai eltorzultak, a szeme megtelt könnyel, reszkető kezével meg se érintve tiltakozott.
– Nem. Vidd el. Ne is lássam.
– Cak így szeretsz te engem?
És kevés belső küzködés után, menten, erőszakosan átalakulva, haragtól lobogó alakkal, büntető gőggel, engemgyülölő gőggel, jóvátehetetlenül elutasított.
– Sohase lássalak többé!
Bús fővel kutattam, kérdeztem, hogy miért gyűlöli a Vérlátó-kisasszony a piros virágot.
– Már az is vérlátó, mint a báttya, – ijedeztek a népek.
– A báttya?
– Kaszáláskor volt az első vérlátása az úrfinak – kezdette végre egy atyafi, mint valami államtitkot.
A szilárd hitnek erejével, a székely szónak szépségével előbb részletesen leirja a réti kaszálást, hogy szinte látni lehet a testek nekifeszülését, amint lassan közelednek a hajnali derengésben csillogó vizhez, mintha ismeretlen szertartást végeznének, vagy a csillagok fiai volnának, kik lehullott társaikat temetik serényen. Az utolsónak alakja még elmosódik a párás ködben, de a felhők már a kelő nap fényében remegnek, mint a földöntúli élet kinnfeledett szines ruhácskái, A rendet vezető legény a kaszatörlő füvet szálankint lábaihz hullatja. Kedves, édes játék ez is, szerelmi babona, leányigéző gondolat, forrótestű legények kitalálása. Az emberek nézik a Nap-szakállát, a hegyekre rézsutosan hulló sugarakat, ami megjósolja az esőt. A földnek nagyszerű nyugalmán elszótalanodva visszahaladnak, hogy ujrakezdjék titkos mozdulataikat.
Vérlátó Béni egyszer csak meghanyatlik és kiáll a sorból. Mosolyogva hagyják el a többiek. Eszre se veszi. Fontoskodva, tétován elindul az öligérő fűben, belehajlik, nézi, vizsgálja.
– Aki Istene van, – kiált borzadva, – hiszen itt szörnyü sok a vér.
A férfiak eldöbbennek. Az apja rászól.
– Mit beszélsz?
– Tele van vérrel a rét.
Rettenve szaladnak oda, de vérnek nyoma sincs sehol. Tiszta és ártatlan a rét.
– Hol látod itt a vért?
Béni leszakít egy marék piros mécsvirágot, eliszonyodva mutatja.
– Hát ez mi? – Friss vér! Bizony Isten friss még!
A férfiak a kiizzadt, sápadt legényre tekintenek, kinek szemeiben lobog s mint tűzbeborult kicsi ház ablakain, kiizzik a megközelíthetetlen titok.
– Szent Isten! – mondják halkan.
Apja kemény mozdulattal megrázza a fiut.
– Béni! Béni fiam!
Könny facsarodik a szemébe, komoran maga elé néz, kérleli szomoruan, megfogja a kezét. Csendesen mennek egymásra támaszkodva. Nincs miért sietniök. Pihegve fáradtan viszi életének roncsát, meghalt lelkü fiát. Viszi komoran, szót se ejtve, elszorult mellel, félelmes erővel, lehanyatlott büszkeséggel. Átvezeti hallgatagon a véres füvek között és csak néha rivall rá az Istenre, de az Isten nem felel s a füvek is hallgatnak róla, hogy honnan kapták a vért, szörnyü terhüket.
Zárkózott, csendes ember lett aztán Vérlátó Béniből. Semmi rendellenesség nem látszott rajta. Széparcu, hatalmas termetű fiu volt. Ritkán és keveset beszélt. Nem tudták, vagy csak elferdítve ismételtek valami különös zavart gondolatokat a vérről és virágról. Sejteni se lehet, hogy miben volt a meggyőző ereje, de elhitték neki és tisztelték, féltek tőle, mert természetfölötti erőket sejtettek benne.
