Jocus és Momus

A beszéd arany, a hallgatás bankó.

Az öreg gróf Teleki B. sehogysem szenvedhette a helységbeli pap beszédmodorát, mely kiapadhatatlan volt vizenyősségben, mint akár a Kraszna folyó ágya. Azonban életében még is sokszor ki volt téve a nemes gróf az ő lelki atyja végnélküli szó daráinak, s hogy legalább halálában nyugalmát ne zavarja ez a szélkelep, következő passust csusztatott be végrendeletébe: „Hagyok a nagybányai papnak egy könyörgésért ötven aranyat; a hosszufalusi papnak pedig, a miért temetésemnél hallgat, öt forintot hagyományozok.“ Persze, hogy nem volt kedve a paternek beszélni, mert akkor az öt forint benmaradott volna.

Deák Ferencz-adoma.

—No de, kérem a tekintetes urat, viszonzá az apát, tessék csak azt venni, milyen messze akarnak menni azok az atyafiak, mikor most már azt sem tartják szükségesnek, hogy a főpásztornak bejelentessék, ha valamelyik hive egyik vallásból átmegy a másikba.

—Követem főtisztelendő urat, nem birka a keresztény lélek, hogy le kelljen metszeni a rovásról, mikor egyik nyájból a másikba hajtják,—monda reá nyomban Deák;—mire aztán nem szólt az apát egy szót sem.

Krónikás adomák.

Midőn 1850-ben a fogságból kikerült, bőkezüleg jutalmazta a hozzá folyamodó volt honvédeket. Akkoriban az uradalmakban termesztett czikkek mind aranyért adatván el, zsebében mindig hordott egy csomót, s nem egyszer megtörtént, hogy az utolsó koldusnak is aranyat adott. Egy alkalommal titoknokával.... i gyönyörű parkjában sétálván, egy elrongyolt, kiéhezett külsejü emberrel találkozik. Az első megszólitásra benyul zsebébe s egy aranyat ád neki. De az Istenért—mondja titoknoka,—mit csinál méltóságod? hiszen ezen embert megcsalják, nem ismervén az arany értékét, azt adnak neki érette, a mit akarnak.

—Igaz, igaz, válaszolja hirtelen, benyul másik zsebébe s egy tallért nyom a koldus markába.

Miután e végett is figyelmeztette volna titoknoka, hogy ennek felváltásánál is csalásnak lesz kitéve az ember—ergo det ipsi—mondja ujra—quinque florenos.

És igy az egy krajczárral megelégedő koldus egy aranyat, egy tallért, és öt forintot kapott.

* * *

Egy izben megrongált egészségének helyreállitása végett Ostendébe akart menni a tengeri fürdő használatára. Elment tehát a titkári irodába, hogy az utlevélérti folyamodványt elkészittesse.

—Amice B.—mondja—germanice ne scribat, irjon magyarul.

Elkészülvén a folyamodvány, mondja titkára, hogy a személyleirás is szükséges.

—Hát csinálja.

—Születés hely? Hol született méltóságod?

E kérdésre hirtelen láng boritotta el arczát s kezeivel élénken hadonázva mondja: az nem kell: azt hagyja ki!!...

És egy világért sem engedte volna e rovatot betölteni—mivel hogy Bécsben született.

* * *

A szamár czimet igen könnyen osztogatta. Egyik, oldala mellett becsületben megőszült komornyikja ezt igen zokon vévén, elkeseredve kérte a grófot, hogy ha csak teheti, ne czimezze őt igy, mert az neki igen fáj.

—Jól van,—mondja a gróf,—nem nevezlek többet igy édes Atillám, hanem ha minden erős feltételem mellett is kijutna neked belőle, ird fel pontosan, és a hónap végén minden szamár után kapsz öt forintot.

A hónap végén beadta a komornyik a számadást s mintegy háromszáz forintot kapott a titulaturáért. Itt ugyan nem lehett mondani: titulus sine vitulo.

De azért Atillának mindamellett kijutott a titulusból azután is.

Hihetetlen igaz történet.

„Talán neheztelsz rám valamiért?“

Csak nem szól rá semmit.

Nini! Domahidy Feri nem ismer rám: pedig kilencz esztendeig ültünk egymás mellett a képviselőpadon s egymással szemközt a klubban.

„Én vagyok Jókai.“

„Tudom!“ felel a megszólitott elpusztithatlan hideg vérrel.

„Hát ön talán nem Domahidy Ferencz szatmári főispán?“

„Sajnálom; de nem vagyok az.“

„Ugy ezer bocsánatot kérek. De ilyen hasonlatosságot nem láttam soha életemben.“

Megjegyzendő, hogy olyan szemem van, hogy a Saturnust kiismerem a többi csillagok közül a karimájáról puszta szemmel.

Aztán felmentem a „Hon“-ba, ott egy kicsit megakadályoztam a munkatársakat a dolgozásban; s azt elvégezve, indultam az országházba. Mikor az Athenaeum kapuján kilépek, éppen akkor toppanik elejbém Domahidy, mint egy Deus ex machina. Messziről mosolygott rám, s ő köszöntött elébb.

„Servus Feri! Mondok neki! nézd csak, hogy jártam az elébb? Egy tökéletesen idegen uri embert fogtam el helyetted az utczán, s egy egész speechet tartottam neki, mig észrevettem, hogy nem te vagy.“

A megszólított erre azt monda:

„Kérem szépen: még mindig nem vagyok Domahidy Ferencz, szatmári főispán.“

—Még az nap aztán harmadszor is összetalálkoztam Domahidyval: az már az igazi volt:—de már nem mertem megszólítani. Elküldtem a levelét postán.

Hajdan és most.

Báró Sina életéből.

