A létai fuvaros.
Nagyon sürgős menetele volt a megyei orvosnak, éjszaka kellett még hat mérföldnyi távolba utaznia, fuvarost hivatott, megmagyarázta neki, hova vigye, azzal összepakolt, bundájába vágta magát s mondta neki, hogy csak hajtson szaporán, de vigyázva.
A mint a határból kiértek, a fuvaros beszélgetéshez kezdett, de nem kapott választ; hátra néz, hát látja, hogy az orvos aluszik.
No, ha aluszik, akkor ő is megállitja a lovait, kifog, leszerszámoz, a lovakat kicsapja a gyepre legelni, maga meg lefekszik a kocsi mellé a szűrére s követi a jó példát.
Reggel jókor felébredt az orvos, a fuvaros épen akkor fogta be a lovakat.
Az orvosnak ugy tetszett, mintha nagyon ismerős volna az a város, a melyet a közelben lát.
—Nini, hol járunk már?
—Hát csak itt vagyunk még Léta mellett.
—Hát hogy a ménkübe lehet az?
—Csak ugy biz' a, hogy láttam, milyen jóizüen aluszik a tekintetes ur, nem akartam, hogy a döczögős ut fölrázza az álmából.
Tehát az orvos a nagy sietséges igyekezettel azt nyerte, hogy egy éjszaka kinn hált az ég alatt a szekéren—jó vetett ágya tőszomszédságában.
Hogy fejezi ki a süketnéma jelekkel Deák Ferenczet?
Egy dunántuli fürdő látogatói előtt általánosan ismeretes egy születésétől fogva süketnéma földbirtokos, ki különben sokoldalu müveltséggel s igen kedves kedélylyel bir s csak ugy elpolitizál a közügyekről jelekkel, mint a leghangosabb szónok;—feljegyzésre érdemes, a hogy e néma honfi szokta Deák Ferenczet kifejezni, mikor felőle értekezik:—először a bajuszán egyet sodorint, ez annyit tesz, hogy „magyar“, azután összefogott öklének hüvelykujját kimereszti, ez azt teszi, hogy „első“;—és igy „első magyar“, ebből aztán értheti minden ember, hogy „Deák Ferencz“.
Miért vagyunk kénytelenek politizálni?
Fürdő-helyeken ugy tesz a sors a társasággal, mint egy tuczat kártyával: összekever alsót, felsőt, királyt, disznót. Az ember megismerkedik egymással, mert kénytelen vele s ott ül aztán egy szép esős idő alkalmával a veranda alatt X. gróf, Y. grófné két kis fiával, Z. gyapjukereskedő, 2. szinész, A. gőzhajó-kapitány, C. tiszttartó, D. lapszerkesztő, E. orvos, F. tisztelendő ur, G. dandy, azután táblabiró Tallérossy fon Zebulon, aztán meg egy vad poéta.
Beszédbe kell elegyedni egymással, mert az eső nem ereszt sehova.
C. tiszttartó elkezdi a lamentot a rosz termésről;—kifagyott a repcze, buza a télen!
A vad poéta bele szól, hogy mondjon valamit:
—Csodálatos, hogy csak a zab nem fagyott ki a télen.
A tiszttartó végig nézi szörnyen: „zab? télen?“ Itt aztán vége minden discursusnak.
Z. kereskedő kezd ujra bele; milyen rosszul kel a gyapjú!
2. szinész nem állhatja meg, hogy hozzáértését ne tanusítsa a következő észrevétellel:
—Különös, hogy csak a kecskegyapjunak van jó ára, a zigayának.
A kereskedő nagyot bámul: „zigaya? kecskegyapju?“ Nincs aztán több kedve diskurálni.
X. gróf el akarja ütni a dolgot s hogy kisegitse a szinészt zavarából, azt kérdi tőle, hogy micsoda operákban szokott énekelni.
Az pedig történetesen drámai szinész, s szörnyen apprehendál a kérdésért.
Szerencsére éppen arra hajtat a gróf négyes fogata s magára vonja a közfigyelmet: gyönyörű telivér lovak.
A gróf oda fordul hozzám, hogy mit szólok lovaihoz? Én valami nagyon hizelgőt akarok mondani és azt mondom: „ugy-e bár ezek poroszka lovak?“
Persze én életemben egyszer ültem lovon s nekem az tetszett, hogy az poroszka volt.
A gróf félre néz, elejti a szemüvegét, s félbeszakad az értekezés.
Erre D. lapszerkesztő, hogy jóvá tegye hibámat, a grófnénak kezd el udvarolni, egyik távollevő testvérét magasztalva előtte, a kivel a grófnő köztudomásra már régóta legmélyebb fachéeban van.
A grófné társalkodónéja igazitani akar a görbe mulatságon s átviszi az irodalmi térre a konversacziót, azt kérdezve D. lapszerkesztőtől, hogy ilyenkor, mikor nincs otthon, ki nyomtatja az ujságot?
Ennek sincs aztán kedve több előadást tartani.
Most a dandy lép fel s a tisztelendő atyának kezdi magasztalni a coelibatus institutiójának magasztosságát; mire a tisztelendő ur megjegyzi, hogy ő ugyan feleséges ember s unitárius pap Csíkben, az aztán keresztyénileg kisegiti a dandyt a zavarból.
F. a gőzhajó kapitányt interpellálva, hogy vajjon csavargőzös-e már a hajója? Persze Csíkben azt is hihetik, hogy ha sokáig csavarog valaki a gőzösével elébb-utóbb csavargőzös lesz abból.
Majd a gazda-ember fogja elő az orvost s kezdi az orvosi tudományokban való jártasságát az által napfényre hozni, hogy megmagyarázza neki, miért vasas ez a savanyuvíz? Mert magnesia van benne, s a mágnes magához vonja vasat a levegőből.
Az orvosnak szeme-szája eláll e fölfedezésre.
Itt megint elveszne a homokban a társalgás szűken eresztő patakocskája: ha a kereskedő a grófnétól meg nem kérdezné: hogy ugy-e bár ikrek ezek a kis gróf urfiak?
—Igen is. Ikrek.
—Mind a kettő a nagysádé?
Megint végünk van.
Most aztán a gróf akar velem beszédbe elegyedni:
—Hexameterekben szokott ön irni, ugy-e, vagy pentameterekben?
Ahán! Ez revánzs volt a poroszka lóért!
S így akadunk fel, valahányszor elakarunk indulni, mig végre Tallérossy Zebulon kitalálja a nyitját: elkezd politizálni; ott azután mind otthon vagyunk, nincs járatlan elme, nincs bátortalan hang; bele szól gróf, grófné, gazda, kereskedő, orvos, gőzhajókapitany, szerkesztő és poéta; egyszerre hatan is beszélünk s mégis értjük egymást.
A szórakozott.
Az én nagybátyám a mértéktelenségig nagy régiségbuvár volt, s mikor belemélyedt, azt sem tudta, hogy ebédelt-e már, vagy sem.
