Jocus és Momus

III. Hogy támad a divat?

—Hiszen ez párisi divat: te magad hoztad onnan. Nézd csak, a te nyakravalód is félre van. Azt hittük; az divat.

—Vagy ugy?—mondá a gróf s aztán átment az étterembe vacsorálni.

Theát hoztak és fáczánsültet.

A gróf próbára akarta tenni tisztelőit. Elkezdte a fáczánsültet darabonkint villára szurva a theás csészébe mártogatni.

A publikum tökéletesen megfelelt a várakozásnak.

Másnap minden vendéglőben, étteremben követték a legujabb párisi divatot, s mártogatták széltére a ludczombot, bifszteket és roszprádlit—a theás ibrikekbe.

Igy támadnak a divatok.

IV. A pathologicophysiologiai pöreset.

—Hát az ugy van, hogy az unalomból támad a vértespedés, a vértespedés szüli a rásztkórt, a rásztkórból keletkeznek különféle organikus hiányok, a sápkór, a lépkór után következik a májdaganat, a szivtágulás, a szivtágulásra jön a szivütér-csontosulás; innen támadnak a gerinczagybántalmak, azokból jön ismét a hátgerincz-sorvadás, ezen complikált bajoknak egymással való találkozása okozza utóbb a gümőkórt, nem ritkán az agyvelőlágyulást, s minthogy az ember unalmában sokszor a fogát szokta piszkálni, ebből támad a csontszu, a csontszu hozza magával a félfő fájdalmat, abból idült baj lesz; mig végre a test csupa merő unatkoztából általános elgyengülés miatt megtér egy mulatságosabb hazába.

—Ugyan kérem, tisztelt doktor, nem adná nekem ezt az orvosi véleményét irásban?

—Szivesen,—monda doktor Pipitér és megirta a tudományos értekezést, és müértői véleményt, melynek értelmében az unalom tökéletesen alkalmas“ szer arra, hogy valakit megöljön.

Gróf Berzy megköszönte szépen a tudományos fel világositást, s ellátogatott Fellegi Szeréna grófnőhöz, kit az egész világ legszellemdusabb asszonynak ismer el, s kibe gróf Berzy halálra szerelmes akart lenni.

Két óráig volt a gróf Berzy Szeréna grófnőnél, a nélkül, hogy egy okos szót szólhatott volna vele. Ott ült nála báró Tinódi, de eadem, s az annyi üres ostobaságot fecsegett össze-vissza, hogy a grófnő nem győzött rá eleget ásitani.

—Ah, ez a báró a legunalmasabb ember a világon!—tört ki végre Szeréna grófnő, mikor a báró valahogy mégis csak elment s ők egyedül maradtak.

—Nem adná ezt nekem nagysád irásban?

—Irásban? Hisz ez olyan dolog, a mit minden ember tud.

—De énnekem hiteles alakban kellene, bélyegpapirosra; nekem ez, mint törvényes bizonyitvány szükséges.

—No azt bizony kiadhatom önnek minden káptalan nélkül.

A gróf elővette a bélyegpapirost, a grófné ráirta a bizonyitványt, mely szerint elismertetik, hogy báró Tinodi két esztendő é§ hat hónap alatt, a mig a grófné szolgálatában állott, magát folyvást unalmasan viselte.

Másnap aztán beperelte gróf Berzy báró Tinodit Szeréna grófné bizonyitványa, s doktor Pipitér orvosi véleménye alapján, mint gyilkossági merénylettevőt, a ki Felleg Szeréna grófnőt meg akarja ölni.

A pörnek nagy nevetés lett a vége. A báró segédaket szólongatott, a kikkel kihivassa élethalál-bajra gróf Berzyt, hanem mindenki azt a tanácsot adta neki, hogy legyen esze; máskor ne menjen olyan helyre harmadiknak, a hol csak ketten akarnak lenni.

V. Tizenhat garasért nyolczvan ezer forint.

Báró Lomosy László juniornak az a fatális szokása volt, hogy fizetni nem szeretett. Ez a mindnyájunkkal közös eredendő bün azonban egészen más gyümölcsöket termett nála, mint más közönséges embernél; a ki, ha fizetni nem akar, enged maga ellen pörölni, vagy megszökik, vagy kiveri a hitelezőt a házából:—ő pedig azt vette föl, hogy ha jöttek rá egy ötven forintos kontócskával, s neki vagy kedve, vagy pénze nem volt azt beváltani; rábeszélte a hitelezőjét, hogy inkább ad neki egy váltót ötszáz forintról. Mikor aztán az ötszáz forintos váltó lejárt, akkor ismét a legnagyobb készséggel becserélte azt egy ötezressel; azt megint egy ötvenezeressel; mig a hitelező maga is kétségbe nem esett a fölött, hogy ilyen hirtelen megnőtt a kapitálisa.

Ilyenformán már egyszer volt egy félmillió adóssága.

Volt pedig egy nagybátyja, báró Lomosy senior, a ki restelvén a nevét minduntalan a hirlapok hátulján, compromittáló hirdetmények szövege közt olvasni, rászánta magát, hogy egy pár ezer forint feláldozásával, az adósságok mesés összegét az eredeti gyökkivonatokra redukálva, unokaöcscsét kitisztázza, hanem ugyanakkor kijelenté, hogy soha többet semmiféle adósságát kifizetni nem fogja. Ez volt az utolsó.

Egy év mulva megint volt a „junior“-nak félmillió tartozása.

Azt beszélik felőle, de már ezt nem tudom igaz-e, hogy még a bérkocsisokat is „álbá“-val fizette. Annyit irhattak a neve fölé, a mennyi nekik tetszett.

Hanem ezuttal a nagybátyja állhatatosan megtagadott minden interventiot. Csukják be az öcscsét, ha tartani akarják, ő nem fizet helyette semmit.

Kinálgatták neki a gyanus nagyságu váltókat tiz perczentért, ötért, háromért, kettőért. Ő azt mondta, hogy egy batkát sem ád.

Nem tehettek aztán egyebet, mint hogy nyilvános árverést nyitottak a százezerekre menő adóslevelek fölött. Bezzeg olcsó volt a „realitás“!

A családnak egy régi ismerőse bevetődött az árverésre s megvásált a kótyavetyén nyolczvanezer forint áru kötelezvényeket. Azokat aztán elvitte az öreg báróhoz.

