Hit – álhit.
Hinni az embernek magával szemben való kötelessége.
Hinni önmagunkkal szemben kötelesség – de nem az a vallás. A hitnek nem a valláson, hanem ennek amazon kell alapulnia.
Az egyház vallása lehet képtelen (politeizmus) és a hit mégis jó lehet.
A hit a bensőben rejtve van és az erkölcsi érzülettől függ.
Ha nem gondoskodtok arról, hogy előbb, legalább félúton, jókká tegyétek az embereket, úgy nem is teszitek őket soha őszintén hívőkké.
A hit abban különbözik lényegileg véve a babonától, hogy az utóbbi nem a fenséges iránti tiszteletet, hanem félelmet és aggódást kelt a lélekben azon szerfölött hatalmas lénnyel szemben, amelynek akarata alá rendelve látja magát a megrémült ember, anélkül, hogy amellett nagyrabecsülné e lényt: ebből persze nem eredhet más, mint kegyhajhászás és behizelgés a becsületes élet vallása helyett.
A hitéletben minden a cselekvéstől függ.
Bár a félelem először az istenek (démonok) fogalmát alkotta meg, az ész erkölcsi elvei által először az isten fogalmát tudta megalkotni.
Ugylátszik az emberi természetnek és az erkölcs tisztaságának jobban megfelel, hogy a másvilág reményét a jó lélek érzéseire alapítsuk, mintsem hogy fordítva jó magatartását alapítsuk a másvilág reményére. Ily természetű a morális hit, amelynek egyszerűsége az okoskodás némely agyafúrtságánál értékesebb lehet és amely egyesegyedül illő az emberhez bármily állapotában, amennyiben kerülő nélkül valódi czéljaihoz vezeti. Bízzuk tehát az oly távoleső tárgyakra vonatkozó lármázó rendszereket a spekuláczióra és henye fők gondjára. Valóban közönyösek azok ránk nézve és az érvek és ellenérvek pillanatnyi látszata dönthet ugyan talán az iskolák helyeslése ügyében, de aligha dönthet valamiben a becsületes ember jövő sorsára vonatkozólag. Az emberi ész nem is volt elég szárnyaló ahhoz, hogy oly magas felhők közé vegye útját, amelyek elfedik előlünk a másvilág titkait és a tudnivágyóknak, akik oly buzgón kérdezősködnek azután, azt az egyszerű, de igen természetes feleletet adhatjuk, hogy a legtanácsosabb, ha addig várakoznak, amíg oda nem jönnek. Mivel azonban sorsunk a másvilágon gyaníthatólag attól függ, hogy töltöttük be helyünket ezen a világon, azért befejezésül azt mondhatjuk, amit Voltaire mondat becsületes Candide-jával az iskolák oly sok haszontalan czivakodása után: gondoskodjunk a javunkról, menjünk a kertbe és dolgozzunk.
Nem ismerek mást, ami még az élet utolsó pillanatában is megállhatná helyét, mint a szív legtitkosabb érzületeire vonatkozó legtisztább őszinteséget és Hióbbal bűnnek tartom, hogy Istennek hizelegjünk és oly benső vallomásokat tegyünk, amelyekre tán a félelem kényszerített rá és amely nem egyezik a lélek szabad hitével. A vallás dolgaira vonatkozólag az elsajátított gondolkodásmód hit, vagy pogányság. Az első vallóit rendszerint hívőknek, a másodikét hitetleneknek nevezzük. A hit az a vallás, amely isten minden tiszteletének lényegét az ember erkölcsébe helyezi: pogányság, amely nem abba helyezi.
Isten országa a földön, ez a végsors, az ember kivánsága («Jöjjön el a te országod.») Krisztus közelebb hozta; de nem értették őt meg és a papok országát alapították meg, de nem Istenét bennünk.
Volt egyszer egy bölcs tanító, aki Isten ezen országát a világival ellentétben egész közel hozta. Megdöntötte az Irástudást, amely nem teremt mást, mint szabványokat, amelyek az embereket csak elválasztják és Isten templomát és az erkölcs trónját a szívben építette föl. Felhasználta ugyan az Irástudást, de csak azért, hogy amire mások esküdtek, azt megsemmisítse. De e véletlen fogyatkozáson alapuló félreértésből új félreértés állt elő, amely ismét megakadályozza azt a jót, amely az ő szándéka volt. Ámbár ez az Irástudás egyébként jó lehetett, legalább is lényegileg nem hátrányos, mégis azt eredményezte, amit minden Irástudásnak a vallás dolgaiban eredményeznie kell és pedig dogmát és hódolatot, mint a lényeget, amelyek pedig csupán segédtételek és a nagy czéltól teljesen elfordítanak. Az egész világegyetemben ezer év egy nap. E munkán türelmesen dolgoznunk és várnunk kell.
