ARANYKEHELY
I.
Türelmetlenűl haltak egy idő óta az emberek, azért kiszállott a körorvos és a községházán futtában megnézett félszáz nyelvet. Egész idő alatt nagyon ideges volt. Falun különben minden orvos ideges. Ugy látszik, nem tesz jót nekik.
A Györbiró-leány kerül sorra.
– Végre egy szép leány! – szelidül a doktor.
Nem is csoda annyi siralmas vénasszony után. Hanem ez a halvány szép jószág, az más. Kevés tudomány, de megértés, sok bizalom van a vizsgálatban.
– Hol fáj?
(Ez az igazi belgyógyászat.)
A leányka tizennyolc-husz éves, szemérmes is, ijedt is, piheg is.
– Itt úgy szúr.
– Szúr?
Kopogtatja, szuszogtatja a doktor.
– Mit használtál?
– Igézés ellen vizet vetettünk, de nem használt.
No nem komoly beteg. Kissé vérszegény. Az orvos vasat ir elő és megsímogatja a koszorus haját.
A szép leány kevés pírral az arcán kimegy, de a kapuban odasúgja Bántó Ferinek:
– Nem vett észre semmit.
Kacagnak.
S te mit mondtál?
– Hogy megigéztek.
Bántó Feri kevélyen feltaszítja kalapját.
– Kicsit tunnak az urak.
A lányka szerelmesen ellágyul.
– Elég, ha mi tudjuk.
Szép tudomány az övék, nagy esze legyen, ki eligazodik rajta.
Az úton széles férfi tart felfelé, ide látszik a szomorúsága. A leány megrebben.
– Apád jő a doktor után!
Elszótlanodnak, elengedik egymás kezét, de a fiu olyan bensőségesen függeszti rá szemeit, hogy a leány meg nem állja huncutság nélkül.
– Immá’ mehetek vissza, ismét megigézett.
Csinos fejét elcsóválja.
– Immá’ kijavíthatja a receptjit.
Elválnak.
A leány a negyedik, ötödik háznál kiváncsian megolvassa a rendelést.
„Ferri hydrog. red. gt. 5·0“
Megáll. Meglepi a „Ferri.“
– E biza Feri.
Buksi kis fejében egyet gondol és felkacag a napfényes égboltra.
– Sílyedjen el, mégis észrevette!
II.
Még nem ért a nap a Tekintő-tetőre, mikor a kaszások belevágtak a harmatos fűbe. Elébb kezdésnek két kurtát kaszaheggyel.
Sarj! – Sarj! – csillan a kasza. Tempót kanyarítanak, a hang most így zeng végig a kaszaélen.
– Sűrü sarj! – Sűrü sarj!
A bogár összhang megszakad. A földbe valók alagútakba menekülnek, a levegőbe valók szines, lágy szárnyakon felpárzanak. Mélyből és magasból ijedten figyelik, mi történik. A csizmákra sárga, vörhenyes por tapad, a virágok agyveleje. Ott egy sikló csapódik ki, mint egy nedves ezüst ostor.
Jönnek a rendet verő leányok is és szétrázzák a sokszínű, nedves füvet hímes, virágos villákkal. Jó illattól, fehér fénytől, tiszta vértől, szerelemtől mámorosan tarka fátylat teritgetnek.
Az áldott nap tüzel az égen, a munka folyik s az áldott Isten nézi délig. Akkor megáldja a fakanalat s a barna rozskenyeret a kezükben.
Ebéd után felkönyököl Beke Pali.
– No megjártam az este!
Figurás bolond, de fehérnépnek érdemes oda figyelni
– Még igy sem jártam, – licitálja a szót, mig érdemesnek mútatkozik a beszéd.
– Valaki suhog le az uton az este, – kezdi. – Hozzászólok: – Ki vagy menyecske? – Nem felel. – Nyúlok hozza, hát a ponciusát a tisztelendúr!
Megkacagják jóizüen, fesztelenül, sokszor újrakezdve. Leány, legény össze villan. Még a csecsemő szájából is kifordul az édes falat. Pipák kapkodnak a levegőben:
A fecskék magasan cikáznak, az árnyéknak csak szine van, hűvössége nincs. Elbágyadnak, méláznak, enyhülnek, furcsa kábulás ereszkedik agyukra.
Az öreg magyarok ülve elhajókáznak, a lányok fűbe hűtik arcukat, összebujnak kettenkint, hármával. A csecsemő behajtott lábujján alszik egy zöld légy. A bokrok szállásában férfiak fekszenek nyitott mellell és arcukra vonták a kalapot.
A szín- és fényváltozásban a virágszálakon hőségtől ájultan fejjel lefelé csüng egy-egy bogár.
Nagy csend lett a mezőn.
A mozdulatlan levegőben dúlnak a nap sugarai. A füvek kinjokban meggörbülnek és az életnedvek zölden felforrnak bennük.
A pihenés szép hazugságát játsza a természet és ember.
Mert van pihenés?
Annak a szőke lánynak kínosan emelkedik a keble.
Egy szikár öreg ember görcsösen a fűbe markolt.
Öcsém te is zilált és zavaros vagy. Miért nincs behúnyva a szemed, hiszen pihensz?
Ember, felemelem a kalapodat és le vagy leplezve.
Egyszerre durva, elnyujtott kiáltás száll át a mezőn:
– Bántó Feri te, haó! Siess hamar haza! – Édes anyád haldoklik!
A legény felugrik.
– Mi volt?
Mereven neki tántorodik és átgázol füvön, búzán, árkon, merre közelebb.
Gonosztevő, ki ilyet bele mer kiáltani a mezőbe.
A nép egy szálig felkél. Ki tudna ilyenkor tovább is pihenni…
Ujra nagy csend lett a mezőn.
Majd a fekete bogarak szólni kezdenek, a nap egy árnyalatot csúszik.
Dalnak, kedvnek, szónak vége.
Fel-fel pillantanak az égre.
III.
A beteg asszony szemei már piros karikákban égtek. Alattuk két duzzadt gyűrü, a két sírásó hernyó az ajtó elé feküdtek jókorán, Majd csak a föld mélyében mozdulnak meg és kivájt szemeinken át agyunkba nyomulnak utolsó gondolatunkért.
Az orvos szerint menthetetlen volt. Az is megdöbbenve távozott. A beteg lényéből sötétség sugárzott. Az életerők feloldódtak, csillogó vérébe belemosta kezét a szennyes feloszlás és lassú kiválással megindult a végső, nagy folyamat.
Ajánlották, hogy szentelt kehelybe nézzen. Attól biztos gyógyulás.
A reménység, az élet fekete mezején eldobott égő gyufaszál, még megvolt.