Az pedig hallani sem akarta, a mit beszél.

—Mit? az öcsém váltóit? Nyolczvanezer forint árut? Minek vette ön meg? Előre mondhatom, hogy kárba veszett a pénze, mert én nem fizetek ki semmit.

—De ezt mégis ki fogja fizetni méltóságod. Én nem vettem nyereségre. Ugy adom, a hogy rajtam maradt.

—Nem, nem. Semmit sem adok érte, és ha mindjárt nyolczvan forintért vette is az ur az egészet.

—Igen, de tizenhat bankó garasért vettem.

—Tizenhat bankó garasért! Nyolczvanezer forintot!... No már azt kifizetem.

S kiugratott érte egy ezüst huszast, melyből még a tisztes öreg ur vissza is adott két váltó krajczárt, mert hiszen ő nem nyereségre vásárolt.

VI. Párbaj, a minőt senki sem hinne el, ha én nem mondanám.

Másnap reggel korán kikocsikáztunk a Lipótmezőre; segédeink vettek egy-egy pár pisztolyt; egy fényes ezüst hatos határozott, melyikünkével lőjünk. Ő azt mondta: „czimer!“ (persze ő ur volt, neki a czimer kellett), én azt mondtam: „irás!“ (Természetes, minthogy firkász vagyok), a sors az ő pisztolyainak adta az elsőbbséget.

Ez rosz ómen volt.

Miután a segédek kimérték a tizenöt lépésnyi távolt s ismét elővették a fatális hatost: czimer-e vagy irás?

A sors megint ellenem határozott. Én jutottam arra a helyre, mely szemközt volt a nappal, ellenfelemé volt az előny, hogy a napnak hátat fordithatott.

Mögöttem volt egy vén cserfa, melyet nemrég botoltak le, a csonka ágcsomok meredeztek róla mindenünnen, ezt én akkor ráértem nagyon szemügyre venni.

A segédek tapsoltak, hogy lőhetünk. Én csen- desen felemeltem a pisztolyt, kinyujtott karral s a legnagyobb hidegvérrel épen a szivére czéloztam ellenfelemnek.

Aztán épen a varjufészekbe lőttem bele a jegenyefa tetején.

Rugott az a fertelmes pisztoly, mint egy negyedfü csikó. Lefelé kellett volna czéloznom Amerikába, ha azt akartam, hogy itt Európában találjak vele valakit.

No se baj, majd a második lövésnél jobban vigyázok magamra. Ellenfelem épen ugy fog járni velem, mint én ő vele: meglövi a holdat.

Azonban egy tekintet azon pokoli mosolygásra, mely arczát elfintoritá, midőn félszemét behunyta, félszáját felhuzta s azzal a térdemet vette czélba, tudatá velem, hogy ellenfelem okult a példámon; lábamra czéloz, hogy homlokon találjon.

—No, agyiő szép napvilág!—gondolám magamban, s föltekinték a napba;—téged is utoljára látlak most.

Rám pedig az a hatása van a napnak, ha bele nézek, hogy kénytelen vagyok prüsszenteni.

—Hefprzrszki!

Abban a perczben: „drum-bum!“ egy lövés hangzik s egyikünk halva rogy össze.

Az az egyik nem én voltam. Hiába is mondanám, mert nem hinnék el. Ellenfelem volt.

Hogy történhetett ez?—Hát ugy történt, hogy prüsszentés közben, a mint a fejem kissé lebukott, ellenfelem golyója a homlokom helyett kalapomon ment keresztül, a hátam mögött levő cserfa egyik ágcsomójáról visszapattant, a kalapomon megint egy másik lyukat ütött, s ellenfelem homlokába furta magát.

A ki nem hiszi, megkérdezheti ő tőle magától. Ő most bizonyosan valami kopogó szellem lesz, s fog feleletet adni.

A holt ember.

Onnan támadhatott a hir, hogy az egyetlenegy requisitum-puskát egy este kikölcsönözte a ruhatárostól, azzal az igérettel, hogy valami nagy pecsenyét fog meglőni, s abból neki is juttat, aztán egy hét mulva sem került elő a puskával. Bizonyosan saját magát értette alatta.

Ezt a hirt mindjárt meg is irta, mint probatió calamit, egy fiatal múzsafi egy vidéki hírlapnak, abból átment a fővárosi hirlapokba; onnan ki a külföldi hirlapokba s valószinüleg át is ment Amerikába.

Akkor csak egyszerre előáll Damó a puskával. Az egy heti vadászat alatt lőtt egy harkályt. Sok más nagyobb állatot is megriasztott, a kik mind csak egy hajszál hiján menekültek meg tőle. Hanem hát a harkály nem pecsenyének való.

Felmegy tehát az igazgatóhoz s jelenti, hogy itt van.

Az igazgató vállat vonít.

—Hogy lehetne már ön itt? mikor ön meghalt.

—Ki mondja azt?

—Ihol van az ujságban. Hat ujságban is benne van, hogy ön agyonlőtte magát s meghalt.

—De hát én mondom, hogy nem haltam meg.

—Már nekem hiába mondja. Azt csak nem praetendálja talán, hogy én önnek jobban higyjek, mint annyi tiszteletreméltó hazafinak?

—De mikor annyira nem haltam meg, hogy pláne egy kis anticipatiót kérek.

—Micsoda posthumus czélokra?

—Hát arra a czélra, hogy éhes vagyok s enni akarok.

—No még ilyet sem hallottam: hogy a halottak éhezzenek. Barátom, a ki meghalt, az nem eszik, a ki nem eszik, az nem éhes, a ki nem éhes, annak nem kell anticipatió. Ön meghalt: ergo önnek nem kell több előlegezés.

—Ugyan kérem, legyen szives hát legalább egyet azokból a hirlapokból ide adni, hogy legitimálhassam vele magamat a házigazdámnál, ha majd a házbért kéri, hogy én meghaltam.

—Tessék, akár kettő: de visszahozza, mert beköttetem.

A szegény halott azonban, a mint a konyhán keresztül ment, meglátott a tüzhelyen egy szép nagy pulykát nyárson pirulni. A szolgálónak azt mondta, hogy szaladjon be frissen, az igazgató ur feldöntötte a tintát, törülje fel, s mig az bement, köpönyege alá keritette a pulykát s odább állott vele.