I. Négy napig a béröltözetben.

Báró Sina egyik nagy kiterjedésü uradalmában egy fiatal kiszolgált huszár nyert valami nagyon szegény alkalmazást. Jó családból való ifju volt, finom nevelésü és eszményi szép férfi alak. Családja azonban a szabadsagharcz alatt vagyonilag tönkre ment, őt magát elvitték Olaszországba a huszársághoz, s mire haza jött, ősi házát, birtokát mind idegen kézen találta. Államhivatal akkor magyar ifjak számára nem virult, meg kellett elégednie a legszerényebb irnoki állomással.—Itt deli férfias alakja s finom modora által feltünt az ifju földes urnak, mikor a birtokait meglátogatta.—1858-ban az uralkodó körutat tett Magyarországon, s ez alkalommal több előkelő földbirtokos csatlakozott a magas látogató diszkiséretéhez. Hire volt, hogy báró Sina is nagy pompával szándékozik az uralkodót fogadni: egy budapesti ruhakészitőnél több napig ki volt téve a diszöltözet, mely négyezer forintba került: a főúr huszárjának egyenruhájául.

Ez időben báró Sina magához hivatta a daliás alaku fiatal irnokot s azt mondá neki:

„Ön mivelt, jó családból való férfi; de azért ne vegye megbántásnak, ha önnek egy különös ajánlatot teszek. Itt van egy testőr huszári öltöny, mely egészen az ön termetére van szabva. Ezt én a fejedelmi látogatás alkalmára készitettem. Ha kész ön azt felvenni, a királyt fogja szolgálni benne: és nem tovább, mint négy napig“

A fiatal férfi végiggondolt az ajánlaton és ráált. Négy napig testőrhuszárkodott báró Sina mellett, s ez alatt deli alakja s finom modora által még azok figyelmét is magára vonta, a kik különben nem szokták az ilyen öltözetben levő embereket észrevenni.

Négy nap alatt letelt a szegődés ideje, mint ama mesebeli szolgálati esztendő, mely csak három napból áll; akkor magához hivatá Sina az ifju huszárviselt embert, s megköszönte neki a szives készséget és hüséges szolgálatot.

„Ezt az öltönyt pedig tartsa meg ön emlékül. S hogy ezt még szükségből se legyen kénytelen viselni többé, fogadja mellé ezt a kis napidijt.“

Az a kis napidij volt negyvenezer forint.

Ezt a történetet én Deák Ferencztől hallottam; tehát igaz.—A regényirónak még csak egy szerető sziv vágyait s örömeit kell hozzá költeni s kész a legszebb regény.

Aztán elmentek együtt vacsorálni. Étkezés végével a rendezendő földesur fizetett négy forintot és nehány krajczárt: a mi az ötösbül visszajárt, azt hagyta borravalónak, Sina pedig költött kilenczven krajczárt az estebédjére.

Akkor bucsut vettek egymástól s jó éjt kivántak.

„No, és mikor fogod velem becses utasitásaidat közölni a rendezkedésem felől?“ kérdé a jó barát.

„Ugy hiszem, hogy már épen közöltem azokat veled“, volt rá a válasz.

A honvágy.

K ...y Gyuri fülig pirult e szóra, mint a tetten kapott szerelmes.

—Bolondság!—Már csak megvallom neked.—Mikor haza megyek, bezárkózom a szobámba, tányérra halmozom ezt az összeszedett trágyatőzeget, meggyujtom:—s aztán annak a bűze mellett azt képzelem, hogy odahaza vagyok az én kedves alföldemen.

Mindakettőnek a szeméből kicsordult egyszerre a köny ...

.......Erre a bolondságra!...

A rejtélyes ajándék.

Másnap reggel még ágyában hevert T ...y; mikor belép hozzá egy csinosan öltözött fiatal olasz s bemutatja magát udvariasan, hogy ő az a bizonyos politikai menekült, a kinek a számára a pénzsegélyt gyüjté.

T ...y kérdé tőle, honnan jön? A menekült azt felelte: Pármából.

Azzal kivont a kebléből egy finom kis tőrt s azt letevé az asztalra.

—Fogadja el ön tőlem ezt a szegény kis emléket. Jó éjszakát.

Azzal távozott. T ...y Sándor aludt tovább s álmodott a pármai herczegről, hogy akasztatja a politikai vádlottakat, s hogy korbácsoltatja a piacz közepén az urhölgyeket, akik az olasz trikolort merik viselni öltönyeiken.

Mikor aztán délben kiment az utczára, minden ismerőse azzal a hirrel jött rá szemközt, hogy a pármai fejedelmet saját palotája lépcsőjén egy ismeretlen ember mult ejjel agyonszurta.

Ez időben az olasz politikai életben, mint tudjuk—a tőr nagy szerepet játszott.

Ez volt az a históriai tőr.

Mikor Deák Ferencz hazudott.

A nyomorba sülyedt derék vitézek közül, kiknek érdeméből együgyüség volna valamit levonni akarni, sokan sereglettek akkor a fővárosba.

Nincs abban semmi csodálni való, hogy némelyeket az üldöztetés, elveszett jövő, talán keresetképtelenség és hazafiui bánat, meg a köteles nemzeti háláról megfeledkezésünk a hegyek nemes levének tulságos élvezetére vezetett. Pedig ha ez a szenvedély vagyontalansággal párosul, könnyen a bűn ösvényére vezethet.

Tehát midőn a koronázási ajándékot kiosztották, egy, majdnem két évtized szenvedéseitől megtört, ütött-kopott ruházatu egyén, ki arczán a borital tulságos élvezetének kinyomatát viselte, és szintén honvéd volt: azon alkalommal, midőn Deák közbenjárását a segély iránt az „öreg ur“-nál kikérni járt, annak egy egész öltözet fekete ruháját ellopta. Aztán elvitte egyenest a „schiffmannsplatzra“ s ott kinálgatta a házalóknak.

Az ott állomásozó rendőrnek feltünt ez a ruhaáruló alak. Megszólitotta, hol vette a ruhát.

—Mit? Én X. volt honvéd vagyok. Ezt az öltözetet Deák Ferencz ajándékozta nekem!

