APA MÓZES TEMPLOMA
A homály csakhamar megvilágosodott a havasok felett s a sajgószemű madárkák az ösztöntől melegen felröppentek.
Hajdan az őrköszöntők ezekről a szirtekről fujták meg a hárskürtöt. A serkentő tülkölés lehallszott messze az Olt síkságig és átvették az ódon templomok falai, szulák-palánkos udvarházak. A vontatott kakasének így hangzik:
– Hajnal vagyon, szép piros hajnal! Ébredjetek!
Hajnal vagyon, szép piros hajnal, de már látszik a harmatcsepp az ökör szarván és a lombkaliba alatt felserkent Uz Bence, a havasi pásztor. Olyan közel jöttek a csillagok ébredező szemeihez, mintha a fenyők ormán szikrázó virágok volnának. Sokáig istrázsálta öket fektében és elnézte a gyönyörü égöntést. Majd ösztönszerüen letörte azt az ágvesszőt, melyre az első napsugár ráesett. Később a harasztot lassan szétvetett lábai közé kaparja. Minden nomád így tesz tüzet, ilyen ösztönös tempóval. Szikrát csihol és a körmén égő taplót gyors ivecskében meglengeti s az ághalom alá dugja; mintha az ősvilág fészkébe rejtené óvatosan.
Csakhamar felcsillan a tűz, hogy virradni segítsen. Az Uz Bence félorcáját megvilágítja, a másik még az éjben marad, mintha félálarcot viselne a legény.
Mellette a szironyozott, himmelvarrt borztarisznyából kinőtt a fenyővizes üveg nyaka. A virágzó bokron durva üngje szárad. A lombkaliba üstökén sajtocska csüng. Az értékesebb holmit belül rekkentette el a szénaágy alatt. Itt őrzi a baltacska a szeretőjétől hozott jegykendőt, finánclábu dohányt s miegymást.
Koldusélet biz’ ez, de Uz Bence nem azért haragszik. Bénit várja, – az öccsét, – akit másfél napja már, hogy Ajnádba szalasztott Tsinód Évához, a szeretőjéhez; – de csak nem jön a fiu.
A töméntelen fényes vakondturás lassan tünedezik az égről. Az áldumáscsillag rég dolgára ment már, s a kunyhóba tekintő éppen most készül belehullani a hajnalszakadékba: – Hej csak a fiú nem jön, hiába várja Benci bátyja. A hold sarlója még az égen képpedezik.
Erre képzeletben felülteti Tsinód Évát, ahogy eleink szűz Máriátszokták. Valami foszlányfelhő ugy hajlik a hold két szarva közé, mintha Tsinód Éva ezüstpendelyben feléje kinálná a fenyővizet.
Az Öregisten rég kimustrálta az eget mikor sánta lován arra hujjongatott Bartis Fürge Mózsi. Neki odakiáltott.
– Te! – Nem láttad-e az ecsémet?
Bartis oda se pillant, nem azért, mintha nem értené a szót, de elébb elvár két kiáltást. A harmadikra aztán oldalbordán rugja a lovat, s csak messziről bőgi vissza.
– Az ecsédet-e? Abbiza zsidóravatalon fekszik.
A zsidóravatalon fekvés azt jelenti, hogy a fiatal Uz részeg fővel eldőlt valahol az uton. Arra is jó ez az ajnádi mondás, hogy pásztor délig ne várja őt Uz Bence. Pásztordél pedig akkor vagyon, ha már a bika lapockájáról nem száll fel a kék döglégy s a pap udvarán a csirke arany ülepére esik és két viaszlábát a napnak feszíti.
Tisztességeset káromkodik a hirre a legény, de nem azért, hogy Krisztust sértse; hanem csak így messziről jósolgatja az öccse jövőjét.
A Béni-fiu mikor megjön még nagyobbakat káromkodik. Ő se Krisztust akarja bántani, csak a bátorságát bizonyítja.