Mire a nyomozásra megindult igazgató valamelyik Bacchus-templomban ráakadhatott, már akkor India tollatlan kétlábu magzatának csak a csontváza volt feltalálható, otyan szépen letisztogatva, mintha valami muzeum számára lett volna praeparálva.

—Nini. Az ur megette az én pulykámat!—Támadt rá az igazgató a szinészre.

Az pedig kisérteties páthoszszal voná elő kebléből a tőle elhozott ujságot, s az aláhuzott sorokra mutatott.

—Ime uram, itt a bizonyitvány, hogy én meghaltam, s a halottak, tetszik tudni, nem esznek.

XXIII.

A buldogg emlékezetű Bach-korszakban egyszer nem volt már egyéb dolga a miniszternek, hozzáfogott a tanügy centralisálásához. Utasitást adott a Comitatsvorstandoknak, a Comitatsvorstaridok a Bezirkscomissäreknek, a Bezirkscomissärek az Ortsnotäreknek, hogy az irástudó notabelek jegyzékét küldjék fel a falukból. Ez végbemenvén, pár hét mulva aztán szétküldettek országszerte a nyomtatott okmányok, névszerint 1-ször: N. N. falusi gazdának „Schulrath“-tá való kineveztetési okmánya, 2-szor: ugyanannak számára rubrikázott betöltendő ivek, és 3-szor: a községi jegyzők számára utasitások, a miket a Schulrathokkal közölni fognak.

Nógrádmegye egyik palócz falujában is megkapja az okmányokat a jegyző, s behivatja azonnal az illető gazdát, kit e nagyszerü kitüntetés ért. Annak épen a szénatakaritást kellett abbahagyni, örült a meghivásnak nagyon.

—Hát „nagyságos hallja kend“,—szól a jegyző. Nagy megtiszteltetés érte Bécsből. Itt küldi a miniszter ur a kinevezést, nagyságos kend lesz ezután ebben a faluban a Schulrath, s ezután az lesz a titulusa, hogy „löbliche Schulrath.“

—Eertem uram: „leöblitétt sültrák.“ Haat ha muszaj, haat csak elviselem.

—Ezennel tehát utasitásul adatik löblicher Schulrath urnak, hogy kötelessége leszen ezentul minden reggel megvizitálni az iskolát, hogy pontosan kezdi-e a tanitó a leczkeadást, minden szombaton kiexaminálni a gyerekeket, hogy mit tanultak, megvizitálni az irásaikat, különösen a német irásaikat jól megbirálni, minden félévben rigorosumot tartani, s annak eredménye felől az ide mellékelt lajstromot nyolcz nap alatt rendesen betölteni s nekem feljebbküldés végett kézbesiteni.

—Eertem uram, eertem. Keserves dolog lesz ugyan nekem a falu tulsó veegeeről beczammognom minnap a rektoráig; aztán meg a tiszteletes inkább megtehetnee, mert ott lakik a töveeben az iskolának, de meg a neemetet szegeenyt, mikor irva van, nem is igen szeretem een olvasni, mert azokban a hegyes betőőkben mind felseerül a nyelvem; hanem hát, ha muszáj, hát csak ezt is elviselem.

—Végtére,—szól a jegyző, s elővesz az almáriomból egy irtóztató magas czilinder-kalapot;—hogy az egész falu előtt annál nagyobb respectusa legyen nagyságos kendnek, s az emberek már messziről lássák, hogy a löblicher Schulrath közeledik: itt küld a miniszter ur nagyságos kend számára egy hivatalos kalapot.

Azzal a fejébe nyomta az uj Schulrathnak a czilindert.

Az megijed, földhöz csapja a kalapot, kinevezést és rubrikázást, kiszalad az ajtón s csak az ablakon kiált vissza:

—De hallja kegyeemed, mondja meg a menyisztereenek, hogy fogjon magaanak maasutt sült rákot avvaa a csikfogoovaa!

A régi jó időkből.

Az öreg Dömötör hirneves ember volt a maga idejében.—Dabi pap volt; mely eklézsia egyike a világ legszegényebb parochiáinak. Ő volt az, a ki az öreg Bátori superintendens idejébeni—I. O. és J.-féle villongás alkalmával, midőn t. i.—e két ur három évig villongott az esperességért, az öreg püspök által saját hatalmi szavával esperesnek megtétetett.

Mikor ezt az öreg Dömötör megtudta, felment gyalog Pestre, és ott kezdett contradikálni a püspöknek.

—Nem ilyen szegény ember való esperesnek.

Bátori uram aztán azt mondta neki nagy nyersen:

—Szegény ember lehet kend—én miattam;—hanem esperes lesz kend.—S az lett.

Egyszer ez az öreg ur Péczelen valami nagy egyházi frequentia alkalmával gróf R.-néhoz ebédre meghivatott. Mint esperest, a grófné maga mellé ültette. S mikor az inas marhahust hozott, makarónival körülrakva, az inast igen nagy félelmek közt szólitá:

—Ide ne hozzon kigyelmed nekem valami kigyót vagy békát, mert én itt ezen helyen szörnyet halok ám.

—Ej, nagytiszteletü ur,—mond a grófné,—hiszen nem kigyó ez, hanem tészta.

—De méltóságos asszonyom, nem hiszek én neki; az én feleségem is elég tésztát főz—de vagy elmetéli, vagy elcsipkedi; ilyen gyanus kinézésüvel nem rettegtet engem.

—Hát mivel élnek ott Dabon?—kötekedék a sajátságos öreg urral a grófné.

—Babbal, lencsével, káposztával, tisztességes magyar embernek való—eledelekkel: a bakonyi svábok, már a mi falunkban is—árultak pityókát (krumplit), de az én asztalomra ezt nem merné feltenni a feleségem.

—Hát mennyi a fizetése nagytiszteletü urnák?—folytatá tovább a discursust a grófné.

—Hm! méltóságos asszonyom, van énnekem szép fizetésem. Rámegy az majdnem háromszáz vonásforintra—meg lehetne abból élni szépen, de még pénzelni is lehetne, ha azok a dabiak megfizetnének.

Egy gazdag ember.

—Hallja kend, meg is kell ám fizetni az ökör árát!

