Állam.
Az állam az emberek tömegének egyesülése a jog törvényeinek uralma alatt.
Nem mondhatjuk: hogy az ember az államban a veleszületett külső szabadság egy részét valamely czélra feláldozta, hanem a vad, törvény nélküli szabadságot teljesen elhagyta, hogy a szabadságát egyáltalában a törvényes függésben, azaz a jogi állapotban ismét hiánytalanul megtalálja, mert ez a függés az ő saját törvénytadó akaratából ered.
Minden állam három hatalmat tartalmaz, azaz az általános egyesült akarat három személyben jut kifejezésre: az uralkodó hatalom (szuverénitás) a törvényhozóéban, a végrehajtó hatalom a kormányzóéban (a törvény megbízásánál fogva) és a jogszolgáltató hatalom (mint mindenki sajátjának törvényszerinti megítélése) a bíró személyében.
A három államhatalomról, méltóságukat tekintve, azt fogjuk mondani: a törvényhozó akarata kifogástalan, a legfőbb parancsoló véghezviteli képessége ellenállhatatlan, és a legfőbb bíró ítélete megváltozhatlan.
A három államhatalom egyesülésében áll az üdve az államnak (salus reipublicae suprema lex est); ami alatt nem az állampolgárok jóléte és boldogsága értendő; mert ez talán (mint Rousseau is állítja) a természetes állapotban, vagy esetleg egy zsarnok kormány alatt is sokkal kényelmesebben és kívánatosabban elérhető: hanem ez alatt értjük az alkotmánynak a jogelvekkel való legnagyobb fokú megegyezésének állapotát, amely felé való törekvésre bennünket az ész kategorikus imperativusz által kötelez.
Törvényhozó hatalom csak a nép egyesült akaratát illeti meg. Mivel minden jognak belőle kell erednie, azért nem szabad, hogy törvénye bárkivel szemben is jogtalanságot egyáltalán képes legyen elkövetni. Már pedig, ha valaki másra vonatkozólag bármiben rendelkezik, mindig lehetséges, hogy azáltal jogtalanságot követ el az illetővel szemben, de sohasem követ el azáltal jogtalanságot, ha magára vonatkozólag határoz (mert: volenti non fit iniuria). Tehát csupán mindenkinek a megegyező és egyesült akarata lehet, amennyiben minden egyes ember mindnyájukra vonatkozólag és mindnyájan minden egyesre vonatkozólag ugyanazt határozzák, tehát csak az általános egyesült népakarat lehet törvényhozó.
Az az alkotmány, amelyben a következő elvek uralkodnak: először is a társadalom tagjai (mint emberek) szabadok; másodszor mindenki (mint alattvaló) egyetlen közös törvényhozástól függ; és harmadszor mindenki (mint állampolgár) egyenlő – ez az alkotmány, az egyedüli, amely az eredeti szerződés eszméjéből vezethető le, amelyen kell alapulnia a nép minden jogos törvényhozásának, ez az alkotmány a köztársasági. Ez az, amely (ami a jogot illeti) minden polgári alkotmánynak az alapja és egyedül ez eredt a jogfogalom tiszta forrásából.
A köztársasági alkotmány nem tévesztendő össze (amint ez gyakran történik) a demokratikussal. A republikánizmus azon államelv, amely a végrehajtó hatalmat (a kormányt) elkülöníti a törvényhozótól; a deszpotizmus azon államelv, amely szerint az állam önhatalmúlag hajtja végre azon törvényeket, amiket saját maga alkotott, itt tehát a közakarattal úgy bánik az uralkodó, mint saját személyes akaratával. A demokráczia az uralom azon formája, ahol mindazok együttvéve bírják az uralkodói hatalmat, akik a polgári társadalmat alkotják és ez a demokráczia a szó tulajdonképpeni jelentésében szükségképp deszpotizmus, mivel oly végrehajtó hatalmat alapít, amelyben mindnyájan egy fölött és mindenesetre egy ellen is (aki tehát abba nem egyezik bele) határoznak, tehát mindnyájan, de mégsem mindenki határoz, ami e közakaratnak önmagával és a szabadsággal való ellentmondása.
A nép feletti hatalom birtokosa (a törvényhozó) nem lehet egyúttal kormányzó is, mert a kormányzó a törvény uralma alatt áll és ennélfogva a törvény őt kötelezi, hogy magát más alá, a szuverén alá rendelje. Ez elveheti tőle hatalmát is, leteheti vagy közigazgatását reformálhatja, de nem büntetheti (és egyedül ezt jelenti az Angliában használatos kifejezés: a király, azaz a legfőbb végrehajtó hatalom nem követhet el jogtalanságot); mert a büntetés a végrehajtó hatalom aktusa volna, melyet legfőképp a törvények szerinti kényszerítés képessége illet meg, de a megbüntetéssel a végrehajtó hatalom maga is kényszernek volna alávetve; ami ellentmondás.