Egyszer azt kérdezte tőlem: „él még önnek a megboldogult édes atyja?“ Máskor meg egy özvegy unokahugának mondta azt, nagy panaszára, hogy a férje meghalt; „S nem volt több annál az egynél?“
Máskor valami idegen háznál volt ebéden, s valami szörnyü kozmás ételt hoztak fel: „bocsánat, szólt a házi gazdához, hogy ez a pecsenye olyan kozmás; de a feleségem beteg, nem láthatott a konyha után.“ Vacsoránál pedig az történt meg rajta, hogy nagyot ásitott; fölkelt, karját nyujtotta a házi asszonynak: „gyerünk már aludni, kincsem.“
Egy izben a megboldogult akadémia elnökéhez (tán az akadémia megboldogult elnökéhez? Szerk.) volt ebédre hiva, s összebeszélt egy másik tudományos barátjával, ki szinte hivatalos volt az ebédre, hogy együtt menjenek oda. Ez történet buvár volt. A történetbuvár a rendes idő előtt fél órával megjelen nála, tudva, hogy ez az egészet rég elfelejtette. Nagybátyám, természetesen sem öltözve, sem borotválkozva nem volt még. A mig ezt elvégzi, kérte a tudós kollegát, sétáljon át a könyvtárba s mulassa magát könyveivel.
Az alatt pedig, a mig megborotválkozott, rég elfeledte, hogy valaki van a könyvtárában; elment, bezárta az ajtót, megjelent az elnöki ebéden, azt végig ette és itta, legkisebb lelkiismeretfurdalás nélkül, s jó későre vetődött ismét haza.
A mint a könyvtár ajtaján benyit, akkor hül el, hogy a történetbuvárt ott látja maga előtt. Ezt biz idezárta szépen.
Az a legderekabb, hogy a történetbuvár akkor is olvasott, s midőn nagybátyám belépett, azt kérdezte tőle, hát még sem megyünk ebédelni?
Régészeti kutatásai közben sokat járt az erdélyi havasok közt gyalog és loháton.
Egyszer Vidránál hált meg, a vízesés alatti fogadóban. Reggel mondja az oláh nemesnek, a ki ott a gazda, hogy hozassa elő a lovát. De a mig azt nyergelték, sok idő telt bele; az ő feje teli volt a „római kapu“-val; a lovagostorral addig ütögette a csizmaszárait, mig azok elindultak vele, s ment aztán az uton végig, abban a hiszemben, hogy lovon ül, mindaddig, mig a patak utját nem állta. Már most, hogy ugrasson ezen keresztül. Szerencséjére egy jámbor oláh jött rá szemközt. „Ugyan földi, szól a tudós fogja csak a lovam kantárát, mig leszállok róla, aztán majd átvezetem a vizen.“ Az oláh világositotta fel aztán, hogy egy csepp ló sincs alatta.
Egyszer meg a színházba ment a Próféta előadására. Előadás alatt eszébe jutott, hogy neki van valami ócska okirata e felől a leydeni próféta felől. Nem nyughatott, keresztül furakodott a zártszékéről a zsufolt házon, hogy hazamegy, azt megnézi. Otthon a szállása ajtaján csenget. Az inas belülről kikiált: „nincs itthon a tekintetes ur, a szinházba ment.“
A tudós erre nagy mormogva megfordul s visszamegy a szinházba, az egész uton azon töprengve, hogy hogyan találja ő már most meg azt, a kit keres—annyi ember között.
Hanem egyszer aztán ő is kapott revancheot a feleségétől annyi szórakozottságért. A menyecske fiatal volt és szinte feledékeny, mint ő. Volt egy házi barátja a tudósnak, a ki inkább kereste azt, a mi uj, mint a mi régi. Hát egyszer nagyon gyanus társalgás közepett lepte meg őket a régiségbuvár.
—Né-né! kiált fel az asszony;—te rólad egészen elfelejtkeztem!
Conjugatiói minták, kezdő diplomaták számára.
Én félek, te félsz, ő fél.
Mi félünk, ti féltek, ők félnek.
Én félek te tőled, te félsz én tőlem, ő fél mind a kettőnktől.
Mi félünk magunktól, Ti féltek egymástól, Ők félnek mindenkitől.
Én félek, hogy ott hagysz a sárban,
Te félsz, hogy ott hagylak a sárban,
Ő fél, hogy beleviszszük a sárba.
Mi félünk, hogy ti nem féltek,
Ti féltek, hogy hát ha mi sem félünk,
Ők félnek, hogy miért félünk?
Én félek, mert jó félni,
Te félsz, mert szeretsz félni,
Ő fél, mert tud félni.
Mi félünk, mert megtanítottak félni,
Ti féltek, mert hasznosnak látjátok félni,
Ők félnek, mert nem tehetnek máskép.
Én félek elkezdeni valamit,
Te félsz folytatni valamit,
Ő fél bevégezni valamit.
Mi félünk, hogy megcsaljuk egymást,
Ti féltek, hogy megcsal benneteket más;
Ők félnek, hogy hátha már megis csalta őket valaki?
* * *
Hány percz telik bele, a mig a magyar napszámos, a mikor nagyon sietős a munka, a pipájára rágyujt?
1-ső percz. Kiveri a bagót a pipából.
2-ik percz. Belefuj, hogy jól szelel-e már?
3-ik percz. Lecsavarja a szopókáját s azt is külön kifujja.
4-ik percz. Megnyálazza a pipaszár végét, hogy erősen álljon a makrában.
5-ik percz. Előkeresi a dohányzacskót a korcza mellől.
6-ik percz. Kicsavargatja a dohányzacskót.
7-ík percz. Megtömi belőle a pipát.
8-ik percz. Meglóbálja a dohányzacskót, hogy összemenjen benne a dohány.
9-ik percz. Megint eldugja a korcza mellé.
10-ik percz. Agyarába fogja a pipát.
11-ik percz. Előkeresi egyik zsebéből a tűzkőt, meg a taplót.
12-ik percz. A másik zsebéből meg az aczélt.
13-ik percz. Elkezd csiholni.
14-ik percz. Rá üt a körmére.
15-ik percz. Ekkor megforditja a kohát, a hol még nincs elkopva.
16-ik percz. Tovább csihol.
17-ik percz. Csóválja a fejét, hogy a tapló nem akar meggyulni.
18-ik percz. Mégis csak kiüt valahogy.
19-ik percz. Elkezdi a taplót funi, hogy jobban égjen.
20-ik percz. Ráteszi az égő taplót a pipára. Lenyomja rá a körme lapjával.
21-ik percz. Lecsukja rá a kupakot.
22-ik percz. Elkezdi színi a pipát, de nem szelel, mert nagyon meg van tömve.
23-ik percz. Megnézi, hogy mi az ördög lelte a pipáját, hogy mégsem akar égni.