—Hát hiszen majd kiteremtsük valahogyan, nagyságos uram!

Folyik az árverezés s mindig Bagi János levén a legtöbbet igérő, már több százra megy az általa megvett barmok száma.

—Hallja kend,—szól a biró,—vasra veretem ám kendet, ha csufot űz a biróságból. Készpénzzel kell itt ám azonnal fizetni.

—Jól van jól, nagyságos uram, majd megpróbáljuk a végin.

Dühös volt a biró, de se nem szólt, se nem kérdezősködött többé, csak várta kárörömmel a dolog végét. Mikor a protokollumot bezártak, az egész gulya Bagi János nevére volt beirva, s mikor ezt a fizetésre felszólitották, legfoltosabb dolmánya zsebjéből elővett egy rongyos tárczát s ujdonatuj ezeresekkel kifizeté az egész összeget.

Hallgatott a csaszlaui s maig is azt hiszi, hogy valamelyik nábob tréfálta meg őt.

* * *

Gróf K..... Györgynek kölcsön kellett a forradalom után felvenni kétszázezer forintot.

Megtudja ezt Bagi János, a ki egykor a gróf K...... családnak volt jobbágya, s felmegy a direktorhoz.

—Tekintetes uram! azt hallottam, pénzre van szüksége a méltóságos urnak, azt gondoltam, inkább én adok, mint más.

Végig néz a direktor a kopott ruháju paraszton s szánakodva mondja:

—Sok pénz kell ám annak, ha kell, atyafi!

—Mintegy mennyire való?—kérdi Bagi János.

—Kétszázezer forint,—szólt a direktor, ugy gondolkodva, hogy az öreg erre hanyatt esik egyszerre.

De nem ugy történt. Hanem az öreg nyugodt lélekkel mondja:

—Igaz, hogy annyi nincs nálam, de százhatvan-ezer forintot itt hagyhatok, a többit pedig harmadnap alatt megrendelem.

A direktor sem gunyolódott többé.

* * *

Tehát ugyanez a Bagi János kiment egyszer az ostromállapot alatt szegedi pusztájára, csak amugy gyalog szerrel.

Találkozik a zsandárokkal s ezek kérdik tőle: hol a passzus?

—Minek nekem a passzus,—szólt,—a magam birtokán?

—Melyik a kend birtoka?

—Ez az, a hol állunk s köröskörül, a merre látunk, mind az enyém.

Összenéznek a zsandárok, hogy valami körmönfont jó madárral van dolguk, s azzal megkötik az öreget, egy szót se szólnak többet s bekisérik Szegedre, a megye börtönébe, ugy adván be a species factit, hogy az öreg őket tévutra akarta vezetni.

Persze a vizsgálat nem kezdődött meg mindjárt, hanem azért az öreget közmunkára fogták.

Egyszer épen ablakokat surolt a megyeház udvarán, mikor valami hivatalszolga, a ki egykor kisbéres volt nála, meglátja.

—Ej, ej, édes Bagi János uram, hogy került kelmed ide?

Elmondja az öreg a dolgot; megcsóválja fejét a hű szolga s felmegy az illető birói személyhez.

—Nagyságos uram! Bagi János uram itt a megyeháznál van fogva.

—Igen, az a csavargó.

—Csavargó? Nagyságos uram, van annak a szentesi határban tizezer hold földje s itt Szegeden is bir árendába tizenötezer holdat. Mért volna az csavargó?

Elnevette magát a nagyságos ur, de mégis megtartá a vizsgálatot. Igy szabadult ki a dusgazdag földbirtokos saját kisbéresének jótállása mellett.

(Történt, a rend és czivilizáczió áldott korszakában.)

Elegy-Belegy.

Keszthely hajdanában nemesi compossessoralis hely volt. Gróf Festetich György a Georgicon alapitója kifizette lassankint a nemes atyafiakat, hogy zavartalan gazdaságot állithasson magának. Valamennyivel könnyen boldogult, hanem az utolsó, valami Danka nevü, sehogy sem akart hét szilvafás birtokától megválni,—s e miatt nem egy kellemetlen órát csinált a terveiben állhatatos grófnak.

—No, Danka uram,—szólt egy találkozás alkalmával a gróf,—hát csak nem adja el igenis a birtokát most sem?

—De biz eladnám,—szólt jó kedvében Danka,—ha volna, a ki megfizetné az árát.

—Mi az ára, igenis Danka uram?

—Százezer kurta forint, nagyságos uram.

—Specifikálja, igenis, megfizetem domine készpénzzel, igenis,—szólt a haragba jött gróf.

Nagy dolgot adott ezzel Dankának. Hozzá is látott ez a specifikáláshoz, de bár minden talpalatnyi földjét százakra meg ezerekre tette, a százezer kurta forint csak nem került ki. Végre kilenczvenezerre kisütötte az összeget s ment a levéllel a grófhoz.

—Itt van nagyságos uram, már tiz ezernek nem tudtam helyet adni, azt csak ráadásképen fizesse ki.

Nagyot nézett a gróf s ráförmedt az atyafira:

—No, domine Danka, dombon fekszik a háza, irja a levélbe: amoenitas loci—tizezer forint, ha legalább valaki igenis, megnézi a contractust, igenis, ne mondja azt, hogy én is olyan bolond ember voltam, igenis, mint kegyelmed, igenis.

S ezzel kifizette az egész összeget.

* * *

A jó Döbrönteinek testvére ma is él Veszprémben, s arról nevezetes, hogy a vörös hagymát ki nem állhatja.

Kinéz egyszer a piaczra, s meglát egy nagy, valamivel töltött gyékényes kocsit, s mellette egy embert.

—Mit árul kend atyafi?—kérdi.

—Vöröshagymát, uram.

—Rossz jószág az. Hol lakik kend?

—Keserü-ben uram.

—Pogány falu az, hogy hivják kendet?

—Méreg János, uram.

Az öreg sohase felejti ezt a párbeszédet argumentumul felhozni a vöröshagyma ellen.

A bihari főispánról.