—No, majd megkérdezzük tőle, kövessen.

És elvezette a kapitánysághoz. Ott a ruhát még jobban szemügyre vették s ugy találták, hogy ez az az öltözet, melyben Deák nagyobb ünnepélyes alkalmakkor szokott megjelenni.

Egy derék rendőr emberünket Deákhoz kisérte. Ott előadá a történetet, a rendőrség gyanuját, s a vélt tolvaj azon állitását, hogy az öltözetet ajándékba kapta.

Deák fájdalmas pillantást vetett a tolvajra s a rendőrhez fordulva mondá:

—Azt a ruhát csakugyan én ajándékoztam neki. Adja vissza neki, és bocsássa szabadon.

Si accepisti, nega!

A rendőrfőnök mindjárt küldött a kellemetlen emberért s maga elé hivatta, hogy szembesítse az. önvádlottal.

—Ez az ur feladta magát, hogy önt a saját lakásán felpofozta.

—Engem? Soha se tudok én róla semmit.

Eltagadta a kapott pofont.

Ekkor aztán megharagudott a rendőrfőnök s kicsibe mult, hogy a szegény énekest most már meg azért nem csukták be, hogy mért „nem“ pofozta fel a kritikust?

A poétás rektor.

Megegyeznek azonnal. Ekkor aztán kérdé a rektor, hogy hát miről kadencziázzon? Deák az országuton látott egy batyus zsidót haladni, s azt jelölé ki tárgyul. Mire a rektor rögtön igy zengedezett:

„A zsidó sokat utaz, keveset költ.
Utat nem csinál, gátat nem tölt. (Ez 1848 előtt történt.)
Az ő vetése soha sem zöld.
Mégis neki terem a föld.“

A két nevezetes utazó rögtön utalványozta a négy itcze honoráriumot.

Deák Ferencz-adoma.

—Ne kérdjed, hanem csináld!—fejezé be Deák a discursust.

A Széchenyi-üdvözlő.

Palócz-szivesség.

Látták a palóczok, hogy a bennülő zöldhajtókás egyén—kit ők katonatisztnek néztek s azt hitték, hogy azon ezredbeli, melyhez fiaik tartoztak—nem bir kikászolódni a hóból; odamentek és a legnagyobb előzékenységgel nemcsak a vélt tisztet, hanem a feldőlt szánt is talpra állitották.

Midőn már minden rendben volt, az utasok ismét a szánban, bundáikban elhelyezve ültek: szivélyesen köszöné meg a palóczok szolgálatkészségét a zöldhajtókás ur.

—És ha Losonczra vetődnek, bármiben is szivesen megszolgálom fáradságukat, csak forduljanak hozzám.

—Haát meere es keressük oszténg az urat?—kérdék az atyafiak.

—Én N. finánczkomiszárius vagyok, a pénzügyigazgatóságnál mindig megtalálnak.

—Tyüh! Micsoda ... finácz? akko haat vissza a haóba!

És ezzel ismét felboritották a szánt kocsistól, finánczkomiszáriusostól együtt, s hagyták őket eviczkélni a félölnyi hóban.

Adomák az öreg gróf Károlyi Istvánról.

A páter váltig szabódott a szemrehányás ellen, ő levén az, ki mindennap legbuzgobban recitálja el a maga breviariumi részét, nem is tett neki több szemrehányást, hanem belelopott egy százast a breviariumba, éppen a tisztelendő ur védszentjéről szóló lapok szomszédságába.

Mikor aztán egy év mulva rá névnapját ülte a tisztelendő páter: ura felköszönté ékes asztali köszöntéssel, kivánván neki oly hosszu életet, hogy öregsége napjaiban a breviariummal is megbarátkozhassék.

Persze, hogy a páter ismét erősen protestált az igazságtalan insinuaczió ellen.

Ekkor aztán ura egyik fiával előhozatta a tisztelendő ur breviariumát, felütötte azon a lapon, melyen Elenyák nagy meglepetésére egy százas rejtőzködék s a társaság derült mosolya közt küldeték el a bankó a falu jegyzőjének a tisztelendő ur nevében, ki nevenapján a szegényeknek kivánt vele egy jó napot szerezni.

* * *

Két tisztje versenyzett egymásnak hátamögötti leszólásában.

A gróf végre megsokalta a dolgot; s mikor jött az egyik besugó, leültette, hogy irja le szórul szóra, a mit társáról elpletykázott. Jó lesz majd ad acta tenni nehogy feledésbe menjen.

Ugyanigy tett a másikkal is.

Mikor aztán mindegyik biztos volt benne, hogy társát teljesen eláztatta: egy szép napon felhivatta őket együttesen és mindegyiknek társával szemtől szemben kellett előtte felolvasnia irásba foglalt rágalmazásait.

* * *

Egyszer egy szép fóti parasztasszonyt fogott el az erdésze, a ki a nagy erdőn fát lopott. Felkisérte a kastélyba, s elmodta, hogy micsoda veszedelmes erdőpusztitó tolvajt fogott el.

—És csakugyan olyan nagy fatolvaj ez az asszony?—mondá a gróf.—No ezen gyökeresen kell segiteni. Azonnal küldjön neki erdész ur egy öl felvágott cserfát a házához. Tudom, hogy nem jár többet az erdőre fát lopni.

Muszka élcz.

Valljuk meg, hogy jó vicz volt; hanem az öcsém uramat elküldték érte Szukum-Kaléba makkot sütni.

Székely támad.