24-ik perez. Ekkor aztán dühösen hozzá fog a szívásához, mig végre 25-ik percz. Csakugyan eljut odáig, hogy elkezd a pipája füstölögni. Akkor aztán folytatja a munkát.
Allegória ujabbkori politikusok számára tanulmányul.
A sümeghi uradalom egykori igazgatójához, Kisfaludy Sándor testvéréhez, odamegy egyszer egy patak-molnár, szerződése megujitása végett, s alkalmat vesz egyuttal panaszát előadni a felett, hogy bizony nagyon kevés annak a malomnak a vize.
—Kevés biz az, de már arról nem tehetünk.
—Én tehetnék, ha megengedné az uradalom, mond a molnár.
—Halljuk: hogyan?
—Hát a mi viz már egyszer lefolyt a malomról, azt megint csatornán át visszavezetném a patakba, hogy ujra a kerékre menjen.
A jó Kisfaludy elővette minden hydrostaticai tudományát, hogy felvilágosítsa a merész vállalkozót, hogy ez lehetetlen, ez képtelenség, ez minden természet-rendet megcsufoló gondolat, de a molnár csak nem tágitott.
—Meglehet az, csak az ember nagyon sok czikk-czakkot csináljon a csatornával, aztán nagy kerülőt tegyen vele.
A jámbor aztán egész élete keresményét mind bele ásatta a csatornákba; csinált sok czikk-czakkot, nagy kerülőt; de a viz azért nem folyott vissza az ő malmára.
Malitiósus észrevétel.
Egy fiatal kritikus és szinte fiatal irónő igen hevesen disputáltak egyszer egymással; egyszer aztán az irónő testvére nem állhatja tovább, beleszól:
„Ugyan ne veszekedjetek már olyan nagyon, még valaki azt gondolja, hogy férj és feleség vagytok.“
Amerikai házasság és elválás.
Miszter Plock és misztrisz Flock elhatározták, hogy egybekelnek, s felkeresték e végett reverend Clockot, hogy eskesse őket össze.
Reverend Clock rövid czeremoniával férjet és feleséget csinált miszter Plockból és misztrisz Flockból, rájuk adván a szokott áldást; hogy már e szövetségben csak a halál választja el őket egymástól.
Másnap visszatértek hozzá, hogy nem ér ez semmit, válaszsza el őket megint.
Jól van, monda Reverend Clock: és kivitte őket az udvarra. Ott megfogott egy tyukot. Annak a két lábát kezébe adta a férjnek, a nyakát az asszonynak, maga pedig fogott egy éles bárdot, s derékon ketté vágta vele a tyukot.
—No, már most „a halál választott el benneteket“, mehettek a.... majdnem megmondta hová!
Tud németül.
Meghalt a gyönki pap, Sebestyén Péter, ki egyszersmind német pap is volt. Mikor már a templomba mentek, kérdi valaki a végtisztesség tevők közül, hogy hát a német actor ki lesz? De hát ki is lett volna. Kálvinista embernek, mióta Göttingába, Jenába nem járunk, gyenge oldalát képezi a német nyelv. Ott sültek, főttek, szégyenkedtek a tiszteletes urak, senki nem merte a több készületet igénylő német halotti beszédtartást elvállalni. Ekkor alázatos szerénységgel elő áll Sziládi László, az országos hirüvé vált rögtönző, ki alig volt még akkor fél éves káplán, s igéri, hogy ha a nagytiszteletü uraknak nem derogál, fog egy kis kurta siri beszédet tartani a temetőben németül. Neki örültek az öreg urak.
Álmélkodva hallgatta mindenki az ifju próféta elragadó szónoklatát. No, ez lesz a mi papunk, mondák a gyönki sógorok. Valóban mindenki el volt büvölve a szónok gyönyörü előadásán—s már-már bevégzendő vala beszédjét, midőn igy szólt: „ja meine Kristen hier ruhen ihre Pulvern“, s a gyászkönyüket elfojtott kaczaj váltotta fel, mely aztán biz a német papságot is elfujta
A hajdankori kritika és antikritika.
Dyoniz verseket irt. Filoxénosz pedig kritikákat.
Csakhogy Dyoniz a mellett még király is volt; Filoxénosz pedig, szokás szerint, szegény ördög.
Azért Filoxénosz mégis megkritizálta Dyoniz verseit, s nagyon roszaknak találta azokat.
Ezért meg aztán Dyoniz fogta nyakon Filoxénoszt, s bedugatta a börtönbe.
Azután megint irt egy kötet verset Dyoniz, s mint minden poéta, azt hitte, hogy ezek már jobbak, mint az előbbeniek voltak.
Előhozatta azután Filoxénoszt s fölolvasta neki az ujabb költeményeit:
—Nos, mit szólsz ezekhez?
Filoxénosz pedig azt felelte neki:
—Ereszsz a tömlöczbe vissza!
Nagyon alapos megjegyzés.
Két nap egymásután ez a két darab került szinre a nemzeti szinházban: „a czárnő“ és utána „az észak csillaga“.
A második darab végén egy jámbor családapa igy szól a gyermekeihez:
—No lássátok! Ilyen vak a szerelmes ember. Ez a Péter czár meg ez a Katalin jól láthatták a tegnapi darabban, hogy milyen rosz házaséletet fognak együtt élni, és az sem volt nekik elég okulás, hogy a mai darabban mégis nagy vigassággal össze ne keljenek.
A hordón lovagló magyarok.
Barabás Miklóstól hallottuk, hogy egy angol műtárlaton lát egyszer egy képet, mely egy sziklás vidéket ábrázol, a sziklákról patak omlik alá, a patakon nagy boros hordók usznak, felkoszoruzva, a hordókon pedig ujjongató emberek ülnek, a hydrostatica minden szabályaival daczolva.
Kiváncsi volt megnézni a tárgysorozatban, miféle szörny fantázia szüleménye lehet ez a teremtmény? s olvasá a következőt:
„Szüretelő magyarok Korinthiából, kik a Tisza hátán szállitják haza borral töltött hordóikat.“
A jó anglus ilyennek képzelte a szüretet, a korinthiai magyarokat és a Tiszát.
Az Idők Tanujában néhány classicus latin költeményt olvasunk padre Grando sziciliai jezsuita atyától, mely annyira megnyerte tetszésünket, hogy nem tagadhatjuk meg magunktól, hogy legalább az utolsó stropháját meg ne ismertessük olvasóinkkal.
„Votis tamen precor meis,
Parce Christe, parce reis,
Sive Turcis, seu Judaeis,
Sive Scribis[2] Pharisaeis,
Sive secta Sadducaeis,
Sive moribus Hevaeis,
Amorrhaeis vel Hetaeis,
Chaanaeis Jebusaeis,
Gergesaeis, Pheresaeis....
Dona eis requiem.“
[2] (Ezek valószinüleg irók.)