* * *

Ritkán látogatván meg Nagyváradot, mint megyei székhelyét az öreg gróf Z. főispán, ily alkalmakkor rendesen tisztelegni szoktak nála majd minden helybeli testületek. Történt egykor, hogy a jogakadémiai tanári kar tisztelgése után együtt mentek az öreghez a püspökség és káptalan, ekkor még nagy tekintélylyel és jus gladiival is biró uradalmak fő ügyvédei, az öreg ur (mert én őtet fiatalnak még képzelni sem tudom, miután mindig öregnek ösmertem őt, azért csak igy nevezem), az előbbiekkeli társalgás benyomása alatt fogadván ez érdemes urakat, azt gondolván, hogy most, a kik jönni fognak, azoknak okvetlenül mind professzoroknak kell lenniök; valószinü az is, hogy a bejelentéskor elkerülé figyelmét az illetők állásának megnevezése, elég az hozzá, hogy szivesen és kegyesen fogadván az ügyvédeket, következő kérdéseket intézi hozzájok:

—Hát vannak-e sok tanitványok?

Az ügyvédek tréfás kedélyben lenni vélvén az öreget, e kérdést a jogi gondjaik alatt álló rabokra értelmezték és azért ekként felelének:

—Fájdalom! bizony sokan vannak,—bár egy se volna, annak örülnénk.

Ezt meg az öreg találta furcsa feleletnek, s azért folytatólag kérdi:

—Talán rossz erkölcsüek a tanitványok?

—Valóban, mind fel kéne akasztani—volt a válasz.

—No-no, meg kell próbálni mindent, hogy derék embereket neveljenek belőlök.

—Hiszen eleget nyuzzuk, botozzuk és koplaltatjuk őket, mégis csak akasztófára valók maradnak azok excellentiás uram!

—Hm, hm!!—csóválgatja fejét az öreg, az ifjuság ily szomoru romlottságán, és elbocsátja a vélt tanár urakat.

Távozásuk után bejövő titkárának mondja az öreg: de furcsa professzorok voltak ezek, még maguk dicsekedtek, hogy milyen gonosz tanitványaik vannak,—mire a titkár felvilágositván, hogy hiszen a püspökség, meg a káptalan ügyvédei valának ezek, nem pedig professzorok; erre az öreg is indulatba jötten kiáltja:

—Fogjátok meg! hozzátok vissza őket, előmbe azonnal, s midőn megjelentek, rájok támad, hogy micsoda vakmerőség az tőlük, őtet bolonddá tenni s magukat professzoroknak adni ki.

Széchenyi, mint ifju diplomata.

Széchenyi István gróf még akkor nagyon ifju volt; minden ifju utazónak legelső vágya Olaszország: ő is Nápolyba utazott a téli idényre. Együtt ment vele egykoru ismerőse, Inkey; szinte előkelő magyar család ivadéka.

Mindkettőt ellátták Bécsből ajánló levelekkel az udvartól s aztán szivökre kötötték, hogy csak irjanak szorgalmasan itthonmaradt rokonaiknak hogylétükről, tapasztalataikról.

Nápolyban ekkor Murát volt a király. Franczia udvartartás, vidám, pezsgő élet; a király épen ugy szeretett ragyogni, mint a királyné élvezni; idegenektől rajzott az udvar. Azok között, kik Murát király udvarának fényét növelni segitettek, nagy kitüntetésben részesült a két magyar nemes ifju, mindkettőt különösen ajánlták a követségek s aztán még jobban mivelt eszes magukviselete.

Néhány heti ott mulatás után azt mondja Inkey Széchenyinek:

—Nem vettél valamit észre? Mintha hidegülnének irántunk.

—Nem én,—szólt Széchenyi,—hozzám igen is nyájasak.

—No, én hozzám meg egészen tartózkodólag viseltetnek. Megfoghatatlan.

Pár nap mulva ismét jön Inkey Széchenyihez:

—Kaptál te meghivást a miniszterelnök diplomatiai estélyére?

—Három nap előtt.

—Különös, hogy nekem nem küldtek.

Egy hét ismét elmult. Inkey ujra találkozott Széchenyivel.

—Ez csodálatos! A király nagy udvari bált ád, s engem a meghivásnál mellőznek.

—Engem pedig ellenkezőleg maga a király személyesen hitt meg a multkor a miniszter estélyen.

Végre egy napon egész felindulással rohan fel Széchenyihez Inkey.

—Nézd! E hallatlan bántalmat, a mit rajtam elkövetnek. Most kapok egy parancsot a rendőrfőnöktől, hogy huszonnégy óra alatt elhagyjam Nápolyt!

—Én pedig most kapom a meghivást a királyné zártkörü hangversenyébe, a hol a királyné maga is fog énekelni.

Inkey kényszerülve volt hazajönni, Széchenyi pedig ott maradt és jól mulatott.

A talány kulcsa az, hogy Inkey a rokonainak küldözött leveleiben mindig azt irogatta, a mit valóban látott; Széchenyi pedig azt, a mit a rendőrségnek szükség látni.

Amaz megirta őszintén, hogy biz itt furcsa világ van; hogy a király nagy zsarnok, a királyné meg élvhajhász, az udvar kalandor, a katonák elégületlenek, a nép zugolódik.

Széchenyi pedig azt irta a királyról, királynéról, miniszterekről és népről, a mit irhat valaki abból az öntudatos czélból, hogy a cabinet noir levélfelnyitogató olvasóinak kellemetes lecturet szerezzen vele.

Széchenyi még ekkor alig volt több, mint gyermek, és már mennyire diplomata!

Akkori Nápolybanlétét ma is tanusitja egy emlékmondata, mit a Vezuv látogatóinak névjegyzékébe magyarul felirt: „Nekünk ugyan nincsenek tüzokádó hegyeink, de vannak tüzes kamaszaink, a kikhez képest ez a tüzokádó is gyéghegy“. (Igy: a „jég“ g—y-al.) S az, a ki a század második évtizedében ily hibás ortografiával irt, a harmadik évtizedben már nemzete tudományos önállásanak megalapitója lett, a negyedik évtizedben pedig irodalma vezérfényeül ragyogott.

Furcsa passzióik vannak a nagy embereknek!

—Jól van, bátyám, hát menjünk ki a városligetbe; az egész világ odajár most; minthogy azonban gyalog járni nem mulatság; bérkocsisnak öt forintot adni egy órai kocsizásért megint nem inséges embernek való, hát kapjunk fel erre az omnibuszra: a ki most épen azon törekszik, hogyan inditsa el a lovait ezzel a tizenkét emberrel?