– Súj egye meg, ott felejtők a Jobbsincs muzsikáját a Tsinód Éva aklakában, – kérkedik hetykén.
Benci nem békül, még mindig füstös a két szeme.
– Tán csihánra töptél? – mókázik a gyermek. – Jobb, ha készülsz, mert azt üzente a szeretőd, hogy az új templomban elsőnek lakodalmaztok.
Sok ennyi jó hir egy legénynek. A megirdalt szalonna reszketni kezd a kezében. Káprázó szemei előtt az erdőnek lobbanásai lesznek. Ilyenkor nincsen benne szomoru madár s fekete virág.
Szótlanúl ebédfőzéshez látnak, mert fejük felett az ujulástól nedves fenyőtobozok délebédre harangoznak. A szolgafán függő üstöcskében csakhamar buzog a viz. A sárga lisztet belehintik, mintha virágporból főznék az ebédet.
És minden megünnepli a két árva legény szegény táplálékát. A föld virágokkal van kivilágitva a tiszteletükre. A fák lábain moha tündöklik. Az eper odasiettében betörte az orrát. Házukra, a százados bükkfára borostyán és iszalag kúszott, hogy a fazekukba tekintsen. Pléhkanalukba édes bimbók lengenek bele. Az özvegy-fű szemérmesen felpillant lila keszkenője alól és fülükbe suttog. Elfeledte, hogy már egyszer az ördög ezért leharapta a gyökerét. Körülötte minden virág. A két legény is virág, fordított virág, melynek felül van a gumója.
– Hát szép az a templom? – veti fel a szót Benci nagyon későre.
– Szebb nem es lehetne. – A tornya Isten szomszédja. Vasárnap választják a szentjit neki. Az orgona is készen van. Úgy szól, mintha erős üdő volna benne.
Uz Bence sokáig elábrándozik. A messziségbe tekint, ahol, ott lenn Ajnád-felé bárányfelhők jelzik a szeretője lépteit, s az orgonasípokban vigadozó ének alszik. A nyáj felett a kormos bika vadszomjas vágyában elbőgi magát és megküzdik az anyafölddel.
– A nagy hirös gazdák titokban a pap nyakára járnak, – kezdi a szót a kisebbik Uz, – mert mindenik a maga szentyiről szeretné elnevezni a templomot. Csúf harc lesz vasárnap, – véli Benci, és fáradtan ásit hozzá.
– Nyugodj egy kurtát, – dédelgeti a bátyja s az elheverő fiut a tekintetével még sokáig elajnározza. Majd felhujjantja a csordát és úgy imbolyog utána, mintha túl vitetné magát a fény határain. Valahol, a virág tövében leszurja a botját támaszfául és a feje elhajókázik rajta.
Fehér babvirág az a virág, amiről azt tartják, hogy az illata elmezavart okoz. Uz Bencének azonban ékes gondolatot okozott. Valahol a szive mélyén fakadott, s bűvös, lassu fundálással, mint egy zümmögő aranybogár, a szivecsúcsára szépen megérkezett. Ott azt mondta Uz Bencinek: Mi volna, ha a Tsinód Éva nevéről szentelnék fel a nevezetes templomot?
A vízben mosott arany esik a legmélyebbre, szegényember vágya a legelérhetetlenebb. Hej pedig ez aztán felséges nászajándék volna! Beh megemlegetnék. Nem válna az istennek sem szégyenire, csak az emberek kacagnának rajta, de hát mit tegyen, akinek az égvilágán semmije sincsen? Koldusember mindig csak a legnagyobbat adhatja, hiszen minden szava ugyis Istent osztogatja.
A lombkárpitok közűl biztatás szállott feléje. Jó, értő ember a pap, miért ne tenne a te igaz szándékod szerint? Igy lesz. Ne búsulj Benci, mert az Istent nem lehet pénzzel megvenni. A tiednél nagyobb jussa senkinek sem lehet.