– Ne búsúlj asszon! Hónap megpróbálom a kehölyt, – virradt fel a férje.
– A szentelt kehölyt?
– Azt.
– Nem adják oda, – félt a nő.
– Itt lesz, – roppant két sulyos kéz.
És ez szilárdabb volt, mint aranybulla pecsétje.
Szép volt a kilátástalan küzdelem az asszonyért, de zavarodott és megdöbbentően hiábavaló, mínt mikor a szegény papunk megőrült s a halott koponya üreg-szemeibe vizet töltögetett; de a fényt mégse birta visszatölteni.
Bántó Mihály nem engedett. Öste keményen meghagyta a fiunak, hogy senkit ne engedjen a beteghez.
– Ha kérdezi, hol vagyok, mondd, hogy dolgom akadt.
Sokáig odamaradt.
Mikor megjött fáradt és halálsápadt volt. A legényt aludni küldötte. Az ablak külső tábláit bekapcsolta, az ajtót bezárta, a lámpát felcsavarta és megérintette a beteget.
– Elhoztam.
Homlokán az élet reménye fehérlett, de füle zúgott, ahogy hideg kézzel belső zsebéből az áldozó templomi kelyhet elővonta.
– Ez a legszöntebb!
A nő utolsó magafeszítéssel felgörbült. Aszott gerincén a sivár csontok kiugrottak, mint barna lépcsőfokok. Tébolyúltan sikoltotta.
– Gyalázatos, hogy merte!
A csendes szobában, mint fekete lovasok ültek a butorok.
A férfi reszketett, hangja forró volt.
– Hiszen te akartad, – tétovázott.
Asszonya nem felelt. Már csak halkan, egyhangon, szín, erő nélkül pötyögte:
– Jaj-istenem, énistenem – ellopta! Jaj-istenem, énistenem – ellopta!
Tűz villant végig Bántó Mihály fejében, de uralkodott rajta.
– Értsd meg hát no! Nem loptam.
A beteg élesen felelevenült.
– Nem lopta?
– Hát?
– Ideadták.
– Ki?
– Az egyházfi. – Ajjár vele.
Most megnyugodott.
A férfi kézbe fogta a lámpát, tartotta a kelyhet.
– Próbáljuk meg az erejit, ha már itt van.
Felesége rá emelte kimerűlt tekintetét.
– De, hogy igazítja el az – Istennel?
Bántó Mihály megrendult. Majd egész valója tűzben fürdött, mint futó csillag után az ég.
– A feleségemnek kellett, osztán a többit – tudja a Fennvaló.
És most megszünt rájok nézve minden. Nem tudták, hogy kivűl éj van, a lámpa ég, a virágok kibóbiskolnak az ablakon. Minden elveszett az üdvösségben. Körül szépen kivirágzott az élet tövisbokra.
Kár, hogy röviden tartott.
Az asszony keseredetten eszmélt.
– Beh oda lettem! – Hogy megapadtam!
– Enyim vagy így es.
Türelmetlenűl feltört az asszonyból.
– Ha még egyszer fiatal lehetnék!
Most, hogy társa tudatlan hűségébe látott, szeretett volna újra szép és erős lenni.
Fiatalnak lenni.
Betegség, halványság, szennyesség nélkül, piros szájjal, mély, erős szemekkel, ragyogó hajjal Felkelni ágyából, mint az erdő tündére, ki minden reggel kimossa szivét az erdei zúgókban, ezüst kendőt márt a patakba és letörli agyáról a másnap minden gondolatát.
Volt ő ilyen.
Mégsem. – Mégsem ilyen volt.
Reszkető vágyak tépték, nem volt nyugta. Élni, élvezni vágyott, gyújtani és megsemmisülni, szédülni és meghalni a meleg percben. Aki jön az enyém…
Csak egy érintésébe került Györbiró Lázárnak, hogy örökre átkozott legyen a párna és a sötétség.
Soha ilyen világosan nem eszmélt a multra, mintha az idő s vele a föld visszaforgott volna.
Világra hozta gyermekét, de nem tudott anyává lenni.
Mikor fürösztötte vérszegényen, ágybólkelt fehéren, elnevezte kihullott könnyének, bűne virágának. Máskor fásultan lökte oda emlőit, ha sirt és kékre csókolta, ha mosolygott.
Egy szép délután pántlikás pólyába tette, titokban elvitte Györbiró Lázárhoz, hogy legalább tudtára adja. Enyhülést várt tőle.
– Lázár, – szólt félénken, – itt van a fiu.
– Mit beszélsz?
– Hát a fia. – Hiszen tudja.
Erre már oda lépett.
– Ez-e? Ez a veres majom? – és megütközve felkacagott.
Alig birta hazacipelni a csecsemőt.
Akkor támadt a kétsége.
– Ez nem lehet az apja!
Mennyire más volt akkor is az embere, ki semmit se sejtett.
A fennséges pillanatokban hogyan ujjongott. Mit nekem minden, érző, vágyódó, kűzdelmes világ! Kín, gyönyörűség, öröm, ti égitestek a fiam piciny testéhez képest!
– Fiam van!
Az asszonynak vágya támadt így érezni, így örülni, így aggódni, csókolni tisztán, belűl gazdagon, parányi házuk ablakából az erős embert harcba látni. Az asszony soha nem merte felébreszteni.
Később belefásult, bennsőleg kiélte magát, de a kétséget, – hogy ki a gyermek apja, – sohase irthatta ki magából.
Egész életén át rejtelmes összefüggésben maradt a multtal, mint a kigyó a nappal.
Hiába ütöm agyon a kigyót reggel, az élet el nem hagyja, mig a nap le nem száll. A sugarakkal fogy az élete.
Utólsó súgár, – utólsó mozdulat…
IV.
Sok minden van egy kaszanyélre eresztett paraszt főben. Az urak csak messziről látják, mint mi az esthajnalcsillagot. Az is békésen, derülten ragyog, de irtózatos világkataklizmák folyamata tombol rajta.
Aki látja a két Bántó férfit, nem sejtené mi lappang bennük, mikor szótlanul rágják száraz ételüket hetek óta. Nem tántorogtak, nem reszkettek, csak a bicsak dermedt meg egyik délután a fiu kezében.
– Apám. Én elveszem a Györbiró Lázár leányát, vagy senkit.
A másik bicsak is hátramered.
– Hát má ennyibe vagytok?
Több beszéd nincs. Dologhoz látnak és későre, csak mellékesen szól Bántó Mihály.
– Te Feri!
– Hát ügyes leján no! – Az a.
A legény elfüttyenti magát örömében.
Csak ilyen egyszerüen készül a boldogság falun.
V.
A lámpa félig lecsavarva egész éjjeleket égett. A bakter csendesen halad el az ablak alatt, mert Bántóék virrasztják a betegüket.