—De hát mi hova ülünk oda öcsém? Nagyon intabulálva van ez már krinolinnal.

—Hát csak felkapunk ide a bakra a kocsis mellé, ott még van két hely.

—Micsoda? Bakra? Kocsis mellé? Mit gondol öcsém uram? Én, assessor és presbyter, ekklézsia főkurátora és megyei képviselő! én bakra üljek! ennyi émber láttára; Pest városa kellő közepén, fényes vasárnap, délután négy órakor, mikor a templomból jönnek ki az emberek?

—Hát mi van ebben, urambátyám? hisz ez a legdivatosabb szokás. Ez a diszhely, a kocsis-ülés; Deák Ferencz is mindig ide ül;—ha üresen megy is az omnibusz, más helyet nem választ; s ha kedvére való lovakra akad, még sokszor ki is veszi a kocsis kezéből a gyeplőt, s maga kocsirozik az omnibuszszal.

—Igazán?—szólt Ádám ur, kegyetlenül belenézve a mesemondóba; azután csak fejet csóvált s fel hagyta magát tolatni a kontignáczióba; de még ott is zugolódott, hogy ugyan furcsa passzióik vannak ezeknek a nagy férfiaknak.

A városligetben letette őket az omnibusz szokott kikötőhelyén; s Ádám bácsi kezde szétnézni e tengerében a pornak, hogy hol lehetne itt kapni egy kis nem száraz földet?

—Mivel fogunk itt mulatni, öcsém?

—Hát bátyám, itt a Ringelspiel: oda bemegyünk, felülünk egy-egy lóra; én arra a szürkére, bátyám meg a fakóra, s szurkálunk egy czuczával a török fej után. Ez itt a legfamózusabb mulatság.

—No, már öcsém, ne bolondulj! Oda bizony nem ülünk. Mit gondolsz? Én, főbiróságot viselt ember, ekklézsia kurátora; arra a bolond falóra felüljek és csavargattassam magamat, kintornaszó mellett! Hiszen gyerekeknek való az!

—Már pedig bátyám, ez a legdivatosabb mulatság; még Deák Ferencz is, valahányszor kijön, mindig szokott egy pár tourt tenni a Ringelspilen, s oly ügyesen tud szurni a czuczával a török fejhez, hogy mindig a két szeme között találja.

—Igazán, szólt elámulva a nagyhitü férfiu.—No, ugyan ezt nem hinném, ha te nem mondanád! S igazán odaszur a czuczával a török fejhez, s kanyargattatja magát a fa-lovon? Csodálatos passziói vannak ezeknek a nagy férfiaknak.

Hanem azért csak mégsem ült rá a fa-lóra, hanem inkább olyan helyre óhajtozott, a hol valami enni és inni valót adnak.

Jóska öcsém aztán elvitte a fagylaldába, hozatott neki is, meg magának is egy adag fagylaltot.

—Hát ez mi?—förmedt rá Ádám bácsi;—tán azt gondolod, hogy én ezt, bolond vagyok és megeszem.

—Jó ez, bátyám,—biztatá őt Jóska öcsém.—Deák Ferencz is itt szokott fagylaltozni mindig, néha három adagot is megeszik.

—No már édes öcsém,—szólt Ádám bácsi könyökkel fordulva a fagylaltos csésze felé,—a mit eddig beszéltél Deák Ferencz felől, azt még csak hittem, a hogy hittem, de már azt, hogy Deák Ferencz ezt a czukorból csinált jeget szopogassa, ugyan el nem hiteted velem, ha megfeszülsz is!

(Természet után szabadon festette—Kakas Márton.)

* * *

Egymás mellett ültek a templomban a legátus meg a kurátor, ünnep délelőtt, mikor a pap prédikált. Közelgett a helypénzt szedő persely, melybe minden jámbor keresztyén szokott ejteni egy krajczárt. Azt a krajczárt pedig kiki előre kiteszi maga elé az asztalra, nehogy akkor kipkapkodjon érte, mikor már jön a persely. Kurátor uram splendidus akart lenni, s kitett maga elé egy kétkrajczárost. Legátus uram erre kitett maga elé egy garast. „No, biz engem meg nem szégyenitesz“, gondolá magában a kurátor, s kitett az asztalra egy fenekes sustákot. A legátus erre kitett maga elé egy ezüst ötkrajczárost. Curátor uram visszatromfolta egy valóságos ezüst tizessel. A legátus erre kitett, egy huszast. A kurátor méregbe jött, előhuzott egy lázsiás tallért s várta, hogy mit csinál most erre a legátus? Hát a legátus azt csinálta, hogy a mint a curátor a perselybe csusztala a lázsiást, ő meg visszatette a zsebébe a huszast is, az ötöst is, meg a garast is, kivett helyettük egy kongó krajczárt s az cseppenté a kegyelet erszényébe.

A hamis bankócsinálók.

Mint gondolhatni, urambátyám harmincz év alatt oly megállapitott hitelü közelismerést szerzett magának, hogy nem volt az a külvárosi lebuj, a hol még kontóra egy betevő falatot adtak volna neki, mert valamennyinek az ajtaja mind tele volt már krétázva az ő „aufschreiben“-jeivel.

Egy napon tehát, mikor Miska garçon szállására ellátogat, azt zárva találja; de benézvén a kulcslyukon, látja, hogy többen vannak odabenn, s elkezd zakatolni.

Arra nagy riadás támad a szobában; hirtelen összevissza kapkodnak mindent: Miska ur elébb rivallja erősen, ki van odakinn? mit akar? csak akkor nyit előtte ajtót, s urambátyám jól látja, hogy egy felvont pisztolyt dugott el a zsebébe.

—Pszt. Csendesen.—Sugják neki.—Lépjen be hamar urambátyám. Jó, hogy jön.

—Mit csináltok itt fiuk?

Az ágyon egy sor ujdonatuj tiz forintos bankjegy volt kiteritgetve.

—Bankót csinálunk, urambátyám. Sugá neki Miska ur. Ide nézzen.

—Hüh, hát innen pénzeltek? Mindig gondoltam én azt.

—Ugy-e mindig? Hát már most álljon a társaságunkba: aztán lesz magának is.