Cserében.
Vámbéry beszéli, hogy egy angol hittéritő járt Teheránban, s ott sikerült is neki egyetlenegy perzsát megtériteni, jó ötven arany fizetésért.
A missionárius aztán odább ment. Mikor ismét visszakerült Teheránba, mondják neki, hogy a hive ismét áttért a mohammedán hitre.
Az angol mindjárt biró elé idéztette a duplán renegátot, s beperlé—mint szerződés-törőt.
A vádlott perzsa nem tagadott semmit.
—Igaz, mondá, hogy te adtál nekem ötven aranyat, hogy legyek érte ánglus; én elvettem az ötven aranyat s voltam érte öt hónapig ánglus. Ez tőlem elég volt. Ha kevesled, hát akkor adok én neked ötven aranyat, s légy te azért öt hónapig mohamedán.
Az angol nem állt rá a csereszerződésre.
A világ-helyzetről.
(Fk.) „Bonaparte locutus est!“—Ismerjük a Napoleonidáknak azt a szokását, hogy beszédeiket mindig a hallgatósághoz szokták idomitani. I. Napoleon azt irta 1797-ben Károly főherczegnek, hogy: „Egy emberélet megmentése többet ér, mint a csatamező minden diadala.“ S ugyan ő volt, ki később Berthiernek azt mondta, midőn ez az összeirási lajstromot kezébe nyujtá: „És e szerint havonként volna elkölteni való tizezer emberünk.“
III. Napoleon mindég az ellenkezőjét szokta mondani annak, a mit elhallgat, tavaly azt mondta az orosz gorombaságokra, a mit de Vichy válaszolt a haragos praelátusnak: „Az ilyen mennykövek ellen itt az oldalamon a villámháritó!“ Ez idén pedig egészen ellene intézett megtámadásra azt feleli, a mit Jean Paul idéz don Antonia d'Ulloa után: „Hogy ha az ember a Caiboa rovart széttöri a kezén, meghal a mérgétől: de ha lefujja, szépen megmenekül tőle.“
Tudjuk jól, mit mondott a korsikai azon kérdésre, miért oly kérlelhetetlen boszuállók földiei? „Mert azokat csekélységgel nem lehet megsérteni.“ Ebből értheti mindenki, hogy mit akartunk jelzeni?
III. Napoleon ugyan bizonyosan emlékezik arra, a mit Diderot mondott Katalin czárnőnek: „Ha fölséged, mint drámairónő megbukik, még mindig meg marad Oroszország czárnőjének; de ha én megbukom, mint drámairó, akkor én egészen megbuktam!“ Hanem azért alig hisszük, hogy vigasztalására szolgáljon az inversa ratio: „Ha én mint franczia császár megbukom, még mindig megmaradok—Julius Caesar élete koszorús szerzőjének.“
Nem! ilyen nagyra még a professzionátus irók sem becsülik koszorúikat.
Blücher is nevetett, mikor az oxfordi egyetem megválasztotta doktornak: „Tegyétek meg hát Gneisenaut is legalább patikárusnak, ő csinálja a piluláimat.“
Napoleon is aligha nem ilyen pilulákra gondol, mikor kiadja magát doktornak, a ki majd megfogja gyógyitani Európát.
Különösen az ujévi beszédeinél megszoktuk már azt kérdeni tőle, a mit Boilan kérdezett Mallebranchetól, mikor az panaszolta, hogy Arnould nem értette az ő művét az „eszmék világáról.“—„Tehát igazán azt akarta ön, hogy megértse valaki a mit ir?“
Azért mi is azt mondjuk, szerkesztő barátunknak, a mit Sieyes abbénak mondott az iskolás gyerek, mikor igy szólitá meg: „Adok neked egy almát, fiam, ha megmondod, hol van az Isten?“—„Adok én önnek kettőt, viszonzá az, ha megmondja, hogy hol nincsen?“ Tehát ön is, szerkesztő barátunk, nekünk tiz Napoleondort kinál, ha irunk önnek a felől, hogy mit mondott Napoleon?—adunk mi önnek huszat, ha azt megirja, hogy mit nem mondott el?
Egyébiránt Lamartine is megérkezett Parisba, de nem azért, hogy pique aux újra kezdje a képviselőségen a politikai gályát; még candidáltatni sem engedi magát, hogy is lenne candidatus ott, a hol már egyszer predicator volt?
Végül még egy élczet nem engedhetek el, mely most jutott eszembe és nagyon jó.
Az angolok, a mért Simonoskit porrá lövették, hadiköltség fejében 16 milliócskát követelnek a japániaktól. No ezek is elmondhatják, a mit a maroccoi bey mondott Du Quezne-nek, mikor fővárosát a francziák lebombáztatták, s aztán követelték a nagy hadiköltséget: „Mért nem szóltak nekem elébb? én fele árért is felgyujtottam volna magam.“
Különben a legujabb bonmot az, hogy Kasselben a deficit soha sem deficiál.
Viszonttalálkozásig!
Különféle prédikácziók egy és ugyanazon textus felett,
ha majd a fővárosi elegáns világ extra-papot fog tartani a maga számára.
Textus: Illés próféta pediglen sokat éhezék vala a pusztában, a midőn is a holló táplálta őt orrában hordott eledellel; elvégre pedig felviteték az égbe tüzes szekéren.
A közönséges pap a közönséges embereknek erről igy fog prédikálni:
„Hát biz, édes gyermekeim, a szegény embernek mindig az volt a legfőbb virtusa, hogy mennyi ideig birja ki a koplalást? Illés próféta im példát adott nektek, hogy az ember nem azért született, hogy egyék, hogy a hasát megtömje, a háját megnövelje; hanem hogy elmélkedjék a világ mulandósága felett.
Mi volt az a próféta a régi időkben? nem más, mint mai világban az újságíró. Voltak akkor is hamis próféták és igazi próféták, s láthatjátok, hogy az igaz próféták szine előtt még a hollók is ugy jelentek meg, mint előfizetők. Mert mit jelenthetett egyebet a próféta ölébe hullatott kenyér, mint kegyes subventiót; azért ti se legyetek rosszabbak a hollóknál, és praenumeráljatok az Idők Tanujára, a ki egyedüli igaz próféta jelenleg a pusztában.
A mi pedig a tüzes szekeret illeti, az nagy vigasztalására szolgálhat minden szegény embernek; mert ime, a hol szekerek vagynak, ott kocsisokra is szükség leend, és igy a szegény emberek mindenütt fognak munkát és conditiót kapni; ha jó bizonyitványuk lészen.
Hanem már most gyertek haza velem együtt édes gyermekeim, mert mingyárt jönnek az uraságok; s azoknak másformán fognak prédikálni, valamint hogy ti sem kivánhatjátok, ha egy csepp belátástok van, hogy ők együtt imádkozzák veletek azt, hogy: „Add meg mi nékünk a mi mindennapi kenyerünket!“ Miután ők zsemlyéhez szoktak.“
Az elegáns pap az elegáns közönség előtt pedig igy fog e felől elmélkedni:
„Nagyságos és méltóságos keresztyének?
