A morál alapja.
Nincs talán magasztosabb hely a zsidók törvénykönyvében, mint az a parancs, hogy: ne csinálj magadnak faragott képet, sem valami képet arról, ami az égen, vagy a földön, vagy a föld alatt van. Csak ez a parancs magyarázhatja meg azt a rajongást, amelyet a zsidó nép erkölcsös korában vallása iránt érzett, ha más néppel hasonlította össze magát, vagy azt a büszkeséget, ami a mohamedánt eltölti. Ugyanaz áll a morális törvény felfogására és a bennünk lévő morális hajlamra is. Egészen téves aggodalom, hogy ha mindattól megfosztjuk azt, ami az érzékek számára kívánatossá tenné, hogy akkor nem járna vele más, mint hideg, élettelen helyeslés és nem volna mozgató ereje vagy megindító hatása. Éppen fordítva van; mert ott, ahol az érzékek már semmitsem látnak maguk előtt és mégis megmarad ez erkölcsiség félre nem ismerhető és kiolthatatlan eszméje, ott inkább arra volna szükség, hogy a határtalan képzelőerő szárnyalását mérsékeljük, hogy ne emelkedjék az rajongássá, mintsem, hogy ezen eszmék erőtlenségétől való félelemből képekben és gyermekes szerekben keressünk számára segítséget.
A kötelesség tiszteletreméltóságának semmi köze az élet élvezetéhez; néki megvan a maga sajátlagos törvénye, a maga sajátlagos ítélkezése is és ha a kettőt mégannyira is össze akarnók rázni, hogy összekeverve mintegy orvosság gyanánt adjuk be a beteg léleknek, mégis csakhamar maguktól elválnak azok egymástól és ha az nem történik meg, akkor az első rész egyáltalán nincs hatással, ha pedig emellett a fizikai élet némi erőt nyerne is, a morális élet menthetetlenül elpusztulna.
Nem találta-e néha minden, még középszerűen becsületes ember is, hogy egy különben ártatlan hazugságot, amely által vagy magát menthette volna ki kellemetlen helyzetből, vagy érdemes barátjának használhatott volna, pusztán azért nem követett el, hogy ne kelljen saját magát titokban megvetnie? Nem tartja-e fönn a becsületes embert az élet legnagyobb szerencsétlenségében, amit kikerülhetett volna, ha csak a kötelesség teljesítést elmulaszthatta volna, az a tudat, hogy ő az emberiség méltóságát az ő személyében megtartotta és megtisztelte, hogy nem kell önmaga előtt szégyenkeznie és hogy nincs oka az önvizsgálat belső tekintetét félnie? Ez a vígasz nem boldogság, a legkisebb része sem annak. Mert senkisem fog magának ily alkalmat kívánni, talán még az életet sem ily körülmények között. De ő él és nem tűrheti el, hogy saját szemei előtt az életre méltatlan legyen. Ez a benső megnyugvás tehát csupán negativ mindarra vonatkozólag, ami az életet kellemessé teheti; vagyis ez azon veszély elhárítása, hogy személyi értéke sülyedjen, ha már állapota értékét teljesen feladta. Ez valami egészen másnak, mint az élet becsülésének a hatása, amihez hasonlítva és amivel szembeállítva az életnek minden kellemességével együtt semmi értéke sincs.
Az egyszerűség mintegy a természet stílusa a fenségesben és így az erkölcsiség stílusa is, amely második (érzékfeletti) természet, amelynek csupán törvényeit ismerjük, anélkül, hogy szemlélettel elérhetnők azt az érzékfölötti tehetséget önmagunkban, ami e törvényhozás alapját tartalmazza.