A legény együgyű lényébe elragadtatás szállott és erre kendőzni kezdette minden a valóságot. A méhek porszemet vettek pici körmeik közé, hogy édességükben a földön tul ne szállhassanak. A levegő tele lett repülő drágakövekkel. A színeskalapu gombák olyanok, mintha olasz turisták volnának, kik a havasra mászkálnak. A sáfrányokon villog a kigyók nyála. A remek szinpadon dalolnak a madarak s ezt a végeláthatatlan életet a szemközti karcsu szirtszál tetején egy talpig virágos fával dirigálja a könnyű szellő. Minden azt mondja: Engedjétek, hogy ez az ember, az életnek az a szomorú és piszkos partja a vágyát teljesítse, hiszen a fák a földből isznak, a madár, ha akar, elalszik a levegőben is; a föld alatt is, a koponyán is kivirágzik az emberfejmoszat. Minden bele van határolva a lét örömeibe, csak az ember él a vágyakozásból. Szegény szerelmes legénynek lenni sem érdemes, olyan sokan vannak.
Igy áltatta a föld Uz Bencét. Hitt neki. Bensőleg áradozva vissza-térítette nyáját, levette a bokorról napillatu ingét, megvirágozta kalapját, gyengéden felserkentette öccsét és estrehajlóban, mikor már a szellemek kinozni kezdik a fagyökeret, bizakodón megindula Ajnád felé.
Mene, mendegéle tehát Uz Bence s addig ment, míg csak a két szeme maradott. A teste elfogyott a sötétségben. A falusi sötétségben az emberszem olyan, mint két fénytest, amely egymást őrizve, egyforma távolságban bolyong hontalanúl és minden pillanat változtatja színét. Ez a kinyilatkoztatás saját agyunk fényszóró játéka. Körül akkora a csend, hogy meg lehetne hallani, mikor a világrajövő gyermek megcsókolja az anyja szivét.
Már a pap kapujában állott Uz Bence, mikor a régi templom omladozó lépcsőjén felment a templom legidősebb szentje és rákiáltott a falura: – Él az Isten!
Az udvaron leány surrant a tejjel azon görnyedőn, ahogy kibujt a tehén alól. Rászólt a szájtátó legényre:
– Vigyázz te, mert béka ugrik a szádba.
– Itthonn-e gazdád – restelkedik Uz Bence.
– Jézuskát altatja, – ingerkedik a lány. – Mi dolgod vele?
– Ha a likas kalapomon keresztül megnézed a csillagot, akkor megmondom, – mókázik Benci.
– Majd ha az én fejemön lössz, – vág vissza a leány.
– Eljön annak is az ideje majd, ha a macska keresztül ugrik a hold karikáján, – vigasztalja Uz Benci és e kicsiny üdülés után megkeresi a pap kilincsét.
– Nagy dologban jöttem, – kezdi haloványan, és a két legény összebuvik az asztal felett, mert a pap is legény, amiért latinul téríti a népet. A fekete reverenda fénylik az erejétől, izgató vérétől. Nem hiába spórolja az ifjuságát. Az imádkozó két marokban is sokszor megérik a bűn, amikor cellája ajtaja előtt elmegy a világ.
– Mintha gyónnám, csak úgy mondom, – suttogta a legény.
A férfiak misztikuma rájok ereszkedik és a következő pillanatban egymás lélegzetéből élnek.
– Éva legyen az új templom szentje, – esedezett a szerelmes legény tüzes homlokkal.
– Annyira szereted?
– Csak őt látom nappal és éjjel, ezer alakban. A fák síma leveléről ő csuszik elibém, a tüzemben is Tsinód Éva táncol… Ha azt ki tudnám mondani! – sóhajtott a legény.