Illés ur próféta volt, még pedig nem az a próféta, a mit most sokkal gyöngébben adnak elő a nemzeti szinpadon, mint Lagrange idejében; sem Schofka társa, a wetterprofét; nem is egy somnambule, ki entree mellett három kérdésre ad nagysádtoknak feleletet; hanem egy valóságos elegáns gavallér, a ki ha valamit mond, annak teljesülni kell. Ein Mann, ein Wort!
Hogy birtokos ur volt, az kiderül onnan, hogy pusztában lakott; tehát pusztája volt; er wohnte auf seiner Puszta. Vraisemblebalment azért éhezett, mert ez nála Hungercur vala. Hanem azért öltözetét el nem hanyagolta.
Kitűnik azon kor jeles institutiójából a hollókkal, melyek neki enni hordtak, hogy azon időben még a holló is, le corbeau! meine Hochgebohrenen, kötelezve volt, megadni az illetékes dézsmát, payer le dime,—az ő földes urainak.
A mi pedig a tüzes hintót illeti, melyen monsignore Illés elragadtatott az égbe, az nagysádtoknak nagy vigasztalásra fog szolgálni, hogy a más világon is vagynak equipageok, s ottan is elegáns fogatokon fognak járni azok, a kiket ez rang szerint megillet.
És most legmélyebb köszönetemet nyilvánítom méltóságtoknak és nagysádtoknak, hogy kegyeskedtek magukat saját személyükben megalázni, és hogy az alatt mig beszéltem, fennhangon nem diskuráltak. Legyen szerencséjük az angyaloknak máskor is elfogadhatni kegyelmességteket, s elegáns toilettjeikben minél változatosabb variácziókban gyönyörködhetni.“
Egy nap egy mandarin életéből.
Mikor Zin-Zin Tatárország kormányzó mandarinjává lett, elindula Pekingben látogatásokat tenni a többi collegáinál.
Kezdte a főmandarinon, Ling-ling-en, a hol is, chinai szokás szerint, egymást orraik összeértetésével üdvözölve, következő párbeszéd keletkezett közöttük:
—Óh sokféle érdemű Zin-Zin, mondsza miféle rendet akarsz te csinálni Tatárországban?
—Óh végtelen bölcsességü Ling-ling: azt fogom csinálni, hogy összehivom rögtön a tatár országgyülést; eléje adom, hogy küldjön követeket a te mindent helybenhagyó tanácsodba.
—És ha nem küld?
—Akkor szétkergetem; s egyenes választás utján fogok neked kötéllel annyi követet, a hányra szükséged van.
—Nagyon bölcsen gondoltad ki, óh Zin-Zin, tégy aképen. Itt jól fogadtatva, elment Zin-Zin ahoz a mandarinhoz, aki a külső hatalmasságokkal való ügyeket vezérli. Az is megkérdezé tőle, hogy mit akar csinálni a tatárokkal.
—Összehívom őket az országgyűlésre, s ott rájuk parancsolok, hogy jöjjenek fel Pekingbe.
—No, és ha nem jönnek?
—Akkor szétkergetem őket, s a kit megfoghatok, hajánál fogva huzom ide egyenes választás szerint.
—Óh azt ne cselekedd bölcs Zin-Zin, az nekem nem jó mulatság lesz; valamennyi ázsiai hatalmasság mind csak azt lesi, hogy mikor kap hajba a mennyei birodalom egyik fele a másikkal? hogy akkor ők is ránk rohanjanak. Erről a szándékról tehát tégy le.
Zin-Zin nagyon csóválta a fejét: egyik azt mondja, hogy jó lesz, másik azt mondja, hogy nem jó lesz, Ez már furcsa.
Mene tehát a harmadik mandarinhoz, a ki igazságot szolgáltat mindenkinek, akár kell, akár nem.
Annak is elmondá, hogy össze akarja hivni a tatár országgyűlést, hogy küldjön követeket Pekingbe; ha jön, jön; ha nem jön, hozza.
—Dicsőséges egy gondolat ez: magasztala érte a jogok mandarinja; épen most vettem egy nagy bambusz erdőt, alig várom, hogy elláthassam belőle igazságtevő czikkelyekkel a barbár tatárokat. Cselekedjél szándékod szerint. Erre megint büszkébb kezdett lenni Zin-Zin, s bekopogtatott azon mandarinnak ajtaján, ki a hadseregek fölött szokott rendelkezni.
Annak is elmondta, hogy mit akar a tatárokkal. Országgyülés, ha az makacskodik, erővel választás.
A seregek mandarinja pedig azt felelé neki, hogy ez istentelen gondolat.
—Majd én az én szép hadseregemet, mely nekem egészen kell, hogy a gonosz Taipingók ellen őrizzem a birodalmat, a te furcsaságod végett kétfelé osztom, hogy az egyik felével követeket fogdostass Tatárországban. Eredj a tatárba magad!
Zin-Zin erre megint kegyetlenül elszontyolodott s feljegyzé övéről lelógó tárczájába: kettőnek jó, kettőnek nem jó.
Mene aztán ahhoz a mandarinhoz, akire a bálványok tiszteletének rendbentartása vala bizva.
Annak is elmondá, hogy a tatár országgyüléssel nagyon röviden fog végezni; s ha máskép nem kap közülök követeket, a halálra itélt raboknak kegyelmez meg, azon föltétel alatt, ha idejönnek ülni.
Erre a szóra nyakába borult neki a kultusz-mandarin, összevissza csókolá orczáit.
—Ilyen ember kellett nekünk! Ez az igazi okos ember. Tedd azt minél előbb, bölcs Zin-Zin; a tatároknak nagyon sok arany, ezüst bálványuk van még; azokat én mind kicserélem tartósabb és szebb cserép és guttapercha bálványokkal; hatalmas ember vagy, óh Zin-Zin.
Zin-Zin maga is elhitte, hogy ő hatalmas ember, s most már egész biztonsággal lépett be a hatodik mandarinhoz, aki a pénzre vigyáz a mennyei birodalomban, hogy az valahol meg ne pihenjen, hanem szüntelen repüljön egyik kézből a másikba.
—Hát, hogy lesz, mint lesz? kérdé tőle a fináncz-mandarin.
—Minden jó lesz, összehivom a tatár országgyülést.
—Az még jó lesz.
—De nem sokat teketóriázok vele; ha nem küldenek Pekingbe követeket, megint szétkergetem.
—Az már nem jó lesz.
—Azután pedig kihirdetem a népnek, hogy fogjanak nekem minden pusztárul egy követet, s azt kötözve hozzák elém.
De már erre a pénzügymandarin oly dühbe jött, hogy a papirosnyiró ollóval rohant Zin-Zinnek.