Nappal munka. Éjjel virrasztás.
Csend minenen és mindenütt. A gondolatok leszállanak, érzéseik felszállanak, éppen ahogy a tenger lélegzik. A nehéz cseppek lemennek függélyesen a mélybe, leteszik a sót és újra felsietnek. Lehet, hogy e lélek is így lélegzik.
A pitvar ajtó csattant, Bántó Mihály felfigyelt.
– Feri jön.
Az asszony aludni látszott, a legény óvatosan, hogy zajt ne üssön, leült apjával szemközt.
– Alszik?
– Jobbacskán van.
Egymást nézték.
– Az imént szenderedett el.
A má javulás, – tudta a fiu.
Az asszony ébren volt. A parasztnők szoktak így titokban figyelni. Ők azonban beletemetkeztek a saját világukba.
Az asszonyból többé ember nem lesz, – gondolta az öreg. – Ha a fiam megházasodnék nekünk is jobb volna. Igy se kint, se benn. A betegség ki tudja meddig elhúzódik, most mig könnyebben van, csendben ellehetne igazítani. Magában megállapított mindent, hogy reggel szól az asszonynak, délután már meg is kérik a leányt. A fiúnak még most megmondja, hadd örüljön.
Kedvesen elmosolyodott.
– Tudod-e Feri milyen nap lesz hónap?
A legény elcsodálkozott.
– Vasárnap.
– No azért, – fejezte be nyugalommal.
A kiváncsiság feszítette a fiút, de várt.
– No azért, – tért vissza az apja, – mert számításom szerint el kéne má hozzuk a Györbíró-komám éfi leányát.
A fiú nem ért rá örülni. A beteg asszony fuldokló hörgéssel kínlódni kezdett, megvetőleg elhúzta fekete száját és a szeme tele volt rémülettel.
Felugrottak.
A fiu szétrántotta az apró táblákat, ki is tekintett egy pillanatra szomoruan, de nem látta, hogy a halál az ablak alatt csavarog, mint a piszok fia a cigány, ki ellopta az élet arany kulcsát.
Az ember tehetetlenkedett.
– Hocci a kehölyt Feri!
Előkapták.
– Tartsd a fejit Feri!
Keserves volt az igyekezetük.
– Ez jó. – Ez a, – kesergett a férfi.
Ideejtették, odahanyatlott a lankadt fő. Csak a kehely ragyogott biztatón, alig fogta be aranyát a lázas lehelet.
A nő lassan megcsendesült.
– Lefeküdhetsz Feri.
– Inkább apám.
– Neköm itt a hejjem.
Meggondolva még hozzátette:
– Aztán, – ha úgy lesz, – ne feledd el te se.
Két széles tenyerébe eresztette fejét az asztalon. Megállapodott, szürkefejü magyarok olvasnak így minden este, könyv nélkül, az élet nehéz írásából. Némely szót félhangosan.
– Az üsző bornyút adom a kehölyért.
Felemelte fejét, úgy számított.
– Ötszáz menne a lelkiért.
Három újját felvetette, azt ismét ki tudja, hogy miért.
Nagy későre el is szundított. Két bajszaszála lecsapzott, ábrázata kisimúlt, meghatott, finom derültség űlt rajta, mint mohos kőre szállott pillangó. Utolsó gondolata a fiáról.
Így számigálunk, mert bizony-bizony maholnap mi is elballagunk – – –
Az asszony lopva nézte. Tudta miről van szó. Azt is tudta, hogy a fiu egy ideig ott les az ajtónál türelmetlenűl. Előre tervezi, hogy megsúgja a leánynak.
– Úgy intézd, hogy délután leánykérni jövünk!
Milyen szép a világ, milyen jó az Isten!
És ő most nem hívhatja be, hogy mondaná kedves szemrehányással:
– Nem es szólsz az édesanyádnak?
Ezt megérni nem méltó.
Bűne visszajár és írtózat ül szemeiben.
– Az a leány s ez a fiú!
A szörnyű gondolatra az ördög ledobja az ágyból.
Kétségbeesésében felriadt.
– Ne hagyjatok! – Miháj! – Súrold a szívemet!
Helyrehozhatatlanul elkésett a halál.
VI.
Az első madár felébredt az ablak alatt. Az erdők felsóhajtva lerázták a harmatot magukról. Az éjjeli látomások eloszlanak, az örvénylő égbolton átszáll a derengés, a feltámadás örök sejtelme. Keleten pirosság ragyog fel.
Az ember a földön felnyitja szemét. – Mit is álmodtam? – Torz kis álmaival vesződik, mikor színe előtt a mindenség fennségesen megindúl.
Vagy talán neki van igaza.
Mélyebb az ember az éjnél, lelke nagyobb a napnál és szebb az a világ, melyet agyunk tüze fölött teremtünk. Ami bennünk virrad, az vagy megnyugvás, vagy örökkön bolygó üstökösök, miket megalkottunk, de nem bírunk velük.
Szép az a legény, amint ünnepi ruhában, útban a leányhoz, udvaruk közepén elgondolkodik, mielőtt áldást kapni bemenne anyjához; de nincs borzalmasabb az anya megdöbbenésénél, mikor így látja őt készen és tudja, hogy csak percei vannak a koldogságra, aztán vége.
– Mindjárt jövök, – siet az apa is.
Cselekednie kell!
A réműlettől vastag lesz az asszony haja. Nincs több kitérés. Teste felháborodik, csontjai súlyosak. Cselekednie kell! A hang erőltetve tör elő.
– Ne menjenek sehova!
Zavarosan rámerednek.
– Miért?
Erőszakosan lehunyta szemeit.
– Azt a leányt nem veheted el, – pihegi, – mert…
Üveges vonásokkal az önkívűlet határán volt. Ennyit nem bírt el a szervezet.
– mert nem tudom, – mert lehet, hogy a te apád is – Györbíró Lá…
Szája feltátva maradt, kezdődött a vég.
A férfi bután feltűrte homlokát, vére meghűlt, torka elszorúlt és furcsa gúnnyal felhördült.
– Úgy-e? No ne!
Egyikük se hallotta, mikor a legény az asztalon diribdarabbá sújtotta a széket.
Az asszony már nem tudta mit cselekszik, ők nem tudták mit cselekedjenek.
– – –
A feszűltség későre ellankadt.
Akkor az ember a kanapé alá nyúlt és elővonta parasztfegyverét, a fejszét. A fiut a köszörühöz állította.
– Hajtsd!
Rávágta az acélt, teljes súlyával ráfeküdt. A fiu agyongyötrött erejével forgatta. Cserszenve törtek elő a szikrák. Az indulat, érzések, szenvedély tornyosult bennük.