Nem könnyű az embereket meggyőzni arról, hogy az erkölcsi jó életre való állhatatos törekvésben áll mindaz, amit Isten az embertől követel, hogy országában néki tetsző alattvaló legyen. Nem tudják kötelezettségüket másminőnek gondolni, mint valamiféle szolgálatnak, amelyet Isten számára kell teljesíteniök; ahol nem annyira a cselekvések belső erkölcsi értékén fordul meg a dolog, mint inkább azon, hogy Isten számára teljesítvék, hogy így magukban véve bármily közönyösek is erkölcsi tekintetben, mégis legalább passziv engedelmességgel Isten tetszését megnyerjék. Az, hogy ha önmagukkal és embertársaikkal szemben teljesítik kötelességüket, hogy éppen ezáltal isteni parancsot is teljesítenek, tehát hogy minden cselekedetükkel, amennyiben az az erkölcsre vonatkozik, állandóan Isten szolgálatában állanak és hogy egyszerűen lehetetlenség, hogy Istennek máskép szolgáljanak, (mivel nem hathatnak másra, mint földi lényekre, Istenre azonban nem hathatnak és nem befolyásolhatják) ez nem fér az emberek fejébe. Mivel a világ minden nagy urának különös szükséglete, hogy alattvalói tiszteljék és a hódolat nyilvánításával dicsérjék, ami nélkül nem várhat oly nagyfokú engedelmességet parancsaival szemben, mint aminőre szüksége van, hogy uralkodjon felettük; ezenfelül az embernek, még ha még oly eszes is, a tisztelet nyilvánítások mégis mindig közvetlenül jól esnek: ezért a kötelesség teljesítéssel úgy bánnak, amennyiben az egyúttal isteni parancs is, mint Isten ügyének teljesítésével, nem mint az ember ügyével és így keletkezik az istentiszteleti hit fogalma a tiszta erkölcsi hit fogalma helyett.
Az «istentisztelet» vallása robot- és bérvallás és nem tekinthető üdvözítőnek, mert nem morális. Mert ennek szabad, a szív becsületes érzületén alapuló vallásnak kell lennie. Az előbbi azt hiszi, hogy a kultusz cselekvéseivel, amelyeknek, (ámbár fárasztók), magukban véve semmiféle morális értékük nincs, tehát csak a félelem vagy a remény által kikényszerített cselekedetek, amelyeket gonosz ember is végrehajthat, Istennek tetsző lehet, anélkül, hogy föltételezné, hogy ahhoz morális jó érzület szükséges.
Hogy a hit nem más, mint a legfelsőbb lény kegyhajhászásának és a nála való behízelgésnek egy módja, amely tekintetben az emberek csak abban különböznek egymástól, hogy eltérő a véleményük arra a módra nézve, amely Istennek a legtetszőbb lehet, ez oly őrület, amely akár törvényeken, akár nem azokon alapul, minden morális érzületet bizonytalanná tesz és elcsavar, ezáltal, hogy a becsületes életmódon kívül még valami mást vesz fel, mint eszközt arra, hogy a legfelsőbb lénynek mintegy kegyébe hízelegje magát és ezáltal alkalmilag felmentse magát a becsületes életmód követésére irányuló legnagyobb gondosság alól és mégis szükség esetére biztos menedéke legyen készenlétben.
Csupán a szív teljes megváltozásának feltétele mellett gondolható el, hogy a bűnbe esett ember az égi igazságosságtól fölmentést nyerjen, tehát semmiféle expiáczió sem, legyen az akár bűnbánó, akár ünnepélyes formájú, semmiféle fohászkodás és magasztalás sem (még ha azok a helyettesítő eszményhez, Isten fiához intézvék is) pótolhatja az előbbinek a hiányát.
