Históriai vallás – zsidóság és kereszténység.
A lelkiismeretet terhelő összes hittételek, amelyek igazságába vetett hitet az üdvözülés föltételévé teszik, csak a történet hagyományai.
A pusztán történetileg hagyományozott tételbe vetett hit éppen ezért halott.
Mért keveredjünk egy történeti elbeszélés miatt, amit mindig a maga helyén kéne hagynunk (az erkölcsi tekintetben közömbös dolgok között), oly sok tudós vizsgálódásba és viszályok közé, ha vallásról van szó, amihez a hit gyakorlati tekintetben már magában véve kielégítő?
Az ószövetség történetének oly magyarázata, hogy az előképe annak, ami az újban történt, ez judaizmus, ami, ha tévesen a hittételek alkatrészévé vétetik fel azt a sóhajt csalhatja ajkunkra: nunc istae reliquiae nos exercent. (Cicero.)
A zsidó vallás nem áll lényeges összeköttetésben, azaz fogalmak szerinti egységben a kereszténnyel, ámbár közvetlenül megelőzte azt és egyháza alapításához megadta a fizikai alkalmat.
Krisztus tanításában a leglényegesebb és a legkitünőbb éppen az: hogy minden vallás szummáját abba helyezte, hogy teljes erőnkkel becsületesek legyünk azon hitben, azaz feltétlen bizalomban, hogy Isten akkor a többi jót, amit nem érhetünk el tehetségünkkel, ki fogja egészíteni. E hittétel megtilt minden követelést, hogy azt a módot, ahogy ezt Isten teszi, megismerni akarjuk, hasonlókép megtiltja azt a vakmerőséget, hogy saját elbizakodottságunk határozza meg azt az eszközt, amely bölcseségének a legmegfelelőbb, megtilt minden használatos istentiszteleti előírásszerinti kegyhajhászást és mindabból a végtelen vallási őrjöngésből, amire az emberek minden időben hajlammal bírnak, nem hagy meg semmi mást, mint azt az általános és határozatlan bizalmat, hogy mi abban a jóban, bármily módon is részesedni fogunk, hacsak, amennyiben az tőlünk függ, magatartásunkkal nem válunk arra méltatlanná.
Én az evangéliumban nem hitemnek az alapját keresem, hanem annak a megerősítését.
Hogy Krisztusnak volt hite és hogy azt tanította, az világos, de nem az, hogy ő maga akart lenni a hitnek tárgya.
Én megkülönböztetem Krisztus tanait attól a hagyománytól, amely Krisztus tanairól ránk maradt és hogy amazt tisztán megkapjam, először is a morális tanítást igyekszem elkülönítve kivonni minden újtestamentomi tételből. Ez bizonyára az evangélium alaptana, a többi csak annak a segédtétele lehet, mert az utóbbi csak azt mondja: hogy mit tett Isten, hogy gyarlóságunknak az előtte való igazolásban segítségére jöjjön, az előbbi azonban azt mondja, hogy mit kell tennünk, hogy minderre méltók legyünk. Ha nem is ismerjük azt a titkot, hogy mit tesz Isten a maga részéről, de hacsak megvagyunk győződve arról: hogy Isten törvénye szentségénél és a mi szívünk leküzdhetlen gonoszságánál fogva végzéseinek mélységeiben szükségkép hiányosságunk valami kiegészítését rejti, amiben mi alázatosan megbízhatunk, ha mi csak annyit teszünk, ami erőnkből telik, hogy arra méltatlanok ne legyünk; úgy azt, ami ránk vonatkozik, eléggé ismerjük, akárminő is az a mód, ahogy az isteni jóság segít rajtunk. És éppen abban: hogy Istenbe helyezett bizalmunk feltétlen, azaz, hogy nem kívánjuk tudni a módját annak, hogy hogyan fogja Ő e munkát végrehajtani és még inkább, hogy nem vagyunk oly vakmerőek, hogy némely hagyományra alapítva lelki üdvösségünkre esküdjünk, hogy az úgy és nem máskép fog megtörténni, éppen abban áll az a morális hit, amelyet az evangéliumban találtam, ha a tények és a kinyilatkoztatott titkok keverékében felkutattam a tiszta tanítást, ami alap gyanánt szolgál. Lehetséges, hogy annak idejében csodák és kinyilatkoztatott titkok szükségesek voltak ahhoz, hogy oly tiszta vallást, amely minden rendeletet a világon érvényen kívül helyezett, azon ellenállás folytán, amelylyel a zsidóság részéről találkozott, először bevezessenek és a nagy tömegben elterjesszenek. Ehhez sok argumentum kat’-antrópon volt szükséges, aminek azon időben nagy értéke volt. De ha egyszer az erkölcsös életmód tana