Urambátyám nagyon huzódozott ez ajánlattól, hogy ez ilyen, meg amolyan kriminalitás, nem jó lesz belőle; de elvégre mégis csak elvállalta, hogy átvesz egyet azokból az ugynevezett hamis bankókból s átmegy vele a szomszéd dohányos boltba szivart vásárolni, majd ott felváltják.

Miska ur pedig előre beavatta már a kereskedőt a tréfába. Urambátyámnak pedig sohasem volt kenyere, hogy valami merényletet viseljen a lelkén: a rossz lelkiismeret addig is elárulta százszor, a mig az utczán keresztülment; félve tekintgetett széjjel, nyult is, nem is a boltajtó kilincséhez, hogy kinyissa, s mikor végre rászánta magát, ugy megijedt attól a kérdésétől a boltosnak, hogy „mi tetszik?“ hogy szivar helyett tubákot kért tőle, a mit pedig gyülölt.

A mellett meg igen ügyesen az ajtó közelében maradt, hogy szükség esetén, ha rajta kapatnék, gyorsaságának próbáit adhassa.

A boltos kimérte neki a czukmist, egy szem tomca bonával is megajándékozta ráadásul, s mondá, hogy az egészért jár három krajczár.

Urambátyám reszkető kézzel vette elő a tiz forintost. Már az is nagyon felötlő, ha valaki három krajczár végett tiz forintost váltat; hát még ha olyan zavartan adja a boltos kezébe, mintha félne, hogy az a kezét is megkapja.

A boltos, szerepéhez hiven, erős vizsgálat alá fogta a bankót; megnézte közelről; vizsgálni kezdett rajta bizonyos pontokat; azután a világosság elé tartotta, hogy a vizjegyekről meggyőződjék ... De már akkor kedves urambátyámnak hire-hamva sem volt a boltban! A mint azt látta, hogy a boltos kritizálni kezdi a bankót: megillant csendesen, s mire utána eredtek, nem volt sehol.

Két hétig nem látta őt senki az utczán.

Csak a tizenötödik nap mert késő éjjel kilopózni, s a Privorszky ajtajában, kinn az utczán rálesni, mig egy ismerős kilép, hogy megtudja tőle, nem fogtak-e el a napokban egy hamis bankócsináló bandát?

Igy lehetett megtudni, hogy két hétig birja ki urambátyám az éhezést és a szomjazást.

Hanem aztán, hogy megtudta rászedését, boszuból mindjárt rajta is rontott a dohányoson, s elexequálta tőle az otthagyott visszajárandóságot s büntetésül egy batkát sem adott belőle az egész társaságnak.

Az ebédünket el akarják disputálni.

Tehát én reggel öt órakor felkelek; s mert akkor legkevésbé háborgatnak, leülök dolgozni. Miután nyolcz óráig vagy tizezer betüt egymás sarkához ragasztottam, nagyon örvendetes félbeszakitásnak veszem, mikor a feleségem azzal nyit be, hogy elkészitette a reggelit.—(Notabene, nekem a feleségem maga főzi a kávét, azért én jobbat is iszom, mint az urak.) Azzal hamar készen vagyok. Te, Z. A. polgártársam és a veled együtt ebédelők még akkor fordultok a pihent oldalatokra, s horkoljátok ezt a melodiát: „oh, édes hajnali álom“. Tiz óráig elolvasom a hirlapokat, megcsinálom a jegyzeteimet, a mi nem elfelejteni való, azt naplómba jegyzem, mert abból élek;—te, kenyeres társaiddal együtt akkor keféled meg a körmödet. Ezentul jönnek-mennek hozzám, el vagyok foglalva a más dolgával, közben legfeljebb leveleket, vagy apró ujdonságokat irhatok. Egy órára aztán a napi munkámmal délelőttre készen vagyok. Te is készen vagy akkorra a toiletteddel. Hanem én már akkor éhes vagyok; mint a farkas! Az én gyomrom nem muszka országgyülés, hogy annak reggeli öt órától déli 1-ig egy kis kávéval ki lehessen szurni a szemét. Én már akkor tudakozódni kezdek, hogy teritettek-e már? No, hiszen szépen megörvendeztetnének, ha erre a kérdésemre azt felelnék: „Méltóztassék excellentiádnak megnyugtatni magát, most keresi a szakács a gyufát a konyhában, mihelyt megtalálja, mindjárt tüzet fog rakni, öt órára pontban tálalni fog. Addig tessék leülni és irni tovább!“ No, hiszen, azt a novellát kellene megnézni, a mit én akkor irnék! Hanem hát e helyett azt mondják: „itt a bableves, ülj le Márton, kapáltad Márton, megszolgáltad, a mit megeszel“; és mondhatom, hogy nagyon jól esik. Azalatt te éjjelevő társaságoddal javában szemüvegezed a váczi-utcza járókelő szépségeit. Két óra után egy kis commotiót csinálok; bár nem tudom, hogy a nagy Széchenyi tett-e e részben némi engedményeket? de én bizony délután egy pár óráig nem ülök le dolgozni.—Öt órára aztán te haza jösz a lovaglásból, ott már vár rád a dinée; én rám is ott vár a sok ménkű bécsi és párisi hirlap, hozzák az esti postát; nyolczadmagammal neki fekszem; nyakrafőre forditani kell; ez aztán a bankett! hirlapokat tranchirozunk; nyers czikkekhez saucet csinálunk, rágjuk a tollat, üritjük a pezsgős—kalamárist, csak ugy görbül a hátunk bele. Hét órára mi is készen vagyunk az esti postával, ti is a dinéevel; akkor aztán együtt elmehetünk a szinházba; én a földszintre, te a páholyba. Itt te kibeszélgeted magad, én pedig kipihenem magamat; s aztán futunk, és kocsizunk haza; tiz órakor te felkanalazol egy csésze theát; én kardra hányok egy adag befsteaket; azután olvasok egy kis történetfélét, vagy mikor van, birálni való drámát, hogy csendes álmom legyen; tizenegy órakor már aztán aluszom, mint a bunda. Te akkor szövetkezel legjobban a második polkamazurkára s töröd a fejedet, melyik bárónét mulattasd, melyik grófné kalandjaival? Négy órakor aztán te is lefekszel: én már akkor ki is aludtam magamat.