Ha arra a kérdésre kell minden ember számára egyetemes érvénnyel válaszolni, hogy hogyan kell Istent tisztelni, úgy semmi kétség sincs afelől, hogy akaratának törvényhozása pusztán morális kellene hogy legyen; mert a dogmatikus törvényhozást (amely feltételez egy kinyilatkoztatást) csak véletlennek tekinthetjük és olyannak, amely nem ért el vagy nem érhet el minden emberhez, tehát nem tekinthetjük az emberre nézve általában kötelezőnek. Tehát: «nem azok, akik itt azt mondják: Uram, Uram! hanem azok, akik Isten akaratát teljesítik»; azaz nem azok, akik az Ő magasztalásával (vagy küldöttének, mint isteni eredetű lénynek magasztalásával) akarnak Néki tetszeni azon kinyilatkoztatás fogalmai szerint, amelyet nem kaphat minden ember, hanem azok, akik becsületes életmóddal, amelyre nézve mindenki ismeri az Ő akaratát, akarnak Néki tetszeni; azok lesznek azok, akik az igazi, általa kívánt tiszteletben részesítik Őt.
A morális vallás szerint (aminő az összes valaha létező nyilvános vallások közül egyedül a keresztény) alapelv: hogy mindenkinek teljes erejéből törekednie kell, hogy jobb emberré váljon; és csak ha veleszületett kincsét nem ásta el, ha felhasználta eredeti, a jóra irányuló hajlamát arra, hogy jobb emberré váljon, csak akkor remélheti, hogy azt, amit ő a képességével nem érhet el, azt magasabb együttműködés ki fogja egészíteni.
Mily gyötrők azon külső formák, amelyeket a hithez számítanak, de valójában az egyház formái; ahol éppen abba helyezik a jámborság érdemét, hogy e formák teljesen haszontalanok és hogy a hívők pusztán csak megalázkodnak, hogy a szertartásokat, az egyházi szolgálatokat, a bűnbánatot és az önsanyargatást (minél több, annál jobb) türelmesen elviseljék; holott pedig e robotmunka gépiesen ugyan könnyű (mivel nem kell amellett egyetlen bűnös hajlamot sem feláldozni), de az értelmesnek erkölcsileg igen nehéz és terhes kell hogy legyen.
Ha tehát a nagy erkölcsi néptanító azt mondta: «Az én parancsolataim nem nehezek», úgy azzal nem azt akarta mondani, hogy teljesítésük csupán csekély erőkifejtést igényel; mert valójában, mivel a szív tiszta érzületét követelik, minden parancsolható között a legnehezebbek; azonban az értelmes ember számára mégis végtelenül könnyebbek, mint a sürgölődő semmittevés parancsai, aminők voltak azok, amiket a zsidóság megalapított; mert a gépiesen könnyűt az értelmes ember mázsás súlynak érzi, ha azt látja, hogy a rápazarolt fáradság nem használ semmitsem.
Az oly hit, mely az embert sötétté teszi, hamis; mert az embernek Istent vidám szívvel és nem kényszerből kell szolgálnia.
A letérdepelés, vagy földrevetés, még ha égi tárgyak tiszteletének megérzékítéseért is történik, az emberi méltósággal ellenkezik, épúgy előttünk lévő képek segélyével való fohászkodás, mert akkor nem azon ideál előtt hajoltok meg, amelyet saját értelmetek felfog, hanem azon idol előtt, amelyet ti magatok csináltatok.
Hogy a puszta hivés és meg nem érthető dolgok utána mondása (amit mindenki megtehet, anélkül, hogy azzal jobb ember lenne, vagy valaha azáltal olyanná válna) egy módja és éppenséggel az egyedüli módja annak, hogy Istennek tessünk, ezen állítás ellen teljes erővel küzdenünk kell.
Az erkölcsi hitetlenség bűnös fokát áruljuk el azzal, ha a kötelesség szabályainak, ahogy azokat az értelem eredetileg az ember szívébe írta, nem vagyunk hajlandók máskép elegendő tekintélyét elismerni, mintha még azokat csodák nem hitelesítik: «ha jeleket és csodát nem láttok, nem hisztek.» A puszta kultusz és az egyházi szolgálatok vallásának kell, hogy vége legyen és ahelyett a lélekben és az erkölcsi érzület igazságán alapuló vallást kell bevezetni.
A ráparancsolt vallás képtelenség.