Álegyház – papság.
Minden egyházi vallásnak, amennyiben puszta rendeletszerű vallástételeket lényeges hittételeknek ad ki, van bizonyos vegyüléke a pogánysággal; mert ez abban áll, hogy a hit külsőségeit (a lényegtelent) lényegesnek állítja. Ez a vegyülés fokonként annyira terjedhet, hogy ennek folytán az egész hit puszta egyházi vallássá változhat át, amely szokásokat törvények gyanánt ad ki és aztán tiszta pogánysággá válik, amely csúfnév ellen nem használ, ha azt mondják, hogy hisz ama tanok isteni kinyilatkoztatáson alapulnak; mert nem ama rendeletszerű tanok és egyházi kötelességek maguk, hanem a nékik adott feltétlen érték (hogy azok nem csupán a hit előmozdítói, hanem annak részei, ámbár nincs benső erkölcsi tartalmuk) az oka annak, hogy a vallás e módját joggal a pogányság nevével illetjük. Azt az egyházi tekintélyt, amely az ily vallás szerint mondja ki az üdvözülést vagy elkárhozást, papságnak nevezhetjük, amely dísznév alól az úgynevezett protestánsok sem vétetnek ki, ha vallástanuk lényegét oly tételekben és szolgálatokban látják, amelyekről semmitsem tud az ész, és amelyek vallására és követésére a legrosszabb, a leghaszontalanabb ember ép oly fokban képes, mint a legjobb ember: ha ama tételekre azon erények még oly nagy tömegét is akasztják, amelyek azoknak a csodálatos erejéből fakadnának (tehát saját gyökerük nincs).
Ha a jog gyakorlói (ügyvédek vagy jogügyi hivatalnokok), akik ügyfelüknek rosz tanácsot adtak és ennek folytán megkárosították, mégsem vállalják ezért a felelősséget («ob consilium nemo tenetur»), úgy azzal szemben a teológia üzletemberei (hitszónokok és lelkészek) meggondolás nélkül vállalják el ezt és jótállnak azért, tudniillik szavaikkal, hogy a túlvilági életben mindenki aszerint fog megítéltetni, amint végzett e világon; ámbár ha felszólítanák őket, hogy formálisan jelentsék ki, hogy lelki üdvösségükkel mernek-e jótállani mindannak az igazságáért, a mit ők a biblia tekintélyére alapítani akarnak, akkor valószínűleg mentegetőznének. Mindamellett a nép ezen tanítóinak elvi természetében rejlik, hogy állításaik helyességét semmiesetre se engedjék kétségbe vonatni, amit persze annál biztosabban tehetnek, mivel ez életben nem kell félniök, hogy a tapasztalat leczáfolja őket.
Ugyanaz az ember, aki oly vakmerő, hogy azt mondja: aki ezt vagy amazt a történeti tant nem hiszi, mint értékes igazságot, az átkozott, annak azt is kellene mondania: ha az, amit én most nektek elmondok, nem igaz, úgy én legyek átkozott! Ha volna valaki, aki ily rettentő kijelentést tehetne, úgy azt tanácsolnám, hogy azzal szemben a hadzsi-ra vonatkozó perzsa közmondáshoz tartsuk magunkat: ha valaki egyszer (mint zarándok) Mekkában volt, úgy költözz ki azon házból, amelyben veled együtt lakik; ha kétszer volt ott, úgy költözz ki abból az utczából, ahol az lakik; ha azonban háromszor volt ott, úgy hagyd el azt a várost, vagy éppenséggel azt az országot, ahol ő tartózkodik.
A papok által kifejtendő egyházi szolgálatnak abban kell állnia, hogy az egyházi tanok és rendeletek mindenkor végczéljukra, a tiszta morál vallására irányuljanak. Ezzel ellentétben az egyház oly szolgáit, akik arra egyáltalán nincsenek tekintettel, sőt az afelé való folytonos közeledés elvét kárhozatosnak, de az egyházi vallás történeti és rendeleti részéhez való ragaszkodást üdvözítőnek mondják, azokat joggal vádolhatjuk, hogy eltorzítják az egyházat, vagy (amit ezalatt értünk) a jó elvének uralma alatt álló erkölcsi közügyet.
A papok gyakran jósolgatják a vallás teljes hanyatlását és az antikrisztus közeli megjelenését, mialatt ők éppen azt teszik, ami szükséges annak az előkészítéséhez: amennyiben ugyanis nem azzal törődnek, hogy híveiknek erkölcsi elveket véssenek szívükbe, amelyek egyenest a megjavulás felé vezetnek, hanem egyházi szolgálatokat és a történeti vallást teszik lényeges kötelességükké, amelyek a megjavulást közvetve eredményezzék, amiből eredhet ugyan oly mechanikus egyértelműség, aminő a polgári alkotmányban van, de nem a morális érzületben; de azután panaszkodnak a vallástalanság miatt, amelyet ők maguk idéztek elő, amit tehát különös jövendőmondó tehetség nélkül is előre hirdethettek.
Krisztus hasonlatában a szűk kapu és a keskeny út, amely az élethez vezet, az erkölcsös életmód; a tág kapu és a széles út, amelyen sokan vándorolnak, az egyház. Nem mintha rajta és tételein mulna, hogy emberek elpusztulnak, hanem azon múlik, hogy a templomba járást és az egyház rendeleteinek megtartását és czeremóniái elvégzését tekintik annak a módnak, ahogy Isten akarja, hogy őt tulajdonképp szolgálják.
Mily hatalmat nem akar magához ragadni az, aki pusztán csak pap?
A papságban mindenkor megvan a hajlandóság arra, hogy tiszta tanító osztályból uralkodó osztálylyá alakuljon át.