Bozsi bá, csizmadia mester. Nem vagyok én paraszt: tudom, hogy mennyi dukál egy székelynek? azt is tudom, hogy mennyi borvizet szokás önteni a bor közé, hogy az uraknak tessék? No, hát igy van a dolog. Hogy a Gábor urfi, a ki fain gyerek, mert kivül hordja a pantallóját a csizmája szárán, odagyün hozzám, s azt modja: hogy „Gyuszi bá, mi ketten vagyunk Székelyországban a legokosabb emberek.“ Minthogy pedig ez igaz, hát a többinek is igaznak kell lenni. Aztán elmondta, hogy ő most beszélt a török szultánnal Pesten, a hol annak magának van egy kávéháza, a hová minden délután lejár azon a gőzsiklón, a mit a Széchenyi Ödön csinált neki Konstantinápolybul Pestig—fekete kávéra, amit én is ittam már egyszer. Aztán meg patikája is van neki ott Pesten, a hol olyan szert, árul hogy ha azt mondja, nincs többé kopasz fej, hát egyszerre minden töröknek haj nő a kopasz tarkóján. No ugy-e, hogy ez is igaz. No, hát akkor az is igaz, hogy a török szultán keservesen panaszkodott, hogy annyi a pénze, nem tudja mit csináljon vele? Azt mondja neki Gábor öcsém: adja ide: elverem én! Ez is igaz. Hanem hát hogy juttasson belőle a szegény székelyeknek is; mert kis szekér faragásbul nehéz megélni sok gyerekes embernek. Hát aztán a szultán, erre igért neki akkora pénzt, hogy ha én azt le akarnám irnya, az egyik ajtónál elkezdeném, s a másiknál se végezném el, abból az igért pénzből megint a Gábor urfi igért nekem annyit, a mennyivel a vásáros ládám megtelik, én meg abból igértem annyit minden egyes legénynek, a mennyi egy csizmaszárba belefér (már tudniillik, mikor a lábára fel van huzva).

Elnök: És mi czélra volt ez az igéret?

Bozsi bá: Hát csak arra való volt, hogy feltegyük a vörös sipkát, a ki alatt senki se lát meg bennünket, átballagjunk a grániczon, s ha lehet elfogjuk a muszka császárt seregestül, ha nem lehet, visszagyüvünk, s kitagadjuk belőle magunkat.

Elnök: Ez tiszta munka. Félre lehet állni. Álljon elő a fináncz! Hát maga hogy keveredett bele ebbe a dologba?

Fináncz: Hát egy pár fejelésre lett volna szükségem: bementem Bozsi bához; mondok neki: „jó reggelt nagy jó uram!“ Mondja nekem: „Káplár öcsém, kell-e ahajt ötszáz forint?“ Mondok neki: „Ide vele nemzetes uram“. Aszongya rá: „Strámester öcsém, mingyárt meglesz, hogyha felcsapsz!“ Mondok neki: „Ötszáz forintért fel is csapok, le is csapok, mindenfelé csapok tekintetes uram!“ Aszongya rá: „Ember vagy a talpadon, hadnagy öcsém; hát akarsz-e török katona lenni?“ Mondok neki: „Üsse part! nekem mindegy, akár német, akár török, csakhogy a hitvallásomat, a kiben neveltettem, disznóhus és bor dolgában meg nem változtatom méltóságos uram.“ „Nem is kell a! kapitány öcsém, csak ezt az irást kell aláirnod la!“ „De hát mi van abban az irásban nagyságos uram?“ „Hát csak a van abban, major öcsém, hogy: én ez s ez, kötelezem magamat, hogy ha Isten megsegit, s megházasodhatom, s aztán a feleségemet is megsegiti, hogy fia lesz, s aztán még hatszor megsegiti, hogy hét fia lesz, s a hét között egy olyan lesz, a ki semmi jó dologra használható nem lesz, hát azt elküldöm a török szultán segitségére katonának.“ „Hogy ne írnám ezt alá, excellentiás uram!“ “No hát ird alá óbester öcsém.“ Aláirván, ahajt igy szólék hozzá: „No hát majszter, most már adjon kee arra az ötszáz forintra egy pár fejelés csizmát.“ Arra megfogá a nyakamon a bőrt és kilöke a kaszármájából.

Elnök: Ez okosan volt végezve. Halljunk egy földészt. Hát te öcsém legény mi járatban vagy itt?

Legény: Könnyü a szegényt kicsufolni, de nehéz felruházni. Könnyü keeteknek onnan beszélni az akasztófárul, de nekünk „szijmadzag: huzzad!“ Aztán a tordai malacznak is több esze lehetett volna a maga idejéhez képest. De hát micsináljon a szegény ember, mikor odahaza azt mondja a sok gyerek: „apám uram, csináljunk puliszkát, vizünk már van!“ Akkor találkozik az ember Bozsi bával a vásáron. Van az embernek a tarsolyában éppeg huszonöt piczula, aztán az ember számlálgassa, hogyan lehetne ebből egy uj zekét, egy süldő malaczot, egy pár csizmát, meg egy vaskondért venni rézbül? aztán akkor megszólitja az embert a Bozsi bá a sátor alul, a hol csak ugy lóggnak sorba a sok szép ránczos torku fisleder csizmák, hogy olyan, tudom, a király szobájában sincs! s aszondja, hogy „mit busulsz öcsécském, hátha ötszáz forintot adnék, nem nevetnél-e egy garas árát?“ Az ember csak megáll erre a szóra. S akkor aztán elmondja Bozsi bá az embernek, hogy kiütött a szabadság Törökországban, mind odamegyünk most! A Klapka is azért járt itt, hogy kinézze, hol lesz legjobb hely a kapituláczióra? A Helfi Náczi parancsolatot kapott a császártul, hogy csináljon ribilliót. Csak ugy osztogatják a sok lófarkat: a Baldácsi bácsi hármat is kapott. Mondék magamban: lúfő már vagyok, ha még lúfarkat is kapok hozzá, egész lú leszek, nem kell gyalog járni Udvarhelyre. Én bizony parolát adtam. S aztán abbeli örömömben, hogy ötszáz forintot kapok, nem vettem a huszonöt piczulán se zekét, se malaczot, se kondért, hanem menék a csapházba, s hogy helyet csináljak az uj pénznek, eltraktáltam a régit az utolsó piczuláig. Már most csak azt szeretném tudni a nagyságos elnök urtól, hogy maga-e a török basa, a ki nekem azt az ötszáz forintot kifizesse? Mert máskülönben mi okért bolondita fel engemet ide?