A tompa lámpafénynél hallgatagon nézte egymást a két legény. Fölöttük az ingaóra csillogó szára járta utját egyik legény homlokától a másik legény homlokáig és hordozta aranylapján a kicserélt gondolatokat. A pap arcáról átvitte a pirt a legény barna fejére, onnan visszahozta a szerelem gyönyörü ingerét, a nyugtalanságot s a szegények teljesíthetetlen álmainak mélységeit itéletre vetette, mintha azt mondaná:
– Te pap, ki Isten szolgája vagy; melyiket választod? őket-e, kik pénzzel tömik templomod üres kincstárát, vagy ezt a sehonnait, kicsiny életet, az emberiségnek ezt a láthatatlanul kipattant forró rűgyét? Melyiket tűzöd Istened mellére?
– Nézd fiam, – mentegette magát a pap, – én nem határozhatok. A falu a kegyúr, az egyháztanács dönt a templom neve felől.
Uz Bence hangtalanul küzködött magában, aztán felszegte a fejét.
– Igy is jól van.
Bucsuzóúl egyszerüen ennyit mondott:
– Nincsen annyi keserü búbánat az imádságos könyvében, mint amennyit a tisztelendő úr nekünk okozott. Hej rossz ember, ki a koldust veri agyon!
Olyan volt a legény szive, mint egy megőszült angyal.
Az asztalon ott volt a kis gyöngytarsoly, melyben az Ur testét hordozzák a betegekhez, kik a mélységből kiáltanak fel az ismeretlen hét kapu felé, csak az Uz Bence megőszült angyala nem vigasztalódott. A pap tekintete az ostyahordozó szelencére esett és megdöbbent. A breviárium igéi fülébe zúgták a boldogságos Isten vádjait. Ifjú szívében a szerelem megértésének betemetett kapui megnyiltak és az egyház szép szűzeinek mosolygása felbátorította. Öreg szentek megfeddeték, hogy az élet és világ jogai ellen cselekszik. A pap elnyomott érzésvilága lassan tündökölni kezdett s az élet kényszerűségeitől eltépte magát. Tiszta leányok szűzies alakjai suhantak át emlékezetén, kik az emberi nem új sarjadékait szűlve, értelemmel ruházzák fel a mindenséget és megékesítik csókjaikkal a teremtő fonnyadó kezét. Gőgös parasztok pénzét, az eklézsiavezetés hazug okosságát, a pályán emelkedés erőszakos meggondoltságát elűzte magától, hogy szárnyaló fiatalságának álmait ne kelljen tovább megtagadnia.
Felrázta az esengő parasztlegényt.
– Vagy én hagyom itt az eklézsiát, vagy a Tsinód Éva nevét fogja viselni az új templom. Légy csak ott vasárnap a falu gyülésén.
A legény benseje erre elkezdett zengeni, mintha egy kristály pohárnak a peremén borbamártott újjal csodásan zenélne valaki. Majd a kis vak házak üstöke alatt elindúlt Uz Bence Alszeg felé és az üdvözitő hirrel bedugta a fejét egy virágos ablakon.
– Édes rózsám, Tsinód Éva, ne ijedj meg, mert csak én vagyok…
A falombok árnyai és a hold megtört fénycserepei nesztelenűl hullottak rá a csendes falura. Csak néha sóhajtott fel az alvó fecskefészkekben egy-egy világba készülő életembrió.
Székely monda szerint Szűzmária minden vasárnap reggel megszárítja Kicsijézus ingecskéjét s ezért akármilyen felhős az ég a nap mégis kiüti az orcáját. Ezzel a kicsijézus-ingecskével öltözteti fel aztán a havasok világát és üdévé, csillogóvá, gazdaggá válik erre a napra Székelyföld. Nem csoda, hogy Uz Bence dalolva ereszkedett le Ajnádba, a szentválasztó gyűlésre, hiszen a madár és a szerelmes legény egyaránt dallal imádkozik. Az útja elébe ingó virágos galyaknak is megmondja, a patakból kivillanó pisztrángoknak is odakiáltja:
– Nagy dicsőséged lesz ma neked Tsinód Éva. Az útszéleken álldogáló cimborák sem csintalankodnak vele, hiszen ő is elkerűlt a lépteivel a mezőn jöttében minden virágot.