Alaposabb megfontolásnál azt találjuk, hogy bármily szeretetreméltó is a részvét tulajdonsága, mégsem bír az erény méltóságával. Egy szenvedő gyermek, egy szerencsétlen és kedves nő szívünket bánattal fogja eltölteni, míg ugyanakkor egy nagy csata híre hidegen hagy bennünket, amelyben, amint az könnyen kitalálható, az emberi nem egy nagy részének kegyetlen bajban ártatlanul kell elpusztulnia. Nem egy fejedelem, aki tekintetét elfordította egyetlen szerencsétlen személy miatti bánat folytán, mindamellett gyakran hiú októl indíttatva ugyanakkor háborúra adott parancsot. Nincs itt semmiféle arány a hatásban, hogy lehet tehát azt mondani, hogy az általános emberszeretet az ok?
Ha írva van, hogy: szeresd felebarátod, mint tenmagad, úgy az nem azt jelenti, hogy: közvetlenül (először is) szeress és e szeretet segítségével (azután) tégy jót, hanem: tégy felebarátoddal jót, és e jótett emberszeretetet fog benned kelteni!
Lehetetlen, hogy keblünk minden ember sorsáért gyengédségtől dagadjon és minden idegen bajnál bánatban ússzon, mert akkor az erényes ember, miután folyton résztvevő könnyekben olvadozna, mint Herakleitosz, mindezen jószívűsége mellett sem lenne semmi egyéb, mint lágyszívű semmittevő.
A gyengéd meghatottság, ha szenvedélylyé fokozódik, semmit sem ér; az arra való hajlamot érzelgésnek nevezzük. Résztvevő fájdalom, mely vigasztalhatlan, vagy ha abba, ha költött bajokra vonatkozik, a képzelet segélyével egész a csalódásig, mintha valódiak volnának, szándékosan belemerülünk, puha, de egyúttal gyenge lélekre vall (és azzá tesz), amely szép oldaláról mutatkozik és képzelgőnek ugyan nevezhető, de még csak lelkesedőnek sem mondható. Regények, siralmas színdarabok, izetlen erkölcsszabályok, amelyek (ámbár tévesen) úgynevezett nemes érzülettel játszadoznak, valójában pedig a szívet fonnyadtá és a kötelesség szigorú parancsa iránt érzéketlenné, személyünkben az emberiség méltóságának tiszteletére és az emberi jog tiszteletére (ami egész más, mint a boldogság) és egyáltalán minden szilárd elvre képtelenné teszik, azzal sem egyeztethetők össze, ami a széphez tartozik, még kevésbé pedig azzal, amit a lélek magasztosságához sorozhatunk.
A sok feldícsérgetése a jószívűségnek, amely pedig nem sokkal többet eredményez, mint jó kívánságokat, regényes paradicsom stb. megakadályozza a lelket abban, hogy jellemessé váljon. De a legnagyobb pontosság annak a megkülönböztetésében, ami az emberek jogához tartozik, és a legnagyobb lelkiismeretesség annak a követésében alkotja a jellemet, ez az embert nem lágyítja el, hanem derékké teszi és cselekvést eredményez.
«A kellemről és a méltóságról» írott mesteri értekezésében Schiller professzor úr helyteleníti a kötelességről való felfogásomat a morálban, mintha az kartauzi-szerű kedélyhangulatot eredményezne; de miután a legfontosabb elvekben egyetértünk, ebben sem állapíthatók meg egyenetlenséget közöttünk, hacsak megérthetjük egymást. Szívesen bevallom, hogy: én a kötelesség fogalmának éppen méltósága miatt nem tulajdoníthatok kellemet. Mert az feltétlen kényszert tartalmaz, amivel a kellem éppen ellentétben áll. A törvény fensége (mint a Szinai-hegyi) mély tiszteletet kelt (nem félelmet, mely visszarettent, de bájt sem, mely bizalmaskodásra hív), ami az alattvalónak parancsolója iránti hódolatát, ez esetben azonban, mivel önmagunknak parancsolunk, az önmagunk meghatározásának fensége fölötti érzést eredményezi, ami jobban elragad, mint bármily szép. De az erény, azaz a kötelességteljesítés szilárdan alapozott készsége, következményeiben jótékony is, többet képes tenni, mint bármi más a világon, akár a természet, akár a művészet; és az emberiség pompás képe, ily alakban felállítva, nem engedi a grácziák kíséretét, akik, ha már pusztán kötelességről van szó, tiszteletteljes távolban tartják magukat. De ha azokra a kellemes következményekre nézünk, amelyeket az erény, ha mindenütt bebocsátanák, a világon elterjesztene, akkor a morális ész (a képzelőerő segélyével) az érzékiséget vonja bele a játékba. Csak a szörnyetegek legyőzése után válik Herkulesz múzsakedvelővé, de a munkájától ama jó testvérek visszariadtak. Vénusz Uránia eme kísérőnői buja nők Vénusz Dione kíséretében, ha a kötelességteljesítés dolgába avatkoznak és annak az indítékát akarják megadni.