—Hatsist ettél-e? hogy engemet meg akarsz rontani? kiálta a bámuló Zin-Zin fülébe; most sincs pénzem; ha te ezt teszed, egy batkát sem kapok kölcsön többet sem a belgáktol, sem a balgáktól, te mind szét fujod a kreditemet, mint egy kosár fosztott tollat.
Zin-Zin megrettenve támolygott haza; utközben följegyezvén övén lóggó tárczájába: három pro, három contra! Bráma legyen okos ezek között.
S azzal haza menvén lefeküdt divánjára, megtölté mákonnyal a pipáját és pipázott, és elaludt két álló esztendeig.
Regény tele grammokban.
—Uj genre.—
A régi módi regényforma levelekben már ócskaság.
1-ső telegramm. Gyémántfi Szivárványfihoz.
„Temesvár 1905. Május 15. Üzlet szilárd. Pókháló 10 fillérrel alább. Per font 25 aranykorona. Küldök 600 mázsát. Cserebogár keresett czikk. Kérek 8000 mázsát. Szilárd megrendelés. Három hónap a dáto. Gyémántfi, cserebogár paraffingyár tulajdonos.“
2-ik telegramm. Szivárványfi Gyémántfihoz.
„Párizs—udvari bál—pókháló harisnya,—üzlet brilliant,—pókháló rapid emelkedik. Összevásálni minden pókhálót a tout prix. Cserebogár abondant. Utánvétel mellett küldetik. Szivárványfi, pókháló harisnyagyár tulajdonos.
3-ik telegramm. Gyémántfi Szivárványfihoz.
„Kilenczezer tonna pókháló raktárban. Profit egy millio. Mi perczent nekem? Különben vállalat magam.“
4-ik telegramm. Szivárványfi Gyémántfinak.
„1¼ perczent sensalia.“
5-ik telegramm. Gyémántfi Szivárványfinak.
„Kevés.“
6-ik telegramm. Szivárványfi Gyémántfinak.
„1⅖ sensalia,—meg leány feleségül.“
7-ik telegramm. Gyémántfi Szivárványfinak.
„Hány testvér?“
8-ik telegramm. Szivárványfi Gyémántfinak.
„Solo.“
9-ik telegramm. Gyémántfi Szivárványfinak.
„Hozomány?“
10-ik telegramm. Sz. Gy.-nak.
„Minden mázsa után 5 korona.“
11-ik telegramm. Gy. Sz.-nak.
„Név?“
12-ik telegramm. Sz. Gy.-nak.
„Regina.“
13-ik telegramm. Gy. Sz.-nek.
„Jó“
14-ik telegramm. Sz. Gy.-nek,
„Forduló postán leány megy utánvéttel. Cserebogár utban.“
15-ik telegramm. Gyémántfi Kőszénfihoz.
„Gazdag bolond Szivárványfi leánya, mátkám, 45 ezer hozomány. Eskomptirozz rá 5 ezeret. Öregtől pénzt kapok, rögtön vissza. Lakodalomra jőjj.“
16-ik telegramm. Szivárványfi Kőszénfihez.
„Gyémántfi leányom veszi. Igértem 45 ezer hozományt. Adok csak 4 ezeret. Kölcsönözz. 1½ per mêse. Lakodalomra jőjj.“
17-ik telegramm. Regina Kőszénfihoz.
„Apám férjhez ad. Gyémántfihoz. Nagy szamár. Apám mondta. Még nem láttam. Leveleimet vissza. Poste restante lehet majd később. Lakodalomra jőjj. Schmukk hol?“
18., 19. és 20-ik telegrammok. Kőszénfi Gyémántfihoz, Szivárványfihoz és Reginához.
„Gratulálok. Pénz szűk.“
21-ik telegramm. Szivárványfi Regina Kőszénfihoz.
„Férj szörnyeteg. Három nap négyszer verekedés. Jőjj szabadíts.“
22-ik telegramm. Kőszénfi Reginához.
„Idei méz keresett. Ára emelkedő. Veszem.“
23-ik telegramm. Szivárványfi Kőszénfihoz.
„Megfogtalak! Értem telegrammot. Méz = mézes hét, enyim. Elégtétel. Amerikai. Pisztoly vagy dollár.“
24-ik telegramm. Kőszénfi Szivárványfihoz.
„Jes. Budai lutrin páros szám halál nekem, páratlan halál önnek.“
25-ik telegramm. Szivárványfi Kőszénfihoz.
„Páros szám! Buona notte.“
26-ik telegramm. Kőszénfi Szivárványfihoz.
„Ma délben meghaltam. Golyó! Elégedve?“
27-ik telegramm. Szivárványfi Gyémántfihoz.
„Regina megszökött. Túl nem élem. Meghaltam este. Borotva.“
28-ik telegramm. Gyémántfi Szivárványfihoz.
„Halálod ruinált. Minden pókháló szakad. Agyiő. Halál per gyufa.“
29. usque 33-ik telegrammok. Krepelkafy pesti rendőralispán, Schmidffy n.-szebeni, Dobrzefy mármarosi, Bolnaiu balázsfalvai, Wladfy orsovai rendőrszolgabirákhoz.
„Szivárványfi, Gyémántfi, Kőszénfi üzérek, Regina üzérnő megszöktek, keletnek, északnak, délnek, sok csalás. Passiva iszonyu. Megfogni. Per schub vissza.“
34-ik telegramm. John Cox southamptoni rendőrbiztos Krepelkafy, pesti rendőralispánnak.
„Szivárványfi, Gyémántfi, Kőszénfi, inclusive Regina. Együtt megfogtam.“
35-ik telegramm. Krepelkafy John Coxhoz.
„Ki bizta rád? Tartsd magadnak, ha fogtad.“
Az akadémiai restóráczió.
No még soha ugy nem örültem, hogy restauráczióból ép bőrrel haza szabadulhattam, mint most legközelebb, mikor az akadémiának restauráltunk uj tagokat.
Mert hát tetszik tudni: itt is van fehér tollas és fekete tollas párt. A fehér tollas párt tagjai azok, akik a tolluk hegyét soha sem mártják bele a kalamárisba, hogy szép fehér maradjon egész esztendőn át; a fekete tollasok pedig azok, akik a tollaikat be szokták tintázni.
Hát aztán itt az a szokás, hogy elébb van az országgyűlés, azután van a követválasztás.
Minden osztály kikandidálja a maga követjelöltjét, először rendes tagokat választanak, azután pedig rendetleneket.
Hát a mint a filozófusok megválasztották a maguk rendes tagját, s következett volna a mathematikusokra a sor, akkor feláll egy historikus s azt kérdezi a mathematikai osztalytul, hogy ha 43-at a 42-ből kiveszünk, mi marad ott?
—Marad kacskaringós menykő! felelnek rá neki. Akkor egy már „plus“.