Végül pedig sem az állam uralkodója, sem a kormányzó nem lehet bíró, csak kinevezhet bírákat, tanácsosokat. A nép önmaga felett bíráskodik azon polgártársai által, akiket szabad választás útján képviselőinek és pedig minden aktushoz külön e czélra kinevezett. Minden kormányforma, amely nem reprezentativ, tulajdonkép formátlanság, mivel a törvényhozó nem lehet egy személyben egyúttal akaratának végrehajtója és bár a másik két államforma annyiban mindig hibás, hogy ily kormányformát lehetővé tesznek, mégis lehetséges, hogy a reprezentativ rendszer szellemének megfelelő kormányformát vesznek fel, amint II. Frigyes például legalább mondotta: hogy ő csupán az állam legfőbb szolgája, ellenben a demokratikus államforma ezt lehetetlenné teszi, mert ott mindenki úr akar lenni. Tehát mondhatjuk, hogy: minél kisebb az államhatalom személyzete (az uralkodók száma), minél nagyobb azonban annak a képviselete (reprezentácziója), annál közelebb áll az államforma a köztársaság lehetőségéhez és remélhető, hogy fokozatos reformok által végre is oda emelkedik.
A népnek, képviselői által, korlátozó hatalomként való feltüntetése (mivel valójában csak törvényhozó hatalma van) nem rejtheti el annyira a deszpotiát, hogy azokból az eszközökből, amiket a miniszter ily esetekben alkalmaz, ki ne tűnjön. A nép (melyet képviselői a parlamentben reprezentálnak) jogai és szabadságának e bizalmi férfiai oly emberek, akik önmaguk és családjuk ügyében és ezeknek a hadseregben, a haditengerészetben és a polgári hivatalokban a minisztertől függő ellátása ügyében erősen érdekelve vannak és akik (a kormány követelőzéseivel szemben való ellenállás helyett) sokkal inkább mindig arra készek, hogy önmagukat a kormány kezére játszák. Igy tehát az úgynevezett mérsékelt alkotmány, mint az állam belső jogának alkotmánya, képtelenség és ahelyett, hogy a joghoz tartozna, csupán hasznossági elv arra, hogy amennyire csak lehetséges ne nehezítsék meg a népjogok hatalmas elnyomójának önkényes befolyását a kormányra, hanem, hogy azt a népnek megengedett ellenzékieskedés látszatával takargassák.
Mért nem volt még soha oly uralkodó, aki nyiltan merészkedett volna kimondani, hogy nem ismeri el a népnek semmiféle jogát vele szemben; hogy az a boldogságát csupán a kormány azon jótékonyságának köszönheti, amiben az a népet részesíti és az alattvalónak minden jogkövetelése a kormánnyal szemben dőreség, sőt büntetendő dolog? Ennek az az oka, hogy: ily nyilvános nyilatkozat minden alattvalót ellene lázítana, még akkor is, ha, mint engedelmes juhoknak, akiket jóságos és értelmes urok vezet, jól táplál és teljes erővel megvéd, nem volna okuk panaszkodni, hogy valami is hiányzik jólétükhöz. Mert szabad lényeknek nem elég az élet kényelmének azon élvezete, amiben részesítik, hanem ez attól az elvtől is függ, amely szerint azokat magának megszerzi. Nem kérhet és nem szabad kérnie másféle kormányt, mint olyat, amelyben ő is törvényhozó: az emberek joga, ha azt akarjuk, hogy engedelmeskedjenek, jólétükre való minden tekintetnél előbbrevaló és oly szentség, amely a hasznosság minden értéke fölött áll és amelyet egy kormánynak sem szabad érintenie, még ha az még oly jótékony is volna.
