A morálról.
Az erény a küzdelemben tanúsított morális érzület.
Az erény valódi ereje abban áll, hogy a kedélyt nyugalommal rábírja arra, hogy megfontolt és szilárd elhatározás folytán a törvényét betartsa. Ez az erkölcsi életben az egészséges állapot; a szenvedély azonban, még ha a jó képzete is izgatta fel, pillanatnyilag fénylő tünemény, amely bágyadtságot hagy hátra.
Túlságosan erényesnek lenni, azaz túlságosan ragaszkodni a kötelességéhez, az körülbelül annyit jelent, mint a kört túlságosan kerekre, vagy az egyenes vonalat túlságosan egyenesre húzni.
Fantasztikusan erényesnek mondhatjuk azonban azt, aki nem ismer el erkölcsileg közömbös dolgokat és minden léptét, mint csapdákkal, kötelességekkel hinti be és nem találja közömbösnek, hogy hússal vagy hallal, sörrel vagy borral táplálkozom-e, ha válogathatok; oly kicsinyeskedő tan volna ez, amelyet ha az erkölcstanba fölvennénk, annak uralmát zsarnoksággá változtatná.
Az erény mindig fejlődésben van és amellett mégis mindig elülről kezdődik.
Hogy nem pusztán törvényes, hanem erkölcsi értelemben jó (Istennek tetsző) emberré váljunk, ahhoz nem elég a lassú reform, amíg az elvek alapja tisztességtelen marad, hanem az ember érzületében kiütő forradalom szükséges; és új emberré csak az újjászületés egy módjával válhatunk, a szív újjáalakításával és megváltoztatásával. Ha azonban elveink alapja romlott, hogy lehetséges, hogy saját erőnkből létesítsük ezt a forradalmat és önmagunktól jó emberré váljunk? És mégis a kötelesség azt parancsolja, de nem parancsol az nékünk mást, mint ami lehetséges. Ez nem egyeztethető meg máskép, mint azáltal, hogy gondolkodásmódunkban a forradalom szükséges, érzéki hajlamainkban azonban (amely amaz elé akadályokat gördít) lassú reform kell és lehetséges is. Azaz: ha elveink legfőbb alapját, amely által gonoszak voltunk, egyetlen megváltozhatatlan elhatározással megfordítjuk (és ezzel új ember alakját öltjük fel): úgy elv és gondolkodásmód tekintetében a jó iránti hajlammal bíró egyének vagyunk, de csupán folytonos tevékenységben és alakulóban lévő jó emberek: azaz remélhetjük, hogy azon elv tisztasága mellett, melyet akaratunk legfőbb elvének fogadtunk el és annak szilárdsága mellett a rosztól a javulás felé vezető folytonos haladás jó, (bár keskeny) útján vagyunk. Ez annak a számára, aki a szív intelligibilis alapjába (az akarat összes elvébe) lát, akinek számára tehát a haladás e végtelensége egység, azaz Isten számára ez annyi, mint ha valóban jó (néki tetsző) emberek vagyunk; és annyiban tekinthetjük azt a változást forradalomnak; azonban az emberek megítélése számára, akik magukat és elveik erősségét csak aszerint becsülhetik, amennyire elnyerik az uralmat idővel az érzékiségük felett, ez csak folytonos törekvés a javulásra, tehát a roszra, mint ferde gondolkodásmódra való hajlam lassú reformjának tekinthető.
Ebből az következik, hogy az emberek morális képzésének nem az erkölcsök javításával, hanem a gondolkodásmód megváltoztatásával és a jellem képzésével kell kezdődnie; bár rendszerint máskép járnak el és minden bűn ellen külön küzdenek, de annak az általános gyökerét érintetlenül hagyják.
Az erkölcsi önismeret minden emberi bölcseség kezdete.
Csak az önismeret poklán keresztül juthatunk istenünkhez.
A férfias erő nem abban nyilvánul, hogy kényszerítsük magunkat arra, hogy mások igazságtalanságait eltűrjük, bár azokat elháríthatnók, hanem, hogy a szükségképiség nehéz jármát elviseljük, hasonlóképp, hogy a morális tanulás gyakorlatait kiálljuk, mint áldozatot a szabadság számára, vagy azért, amit egyébként szeretünk. A szemtelenség tűrése szerzetesi erény.
Ne legyetek az emberek szolgái; – ne hagyjátok megtorlatlanul, hogy mások jogaitokat lábbal tiporják.
A szóban és viselkedésben való megkülönböztetett tiszteletnyilvánítás még a nem uralkodóval szemben is, a polgári életben a reverenczia, hajlongás, bók, a rangkülönbséget aggódó pontossággal feltüntető udvari frázis, ami egészen más, mint az udvariasság, amely egymást egyenlően tisztelők között is szükséges, a te, maga, ön, kegyed, a tekintetes, nagyságos, méltóságos, kegyelmes czím (ohe, iam satis est!) a megszólításban – nem bizonyítékai ezek az emberek közt elterjedt csúszás-mászás hajlamának? Aki azonban féregként viselkedik, az aztán nem panaszkodhat, hogy lábbal tapodnak rá.
Kinek lehet több oka arra, hogy vidám legyen, sőt hogy kötelességét találja a vidám hangulatban és azt a maga számára szokottá tegye, mint annak, aki tudja magáról, hogy szándékosan nem követ el bűnt és biztos afelől, hogy abba szándékosan nem is eshet. A szerzetesi aszkézisnek azonban, amely babonás félelemből vagy önmaga iránti tettetett utálatból önkínzással és a hús keresztre feszítésével dolgozik, nem is czélja az erény, hanem a bűntől való rajongó szabadulás és önmagának a megbüntetése, ahelyett, hogy a bűnöket morális értelemben (azaz javulásra való szándékkal) akarná megbánni és így akarna vezekelni, ami az önmaga által választott és magán végrehajtott büntetésnél ellentmondás (mert a büntetést mindig másnak kell kimérnie) és nem is eredményezheti az erényt kísérő vidámságot, hanem ellenkezőleg nem is történhet meg az erény parancsa iránti titkos gyűlölet nélkül.
Valamit megbánni és magára pönitencziát kimérni (pl. bőjtölést) nem egészségi, hanem jámborsági szempontból, két nagyon különböző, morálisnak vélt dolog, amelyek közül az utóbbi, amely vidámság nélküli, sötét és mogorva, magát az erényt gyűlöltté teszi és híveit elkergeti. Az önfegyelmezés (diszcziplina) tehát csak a kísérő vidámság által válhat érdemessé és példaadóvá.