– Jobban hajtsd!
Véresre köszörülte a kezét. A kő lemezenkint pattogott szét, hiszen száraz kövön köszörültek.
Az első szennyes indulat leomlott bennük, mint az égő háznak első felvonása ha letombolt az éjben, tömör szénné nyugszik az összeroskadt lánghullám és kiégeti a közelállók szemét.
Minden nedv kiapadt testükben.
A férfi eldobta a forró fejszedarabot, kevés enyhüléssel leült a favágó tönkre. Ott jutott eszébe.
– Nézd meg mit csinál.
A legény ingatagon mozdult, mert hirtelen elébe állott az utolsó benyomás, az anyja szemei.
– Csak a szeme ne volna nyitva!
Nem teljesedett.
Szeme is nyitva, ajka is nyitva.
A macska dorombolt a kályha tetején lankadt nyári nyugalommal.
A nap dúsan telehinti a levegőt rezgő arany porral. Amilyen könnyü a piros katicabogárnak egyik fűről másik fűre szállni, olyan nehéz az út az anyám halottas ágyáig.
Szemeit már nem lehetett lefogni. A szemhéjjak már kihültek és makacs lassusággal ismét felnyiltak.
Fölnyitotta a kanapét és gyolcsot keresett. A szájat helyre erőltette, de a fagyott ajkak nyitva hagyták a fogakat.
Eszébe jutott, hogy illik megcsókolni, de nem birta rávenni magát, hanem kiment és kurtán megjelentette.
– Meghót!
Az ember megrázkódott. Tétován emelte a kezét, mégis levette kalapját. Tekintete ide-oda röpködött.
– Erigy, szólj, hogy csendítsenek neki!
Nagy lassan jött is már egy vén asszony, az első ravatalárnyék.
VII.
Halottnézők jöttek, halottnézők mentek.
Érzéketlenül, hidegen, üresen türte a két Bántó. Elméjük magasan bolyongott, mint a felhő. Azóta nem szóltak egymáshoz. Őrizték egymást és a titkot, mint két halott búvár a tenger fenekét.
Mire nem gondoltak, az történt.
A Györbiró-leány lépett be az ajtón.
Kővé meredtek. Sűrű hajuk alatt megpattani készült a két nekiszegzett homlok.
Percekig állott a leány a halottnál, mint szomoru fehérség, könnyen viselt bánat, eljegyzett áldozat. Nem érte jött.
Tiszta kis kezével ha megsimíthatná a fiu homlokát, ha rátekinthetne!
De nem szólhat a népek miatt.
Mégse bír a kis szivével, távozóban reszkető hangon elsúgja:
– Ne búsújjon Feri!
Apa, fiu összenéznek. Egyik sirató asszony felsóhajt.
– Ó be megszenvedtél!
És fejcsóválva ereszti le a szemfedőt.
VIII.
A toron ettek utóljára együtt, azzal lezárúlt az ő életük is. – Mi szükség van a világra, ha nincs ki élvezze? – Repülőgép a föld halott pilótával.
Minden él és boldog rajta. A kövek játszanak, az ércek fénylenek, fák, növények, víz, madár, levegő, tengerek, miriád égitest kábító összhangban. Idő és örökkévalóság, megvalósult eszmék és lények közt csak az ember szomoru, mint orra bukott részeg az isten műtermében feldűlt gyertya mellett.
Őserős ösztönök formálták a fiut. Megértette hogy árulással kellett a létbe jönnie és most nem tudni áldott-e, átkozott-e a csira, melyből támadt. Minden átváltozott benne és többé nem birta apját látni apjában. Az az erős bizalom, mely eddig mindenhez fűzte, megsemmisűlt. – A kenyér, mit eszem, nem az enyém, ruháim idegenek, a széken csak megtűrnek. Semmihez nem mert nyúlni, kérni nem akart. Az első napokban nem is evett, apja elfeledte kínálni, ő pedig gyáva lett, mióta megszakadt a belső kötelék, mely otthonához fűzte.
Fájt neki és volt valami álomszerű édesség és mélység benne, mit nem olthatott ki magában, mint a folyóvíz se viheti tovább a belelátszó hold tányérját; de ugyanakkor dűh, feneketlen bosszú éledt a másik ellen.
– Megfogom ölni, – határozta.
– De hátha ő az apám? – fordult fel a kétségtől.
A keserüség felverte éjjelenkint a lovak jászlából.
– De ha százszor is apám, akkor is megfojtom!
Vörös, véres ködben úszott a feje, mint egy megtébolyult bolygó, mely nem bir kialudni.
– A leány! – riadt eszméletre.
A szűzies tiszta leány, az édes leány, kinek pirulás érinti orcáját.
A fekete fő megnyugszik. Pillanatra áttör rajta a gyöngédség, a nagylelkűség, aztán újra csak átsötétedik a lelke.
– Nem mehetek hozzá!
Te csak álmodj kicsi leány szines álmot és ne tudj semmit. Karjára könyökölt a szalmán és a múltra emlékezés szép idejétől feldalolt benne a keserüség.
IX.
Mikor megváltozva először kiment a falu közé, az volt a legény benyomása, hogy az egész világ tudja gyalázatát. Az emberek szeméből röhögve tör elő. Sötét dac, elszántság kerítette hatalmába.
– Megmútatom!… Merjen valaki egy szót is szólni!
Alattomosan leste a képzelt támadásokat. Erőtlen és ellenséges volt az emberek közt.
– Megmútatom!
Valamit tennie kell, hogy ráfigyeljen a falu és rettegve tekintsen utánna minden élő, hogy hol fog kitörni a fekete mámor és tűz. – Igen, igen. – Mámort és tüzet ide!
– Elbúcsúzom, hogy olyat még nem láttak, – örvénylett magában.
Majd kimerűlt, az ellenkező végletbe esett és szerette az embereket. Milyen melegek, szelidek, jók, együttérzők, – Uristen milyen nagy is az – mber. – Igy töltögette bánatát pohárból-pohárba, hogy hüljön.
– Megfogadom Jóskát, – tervezett ismét.
Cigány mellett fog elbúcsuzni a legény-pajtásoktól. – Úgy lesz. – És hétfőn reggel az őrsön jelentkezik, beáll zsandárnak.
Már nyugodtabban ment a cigányhoz.
– Te Jóska. – Vasárnap estére kéne a banda.
– Akkor nem lehet!
– Megcsaplak Jóska!
– Elvagyunk igérkezve.
Megdöbbent. – Hát már az se lehessen, hogy az ő nagy bánatát, búcsuzását élettől, leánytól, apátlan, anyátlan voltát, szép, fájó nótában kiöntse? Néhány rózsalevelet se szabadjon a pokolba dobni? Hát már minden fűszál felállott ellene?