—No, hát, akkor a mathematikai kandidátus is „plus!“ mert már meg van a 42-ik tag is választva, s az lenne a 43-ik. Az pedig nem adódik.
A természettudósok látva, hogy igy az ő jelöltjük kimaradt, no iszen jövének kegyetlen haragba; először egy-kettő beszéli, utoljára minden ember. Ütöttük ököllel az asztalt, szikráztak a szemeink, ég felé állt a hajunk, s csak azért nem bombáztuk egymást a kalamárissal, mert nem volt.
No, én már láttam szinpadon is, azonkivül is restaurálni, férfiakat, asszonyokat duellálni, de ilyen ataknak a galánthai követválasztás óta még csak fantáziájával sem birtam.
Ez valahogy lecsillapult, fegyveres interventió nélkül, akkor folytattuk a szavazást.
Hát, tetszik tudni, az ugy megy, hogy kap minden ember egy szem babot, a ki választó képességgel bir s aztán van errevalónézve egy deszkaszörnyeteg, egy fakrokodilus, a kinek a torkába bedugja az ember a kezét, s akkor észrevétlenül vagy az „igen“ vagy a „nem“ gégéjébe ereszti le a maga babját. A többiek körülállnák s hallgatják, hogy melyik fiókba gurul le a titkos babszem? Hát ettől a kéttorku szörnyetegtől én teljes életemben mindig szörnyen féltem; azért is a babszemet mindig az „igen“-be eresztem, mert attul tartok, hogy ha egyszer nemre zavazok, bekapja a kezemet s ott marad.
Hát csak szavazunk mi szépen, eleinte van harmincz babszem a két fiókban, azután, mintha státuspapiros volna, egyre kezd alább szállni, lesz huszonnégy; majd husz, majd tizennyolcz, bukik nyakrafőre minden kandidátus. Az elnök könyörög: „Urak ne dugják el a babszemeket! hová lettek a babok? adják ide, a kinél van!“ Minden ember esküszik és forgatja kifelé a zsebeit, hogy ő nem lopott babot. Még egyszer szavaznak, még pedig valami indus tudósra, Baburajendrolalamitra a neve. Ez már össze-vissza csak tizennégy szavazatot tudott beszerezni.
„De már itt intrika van!“ kiáltának fel minden oldalról. Hova lettek a babszemek? Babot akarunk látni! Nekünk teljes számu bab kell, vagy semmi!“
Ekkor inquisitio alá fogták azt a fábul való krokodilust, a szavazó gépet, s ime kisült, hogy az istentelen fenevad együtt szavazott a tudósokkal. A belerakott babszemekből egyet-kettőt minden szavazáskor a czigány-utczára szalasztott, s valami titkos gyomrába elrejtett, ugy hogy mikor kényszeritett evometicák után kiürítésre birtuk, tizenkét félrenyelt babszem került elő belőle.
No, már most igazán azt hittem, hogy mingyárt következik a torontáli követválasztás, nincs más hátra, mint hogy feldöntjük az asztalt, széttépjük a protocollumot, eloltjuk a gyertyát, egymás szemébe hányjuk a porzót, s az elnököt kényszeritjük az ablakon át menekülni.
Bizony kicsinyben mult!
„Ez cselszövény! Ez intrika!“ kiabált, a kinek az Isten hangot, s az akadémiai votum consultativumot adott, s nem gondolta meg senki, hogy az a gonosz fastratagéma, az az akademiai egérfogó volt egyedül az intrikus, gondolta magában, hogy egyszer ő is csinál magának egy kis tréfát, s képzelem, hogy nevetett magában, mikor sikerült neki ugy összevesziteni olyan sok vén okos embert.
Utoljára is a szavazások eredménye semmisnek nyilvánittatott, s más napra uj választás rendeltetett el.
Hogy tudott megnőni.
Egy jeles tudósunk, általánosan nagyrabecsült ember, egyszer utazáson volt. Fuvarosa azon eredeti typusok közül került, melyekkel még most is találkozhatni Nagy-Magyarországon.
Utazás közben egyszer megállanak egy állás mellett itatni, s tudósunk odaád a kocsisnak egypár garast, hogy adasson magának a korcsmában egy itcze bort.
A kocsis, mint tisztességtudó ember, nem itta meg a bort, hanem elébb megkinálta vele urát.
—Köszönöm, atyafi,—válaszolt ez,—nem iszom.
—Nem iszik?—álmélkodik a jámbor ember,—már hogyne innék, innya csak kell! Vagy van valami baja az urnak?
—Nincs nekem semmi, jó ember, de nem veszi be a természetem.
—Hát soha sem iszik?
—Nem én, soha.
A kocsis végig mérte emberét, de nem szólt egy szót sem, csak a fejét csóválta, gyanusan vissza-visszatekintgetve az első ülésből arra a furcsa emberre, a ki soha sem iszik bort.
Már jó darabig mentek, mikor a kocsis előhuzza a hólyagzacskót s pipára tölt. Azután visszafordul:
—No, hát gyujtson rá az ur ebből a dohányból, nincs ám ez megfinyánczolva.
—Köszönöm, nem gyujtok rá, nem szoktam dohányozni.
De már ezt nem türhette az atyafi, hanem haragos ránczokba szedve szemöldökét, visszafelel félvállról:
—Se nem iszik, se nem dohányzik? Ugyan hogy tudott felnövekedni ilyen barom módra?
Német Berczi szemüvege.
Német Berczi egy idő óta fájós szemei miatt nagy tripla szemüveget hord, mely három oldalról takarja, s ez sok quiproquora ad alkalmat annak, a ki még igy nem látta.
Vendéglőben lakván, a minap eltéveszti egy régi jó barátja az ajtót s benyit hozzá:
—Én doktor Hirschet keresem!
—Nincs idehaza,—szól Berczi;—de én vagyok az assistense; mondja el az ur, mi baja? hanem elébb dobja el a szivarát, a doktor nem szereti a füstöt.
A jámbor patiens aztán nagy sopánkodva elmondja, hol fáj, mi fáj: Berczi csak hallgatja nagy türelemmel.
Végre ád neki jó tanácsokat s elbocsátja, nevén szólitva a patienst.
—Hát ismer ön engem?
—Hisz sógora vagyok.
Ez akkor ismer rá.
—Hogy a muszka vigyen el! Csak legalább a szivarom ne dobattad volna el velem ijedtemben.
* * *
Máskor meg egy becsületes szász megy a szobájába, s keresi báró Fillenbaum képviselőt.
—Az a szomszédban lakik.
—Talán ön is képviselő?
—Az ám.
—Szintén szász?
—Igen. Én vagyok Eitel Frigyes.
(E két név egymásután következik a lajstromban.)
A becsületes szász hátrahőköl.
—Uram! az nekem igen közel rokonom.
—Annál nagyobb szégyen, hogy nem ismer ön a rokonára.—Förmedt rá Berczi.