Ekkora ostobaság láttára felkacagtam.
– Tébolyodott ember szavainak hogy lehet hitelt adni? Közönséges babona az egész.
Az urak vállat vontak rá.
– Minden babonában van valami.
Az orvos azt felelte:
– Engem már hivtak olyan beteghez, kinek semmi baja se volt. Bibliát imádkozott, és kijelentette, hogy alig van egy órája hátra. A mondott időre meg is halt.
A pap igy válaszolt.
– Istennél semmi sem lehetetlen.
A jegyző odamódosította véleményét, hogy:
– Szamár vagy öcsém ehhez.
A falusi nép nem is köszönt, de nekem csak a leány haragja fájt.
Rajta nem csodálkoztam. Neki az én piros virágom eszébejuttatta a megrázó tragédiát. Ezért nem nézheti a piros virágot. Ilyen borzadályokra hajlamosak a gyengeidegzetü nők. Durvaságnak tartotta, hogy a ránézve szörnyü emlékü jellel megbántottam. Nem sejtette, hogy ismeretlen előttem a megrázó történet. Majd ha nem lesz annyira fájó az érzékenysége, jóváteszem.
Pár nap múlva kis gatyás fiu dobálni kezdi délután az ablakomat.
– Nem takarodsz el? – riasztok rá, de a kölyök némi orrszippogás után felmutat egy írást és jelenti, hogy:
– A küsasszon azt mondta, hogy ne szóljak ki küldte, csak vessem be az ablakon,
Reménykedve bontom fel a levelet.
Felül a papiros fején nagy betükkel – egy „Mégis!“
Alatta szaggatott, néhol összefüggéstelen sorok.
– Tudd meg!
– Igaz a vérlátás,
Mert:
A vér nem mulik el soha.
A vérnek kútja Isten szive, de a kiontott vér oda vissza nem térhet. A földben van és nem válik soha porrá, csak átalakul.
A vér szent és megbocsáthatatlan.
A föld vérből és emberből való kenyere az emberiségnek. Ez termi a virágot, a virág pedig nemzi a vádat az ember ellen.
Mert:
A virágot a jajszó űzte a földre.
A virág a vér vádlevele, a gyilkosság elleni rémület-szó.
Az örökös szomoruságnak gyámoltalan jelei ők.
A halál koldusa lett a virág.
A halottak árváinak nevezem, kik piros fejecskéjüket nyujtják kegyelemre. Ezek a piros virágok. A fehér virágok már halottak, kik nem értenek meg bennünket.
A virág a vér történelme.
A vérlátás igaz.
A vér és virág evangéliuma volt ez az írás.
Akkor nam hittem, csak mélységesen elszomorodtam.
El se búcsúzhattam, pedig évekre elhozott a sors. A bolond jóslásokat elfeledtük. En is, az emberek is.
Pedig a vérlátók rendje csakhamar kiujult a földön. Most is mindennap bejárják a piros virágos réteket. Ma itt, holnap ott suttognak el egy-egy vérző gondolatot és sírva, nyögve borul le előttük az emberiség.
Már elhisszük, hogy a vér szent.
Valljuk, hogy elapadhatatlan.
Hirdetjük, hogy boszulatlan nem marad és mégis a gyűlölet az átokkal párzik a háztetőn.
Ujra tévelygő lélekké lettem a saját ablakom alatt őrködve és könnyemtől homályosodik el az ablaküveg, ha betekintek rajta.
Benn a magunk szegénységünkben mosolyog a „boldog asszony.“ Fiacskáját magáhozemelő, halkan daloló édesanya már.
Fejük fölött remegve sóhajtom bele immár én is a hunn himnuszba:
– Föld! – Föld! – Te emberiség kenyere. Ne add, hogy piros virág legyen belőlük.
Elgondolkodó lélekkel munkámra sietek.
Virrad.