A cigány előtt nem mutatta. Minden magyarban úr lappang.
– Hát hol muzsikáltok Jóska?
– A Bedő-kisasszony lakodalmán.
– Ne-te-ne! – Lakodalom es van még a világon?
– Hát az elsőbb Jóska!
Mosolygott, csak az arca reszketett finoman, de olyan, hogyha a Bedő-kisasszony látta volna, másnapra halasztotta volna a lakodalmát.
– Hát szépen muzsikáljatok Jóska!
X.
Az udvaron apjába ütközött.
– Hol csavarogsz?
A legény keményen visszalökte a szót.
– Mi baja vele?…
Két szemvillantás, a két férfi lecsügged.
– Igazad van.
A legény szégyenkezve hátrakullog. A férfi ráül az itatócsatornára.
– Az úgy van, – töpreng. – Nincs már vele semmi bajom. – Minek is kérdezem?…
Fagyos borzongás huzódik át testén.
– De e’ még se járta! Nekem így felelni! Egy ilyen semmi! Neköm! – verte a homlokát.
Félarcát az égre csavarta.
Kivetem az életemről…
Dereka ropogott, homloka szorúlt. Felugrott.
A szinben, a szalmán hanyatt feküdt a legény. Fejénél nagy sárga pók lógott a hálóban, mínt ezüstszövetben kis játék-korona.
– Alszik, – torpant hátra apja.
Hátra ballagott, a jószágnak éjjelre kóstot vetett, lehiggadtan visszament a szinbe és elnézte sokáig. – Megtört szivének szakadékain át élt benne az élet.
– Már csak aludj, – legyintett – úgy is utóljára!
Tovább megállott. Bemenjen, ne menjen? A ház hideg és fénytelen. Későn van. Fölötte a nagy halott, a hold úszott az ürben.
XI.
Egyet gördűlt a föld és elnyomott minden szennyet erre az időre.
Mint a nap lehaladt, a Bántó-legény veszi a kis csákányos pálcát, megtörli homlokát és belép apjához.
– Én már megyek.
– Jó.
Elhallgatnak, csak belül zúgnak.
– Itt már nincsen semmi keresetöm.
– Nincs, – csattan szembe az apa.
A legény leejti fejét.
– Hát köszönöm a nevelést!…
– Nincs mit.
Nem közelednek egymáshoz. A legény utólsó szemhordozással mindent összegyűjt, egymás érintése nélkül az ajtónak fordul.
A pitvar lépcsőin széttekint és lassan lelépdel rajta, a szülői ház végtelen magasságából a földre, fekete kárhozatba és kilép a zord országútra.
Éjfélfelé ver az idő. Megvárta, hogy senki se lássa, senki se kérdezze. – Az apa benn vonaglik, ő kinn áll a tanácstalan sötétségben.
Hallgass falu, hallgass!
A felvég komoran csendes és hideg, mintha megfojtották volna házait. Lenn a fehér út végén fény esik ki az ablakon, zene enyészik el.
Ott fenn nem tudni, hogy mit csinál Györbiró szép leánya, itt lenn Bedő Kata ma ment férjhez.
Mi lenne, ha kikelne az a leány és arcára bomlott hajjal lejönne a fényhez és hideg szájjal megcsókolná a Bedő-leány meleg ajkát?
Az ablak előtt ragyognak a gesztenyefa levelek. A legény gyötrő, kinos mozdulattal arra tér és ziláltan betekint a mulatságba.
A hegedü hazudik, hogy szép az élet.
Gegesi Kiss István fehér szakálla régi bor felett pihen.
A legkisebbik Bedő-lánynak harmadszor mondja Hollaky Pista: – Tudja Ilus? Hanem egy fekete arcu büszke fiu odatűz a két erős szemével: – Tudod Ilus?
Csak az új párnak nem kell a hegedü. Kezük a poháron, a szemük egymáson.
Őszbecsavarodó öreg Bedő az asztalfőn valami gondolatra besujtotta öklét a fehér asztalra, úgy áll őrt fölöttük.
Az avatott cigány oda csúszik, a nóta elszomorodott.
Gegesi Kiss István a régi borba ejti a szakállát. A násznép felfigyel.
Hol tudott ide bejönni a szomoruság?
Az öreg úr felint.
– Nincs semmi. – Mennyetek, táncoljatok!
Nincs semmi, csak ott kinn az a legény nagyon közel hajlott az ablakhoz.
XII.
Ha bánat és öröm szeretik egymást, földi boldogság lesz belöle, miként a tűz és víz szerelméből fakad a földi virág.
Ha a víznek vágya támad és áthevül az ősélet szenvedélyétől, a nap sugaraiba veti magát, úgy száll a magasba; hol a mindenség távlataitól elszédül és hűtlen lesz a naphoz. Elbocsátja magától, rászáll a tudás hidege és abban a pillanatban jéggé dermed, ezüst fátyollá szövődik, buta bárányfelhő lesz belőle és dermedten úszkál az űrben. Fájdalmas meditációval szemléli a földet, a küzdelmes tengereket, megirígyli a növények kelyhét, a füvön ringatózást a nyári napfényben és visszatér a földre, de már késő. A föld már hideg, virág nincs, a halál az úr rajta. Fény, szeretet kellene neki, minden tüzet felkeltő. – Ember gyujtotta, mind hideg. – Az emberek ablakának fényére mohón csapódik le: Itt lesz az egyesség, béke és szeretet, de borzadva merevedik meg akkora gond, üresség, szenvedés, zavar és nyomor láttára.
Igy lesz a jégvirág.
Estefelé megkocogják a Györbiróék ablakát.
– Maris te leveled van!
A leány odaugrik.
– Kitől?
– Úgy nézem a Feri írása.
Elkerekedik a leányka szeme, elpirul, keze reszket, izgatottan köszöni meg, az asztalra teríti az egyszerü írást. Gyönge folyékonysággal veszi értelmét.
„Továbbá tudatom, hogy immá nem vehetlek el s te ne kérdözd, hogy miétt. Továbbá a szívem szakad meg emiánn s münköt erőst oskoláznak a csendérségnél…“
A leány hófehérré lesz, homloka, keze meghűl, rászáll a tudás hidege.
Igy hal meg a leány.
XIII.
Addig szomorkodott a leány, mig az apja a hajába markolt és kirázta belőle az utolsó könnyeket is.
– Hát te ezért epeködöl?
Az ütés fájón zsongott. Falun fel, falun le bolyongott.
Egyszer a Bántó-házhoz ért. Szivecskéje felviharzott és az érzés elhatározásával belépett a kapun. Nem volt oka rá, nem tudta, hogy miért jön, de kivánta és egyébbel nem törődött.