Abban tehát tökéletes igazad van, hogy nálad is, nálam is épen a nap közepére esik az ebéd; csakhogy egyikünk hat órával későbben kezdi a napot, mint a másikunk. Tehát vagy arra bird rá a munkás osztályt, hogy ő is tizenegy órakor keljen és négy órakor feküdjék, vagy az uri rendet persvádeáld, hogy keljen ötkor, s feküdjék tizkor; különben nem kerülünk össze. Mert, hogy aludni kell; ezt, ugy tudom, a nagy Széchenyi is megengedte; ha jól emlékszem rá, nyolcz órát szabván egy alkotmányos polgárnak az alvásra. Bizonyosan nem tudom, igy van-e? Kérdezd meg János kollegánktól, ő tud mindent, a mit Széchenyi mondott.

Tehát csak ez a vitatott kérdés sarkpontja, hogy nappal alugyunk-e, vagy éjjel?

Hirlapolvasói kombináczió.

A regény czime? „egy agglegény élete. Itt van legfelül mingyárt a hős arczképe maga; egy gavallér, ki fél pofájára rut, mint a pávián, a másik félre pedig deli, mint Antonius. Alatta következnek: „a lilionez és glycerin hirdetményei“, a miktől a legkordoványabb pofa szattyánná válik, „dr. Beringuier hajfestő és szakállbarnitó szere“;—„vulcanit agyu fogak“; no még egy kis „izomessenczia“, melyeket nyomban követ az épen felfedezett „csizi jódforrás“, aztán meg egy „elveszett pudli kurrentálása“. Ime az első fejezet a regényből.—Most következik a második. Jön egy „házassági ajánlat“; legjobb korában levő férfiu, biztos jövedelemmel stb. Ez alatt olvasható mindjárt. „Une jeune demoiselle, qui parle francais, de dolgozni nem szeret, desire a étre placée, mint urnő, vagy házi kisasszony valami szolid uraságnál“.—Következik egy végevárhatatlan rubrika „fehérnemü, csipke, selyemruhák és más egyébb piperenemek“ választékos czikkeiből összeállitva. Ez volt a második fejezet.—Lássuk a harmadik fejezetet. „Kerestetik egy nőtlen kompanyon minden tőke nélkül.“—Alább ajánltatnak „mindennemü betörések ellen biztositott szekrények“.—Jön a negyedik fejezet. „Franczia bonne“ kerestetik apró gyermekek mellé. „Arany halak nagyon olcsón kaphatók.“—Most az ötödik fejezetet látjuk. „Egy ifju ember bucsut mond itthoni ismerőseinek s utazik Amerikába“.—„Egy meglett koru férfiu, ki a jobb körökhöz tartozik, kényszeritő körülmények miatt ajánlkozik könyvvezetőnek, vagy akár könyvhordónak“;—„egy élte virágában levő asszonyság, ki már francziául elfelejtett, hanem a helyett beszél németül és tótul, ajánlkozik valamely szolid kávéházhoz pénztárnoknénak“;—„rögtöni átköltözés miatt egy uri szállás butorostól együtt kiadható“. Igy végződik az ötödik fejezet.—Végül aztán „érczkoporsók“, hirdettetnek a teljes czimü kuncsaftok nagy megelégedésére; s befejezi az olvasmányt egy mutató ujakkal elől-hátul megspékelt „hálanyilvánitás az Ankerhez“ melyben mélyen keseredett özvegy köszöni azt az ezer forintot, a mi felejthetlen férjének azon utolsó szivességéért, hogy meghalt, az illetők részéről fogyatkozás nélkül kifizettetett.

—Ime öcsém, itt van egy magadforma agglegénynek az egész élettörténete; s az összeállitásához nem kell nagyobb fejtörés, mint az angol premier nyilatkozataiból; a muszka külügyér depecheiből, a török nagyvezér hatisheriffjeiből, a német Bund határozataiból; Garibaldi toasztjaiból s Napoleon hallgatásaiból kiolvasni, hogy hányadán áll a világ? a mit pedig mindennap megkisért minden hirlapolvasó.

A seregeknek ura.

Foghagyma-e inkább, mint pézsma?

Különösen két debreczeni urhölgygyel volt Feri nagyon megakadva, a kik épen az ő zártszéke mellett jobbról-balról voltak abonirozva a szinházban, s a kiknek a parfümjétől néha azt se látta, hogy operát adnak-e, vagy siralmas darabot? Nem tudta, hogy szerezzen magának elégtételt.

Hát egyszer meglát Feri egy kurta subás embert a piaczon, a mint hatalmas étvágygyal falatozik szalonnát, kenyeret és zöld vöröshagymát szedegetvén elő a tarisznyájából. Mikor a vöröshagymának vége volt, akkor meg poszpásznak egy csomó fris foghagymát morzsolgatott el rá.

—Ez lesz az én emberem! gondolá magában Feri s belekötött a jámbor emberbe.

—Hallja kend, atyafi, szereti-e a komédiát?

—Má hogy ne?

—Hát a jó bakatort?

—De biz azt is.

—Fogja hát ezt a bilétet, menjen be vele a komédiába. Üljön le arra a zártszékre, a melyiket kimutatnak, s ott maradjon a darab végeig. Mikor aztán kijön, két pint bor ára üti a markát.

A hagymakedvelő rá állt a kellemes alkura s jó eleve bevette magát Feri zártszékébe.

Hát azután jöttek a dámák s jobbrul-balrul elfoglalták mellette helyeiket.

Feri pedig a parterre váltván jegyet, onnan nézte, hogy hova fejlődik ki ez a krizis.

A delnők csak fintorgatták az orrukat, tartották a zsebkendőket szájuk elé; de nem kevésbbé neheztelt a jámbor atyafi is s tekergette a nyakát jobbra-balra, fujt maga elé nagyokat, mint a ki nem szereti az állapotot, nézegette, hogy merre lehetne innen valamiképen megszökni.

Utoljára is az irhabőrös ember türelme lett rövidebb; a mint egy kurtinát leeresztettek, felszedte magát tarisznyástól, bundástól, keresztül tört a néző seregen s iparkodott kifelé.

Feri utját állta: „no hát mi baj?“

—De uram, szólt a foghagymafaló, ha két akó borral kecsegtet is az ur, nem tudom én azt a büzt kiállani, a mi ott van.