Elnök: Majd megtudja mindjárt. Most halljuk a fuvarost, mit tud.

Fuvaros: Hát már aztán mit tudhatna egy szegény fuvaros ember? Kezembe adnak egy bombit, azt mondják, hogy az borvizes üveg. Hát tudhatom én, hogy azok odaát Bécsben mért csinálják vasbul a borvizes üveget. Ideadnak egy puskát s azt mondják, hogy ez furulya. Hát nem valóságos igaz-e, hogy az oláhfalusiak a puskával furulyáltak. Az egyik fujja a félső likánál, a másik billegesse a billegtetőjénél? Hát én csak azt hiszem, a mit nekem mondanak, s ha a nagyságos elnök ur azt mondja, hogy az a tinta nem meginynya való, én még azt is elhiszem.

Elnök: Elmehet kend! Lássunk egy tanult, litteratus embert; hadd legyünk okosabbak tőle.

Litteratus lúfő: Az ember azért tanult, hogy tudjon valamit. Én olvastam a diplomatia történetét, hogy Napoleon idejében Sándor czár kétféle külügyi hivatalt tartott, egy nyilvánosat, meg egy titkosat. A nyilvános a világ elbolonditására volt, a titkos pedig a valódi szándékait érvényesité a czárnak. Nálunk is igy van. Andrássy csak a nyilvános külügyminisztere a monarchiának; de a titkos külügyminisztere Verhovay. Sőt az mondatik, hogy egy ember mind a kettő (Gyula lévén), csakhogy egyszer a gesztenye szinü, másszor meg a savószinü parókáját teszi fel.—Tanultam azonban az ethnografiát is. Tudom, hogy a törököknél szent állat a pók. Azért bizta meg a török szultán Herman Ottót, a ki a világ minden pókjait összeszedte, hogy képviselje Törökországot. A stratégiát is kitanultam alaposan. Ha Garibaldi ezered magával elfoglalhatta Siciliát, Nápolyt, a kik pedig igazi rómaiak, hát mink háromezer székelylyel, a mi Gáborbaldink élén, hogy ne foglalhattunk volna el két ilyen rongyos országot, a minek a népe csak czikória római nép? Végtére pedig a népjogot is tanulmányoztam bőségesen, s tudom, hogy ha a muszkát nem szabad is megtámadnunk, de szabad az oláhot, mert az a török szultán lázadó alattvalója. Ennélfogva kérem a magyar belügyminiszternek a rajtunk elkövetett csendháboritás vétségében leendő elmarasztaltatását.

Elnök kimondja az itéletet. No most az egyszer lilek-lilek-adta beste-karaffia góbéi tovább mehettek száraz lábbal; de ha még egyszer lúvá hagyjátok magatokat tétetni, teremtucscse megnyergellek benneteket.

(Általános megelégedés.

Egy régi csodareczept.

Ezt a háromszegletü czédulát egy szál lószőrre füzve kell felakasztani a nyakba, ugy hogy a hegyével fölfelé álljon és soha többé le nem tenni. Mikor aztán az ütközet elkezdődik, hogy akkor mit kell vele tenni az megmondatik a tulsó lapon.[3])

Krónikás adomák.

Mihelyt a császár meghalt, a dimensionalis munkálatokat, térképeket, a megyék (Zemplén az akasztófa alatt) azonnal megégették s a hamvát szélnek eresztették. Biharmegye a német földmérőket—kik jókor odább nem állottak—befogatá s katonáknak állitá mint bitangokat.

A német ruhákat, kalapokat tüzbe hányták, s még az asszonyok is alsó ruháikra felül dolmányt s mentét öltöttek, fejökre kócsagtollas csákót, vagy kalpagot tüztek,—a mint őket egy akkori költő leírja:

„Alól szoknya, felül csákó, mente, dolmány,
Azt gondolnád fiu, nézzed: egy szép leány!“

A visszakapott magyar korona őrizetére 1790-ben minden megye gazdag öltözetü lovas bandériumokat küldött Budára, kik között az ország legelébb való családaiból s legfőbb hivatalnokaiból voltak egyének.

A hevesmegyei banderiumnak forma-ruhája volt: tengeri görény kócsagtollas kalpag fekete kifüggővel, királyszin veres nadrág és mente fekete prémmel, arany zsinórokkal, öt sor aranyos gombbal, széles arany paszománttal körül keritve,—fekete dolmány, fekete tarsoly az ország czimerével, bogláros fekete lószerszám és szintén fekete csótár, vagy nyeregteritő. Ezen fekete szinnel megsértett jussaikon való bánatjukat, a veressel pedig keserüségöknek örömre lett fordulását kivánták jelenteni.

A hevesi bandériumnak egyik főhadnagya Pankotai Józsa Gábor volt, tiszafüredi lakos, gazdag ur, kinek Hevessel egyesült Külső-Szolnok megyében tizezer hold birtoka volt, és a ki II. József alatt csak katonai erő alkalmazása mellett engedte meg, hogy birtoka felmérettessék.

Mint banderistának kolcsag tollához még néhány aranyból csinosan készitett buzakalász is vala tüzve, jelképeül az élettermő rónaföldnek, a hol lakott.

—Hol termettek ezek a buzakalászok? kérdi tőle gunyosan egy udvari ember Budán.

—Illyeket termett a magyar föld, mig a német föl nem mérte,—válaszolá boszusan Józsa Gábor, ki nemesi birtokának erőszakos felmérését el nem felejtheté.

Bölcs Salamoni fogás.