Ha azt kérdik, hogy minő az erény esztétikai minősége, mintegy temperamentuma, bátor-e és egyúttal vidám, vagy aggódó-e és levert? Itt aligha van szükség válaszra. Az utóbbi rabszolgai hangulat sohasem lehetséges a törvény rejtett gyűlölete nélkül és a vidám kötelesség-teljesítés (nem a kényelmes elismerése annak) a morális érzület valódiságának a jele; így van ez még a jámborságnál is, ami nem a töredelmes bűnös önkínzásában áll (ami nagyon kétértelmű és rendszerint csak belső szemrehányás azért, hogy az okosság szabályai ellen vétettünk), hanem abban a szilárd feltevésben, hogy jövőre jobban cselekszünk, és ennek, a jó előmenetel által fellelkesítve, vidám hangulatot kell előidéznie, ami nélkül sohase lehetünk biztosak afelől, hogy a jót meg is szerettük-e, azaz felvettük-e elveink közé. Csak vidám szívvel vagyunk képesek gyönyörködni a jóban.
Minden ember megtalálja eszében a kötelesség fogalmát és reszket ércz szava hallatára, ha benne oly hajlamok ébredeznek, amelyek az azzal szemben való engedetlenségre csábítják. Meg van győződve arról, hogy ha az utóbbiak mind egyesülve össze is esküsznek a kötelességteljesítés ellen, a törvény fenségének, melyet saját esze ír elő, mégis feltétlenül mindazokat felül kell múlnia és akarata ennélfogva képes is arra. Magam elé állítom az embert, amint önmagától kérdezi: mi az bennem, ami azt eredményezi, hogy hajlamaim legbensőbb csábításait és minden természetemből eredő kívánságot feláldozhatok egy törvénynek, amely nekem nem igér előnyt kárpótlásul, és nem fenyeget veszteséggel, ha megszegem; amelyet annál bensőbben tisztelek, minél szigorúbban parancsol és minél kevesebbet igér azért? E kérdés felizgatja az egész lelket az emberiség belső természetének nagysága és fensége fölötti csodálkozás által és egyúttal azon titok áthatolhatlansága által, amelyet eltakar (mert az a felelet, hogy ez a szabadság, tautológia volna, mert éppen ez a titok). Nem telhetünk be azzal, hogy erre irányítsuk tekintetünket és csodáljunk magunkban egy oly hatalmat, amely a természet semmiféle hatalmának sem enged.
Itt van az, amire Archimedesnek szüksége volt, de amit nem talált: oly szilárd pont, amelyre támaszthatja az ész az emelőjét és pedig anélkül, hogy akár a jelen, akár a túlvilágra támaszkodna, hanem csupán saját, a szabadságról való eszméjére, amely a megingathatlan morális törvény által szilárd alapként van előtte, hogy az emberi akaratot, az egész természet ellenállása esetében is, alapelvei segélyével megindítsa. Ez az a titok, amely csupán az értelem fogalmainak lassú kifejlődése után és gondosan vizsgált alapelvek segélyével, tehát csak munka által válik érezhetővé.