Nyítva és üresen talátta. Az öreg Bántó az „élet“-en tettvett. A leány körülnézett. Szenny és elhagyatottság mindenütt.
A fogason ruhák közt meglelte a legény kis kalapját. Még virág volt benne összeszáradva. Majd szelíd egyhangusággal söpörni, tisztogatni kezdett és ez jól esett neki.
Bántó majdnem kövé vált a meglepetéstől, de hirtelen kinosan drága szelidséget érzett.
A leány állva maradt, fejecskéjét nagy komolysággal megingatta.
– Szegény Miháj-bácsi!
Köténykéjével megtörült egy széket és – hirtelen felijedt.
Akkor az öregedő paraszt hozzálépett, kis fejét szivére szórította.
– Ne félj, lelkem!
Állacskáját meggmelintette.
– Miért jöttél?
A leány a zúgó mellkasra dobta magát.
– Mihájbácsi, – megvertek – Feriért!
Mintha kés érte volna az embert, de lefogta önmagát és vigasztalta.
– Nem baj no.
A leány felvidult. Bizalma, kedvessége mindent feledtetett. Törült, rendezett a házban. Bántó Mihály mosolyogva kérdezte.
– Osztán mit fizessek?
A kis leány elpirult, fehér ujját a fogas felé emelve remegett.
– Azt a kalapot adja nekem Miháj bácsi!
– Melyik kalapot?…
Meg kellett tennie. Reszketve vette le, körülnézte ő is. Kalapról leányra tévedt és csendesen magáhozvonta mindakettőt és megcsókolta – mindakettőt.
XIV.
Azon napon támadt a gomdolat, hátha az asszoy tévedett és izgatottan leste, hol kaphatná négyszemközt Györbiró Lázárt. Mindig megállott a házuk előtt és betekintett.
Lázárnak feltünt, szólt is hozzá, de nem felelt. Ránézett mélyen és tovább vonult, Lázár utánna káromkodott, de váratlanul elkomolyodott és megszállotta a tudatlan ősösztön és előérzet.
– Ugy látszik, lefogunk számolni egymással.
Önbizalma nyomban elhagyta és elhatározta, hogy este nem jár ki. – A felelősséget már az asszony halálakor érezte. Nem is tiltakozott ellene, csak csodálkozott, hogy annyi idő után gondolnia kell rá.
– Effurcsa!
Kissé bánta is, de tüstént megbocsátott önmagának.
– Az az embör tisztára bolond, – elmélkedett máskor, hanem a kacrot nem hagyom el magamtól.
Ezzel elintézte a saját lelkiismeretét.
Mikor a fiu eltávozott, megdöbbent.
– Ez nem kicsi dolog!
Korcsmába se mert menni. Honn ült és végezte elmélyedve a dolgát. Feleségének feltünt. Szólt is a leánynak.
– Apádnak jön meg az esze.
Később hirét hozták, hogy Bántó Mihály a városban járt és kitagadta a fiát.
Lázár elsápadt.
– Már készül, – morogta és azon éjjel sokat nyögött.
– Apádnak valami baja van, – vette észre újra az asszony.
Délután feltarisznyáltatott, hogy sót vigyen a havasra a borjaknak.
Nagyot esett a nap, mig a Moldva felé vívő fennsík aljára ért.
A fennsíkon fehérlábu nyirfák állanak az alkonyat színében, mintha szembejöttek volna vele. A bükk és tölgy odébb sötétedik. Görcsös ragaszkodással vigyáznak, hogy a fenyők kékes-zöld világába semmi se hatoljon, avatatlan fül ne hallja csendes meséjüket a hajnal korszakról.
Itt nézett vissza megpihenve Györbiró Lázár és megrázkodott.
Puskalövésnyire embert látott mozogni, ki átvágva minden kerülőt, úgy gázolt feléje.
Ráismert.
– Utánam jön, – rándult meg és meggyorsította lépteit.
A kiálltás azonban beérte.
– Lázár! Ájsza meg!
– Mit akarsz? – nyugtalankodott Lázár.
Megtapogatta a bicskto.
– A bolondtól minden kitelik.
Kitérni restellette. Legénykorában se félt tőle.
– A havasba mész? – érte be a másik.
– Oda én.
– Én es oda, – a lovakért.
Együtt haladtak.
Gyanakodva vizsgálták egymást, minden mozdulatra készen. A szándék tudatossá vált. Valamelyik ma nem ér fel a havasra. A falu rég elmaradt. A kutya se jár ilyenkor, az erdő pedig sötéten nyomul szembe velük. Bár lobbanna tűzbe, sülyedne el mindenestől.
– Fordulj visssza! – sírt a félelem Györbiró Lázárban.
Kurta ösvény kinálkozott. Bántó rámeredt.
– Ez az.
Egyakarattal ráléptek és furcsa megkönnyebbülést éreztek. Felettük az ágak összehajlanak, a tekintetnek nincs helye sem égfelé, semmifelé.
Bántó Mihály lihegve megállott.
– Nem nyugszunk?
– Lehet.
Ki voltak merülve. Egy-egy elvált fenyőtoboz zörögve kalimpált az ágak közt. Az is megriasztotta.
– No menjünk, – készült később Lázár.
Bántó leküzdött egy vérhullámot és tettre határozta magát.
– Maradj Lázár! – Kicsi beszédem van veled,
– Velem-e? – csodálkozott álnokul.
Szunyog sírt el a fülük mellett.
– Csak azt akartam megkérdezni, – tétovázott Bántó, – hogy miért nem vótál a temetésen. – Tám haragszol Lázár?
Lázár felvidult, elmult a szorongása… Hiszen ez nem tud semmit, hiszen akkor nincs baj! Már a szava is csengett a megkönnyebbüléstől.
– Haragszik a fenye. Hisze’ nincs mért. – De hát nem vótam honn. – Ha tudtam vóna, hogy zokon esik…
– Jobb így, – mélázott el Bántó. – Mindegy no! Eltettük úgy es.
– Isten nyugtassa! – szenteskedett a másik. – Jódolgu fehérnép vót.
Nyúlt a tarisznyáért.
– Elsetétedünk.
Bántó Mihály nem figyelt rá. Széles melle megrándult.
– Emlegetett téged es a halálos ágyon.
Lázár ijedten kapta vissza kezét a tarisznyától.
– Engemet-e? – S mi ügyben? – Mert ez fontos.
– Jól mondod. – Éppen kérdeni akarám, tudsz-e róla.
Szemmelláthatólag bomlott meg szörnyü nyugalma. – Lázár kínlódva feszengett, nyavalygott. Majdnem kibuggyant a vér a Bántó orrán. Vacogva folytatta.
– … tudsz-e róla, hogy te vagy a fiam apja.
Lázár elhült.