és a hitben az érzület tisztaságának tana (hogy Isten a többit, ami fogyatékosságunk folytán hiányzik úgynevezett istentiszteleti folyamodás nélkül, amiben állt minden időben a vallásos őrjöngés, olymódon, melyet ismernünk nem is szükséges, már ki fogja pótolni), mint a világon az egyedüli vallás, amelyben az embernek valódi üdve rejlik, ha az egyszer eléggé el lesz terjedve, úgy, hogy a világon fennmaradhat, akkor az állványnak el kell esnie, ha már áll az épület. Tisztelem az evangélisták és apostolok hagyományait és alázatosan bízom a kiengesztelés azon eszközében, amelyről nékünk történeti hagyományunk van, vagy bízom valami másban is, amit Isten titkos végzéseibe rejtett; mert a legkevésbbé sem válok azáltal jobb emberré, ha azt az eszközt meghatározhatom, mert az csak arra vonatkozik, amit Isten tesz, én azonban nem lehetek oly vakmerő, hogy Isten előtt ezt egészen döntő módon meghatározzam, mint a valódi eszközt, amelytől egyedül várom üdvöm és hogy úgyszólván arra tegyem fel lelki üdvösségem; mert azok csak hagyományok. Nem vagyok elég közel azon időhöz, amelyből erednek, hogy ily veszélyes és vakmerő elhatározásra szánjam magam. Ezenfelül, ha egész biztosan is tudnám, az sem tenne a legkevésbbé sem méltóbbá azon jóra: hogy vallom, fogadom és lelkem vele megtöltöm, bár némely kedély számára segédeszköz lehet, hanem nem marad számomra más hátra, hogy ez isteni segítő erőben részesedjem, mint az, hogy Istentől kapott természetes erőmet úgy használjam, hogy ezen segítségre ne váljak méltatlanná, vagy ha jobban tetszik, ne váljak képtelenné.
Ujtestamentomi rendelés alatt értek mindent, amiről csak történeti hagyomány útján szerezhetünk tudomást és amit mégis a vallásban, vagy az egyházi szolgálatban megparancsolnak mint az üdvösség feltételét. A morális vallás alatt értem az isteni segítségbe vetett feltétlen bizalmat mindazon jóra vonatkozólag, amit elérni legbecsületesebb fáradozásunk mellett sincs hatalmunkban. A morális vallás helyességéről és szükségességéről, ha egyszer bevezették abba, történeti segédeszközök nélkül mindenki önmagától meggyőződhet, ámbár ily bevezetés nélkül nem jött volna magától rá. Most pedig nyíltan bevallom: hogy ami a történeti részét illeti, újtestamentomi iratainkat sohasem emelhetjük a tekintély oly fokára, hogy annak minden sorába határtalan bizodalmat vetni merészelhetnénk és ezáltal az egyedül szükségképire, tudniillik az evangélium morális vallására irányuló figyelmet gyöngíteni merészelhetnők; amely morális vallásnak a kíválósága éppen abban áll, hogy minden igyekezetünket érzületünk tisztaságára és a becsületes élet lelkiismeretességére vonja össze; de oly módon, hogy a szent törvény mindenkor szemünk előtt lebegjen és az isteni akarattól való minden, még legkisebb eltérést is mint a kérlelhetlen és igazságos bíró által elítélt dolgot tartson folytonosan elénk, ahol azonban semmit sem segíthetnek e hitvallások, szent nevekhez való fohászkodások vagy istentiszteleti szolgálatok elvégzése, de mégis megadatik a vigasztaló remény, hogy ha az előttünk ismeretlen és titkos isteni segítségben való bizodalomban oly sok jót teszünk, amennyi csak erőnkből telik, akkor mi bármiféle kultusz érdemes munkája nélkül is azon kiegészítésben részesedni fogunk. Nagyon szembetűnik: hogy az apostolok az evangéliumnak azt a segédtanát az alaptana fölé helyezték és ami talán tényleg Isten részéről üdvünk alapja, annak elébehelyezték az üdvözülésünkhez szükséges vallásos alapot és ahelyett, hogy a szent tanítónak morális hittanát dicsőitették volna, mint lényegest, magának a tanítónak tiszteletét és a hízelgés által való kegyhajhászás egy módját és az ő magasztalását, ami ellen pedig ő oly nyomatékkal és oly gyakran beszélt, azt dícsérték fel. De ez a módszer azon időhöz (amelynek számára a későbbire való tekintet nélkül írtak ők) jobban illett, mint a mi időnkhöz, amelyben régi csodákkal újakat, zsidó szabványokkal keresztényeket kellett szembe helyezni.