Az állami alkotmány eszméje egyáltalán szent és ellenállhatlan; és még ha az állam szervezete önmagában hibás is volna, még akkor sem szabad az alárendelt hatalomnak benne a főtörvényhozó testületével szemben tényleges ellenállást kifejtenie, hanem az állam fogyatkozásait fokozatosan oly reformokkal kell kiküszöbölnie, amiket az állam maga léptet életbe: mert különben, ha az alattvaló alapelve ezzel ellentétes (t. i. elve, hogy saját önkénye szerint járjon el), akkor jó alkotmány is csak vak véletlen folytán keletkezhet. A parancs, hogy: «engedelmeskedjetek a fölöttes hatóságnak (mindenben, ami nem ellenkezik a belső morális törvénnyel), amelynek hatalma van felettetek», ne tépelődjetek azon, hogy hogyan jutott e hatalomhoz (hogy azt mindenesetre aláássátok); mert az a fölöttes hatóság, amelyik már itt van és amely alatt éltek, már a törvényhozás birtokában van, a törvényhozás felett pedig nyilvánosan okoskodhattok, de nem tehetitek meg saját magatokat ellentálló törvényhozóknak.
Bár kellemes oly államterveket kigondolni, amelyek az ész követelményeinek megfelelnek (különösen a jog szempontjából): mégis vakmerőség azokat javasolni és büntetendő a népnek a fennálló eltörlésére való izgatása.
Bár Plátó Atlantikáját, Mórusz Utópiáját és Allais Szeverambiáját lassanként színre hozták, de (Cromwell zsarnoki köztársaságának szerencsétlen szörnyszülöttétől eltekintve) sohasem próbálták ki őket. Ezen államalkotások sorsa olyan volt, mint a világ teremtése: egy ember se volt ott jelen és nem is lehetett volna ott, mert akkor saját teremtőjének kellett volna lennie. Az oly államalkotás, aminőt itt kigondoltak és amiről remélik, hogy ha még oly későn is, de valamikor megvalósul, az édes álom; de a feléje való folytonos közeledés nemcsak gondolható, hanem, amennyiben a morális törvénynyel megegyezik, kötelesség is és pedig nem az alattvaló, hanem az államfő részéről.
Nem hiszem, hogy azzal fognak vádolni, hogy az uralkodóknak jogaik és személyük sérthetetlenségével valami nagyon hízelegtem volna; de akkor azzal se vádoljanak, hogy a népnek hízelgek nagyon, hogy azt a jogot követelem számára, hogy legalább a kormány hibái feletti ítéletét köztudomásra hozza.
Az államnak nincs joga arra, hogy a benső alkotmányos törvényhozó testületet, az egyházat saját terve szerint rendezze be, amint azt hasznosnak véli, nincs joga arra, hogy vallást és vallásos formákat írjon a népnek elő, vagy parancsoljon meg, mert ezt egészen azokra a tanítókra és előljárókra kell bízni, akiket maga a nép választott, csupán negativ joga van arra, hogy a köz ama tanítóinak a látható, politikai közösségre gyakorolt befolyását, amely a köznyugalomra ártalmas volna, elhárítsa, tehát, hogy belviszályukban, vagy a különböző egyházak közötti viszálykodásban a polgári egyetértést ne veszélyeztessék, ami tehát a rend megőrzésének a joga.
Hogy valamely egyháznak egy bizonyos hitet kell vallania és hogy melyiket, vagy hogy változatlanul fenn kell azt tartania és nem szabad magát reformálnia, ez a felsőbbség hatalmának oly beavatkozása, amely méltóságán alúli: mert amellett, mint valami iskolai perpatvarban, az egyenlőség alapján bocsátkozik tárgyalásba alattvalóival (az uralkodó pappá válik), akik egyenesen megmondhatják, hogy ahhoz semmitsem ért. Esküdni arra, hogy hiszünk, ezt a törvényszék nem követelheti, mert ez a vélekedés és tudás között álló dolog olyasvalami, amire bátran fogadhatunk ugyan, de nem esküdhetünk.
Ha némely jámbor és hívő lélek, hogy a malasztban részesüljön, amit az egyház a hívők részére haláluk után is kieszközölni igér, örök időkre szóló alapítványt létesít, amely szerint földjeik haláluk után az egyház tulajdonába menjenek át és ha az állam egyikmásik birtokrészen vagy az egészen is az egyház hűbéresévé válik, ami által az arra a czélra kirendelt szolgái (a papok) a másvilági sorsot előnyössé változtatni igérik: úgy az ilyen örök időkre vélt alapítvány semmiesetre sem örökre jogos, hanem az állam ezt a terhet, amit az egyház rakott rá, amikor akarja, levetheti magáról. Mert az egyház maga csupán a hitre alapított intézmény, és ha a nép felvilágosításával az e véleményből eredő csalódás eltünt, úgy a papságnak azon alapuló félelmes hatalma is megdől és az állam teljes joggal foglalja le az egyház jogtalan birtokát: tudniillik a hagyatékok útján néki ajándékozott földet; bár az addig fennállott intézmény hűbérurai joggal követelhetik, hogy életük tartamára őket kártalanítsák.