A jámbor szász átlátta, hogy ő a hibás, engedelmet kért s elkotródott.
Még is Deák Ferencz-adoma!
A kormánypártnak egyik kiváló vezértagja beszélget ugyanazon pártnak egy másik becsületes igazhitü tagjával, kinek az a természeti fogyatkozása van, hogy igen nagyot hall.
Beszélgetés tárgya a napirenden levő felháborodás a kormánypárt keblében, melynek még az a következese is lehet, hogy a párt felbomlik s Andrássy kénytelen lesz a baloldallal együtt coalisticus miniszteriumot alakitani: a mi igen nagy veszedelem volna,
„De még nagyobb veszedelem is jöhet ránk. szól a vezértag; ha a muszka be talál törni, elfoglalja Magyarországot, és a többi.“
A nehéz hallásu derék ur azt hiszi, hogy a vele beszélgető még mindig a miniszter-crisisről lamentál s szent megnyugvással viszonoz:
„Nem engedi azt meg Deák!“
Abból a régi jó időből.
A cenzura,—zsandár,—és bezirker uralom idejében beállít Pákh Alberhez egy cs. k. Commisär, adóösszeirás végett. A Pákhéval szemközt levő szobában lakott Gyulai Pál.
—Mi a neve?
—Pákh Albert.
—Foglalkozása?
—Iró.
—Egyedül lakik e szálláson?
—Nem, oda át lakik Gyulai Pál.
—Mi az?
—Munkatársam.
Néhány nap mulva megkapja Pákh a következő „Mahnungszettlit“:
Herr Albert Bach, Schreiber und dessen Dienstmagd: Julia Paul hat laut § ... verpflichtet binnen 8 Tagen an Kopfsteuer-Gebühr ... fl ... kr. zu entrichten etc. etc.
Egy régi latin vers magyarra forditva.
Ratio status Jesuitici in Effige.—A jezsuita rendszer észjárása képletekben.
A mi hatalmunknak örökös joga áll im ezekben:
Csalni, hazudni sokat;—senki se tudja csupán.
Gazdagodásodról légy gonddal, bármi uton is
Csalva, avagy lopvást;—senki ne tudja csupán.
Lelkedben tagadón—esküdhetek Isteneidre.
Titkot rejtve takarj;—senki ne tudja csupán.
Nagyratörekvőket nyomd el, rángasd le erővel.
Nyögve heverjenek ott;—senki ne tudja csupán.
Szembe dicsérj, hizelegj, kit szived utál, te magasztald,
S szidd le, ha távol van; senki ne tudja csupán.
A ki utadban áll, kora holtát el ne kerülje
Tőr, vagy nyelv által;—senki ne tudja csupán,
Irott törvénytől magadat megkötve ne tartsad;
Csak ha neked szolgál:—senki ne tudja csupán.
Kettő hogy ha pöröl, mind kettőt ejtsd el egyenkint,
S huzd le a bőreiket; senki ne tudja csupán.
Szűz légy s erkölcsös,—ha a nap süt;—bünt kikerüljed;
Éjjel mind szabad az; senki ne tudja csupán.
Csalni lehet jobban a barátság örve alatt is.
Könnyebb ejtni szerét;—senki ne tudja csupán.
Hogy költött szinét a hazugság tartsa hivebben
Add kétségesen;—senki ne tudja csupán.
Egy napot el ne mulaszsz, valakin hogy csinyt ne kövess el,
Mit keserüljön amaz; senki ne tudja csupán.
Vallásod köntös, leveted, meg felveszed egyként,
Lelkedet egy se köti;—senki ne tudja csupán.
Hogy ha van Isten, jó; de ha nincs, ugy félni se kell őt;
Mind szabad, a mi lehet;—senki ne tudja csupán.
Deák Ferencz-adoma.
Meglátogatja az öreg urat egy jó barátja a vidékről. Beszélnek egyről-másról. Végre kérdi az öreg:
—Ecce, bizony el is felejtem kérdezni, megnőttek már a kis leányaid, amióta a térdemen ringattam, képzelem.
—Meg biz azok, Istennek hála,—válaszol a vendég,—maholnap anyányiak.
—Hát mért nem adtad már férjhez?
—Ugyan hova gondolsz! Csak nem loptam őket talán, hogy siessek tuladni rajtok, mikor az egyik még csak most mult tizenhat, a másik meg még tizenöt sincs.
—Hja pedig, barátom, nem tanácsos az ilyesmit halogatni. A lány is csak olyan portéka, mint más portéka: akkor veszik, ha látják. Hozd fel őket a farsangra Pestre.
—No már azt nem teszem. Először is sokba kerül, másodszor meg az az elvem, hogy a jó bor czégér nélkül is elkel.
—El ám, ha megkóstolhatják,—felelt az öreg ur nagy komolyan.
Hogy támadt a makfalvi iskola.
Wesselényi Miklósnak ajándékozott egy jó barátja Csókafalván félhold czihert, hogy mint „földbirtokos“ a marosszéki marcalison résztvehessen.
Két órája már, hogy Wesselényi a gyülésen menydörög s a jegyző keze megdermed a fáradság miatt; midőn az ellenpárt felbérelt makfalvi szikulusa közbekiált:
—Elég már, méltóságos báró ur, azért a kis cziherért!
E kis intermezzó annyira megzavarta a bárót, hogy nemsokára megalapitotta a makfalvi református elemi iskolát.
Miért nem sikerült felrobbantani a lánczhidat?
Társaság volt Deák Ferencznél. A többi közt ott volt Cs** mérnök, ki mód nélküli mélaságáról volt ismeretes. Sajátságos vegyüléke volt ez annak, a mit durae capacitatis homo-nak nevezünk, s a szakmájabeli feltünő jártasságnak, sőt genialitásnak.
Pipaszó közben éppen nagy tüzzel beszélte el Buda ostromát a forradalom alatt, hol ő is mint honvéd az utászoknál működött; mondá a többek között:
—Látta már Hentzi, hogy nem tarthatja magát sokáig, de mégis akart tenni valamit, hogy megemlegessük, fel akarta vettetni puskaporral a lánczhidat; de nem sikerült ám a terv, mert nem sült el a puskapor, a mit a hidfőhöz csempésztek.
—De hát hogy nem sült el? Kérdék ingerkedve a fiatalabbak, mintha nem tudták volna.
—Miért? hát mert megnedvesedett.
Ekkor az öreg ur, a ki sokat kötődött a megboldogulttal, igy szólt:
—Mit gondolsz, talán nem is igaz, hogy azért nem sült el az akna, mert megnedvesedett, hanem tán olyan puskaport tettek belé, a mivel egyszer már lőttek?
Az öreg Cs** meghökkent, egy kevés ideig gondolkodni látszott, aztán pedig csendesen felelte, talán a gyufára gondolva:
„Bizony mondasz valamit, meglehet, hogy csakugyan ugy volt.“