A delegatio törvény szerint minden határozatnak szóról-szóra egyezőnek kell lenni mind a magyar, mind az osztrák bizottság szövegzetében. Egy időben, mikor Rajner volt a magyar bizottság referense, a delegatiók már elvégezték minden teendőjüket s indulóban voltak haza felé, Rajner maga is utban volt már; hát egyszer csak rohan lélekszakadva az indóházhoz báró Krausz, az osztrák delegatio referense s elkapja Rajnert a vaggonban:

—Tessék leszállni rögtön! Még egy delegatioülést kell tartani, a két szöveg nem egyezik!

—Mi a különbség?

—A magyar delegatio szövege szerint a krakkói erőditmények költségében több van fölvéve 17 és 1/2 krajczárral.

—Ugy? szól Rajner—s nyugodtan a zsebébe nyul.—Itt van a 17 és 1/2 krajczár!

Nyomta az osztrák kollega markába s azzal „fertig“ robogott a vonat Budapest felé.

Boszniai huszárkaland.

Az asztalon fénykép-album is volt, az is tele a moszkvai ethnografiai kiállitás zarándokaival.

Este felé, mikor már a legények kiverték a „hét sor port“ s elkezdték dalolni a Kerekes András nótáját, a háziasszony bekopogtat hozzám, s nagy óvatosan körültekintve a szobában, ha nincs-e más is jelen? belép, odajön hozzám és térdre esik előttem.

—Kérem asszonyom, parancsoljon, mi kivánsága van? keljen fel.

Csak akkor kezdtem észrevenni, hogy milyen gyönyörü szép fekete szemei vannak az ifiasszonynak, ha olyan erősen ki nem volna pingálva a szerecsikával, okvetlenül szépnek volna nevezhető. Alig lehet több harminczkét évesnél.

—Minden szentekre kérem, nagyságos generális ur,—kezdé a menyecske, megragadva a kezemet,—tegyen irgalmat velem, szegény kétségbeesett asszonynyal, különben mindjárt a kutba ugrom.

—Generális ugyan nem vagyok; hanem azért parancsoljon velem, én mindent megteszek a kedvéért, a mi a katonai becsülettel összefér.

—Azt, azt! A katonai becsületet akarom önnél épen igénybe venni,—folytatá az asszony.—Ön nemes szivü, lovagias férfi, a ki egy anya kétségbeesését fel tudja fogni; nekem van egy gyönyörü szép leányom, a kit nagyon féltek a huszároktól.

—No már arra lovagias szavamat adom önnek asszonyom, hogy az ön leányának semmiféle bántódása nem fog történni.

—De csak mégis nagyon félek, mert gyönyörü szép leány ám! Aztán nem lehetek mindig mellette, hogy őrizzem. Éjszaka rám ronthatnak. Csak akkor tudnék nyugodtan aludni, ha ezredes ur megengedné, hogy éjszakára ide hozzam be a leányomat az ön szobájába, a mig itt méltóztatnak mulatni.

—Az én szobámba? Éjszakára?

—No, mert egyedül itt hiszem őt egész bátorságban. Az ön lovagias védelme alatt. Itt tudom, hogy semmi baja nem történik. Az ön adott szava megvédelmezi a leányomat.

—Mennyi idős az ön leánya?

—Még csak a tizenhatodikba fordult. De valóságos angyal!

(Teringettét! Én most itt egy tizenhat esztendős angyalt őrizgessek éjszakánkint, a saját szobámban, a kit előre lekötött lovagias becsületszavammal igértem megvédelmezni! Ez lesz még csak a szép provincia!—Mindenféle módjára készen voltam Bosznia pacificatiójának, csak erre az egyre nem.)

—No, ugy-e megengedi ön, hogy majd ugy éjfél tájon, mikor mindenki alunni megy, behozzam ide önhöz az angyali szép leányomat? Oh köszönöm, az ég áldja meg önt e nagylelküségért.

De bezzeg nem köszönöm én az ilyen ég áldását.

Becsületszavammal igértem, hogy e leányt megvédelmezem, s már most, hogy annál jobban gyakorolhassam a becsületszavam beváltását, idehozzák éjszakára a szobámba.

S én itt strázsáljak egy szép leányt felvont fegyverrel éjrül-ejre, mint a stambuli Kadun-Kiet-Chuda a bajrám ünnepi szultán menyasszonyt. De ezt a strófot nem állom ki! Hiszen nem vagyok én Szent Antal. Aztán könnyü volt Szent Antalnak, mikor jól tudta, hogy az a szép leány, aki kisérti, maga az ördög; de lenne csak az én helyemben, mikor az anya maga hozza ide a leányt, s azt mondja, hogy az egy angyal, majd szeretném látni, hogy meddig tartana a szent-antalsága?

Aztán utoljára is nem esküdtem meg én a királynak arra, hogy az ő hadseregében anachoreta leszek.

„Ne kivánd, a mi a másé!“ Azt mondja a tizparancsolat.

De hisz én nem is kivánom, a helyembe hozzák; valjon ha egy anya maga viszi a leányát egy huszárhadnagy szobájába, hogy rábizza a rend és nyugalom fentartását, nem valóságos európai mandátum-e ez? Ez már az igazi bosnyák kérdés!

De hát az adott szó? hát a katonai becsületszó? Szabad-e azt megszegni?

Ez a nő bennem egy mesebeli hőst sejt, egy Lohengrint, a ki az ártatlanságot védni jön hattyu hátán. Szabad-e ezt a hitet megczáfolnom? Szabad-e az adott szót megszegnem?

Nem! vasbul leszek. Megtiltom a szemeimnek, hogy ránézzenek. Csupa szomoru dolgokról fogok gondolkozni. Előveszem a dienstreglement s végig olvasom. Patiencet fogok játszani. Miattam ott fekhetik s lehet olyan szép, mint Semiramis. Kővé válok. Hanem holnap reggel megyek rapportra, s kikérem, magamnak, hogy engem jövő éjszakára küldjenek ki az előörsre. Nagyon szeretem, mikor az eső szakad a nyakamba.