Emlékezetes sokadalom volt már a pap udvarán, amikor Uz Bence megjelent. A hires gazdák már javában vetélkedtek és izzadtak gőgjükben.
– Első falu vagyunk, első szent kell ide, – recsegett az egyik. – Ajállom Szentpétert!
– Fejjebb! – rázta az öklét Kűs Dani Jóska. – Ott van Szen’ József – s az ótárt én fizetem.
– Nem nyugszok belé emberek. Megajánlom a zesszes harangokat s az orgonát, az oskolát ellátom télire fával, ha nem tágitunk Szenmiháj mellől, – semmizte le Apor Mihály uram és már hajlott is a hangulat az arkangyal mellett, de szót kért Apa Mózes és büszkén odavetette a papnak:
– Irja tiszlen’dúr. – Úgy nézem, hogy itt pénzre megyünk. Nohát, ha én megszámítom, az úristennek is két krajcárral van többje. Egyedűl állom az egész templomot.
A pap elsáppadt majd elöntötte a vér és a konok paraszt szeme közé vágta:
– Gazember szentségtörő!
– Én-e? – bődült fel Apa Mózes.
A pap visszacsattant úgy nevezett „szent haraggal“:
– Temagad!
– Világháborító botrány! – sikoltozták a fehérnépek. A legények a bicsakot oldozták a derekukról, de a pap mást gondolt és félelmesen kinyulva a tömeg felett, keményen intézkedett.
– Kérem az egyháztanácsot…
Ekkora veszedelemben szóba se jött a szegény legény vágya. A szép leány remegve állott mellette, ahogy a madár álmában megérzi a tüzi veszedelmet és káprázatában mégis beleröpül. Az emberek egymás izzó szemeit számlálták s az öregbetüs rózsás kertekből a félelem a földre ejtette a levendula füvet. Csak hamar visszatért a fehérszáju pappal az élén az egyháztanács.
Apa Mózes előállott és megilletődött bűnbánattal, busa fejét lehajtva megkövette a megbántott Istent és a papot; mire a pap az izgalmakban megfogyatkozott síri hangon kihirdette az egyháztanács itéletét:
– Apa Mózes atyánkfia nemes ajánlatát pedig elfogadjuk.
Ideje volt. Az eget sűrű viharfelhők kezdették belepni. A havasok mélyén már földetrázó dörgések morajlottak. Számba se vette senki, mikor egy leány felsikoltott.
– Sűlyedjen el hát az Apa Mózes temploma!
A havasok alatt borzalmas a zivatar. A szörnyű erő ráfekszík a kis hajlékokra és megostorozza a félelmében nyügő embert és állatot egyaránt. A mélységek infernális bőgésébe gyermekek sírnak bele és a fák recsegve törnek szét a haragvó Kárpátok öklei alatt.
A pap félelmében szembetartja a keresztet a viharral és elborult szemekkel, mint a féreg, igyekszik hatalmát összeszedni.
A szertartásos könyv levelei zizegnek a kezei között.
Adjuro vos nubes per Deum vivum… Az élő Istenre megesketlek titeket felhők, hogy ne temessétek el a régi világot.
Az öreg templom penészes szentje újra felmegy az omladozó toronyba, ahol a harangok érckelyhében érik az idő és itélet. Gyenge hangján biztatón rákiált a falura.
– Mégis él az Isten!
A havasok lábától még vissza néz rá Uz Bence és a fellobbanó villám fénye bevilágít káromkodó szájába és hosszasan eldereng a szeme tükrén. A szeméből kiesik a könny, mintha az isten melléről hullott volna le az elgondolt új életnek odarejtett nedves kicsi rűgye.