– Hazugság! Hogy lettem volna képes! – Megesküszöm, ha kell.
– Akkor jó, – csillapodott Bántó Mihály.
Felkerekedtek, csendesen haladtak.
A fák békességgel maradtak el megettük, csak a gyanu nem akadt fenn az ágakon, hiába oltogatta Györbiró Lázár, kinek megjött a szava, mint Vitos ügyvédnek a maga bajában.
– Férfi embör ne csinájjon nagydógot a fehérnépből, mert az egyse jó a mai világban! Nem mondom, amikor legény vótam, hát nagy kutya vótam; de ebbe a te ügyedbe már akkor megmondottam a feleségednek, mikor a gyermeket hozzám hozta…
Bántó Mihály felhördűlt.
– Mit beszélsz?
Ag a tekergőzve megfordult koponyájában.
– Hát mégis igaz?
Rávetette magát és csúnyán meggázolta.
– Mihály! – bomlott szét az ember kinjában. – Ne bánts! – Amit akarsz, azt adok, csak ne bánts.
– Hát mit adsz Lázár?
– Ökröt, földet, lovat, pénzt! – kékült a félelemtől.
– Az mind van.
– Hát mi nincs?
Bántó Mihály elborult.
– Nyugalmat adj Lázár!
Lázár csendes butasággal elmerevült.
– Honnan?
A nyáj kolompja idehallott, a falevelek suttogtak, a fák kérgén hazasiettek a hangyák.
Bántó elindult. Már nem volt benne semmi indulat. Csendes, jó ember lett. A lábánál fetrengő alakra rá se nézett.
Györbiró Lázár utánna bámult. Düh fogta el és kivette a kacrot.
– El es felejtém!
Az utolsó szó buggyanva jött föl.
– E mí? – ijedt fel.
Kinos csavarintást érzett és nem tudott felkelni.
– No e csúful reám térgyölt.
Vonszolgatta magát, mint a sebzett medve. Érzékei élénken megnyiltak.
– Belső sérülést kaptam, – állapodott meg.
Akkora volt a fájdalma, hogy nem is érezte.
– No. Só nélkül maradnának a bornyuk, – eszmélt.
Végül elfeküdt mozdulatlan, mintha azon tűnődnék, hogy honnan a fergetegből vegye a csendes nyugalmat Bántó Mihálynak.
XV.
Még azon éjjel hazahozták, de csak egyszer tért magához. Zavarosan, elkerekedett szemekkel értelmetlenűl makogott. A leánya hozzáhajtotta fülét.
– Mit mond édösapám?
Alig lehelve vonaglott. Az utolsó benyomás képei váltak ki agyából.
– Ne bánts Miháj!…
Több szavát nem vették.
Felesége kíméletlenűl bőgött.
– Már félrebeszél!
A leány elsápadt. Megsejtette, ki az a „Miháj.“ Apró fogacskái össze vacogtak, térdei egymáshoz verődtek. Anyja vörös arcát hozzádugva susogva kérdezte.
– Mit mondott?
A leány összerezzent és némán, fehéren, elhatározással megrázta fejét.
– Nem hallottam.
Hazudott. Letagadta.
Kiért, miért?
Teljesülésnélküli álmáért, egyűgyü szivének virágjáért.
Ha magában maradt, szomoruan panaszkodott.
– Látja Feri, látja?
Megpróbálta elűzni magától.
Hátha más Mihály volt, hiszen olyan sok Mihály van a világon, de a bizonyosságot örökre belemarta emlékébe a pillanat.
– Nem lehet más!
A komor napok alatt csak arra nem kapott választ, hogy miért tette, mi történt a két apa közt.
A gyöngeszervezetü vérszegény leánynak valóságos viziói támadtak, félébrenlétben dermedezett, folytonos veszedelmektől reszketett és éjjel is felriadt.
– Feri nem hibás!
Anyja meghallotta. Rámeredt durván és rárivalt a keserűszájü asszony.
– Most is az jár az eszedbe? Kiütöm a szemedet te cudar! Nem elég a magunk baja?
Mikor a csendőrök kihallgatták, hogy kire gyanakszanak, a leány félelmében pirosan, szintváltva tiltakozott.
– Nem tudom!
A jószemű őrmester gyanakodva figyelt.
– Az a leány tud valamit. Holnap újra kihallgatjuk.
*
A parancsadásnál tudta meg Bántó Ferenc próbacsendőr, hogy mi történt. Átcikázott a fején:
– Apám volt!
A szegény fiu új rügyeket bontott a csendőrségnél, új tervekre eszmélt és voltak már csendes órái. Akármilyen arcunk legyen, a boldogulás felé tartjuk.
Sulyos elhatározás elé állította az eset és gyorsan kelletett cselekednie.
Vagy a multat megtagadni, veszniengedni apát, anyát, leányt, ifjúságot, szenvedést és bilincset rakni a saját apja kezére; hiszen csendőr és komor esküt tett az Istene, hogy mindenütt, mindenkor és mindenben, bárki legyen, vizen legyen vagy szárazon, légben, éjjel nappal – teljesíti. – Vagy esküt, becsületet, életet, jövőt, mindent feláldozni és apját megmenteni.
A kemény csendőrszellem benyomásai, félelem a hatalom iránt, mélyen belevésődtek, misztikus méretüvé nőttek lelki szemei előtt. A törvény vaskezében vonaglott, akasztófa árnyéka vetődött homlokára. Teste-lelke elborzadt.
De a jégcsap is megereszkédik a tavaszi naptól s a legény is feledte a multat. Színes, kedves gondolatokkal vette körül apját.
– Szegény édösapám.
Az öreg parasztnak vívódásait, melyek a tettre vezették, átélte, helyeselte és jól esett, hogy az öregek párbajában győztes maradt.
A gyermeki érzés melegsége, aggodalmai percről-percre elevenebbekké és kinzóbbakká lettek. A kedves órák, melyeket együtt élveztek, – fájó ingerként járták át.
Végtelenűl magábaszállott és komor lett a legény. A nyomozás hurka az ő nyaka köré is fonódott és csak akkor pihent kevéssé, ha a gyanú másfelé nézett.
Egy este aztán hazaszökött a csendőrségtől.
XVI.
Öreg Bántó Mihályt régen felőrölte a szenvedély és folytonos aggodalom. Üvegföldön járt már. Mikor a fiát meglátta rémülten ugrott fel:
– Mit akarsz itt?
A fiu csak leűlt, lihegett és bánkódott.
– Miért tette Apám?
Az öreg szilajon felrázta ökleit.
– Még kérded?
– Egyebért mondom, csendesítette a legény.
– Nézze segíteni akarok magán. Én csendér vagyok. Tudom a törvényt.