Megállj! Még egy argumentum van, a mely erőt ád az önuralkodasra. Hátha ez csak kelepcze? Hátha ugy akarnak velem tenni, mint Judit Holofernessel? Ugy van! Ha azt nem akarom, hogy holnap reggel fej nélkül ébredjek fel, ascétának kell maradnom!

Azonban minden bölcselkedésemet halomra döntötte egyszerre az a halk papucscsoszogás, a mi éjféltájon ajtóm felé közeledett; a szivem egyszerre elszabadult s nyargalt velem árkon, bokron keresztül; minden csepp vérem bosznyák lázadóvá lett egyszerre, éreztem, hogy nem fogok ismerni kegyelmet!

Koczogtatnak.—Szabad.

Az ajtó nagy csöndben felnyilik, s belép rajta a háziasszony, titkolózó mosolygással, s hozza a karján a leányát,—egy szép kis, pólyába takart babuskát.

—Itt van „ő“ uram! Ugy-e milyen szép, mint egy kis angyal.

—Mit? Micsoda? Hisz ön nekem azt mondta, hogy most fordul a tizenhatodikba.

—Igenis, a tizenhatodik hónapba. De már el van választva, nem fog alkalmatlankodni. Éjszakára mákhajat főztem neki tejbe, csendesen fog alunni, uram.

—De hát ezer milliom angyal és liliom! Mi az ördögöt félti ön azt a tizenhathónapos kis pulyát az én huszáraimtól?

—Hát—hát—rebegé a nő szepegve—attul félek, hogy—megeszik ...

...Jeges vizzel öntöttek végig. Ezek azt a hirünket költik, hogy a huszárok a kis gyerekeket megeszik. Soha ilyen kalandot többet.

Egy kis ártatlan quaeproquo.

X. ujonválasztott képviselő most került haza Amerikából, a hol huszonöt esztendőt töltött s még nem látta Budapestet. Hogy könnyebben tájékozza magát, elővette a pártlapot, az „Egyetértés“-t, megnézte rajta a szerkesztői iroda lakczimet, ott majd ellátják aztán mindenféle utasitással.—„Himző-utcza IV. 2. sz.“

Hanem azt persze Amerikában nem tudják, hogy az a római IV-es annyit jelent, hogy „Belváros“.—Képviselő ur tehát bérkocsist hivat s mondja neki, hogy vigye őt rögtön himző-utcza, numero négybe.

—Odatalál-e ön?

—Elhiszem azt,—szól a bérkocsis, hamis mosolyra hunyoritva pofáját.

—Ez már aztán a népszerüség!—mond magában a képviselő,—még a bérkocsisok is mosolyognak, mikor a lakczimet mondja nekik az ember.

Megérkeznek, a bérkocsis becsenget, X. ur belép: a kapusné fogadja.

—Itten van az Egyetértés?—kérdé a képviselő ur.

—Hogy ne volna itt egyetértés? csak tessék felsétálni a lépcsőn.

—Én vagyok X. képviselő. Jelentsen be!

—Szükségtelen. Jár ide képviselő száz is. Tessék csak felsétálni.

(Száz! Ez már hatalmas párt!—gondola magában X. ur.—S még a „habarékok“ azt merik mondani, hogy csak hetvenen vagyunk! Micsoda hetvenkedés!)

A pompásan butorozott salonban egy jól táplált asszonyság fogadja az érkezőt.

Pompás salon, kövér dáma, ez nem lehet demokrata nyusz pepersz szerkesztőségi iroda.

—Nem tudom, jó helyen járok-e?

—A legjobb helyen, kérem alásan.

—Én a directeurt keresem. (Külföldön a lapszerkesztőt directeurnak csufolják.)

—Az én vagyok!

—Ez már derék! Amerikában is vannak mistressek, a kik ily vállalatok élén állanak. (Most kezdte már érteni X. úr, hogyan lehet az, hogy, annyi disznó gorombaságért, a mennyi az Egyetértésben napvilágra kerül, hogy nem lőtték még rostává a directeurt! Hát mert az egy mistress. Nőt nem lehet provocálni!)

—Vannak már munkatársak is jelen? (Korán reggel volt az idő.)

—Mindjárt meg fognak jelenni.

Arra egyik ajtón is, másikon is kezdtek beszállingózni:—egy szőke, egy barna, egy alacsony, egy magas, egy piros, egy creolszin; csupa merő missek.

Ez már igazi amerikai világ! Csupa hölgy szerkesztőség. Most már érteni lehet azt a hatalmas, erőteljes stylust! Ilyenre csak hölgyek képesek!

Bemutatják őket névszerint. Valószinüleg csupa irói pseudonymok.

—És azok mind „függetlenek“?

—Tökéletesen függetlenek!

—És republikánusok is?

—De még igazán azok!

—No ez már örvendetes előhaladás! Hát én választási kérdésben jöttem ide, kérem, missis!

—Csak tessék választani!—szól nyájasan a madame „le directeur“.

—Damned!—mormogja az amerikai.—Talán mégsem jó helyen járok. Ez Csávolszky urnak az irodája?

Erre aztán mind valamennyien elkezdtek nevetni.

—Nem épen: az odaát van a szemközti házban.

—Alászolgája!

Semmi maliczia!—A hová a képviselő ur tévedt, az egy „komornákat, bonneokat és társalkodónőket elhelyező“ intézet volt.

A csodabogarak.

I. Tolvaj história.

—Én gróf Karthágoy Hannibál vagyok; a zsebmetszők hirhedett vezérét keresem, a kitünő tekintélyü Knödlfressert.

—Én vagyok az! szólt rekedt hangon egy gyanus külsejü alak, gyanus léptekkel mozdulva előre.

—Örülök, hogy van szerencsém önnel megismerkedhetni. Szólt a gróf: én egy sajátságos megbizással jöttem önhöz. Holnap termeim meg fognak nyilni az előkelő világ crémje előtt; holnap szükségem lenne önre, és még vagy hat ilyen gentlemenre, mint ön, a kik estélyemet jelenlétükkel megtisztelnék; a megjelenéshez szükséges frakk, fehér mellény és egyebek kiállitása az én feladatom lenne.