Két dolog tölti el a kedélyt mindig új és növekvő csodálattal és tisztelettel, minél gyakrabban és huzamosabban foglalkozik velük a gondolkodás: a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem. Mindkettőt csak homályba burkolva, vagy a szertelenben, látkörömön túl kutathatom és csak gyaníthatom; mégis magam előtt látom és közvetlenül a saját létem tudatával kötöm őket egybe. Az első azon a helyen kezdődik, amelyet a külső érzéki világban elfoglalok és a kapcsolatot, amelyben vagyok, kibővíti a beláthatlan nagyságig a világokra halmozott világokkal és rendszerek rendszereivel és ezenfelül még határtalan időkig periodikus mozgásaik kezdete és tartama által. A második láthatatlan énemnél kezdődik, egyéniségemnél és oly világba állít, amely valóban végtelen, de amelyet csak az ész képes észrevenni és amelylyel (azáltal azonban mindama látható világokkal is) magamat nem, mint ott pusztán véletlen, hanem egyetemes és szükségképi kapcsolatban állónak ismerem fel. Az első, a világok számtalan sokaságának látványa mintegy megsemmisíti fontosságomat, mint egy az állatok sorába tartozó teremtményét, amelynek azt az anyagot, amelyből keletkezett a bolygónak (a világegyetem egy puszta pontjának) vissza kell adnia, miután rövid időre (nem tudjuk mi módon) életerővel volt felruházva. A második ellenben egyéniségem által végtelenül emeli értékemet, mint intelligencziáét, amelyben az erkölcsi törvény nékem az állatiasságtól, sőt az egész érzéki világtól független életet mutat, legalább is amennyire következtethetek létemnek e törvény által való czélszerű meghatározásából, amely törvény nincs ezen élet feltételei és határai által korlátozva, hanem a végtelenbe terjed.
Kötelesség! te fenséges nagy név, amely nem tartalmazol semmi kedvest, ami behízelgővé tenne, hanem alárendelést követelsz, de nem is fenyegetsz semmivel, ami a kedélyben természetes ellenszenvet idézne föl és ijesztene, hogy megindítsd az akaratot, hanem csupán törvényt állítasz fel, amely magától talál a kedélybe bebocsátást és mégis az akarat ellenére tiszteletet szerez magának (ha nem is mindig követést), amely előtt minden hajlam elnémul, bárha titkon ellened működnek is: hol van hozzád méltó eredeted és hol található nemes származásod gyökere, amely a hajlamokkal való minden rokonságot büszkén kizár és amely tőről való eredet azon értéknek elengedhetlen feltétele, amely értéket egyedül az ember adhat önmagának?
Nem lehet jelentéktelen az, ami az embert saját magán (mint az érzéki világ egy részén) felül emeli, ami őt a dolgok oly rendjébe köti, amelyet csupán az ész gondolhat ki és amely egyúttal tartalmazza az egész érzéki világot is és vele az embernek tapasztalatilag meghatározható létét az időben és czéljainak egészét (ami egyedül méltó oly feltétlen törvényekhez, aminők az erkölcsiek). Nem más az, mint az egyéniség, azaz az egész természet mechanizmusától való függetlenség és szabadság, ami egyúttal oly lény tulajdonsága, amely sajátságos, tulajdon esze által adott, tisztán morális törvényeknek van alávetve, oly egyén tehát az, amely, amennyiben az érzéki világhoz tartozik, saját egyéniségének van alárendelve, de egyéniségével egyúttal az intelligibilis világhoz is tartozik; nem csodálható tehát, hogy az embernek, mint mindakét világhoz tartozó lénynek, saját lényét, második és legfőbb rendeltetésére való tekintettel csak tisztelettel kell tekintenie és rendeltetése törvényei iránt a legfőbb hódolatot kell tanúsítania.