Paraszt tudákossággal vallatta apját, ki sötét érdeklődéssel várt.
– Eccer az, hogy szándékos volt-e?
– A hát!
– Akkor magát felakasztják, – keseredett el a legény.
– Hadd el! Legalább többet nem szenvedek.
Ezen elingatták a fejüket.
– Szenvedni jó, – tűnődött a fiu. – Könnyü leszámolni, – borult el végül.
– Apám nincs, anyám nincs, leány sincs.
Igy határozta el.
Feladom magam helyette!
Vértelen arcát dacosan összevonta és apjához fordult.
– Maga meneküljön! Ha jól iparkodik, reggelre Móduvába lehet.
Az ember értelmetlenül felpislogott. Beesett, feketefoltos ábrázata, mélyen ülő szemei, szegletes csontjai, szennyes ruhája, nyiratlan őszes haja; minden olyan szomoru volt. Mintha egy régen halott, – ki megunta a sírt, – valahol élő szivet lopott volna magának és az elhagyott házba jött volna – élni.
A legényben feltört a lélek.
– Adjon kezet apám, s bocsásson meg!
Bántó Mihály nem tudott ellenállani, – odanyújtotta.
A nagy szál legény még egyszer boldog volt, átfürkészett rajta az utolsó sugár és szinte rohant megindultságában a csendőrörsre.
Az őrszobában békésen foglalkozott néhány csendőrlegény. Az őrmester szigoruan, keményen ült asztalánál. Az ajtó megnyilt.
Csákósan, ajakszijját lebocsátva, fehér-sáppadt, élesvonalu arccal belépett Bántó Ferenc próbacsendőr. Szilárdan és szabályszerüen megállott az őrmester előtt, kezét tisztelgésre vetette:
„Őrmester úrnak jelentem: én öltem meg Györbiró Lázárt.“
Az arcok felvágódtak, kurta „vigyázz“ hallszott, lánc csörrent és egymásratéve előrenyúlt a Bántó Ferenc két ökle.
XVII.
Az életösztön még egyszer feltüzelte öreg Bántó Mihályt, hanem ez csak olyan émelygés volt az élet után, értelem, cél nélkül.
– Mégis átszököm Móduvába, míg megkötnék a nyakamot.
Ide-oda ődöngött, látta saját nyomorultságát; de az életét sajnálta, ezt a száraz, örömtelen testi létet.
Tetőtöl-talpig új ruhába öltözött. Pénzét összeszedte. A vásárra járó bőrtarisnyát megtömte élelemmel.
– Egyéb marad, – fűzte le a szijjait.
Most következett a ló. Megzabozta. Az állat felnyihant. Olyan magyar nincs, ki felelet nélkül hagyná a lova szavát.
– Hónap már te es Móduvába nyerítesz.
Feltájékozódott az égre.
– Ha nem sietek, a fejemre virrad.
Az órát, a ház dobogó szívét, megállította a falon, a lámpát elfújta és a kis ház, a fekete emlékek tanyája eltűnt a sötétségben.
A falu közt csak csendesen léptetett. Mögötte a félelem ült. Találkozása nem volt senkivel, csak a felvégen ismerte fel a bakter.
– Maga az Miháj bácsi? Hallotta-e, mi történt?
– No! – hökkent vissza lovastól.
– Ferit elfogták. Feladta magát, hogy ő ölte meg Györbiró Lázárt.
Az irtózat belenyilamlott.
A paripa finom feje megrázkódott. Egy ugrással kinyúlt az úton, mintha véres szemekkel tűz felett úszna.
– Elfogták! – rugta a lovat.
A kimerűlt állat meggyürődve mászott a havasnak.
– Feladta magát! – ordított és ököllel verte a ló fejét.
Horkantva ágaskodott a paripa, majd feladva a küzdelmet, mázsás patákkal cammogni kezdett. A következő lejtőt lüktelő bordákkal még megfutotta, mig egy faág szembecsapta Bántó Mihályt és a veres káprázatban megállott.
– Lesz, ami lesz!
A tengerről mondják, hogy egymás felett pihen benne tavasz, nyár és tél. Felűl ibolya és rózsaszinben élnek a bizarr erdők, bíbor csillagok és csigák, mintha a föld és ég beletekintő képe változott volna valósággá. Éppen ahogy a külső világ benyomásai sajátunkká lesznek és tovább élnek bennünk. Lejjebb a legizzóbb napfény is csak mint vöröses-sárga alkony tengődik, hogy elvesszen az örök éjben, melyet alig szakít meg néhány világítótestű állatka, beteg kis fénnyel járva arasznyi pályáján, mint a sötétlelkü emberben, ritkán vigasztaló és világos gondolat fénylik fel, melynek nyomán újra harmóniába lép az élettel.
Ugyanígy történt Bántó Mihállyal.
Mélyen az életundor alatt fogamzott meg benne a gondolat.
– Ő mégis csak az én fiam.
Önmagát ismerte fel a fiuban és több kétsége nem volt. Ugyanazon vér, ugyanazon szenvedély és szenvedés, mélység és erő, nagyság és gazság. Ezekben ugyan még tévedni lehet, de ugyanazon szeretet és áldozat, – ez csalhatatlan.
– Vétköztél, de tévedtél asszon!
Azzal meg is bocsátott neki.
– Feleségnek gyenge volt, de az anyja volt…
A teremtésnél gondolatok érvényesülnek akár rémületes mértékben, akár játékszerüekben, akár beláthatatlan tervek szerint, akár futó pillanatra, akár felismerjük, akár nem ismerjük. Mit tud a homlokomra szállott légy a gondolataimról?
Tévedtél asszony, ez az én fiam!
Csodálatos megismerés és érzés ez. Nem kell hozzá érteni és tudni, itt a törvény önként valósul meg. Az a törvény, mellyel a madárfióka megismeri anyját és szárnyrepesve örül neki és az apamadár sohasem száll idegen fészek fölé. Az atyai öntudat titka ez, mely változatlan, akar lángészt, akár hülyét, akár szépet, akár szörnyet nemzett.
Bántó Mihály ugyan a hegy tetején nem vesződött gondolatokkal, csak látott és érzett.
Látta, hogy a fiu elfogatta magát, hogy őt megmentse és érezte, hogy ez képtelenség, ha nem volna test az ő testéből, vér az ő véréből, lélek az ő lelkéből. Minden lefojtott tüze kiáradt és boldog volt.
Igy aztán minden könnyű és szép. A lét alávalóságait nem érezte, öröm feszítette minden porcikáját.
– Vissza! – reszketett. – Vissza!
– – –
Moldva felől a hegy peremét akkor érte el a nap, teljes erővel felsütött, mint a szeme elé tartott élet szikrázó aranykelyhe.