—És mi lenne a feladatunk?

—Semmi egyébb, mint a mulatság alatt minden férfi nemen levő vendégnek a tárczáját ellopni, a mi levélféle van bennük, azt nekem átszolgáltatni, a mi pénznemü, azt maguknak megtartani.

—Ha csak ennyi kell, legyen ön felőlünk megnyugodva.

Gróf Karthágoy Hannibál nem szoritott kezet ugyan Knödlfresser urral, hanem ilyen férfiunak tolvaji szavában a nélkül is meg lehet bizni.

* * *

Karthágoy Didonia grófné egyike azon hölgyeknek, kik szépek.

Didonia a szó szoros értelmében nő volt; mert hiszen, ha férfi lett volna, valószinüleg nem lett volna Hannibál gróf felesége.

Egy napon Hannibál gróf megtudta, hogy Didonia grófné valakinek levelet irt. Sejtelmei megsugták, hogy az a valaki: férfi; hanem azt nem sugták meg, hogy kinek hiják azt a férfit?

Karthágoy Hannibál gróf erre azon gondolatok egyikére jött, miszerint egy napon fényes estélyt fog adni; arra meghivja diszes kőnyomatu betükkel szervezett jegyekkel ismerősei fényes koszoruját; különösen pedig hatot azon fiatal dandyk közül, a kikre gyanuja van, hogy valamelyikhez a felesége levelet irt.

Az ilyen levelet gavallér ember, mindig tárczájában szokta hordani; mint valamely utazó a Geleitscheint, vagy ujságiró a belépti jegyet. Azon estélyen tehát Knödlfresser és czinkosai, kik a társaságnak, mint most érkezett porosz kreuzjunkerek lesznek bemutatva, minden embernek el fogják lopni a tárczáját. Valamelyikben aztán majd csak megkerül a kérdéses levél.

El kell ismernünk, hogy e gondolat pokoli volt, de eredeti.

* * *

Másnap az estélyen pontosan megjelentek Knödlfresser és collegái; kegyetlenül felfodoritott hajjal és beillatszerezett zsebkendőkkel.

Éjfélig az egész társaság igen jól mulatott velük. A retek-utczai gentlemanek ugy viselték magukat, comme il faut.

Hanem éjfél után, mikor a társaság arról kezdett beszélgetni, hogy jó volna egy kis écarté; mindenki ugy vevé észre, hogy tárczája távolléte által kezd meglepővé lenni. Mindenkinek ellopták a tárczáját.

Nem baj, legalább nem fáradtak a pénzük elveszitésében reggelig.

Hannibál gróf nagyon meg lehetett elégedve a tolvajaival, mert az ő saját tárczáját is ellopták.

* * *

Másnap korán reggel fél tizenkét óra előtt csengetnek a ... azaz, hogy nem csengetnek, mert a grófnak portása van: hanem hát hoz a komornyik egy rejtélyesen bepecsételt csomagot, mely a grófnak volt czimezve.

Hannibál sejtette már a nagy fokhagymaszagról honnan jön a küldemény s komornyikjának visszavonulást inte.

Midőn egyedül maradt, jobb lábát bal lábára téve, és himzett hálóköntösével a jobb lábát betakarva, felbontá a kérdéses csomagot, és ime benne találta a tegnapi estélyen ellopott tárczákat mind.

Ott voltak Arthur, Eduard, Guido, Alfréd, Leo, Rafael tárczái, kiket gyanuba vett.

Mohó sietséggel fürkészte ki azoknak tartalmát, melyikben találja meg Didonia szerelmes levelét?

És ime mind a hatban megtalálta azt, a mit keresett.

Ezt nevezhetni aztán bolond szerencsének!

II. Putifár kis fia.

Igaz orthodoxus emberek lévén, nem illik feszegetnünk, valjon abban a történetben, a mi József és Zuleika között történt (Putifár nejét Zuleikának hitták—az ujabbkori historikusok), melyik részen volt az igazság?

József azt állitja; hogy ő el akart futni s ugy maradt ott a köpönyege, Putifárné pedig ellenkezőleg. Négyszem között történt a dolog,—számitsuk mi is azon esetek közé, a mikre jobb fátyolt boritani.

Azt is tudja minden ember, hogyan vetették tömlöczre Józsefet, hogy szabadult ki onnan? hogy jövendölte meg Farao hét sovány tehenét, bár csak ezt az idei esztendőt is odaálmodta volna nyolczadiknak, s hogy lett aztán belőle egyptomi miniszterprezidens?

Hanem azt ugyan kevés ember tudja, hogy József urfi hogyan kerülte azt ki, hogy ily gonosz vád következtében sonica fel ne akasztassék? Én is csak nem rég tudtam meg.

Tehát azt bizony Putifár ur kis fiának köszönheti.

Volt tudniillik Putifár urnak egy kis fia, a ki azután a lárma után, a mit a nagyságos mama támasztott, szájtátva hallgatta a pro és contra replikákat, s a mint a Putifár ur a legjobban adtateremtettézik, nem tudva, hogy melyiknek adjon igazat, a gyerek megrántja az apja paletótját:

—Papa!

—No mi kell?

—Nézd meg annak a zsidóinasnak a köpönyegét, a melyik a mama kezében maradt; ha a köpönyeg elől van összetépve, akkor a mamának van igaza; ha pedig hátul van elszakitva, akkor a zsidólegénynek.

Biz az hátul volt elszakitva.

Igy köszönheté az életét József egy gyerek észrevételének, a ki nélkül bizonyosan fölakasztották volna, s akkor a zsidók nem jöttek volna ki József hivására Mezepotámiából, nem szaporodtak volna el Egyptomban, nem mentek volna ki a Kánahánba, nem üzettek volna szét a világba; nem adnának most előleget a gyapjunkra, s az bizonyára nagy baj volna.